Way Back Into Life - 13. fejezet

Sziasztok!

Itt  is van a következő fejezet. Mostanában eléggé belejöttem az írásba. Persze tanulás helyett meg alatt... :D Remélem, tetszeni fog. Előre bocsátom, hogy eredetileg nem így terveztem. Egyáltalán nem, pusztán a kommentek hatására alakulnak úgy az eseméények, ahogy :)
Jó olvasást!

Puszi

-.-.-.-

13. Nézz szembe az igazsággal!

Mennyi idő alatt állhat minden a feje tetejére? És mennyi idő kell, hogy mindent helyrehozzunk? Helyre lehet egyáltalán hozni a dolgokat? Van értelme bocsánatot kérni? És megbocsátani?

Szégyen. Ez az, amit érzek, mikor felébredek, és tudom, hogy nem a saját szobámban vagyok. Mikor körülnézek, és meghallom a zuhanyzóból kiszűrődő hangokat. Mikor tudom, hogy valamire emlékeznem kellene, de nem megy. Csak a szégyen marad.

Nem emlékszem, hogy kerültem vissza a szállodába, igazából nem sok mindenre emlékszem. Táncoltam Ronaldoval, csókolóztunk, de hogy utána mi történt… De Zoey szavai… Azok beleégtek az agyamba. Végig azokat akartam elfelejteni, mégis csupán azokra emlékszem teljesen tisztán. És az arcára. A csalódottságra és a dühre. Arra, hogy mennyire fájt, hogy igaza van. Mert az volt. Egyszerűbb volt belesüllyedni az önsajnálatba, mint harcolni. Harcolni az életemért.

Egy emlék, egy hónapokkal ezelőtti emlék jut eszembe. Már napok óta kórházban feküdtem, mikor jött egy nővér, és mosolyogva elmondta, hogy most elvisz sétálni. Hogy ketten szépen kimegyünk a levegőre, mert ez kell ahhoz, hogy megerősödjek. Nem válaszoltam neki, némán tettem, amit mond, de agyban valahol egészen máshol jártam. De ő beszélt. Sokat. Elmesélte, hogy hogyan lett belőle nővér és, hogy mit mondott az apja, mikor bejelentette, hogy soha nem belőle építész, ahogyan ő tervezte. Még azt is megtudtam, hogy a nővére nem fejezte be az egyetemet, mert megszökött a vőlegényével Amerikába. De én soha nem mondtam semmit. De sokszor órákon át hallgattam, ahogy beszél.

Hetekig így ment. Minden egyes nap délután háromkor jött, és elmentünk sétálni. Néha levegőt sem vett, olyan lelkesedéssel mesélt, én viszont egyetlen árva szót sem szóltam. Végül, azt hiszem, talán a harmadik héten, mikor éppen egy történet közepén tartott az anyukájáról, megkérdeztem, hogy miért. Nem kérdezett vissza, nem hitte, hogy a kérdésem kapcsolódik ahhoz, amiről beszélt. Pontosan értette, hogy mit kérdezek. Emlékszem, megállt, és szembe fordult velem. Azt mondta, hogy nem tud olyan választ adni, amilyet hallani szeretnék. De azt elmondhatja, hogy vannak emberek, akik túlélésre születnek. És ő tudja, hogy én is egy ilyen ember vagyok. Azért élek, hogy az emberek tudják, hogyan kell erősnek maradni. Hogy mindenki megtudja, hogy bármilyen mély szakadékból vissza lehet kapaszkodni. Borzasztó ostoba válasznak tartottam, mégsem mondtam semmit.

Ismét sétálni kezdtünk, ő pedig újra belekezdett egy történetbe az életéről. Nem beszéltünk többet. Nem kérdeztem mást. Három nappal később kiengedtek a kórházból.

Nem tudom, ez miért pont most jutott eszembe. Azt hiszem, most értettem meg, mit mondott a nővér. Túl kell élnem. Nem is. Tovább kell élnem.

Nyílik a fürdőszoba ajtaja, Cris lép ki rajta törülközőbe csavarva. Biztos, hogy direkt csinálja…! Keresem az emlékeimet, keresem, hogy mi történt az után, hogy megcsókolt, de semmi. A fejem egész egyszerűen üres. Nincs egyetlen árva emlékem sem a klubon kívülről.

- Jó reggelt – törölgeti haját a portugál csatár.

- Azt hiszem, én… mennem kell – rángatom magamra a nadrágomat, veszem kezembe tűsarkú cipőmet és a táskámat, és kisietek a szobából, mielőtt Ronaldo bármit is mondana. Nem akarom hallani, nem akarom tudni.

Rohadt életbe! Hogy tudtam így elszúrni mindent? Ráadásul pont Cristianoval. Istenem, lassan tényleg magamra aggathatom a világ leghülyébb embere táblát.

Megtalálva a megfelelő emeletet és ajtót, benyitok a saját szobámba. Zoey éppen pakol. Egy bőröndbe. Fotózásra utazik a következő néhány napra, és csak a döntőre jön vissza. Rossz érzés fog el. Nem akarom, hogy elmenjen. Szükségem van rá, jobban, mint bármikor. Mégsem mondok semmit. Nincs jogom a nyakába zúdítani, milyen ostoba döntéseket hoztam tegnap.

- Merre voltál? – Nem kerüli el figyelmemet a cinikus él a hangjában. Legjobb barátnőm szemében látni azt, amit már amúgy is tudok, jobban fáj, mint gondoltam.

- Zo… – kezdenék bele valami elképesztően szánalmas magyarázatba, de inkább nem folytatom. – Sajnálom. Igazad volt – mondok végül csak ennyit, majd bemegyek a saját lakrészembe.

Ágyamon egy dobozt pillantok meg. Kék papír, rózsaszín szalaggal. Egyszerűen a földre dobok mindent, ami a kezemben volt, és leülök a csomag mellé. Érdeklődve nyitom ki az ajándékot, fogalmam sincs, ki küldhette. Szemem sarkából látom, hogy Zoey az ajtóban áll, és figyel. Valószínűleg ő tudja, mit rejt a doboz.

Alig néhány másodperccel később egy képet tartok a kezemben. Pontosabban kettőt. Mindkettő évekkel ezelőtt készült. A bal oldalin Zoey, Galeno és én vagyunk úgy három-négy éve. Emlékszem, akkor is szülinapom volt, de sajnos fotózásra kellett mennem, így nem tudtam a családommal ünnepelni. Zoey és Galeno viszont fogták magukat, átrepültek a fél világon, és eljöttek hozzám Floridába, hogy meglepjenek. Sikerült. Rögtön a nyakukba ugrottam, nem törődve a hajammal, a sminkemmel vagy bármi mással. A fotósnak annyira megtetszettünk így hárman, hogy rögtön készített rólunk egy sorozatot.

A jobb oldalon lévő kép 2006-os, ezt biztosan tudom. A VB-n készült, Németországban. A spanyolok továbbjutottak a csoportkörökből, és épp a Franciaország elleni nyolcaddöntőre készültek. Mikor az akkori szövetségi kapitány, Luis Aragonés kihirdette a kezdő tizenegyet, én is éppen ott voltam. Mondtam a fiúknak, hogy álljanak össze egy képre, de ők erősködtek, hogy én is legyek rajta, így Galenora maradt a fényképezés. Odaálltam hozzájuk, de a következő pillanatban már David és Sese vállán ültem, előttem pedig Iker biztosította a támasztékot. Ekkor készült a fénykép. Egy ideig az éjjeliszekrényemen volt, de túl sok emléket hordozott, így egy idő után a fiókba tettem, és meg is feledkeztem róla.

A fa képkeretet egy fekete felirat díszíti. A bátyám írta, megismerem.

The reason why

Az ok, amiért… Az ok, amiért nem adhatom fel. Az ok, amiért élnem kell. Az ok, amiért megéri küzdenem. Ezt jeleneti, tudom jól. Annyiszor kérdeztem meg Galentől, hogy miért, hogy választ kellett rá adnia. Észre se veszem, de könnyek folynak végig az arcomon.

- Mondtam, hogy szeret téged – szólal meg Zoey néhány lépést közeledve.

- Annyira sajnálom, Zoey. Olyan ostoba vagyok… – sírom el magam, mire barátnőm egyszerűen leül mellém, és átölel.

- Igen, az vagy – feleli végül, mire elnevetjük maguknak mind a ketten. Sosem tudtunk sokáig haragot tartani egymással, és persze tudtam, hogy ő sem volt már egészen józan tegnap este. Ráadásul még igaza is volt.

- Mit műveltem az este? – húzódok kicsit el, hogy válaszolhasson. Szembe kell néznem mindennel, amit tegnap tettem. Amilyen dühös voltam, szinte biztos, hogy nekiálltam veszekedni mindenkivel, aki vigyázni akart rám. És erre nem mentség, hogy sokat ittam, nem mentség az sem, hogy összevesztem Zoeyval. Erre egyszerűen nincs mentség.

- Már azon kívül, hogy mindenki szeme láttára gabalyodtatok egymásba Ronaldoval, aztán nem zavartattátok magatokat, hogy együtt távozzatok? A kettő között azt bizonygattad Ikernek, hogy nincs szükséged pátyolgatásra, és Sergio képébe üvöltötted, hogy semmi joga beleszólni abba, hogy kivel mész és hova, mert ő sem kérdezett meg téged, hogy – idézem – azzal a vörös kurvával lefekhet-e a hátad mögött.   Aztán, ha jól emlékszem, még azt is a fejéhez vágtad, hogy semmi, de semmi köze sincs hozzád vagy a magánéletedhez, rohadtul nem értheti, te mit érzel, ráadásul az ő szar döntései után, ne tartson kiselőadást arról, hogyan éld az életed. Valahogy még Larát és Galenot is belekeverted a dologba, de arra már igazán nem emlékszem – magyarázza Zoey, én pedig legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.

- Jézusom… – nyögöm halkan. Sese egyáltalán nem ezt érdemelte tőlem.

- Lara, én nem tudom, milyen volt Sergio régen. De azt tudom, hogy most fontos vagy neki. Fontosabb, mint amit hiszel, vagy amit ő be merne vallani magának. Az arcára volt írva a fájdalom, mikor kisétáltál az ajtón azzal a barommal. – Nem tudom, erre mit mondjak. Nem hiszem el, hogy tényleg ezeket mondtam neki. Azok után, hogy eltitkoltam előle a bátyám és a barátnője kapcsolatát, megérdemeltem volna minden haragját. De ő még csak dühös sem volt. Megszervezte nekem ezt a bulit, megszervezte a szülinapomat távol az otthonomtól, és én ezzel hálálom meg.

Mindenféle indoklás nélkül, hirtelen állok fel, és indulok kifelé. Beszélnem kell Sesével. Bocsánatot kell kérnem tőle. Már ha még szóba áll velem…

Kopogok Fernando és Sergio szobájának ajtaján. Kopogok, pedig napok óta nem tettem ilyet. Mostanában már csak besétálok a szobába, és kisétálok onnan. Nem kérek engedélyt, és a fiúk nem is várják el. Most mégis úgy érzem, kopognom kell, mert nem tudnék bűntudat nélkül bemenni oda.

Nando nyit ajtót. Úristen, remélem, őt nem küldtem melegebb éghajlatra tegnap.

- Szia – köszönök lehajtott fejjel. Nem akarom látni a szemében a szemrehányást. Ahhoz elég belenéznem egy tükörbe…

- Szia, Húgi! – A hangja nyugodt, barátságos és megértő. Így még rosszabb… Nem érdemlek megértést. Én egy alapos fejmosást érdemelnék!

- Sergio? – kérdezem halkan.

- A szobájában van – feleli, és félreáll, hogy elindulhassak az említett helyiség felé. – Elég durva voltál vele tegnap – teszi még hozzá, mielőtt belépnék. Mondania sem kéne, sejtem magamtól is.

Bár az ajtó nyitva van, kopogok az ajtófélfán. Mert nincs jogom itt lenni. Ez visszhangzik a fejemben. Sergio éppen a laptopjával az ölében ül az ágyon. Fogalmam sincs, mit csinál vagy csinál-e egyáltalán valamit, vagy csak bámulja a képernyőt, és próbál nem gondolni a tegnapra.

Felemeli a fejét, egyenesen rám néz. A szemembe fúrja sajátját, mert pontosan tudja, mennyire fáj, amit látok benne. A mindig vidám, csillogó tekintet, a csibészes vigyor és a kis ráncok a szeme sarkában, mikor mosolyog sehol nincsenek. Helyette összeszorított ajkak vannak, szemrehányás és sértettség a szemében, ráncok a homlokán. Még a vak is láthatja, ez nem ugyanaz a Sergio Ramos, mint máskor. Minél tovább nézem, bűntudatom annál nagyobbra nő.

Végül lehajtom a fejem. Összeszorul a torkom, legszívesebben sírnék. De nem tehetem. Itt és most nekem nincs jogom kiborulni. Nincs jogom dühöngeni. Egyetlen egyet tehetek: bocsánatot kérek, és remélem, mert őszintén remélem, hogy megbocsát. Ha nem is most azonnal, ha nem is holnap, de egyszer. Mert nem mondtuk ki, egyikünk sem mondta ki, mégis mindenki tudta, hogy valami van közöttünk. Valami megfoghatatlan, valami értelmetlen és teljesen érthetetlen. És ez a valami fontos volt nekem. Ebbe kapaszkodtam, mikor támaszra volt szükségem, és ez tartotta egyben az életemet az utóbbi pár hétben. És elszúrtam. Abban a pillanatban, amikor úgy döntöttem, egy leszek Cristiano Ronaldo valószínűleg elképesztően hosszú listáján. És még csak nem is emlékszem rá…!

- Sajnálom – nyögöm ki halkan. Istenem, ennél szánalmasabban nem is kezdhetnék bele… – Nem rád haragudtam, nem veled kellett volna… Senkivel sem kellett volna üvöltöznöm. Én csak… részeg voltam. És hülye. Felejteni akartam, egy estét akartam, mikor semmi nem számít – magyarázok össze-vissza.

- És jó estéd volt? – Hangja csak úgy csöpög a gúnytól.

- Sese, kérlek. – Legördül egy könnycsepp. – Pocsékul érzem magam.

- Most kéne azt mondanom, hogy nincs semmi baj? – A védő dühösen felhúzza a szemöldökét, karjait összefonja mellkasa előtt.

- Nem kell azt mondanod – felelem halkan, bár tudom, nem várt választ. – Mondj, amit akarsz! – emelem végre rá a tekintetem. – Mondd ki, hogy mit gondolsz rólam. Hidd el, nem tudsz olyat mondani, amit én nem mondtam már magamra legalább százszor. Álszentnek tartasz? Ribancnak? Számító libának? Hát jobb, ha tőlem tudod, én is annak tartom magam. – Nem tudom tovább tartani magam. Újabb és újabb könnyek törtnek utat maguknak.

Egyetlen pillanatra, mintha megértést látnék Sergio szemeiben. Egyetlen pillanatra, aztán visszatér a sértett, gúnyos tekintet. Elfordítja a fejét. Nem néz rám. Világos. Nem akarja, hogy itt legyek.

- Nem akartalak megbántani – mondom, majd megfordulok, és távozni készülök. Semmi értelme itt lennem. Sergio hallani sem akar rólam. És nem is hibáztatom érte.

Már éppen kilépnék a szobából, mikor eszembe jut még valami. Valami, amit mindenképp hallania kell. És mivel talán soha többé nem áll szóba velem, most kell kimondanom.

- Úgy érzem, te vagy az egyetlen, aki mellett újra boldog voltam. Vagy lehettem volna. – Ennyi. Kisétálok a helyiségből, és csupán egyetlen reményem van. Hogy nem most beszéltem vele utoljára.

Zoey elment, Galeno pedig továbbra is a kórházban éjszakázik. Vagy talán már kiengedték Larát, és nála vannak. Fogalmam sincs. Még nem volt bátorságom felhívni. Egyedül maradtam a szobában a gondolataimmal. Már órák óta fekszem az ágyon, és bámulom a plafont.

Sosem szerettem Cristiano Ronaldot. Nem szerettem a stílusát, nem tetszett, hogy minden nőnemű lénnyel kikezdett, aki az útjába került. Mindezt persze a barátnője szeme láttára. Egyáltalán nem volt szimpatikus. És mégis. Mégis végül az ő ágyában kötöttem ki. Mégis végül ő volt az, aki mellett tényleg elfelejtettem minden mást. Mert így volt. Erre még emlékszem. Megcsókolt, és nem érdekelt, hogy hülyeséget csinálok, nem érdekelt, ki látja, nem érdekelt semmi. Pedig ennek egyáltalán nem így kellett volna lennie…

Kopognak, de én nem mozdulok. Nem kelek fel ajtót nyitni, csak kikiabálok, hogy „gyere be”. Valószínűleg csak Iker az. Ellenőrzi, hogy még élek. Vagy Fernando. Mindegy.

Legnagyobb meglepetésemre azonban nem Casillas vagy bátyám lép be az ajtón, hanem a portugál válogatott csapatkapitánya. Ronaldo. Meglepettségemben megszólalni is elfelejtek, felülök az ágyon, és csak várom a magyarázatot, mégis mi a fenét keres a szobámban.

- Ezt nálam hagytad – nyomja a kezembe pulóveremet flegmán.

Egész pontosan úgy viselkedik, ahogyan ezt egy hozzá hasonló kaliberű embertől elvárnám. Nem számítottam másra, mégis fáj. Szembesülni vele, hogy tényleg csak egy strigula vagyok. Egy rohadt pipa Ronaldo noteszében. Könnyek mardossák a torkom. Nem nézek a portugál szemébe. Nem akarom látni az önelégült vigyort az arcán, nem akarom látni, hogy milyen rohadtul elégedett magával.

- Még biztos találkozunk – köszön el, és fordít hátat anélkül, hogy én bármit is mondanék. Ezerszer csinálta már ezt végig. Neki biztosan nem újdonság látni a lányok szemében másnap, hogy mennyire szarul érzik magukat.

Bámulom alakját, ahogy az ajtó felé sétál. Aztán meghallom, ahogy – valószínűleg – portugálul káromkodik egyet, majd egy hirtelen mozdulat, és mégis visszafordul, visszajön, megáll az ágy mellett, megáll előttem.

- Nem emlékszel, igaz? – kérdezi. A hangja teljesen más, mint fél perccel korábban. Nincs benne az a lenéző él, ami általában minden mondatából süt. Nem gúnyos, nem fennkölt. Szinte már aggódik.

- Táncoltunk a klubban. Csókolóztunk. Ennyi – felelem végül. Agyam leghátsó szegletében azonban megszületik a gondolat, és szinte azonnal társul hozzá a remény is. A remény, hogy talán mégsem ez a beképzelt, agyonsztárolt idióta volt az, akivel először lefeküdtem Nick halála után.

- Beültünk egy taxiba, és idejöttünk. Felvittelek a szobámba, csókolóztunk, levetted a pólómat, én pedig levettem a nadrágodat. – Iszonyú gyorsan beszél. Mint akinek kínos a téma, és legszívesebben már most túl lenne az egészen. Azt hiszem, talán így is van. – Sírni kezdtél. Nem hangosan, és nem hisztérikusan, de határozottan könnyes volt a szemed. Megkérdeztem, mi a baj, te pedig azt felelted, semmi, inkább folytasd. De a népszerű közhiedelemmel ellentétben nem vagyok teljesen érzéketlen. – Ez biztos, hogy ugyanaz a Cristiano Ronaldo, akivel tegnap találkoztam…? – Melléd feküdtem, és azt kértem, beszélj. És te megtetted. Mindent elmondtál a férjedről, a kislányodról, Ramosról, Torresről és a bátyádról, elmondtad, hogy mindenért te vagy a hibás, aztán elaludtál – fejezi be, aztán, mint aki jól végezte dolgát, már indulna is kifelé.

- Cris! – szólok utána, még mielőtt kisétálna innen, és eltűnne az életemből, amiért mellesleg mindent megadtam volna alig negyed órával ezelőtt. – Miért mondtad el? Megtarthattad volna ezt magadnak. Maradhattam volna abban a hitben, hogy lefeküdtem veled, te pedig eldicsekedhettél volna az újabb hódításoddal. – Tényleg nem értem. Az a Cristiano Ronaldo, akit mindenki ismer, ezt tette volna.

- Megbántad. Egy nő sem bánja meg, ha lefekszik velem. – Oké, visszavontam, ez ugyanaz a Ronaldo. Megforgatom a szemeimet, menthetetlen.

A portugál arcára visszatért a magabiztos mosoly, mégis valahogy más. Vagy csak én nem tudok már ugyanúgy nézni rá. Talán csak képzelődöm. Mindegy.

- Köszönöm – mondom ki végül. Mert végeredményben nem érdekes, miért tette, miért mondta el, hogy mi történt. Hálával tartozom neki, mert talán nem is tudja, de az önbecsülésem egy apró darabját adta ezzel vissza.

Ronaldo nem válaszol, csupán egy apró bólintással jelzi, hallotta, amit mondtam, majd megfordul, és újra kifelé indul. A keze a kilincsen pihen, mikor még egyszer hátranéz. Rám.

- Lara, nem az én dolgom, de… Én azt hiszem, egy nap meg kell tanulnod nem utálni azt, aki vagy. – Nem mond többet, kisétál az ajtón, és nem jön vissza.

Hangja azonban még órákkal később is a fejemben visszhangzik.

-.-.-.-

Boldogság… Azt hittem, boldogok voltunk Larával, az összes vitánk ellenére is azt hittem, ő az igazi, hogy ő lesz a feleségem egy nap. Ő mégis Galenot választotta. És ez jobban fájt, mint amennyit mutatni akartam. De egy idő után pedig már színlelnem sem kellett, Torres kishúga olyan tökéletesen terelte el a figyelmemet a dologról, hogy míg Lara kórházba nem került, szinte eszembe sem jutott.

Mély levegőt veszek, és újra a monitor felé fordulok. Már Lareina érkezése előtt is majdnem egy órája bámultam egy ősrégi képet. Rólunk. Róla és rólam. Már legalább hat éve készült, nem sokkal az után, hogy Madridba költöztem. Pár srác átjött hozzám a csapatból, Casillas, Raúl, Marcelo, Higuaín, Ronaldo és Beckham. Biztos voltak többen is, de rájuk emlékszem. Lara nálam lakott, míg Madridban volt, így természetesen ő is ott volt. Napokkal korábban, mikor megtalálta a gitárt a hálószobámban, megígértette velem, hogy mindenképp játszom neki, még mielőtt visszamegy Angliába. Végül addig nyaggatott, hogy leültem egy fotelba, elkezdtem gitározni, ő pedig ott ült mellettem a földön, és csak figyelt. A képet már nem tudom, melyik srác készítette, de nem is igazán fontos. Lara arca azon a fotón viszont mindent elmond. Így, évekkel később, már tudom, hogy az arca szerelemről és csodálatról árulkodik. De akkor… Akkor ezt nem vettem észre. Vagy nem akartam észrevenni.

- Utána kéne menned – szólal meg Fernando. Már percek óta az ajtóban állt, és a nyelvén volt, hogy mondjon valamit. Úgy tűnik, eddig bírta.

- Miért? – kérdezek vissza. Kétségbeesetten próbálok úgy tenni, mintha nem számítana, mit mondott Lara tegnap, hogy azt mondta, nincs semmi közöm az életéhez, hogy szálljak le róla, és hagyjam végre, hogy a saját életét élje, hogy végre hagyjam élni. De igenis számít. Számít. Mert pocsék barát voltam. És pocsék ember. Pont annyira nem számított, hány csajt viszek ágyba, mint Ronaldonak. Nem érdekelt, kit bántok meg, mert tudtam, egyikkel sem találkozom újra. Egészen mostanáig. Lareináig. Újra találkoztunk, és láttam, ki lett belőle, láttam, hogy felnőtt, és eltűnt a szeméből a rajongás, az ártatlanság és a naivitás. És tudom, hogy ez az én hibám is. Mert nem ugyanez az ember lenne, ha nem találkozik velem, ha nem szeret belém, vagy ha én nem szeretek belé, ha be merem vallani, hogy ő más, mint a többi, ha nem fekszem le azzal a vörös csajjal, akinek még csak nevét se tudom… Minden más lenne. És ez az, ami számít.

- Te tényleg nem vagy normális. Még azt kérdezed, miért? Hát pont azért, amiért azt a képet bámulod már napok óta. – Meglepődök. Nem hittem, hogy bárki látta rajtam kívül, mit nézek, valahányszor a kezembe veszem a laptopomat. – Hidd el nekem, haver, ne éri meg sokáig várni. Minél tovább húzod, annál távolabb kerül tőled az a lány, aki azon a fotón téged néz.

Tudom, hogy igaza van, éppen ez húz fel ennyire. Anélkül, hogy rendesen átgondolnám, mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut, és amitől Torres garantáltan abbahagyja a téma feszegetését.

- Már ne is haragudj, de azt hiszem, azzal kapcsolatban, hogyan ne veszítsem el Larát, nem tőled fogok tanácsokat elfogadni. – Ez erős volt. Tudom. Fernando csak védekezőn maga elé emeli kezeit, majd egy szó nélkül távozik.

Ezt akartam, nem? Hogy békén hagyjon. Akkor meg mégis mi a fenéért érzem magam rosszul? Egy nagy sóhaj kíséretében leteszem az ölemből a gépet, majd kikászálódok az ágyból, és Torres után indulok.

- Haver, ne haragudj. – Mikor sikerült utolérnem már a folyosón van. Éppen húga szobája felé igyekszik, minden bizonnyal az a terve, hogy ha rám nem tud hatni, majd rá talán igen.

- Dühös vagy. Ezt értem. De nem gondolod, hogy épp itt volt az ideje, hogy Lara egyszer rád zúdítsa azt a fájdalmat, amit egyszer okoztál neki? – kérdezi, én pedig elgondolkozom. Olyan természetesnek tűnt, hogy nem haragszik azért, ami olyan sok évvel ezelőtt történt, hogy egészen eddig eszembe sem jutott, hogy talán ezt akadt ki rám tegnap.

Nyílik Lareina szobájának ajtaja, Ronaldo lép ki rajta. Az a Ronaldo, akinek tegnap éppen a száját térképezte fel, mikor odamentem hozzájuk, és azt mertem mondani, hogy szerintem Larának innia kéne egy kis vizet. Az a Ronaldo, aki trófeaként gyűjti a nőket, és pontosan tudom, mennyit jelent neki másnap reggel az a csaj, akit néha egy egészen estén át fűz. Az a Ronaldo, aki, bár a barátom, egyszerűen nem lehet Larával! Dühös vagyok. És féltékeny. A fenébe, olyan iszonyú féltékeny vagyok…! Nem bírom még egyszer együtt látni őket. Nem bírom ezt a lányt még egyszer bárki mással látni.

És vajon mégis mekkora baromnak kell lennem ahhoz, hogy erre csak azután jöjjek rá, hogy már láttam? Láttam, ahogy a csapattársam beteszi egy taxiba, és hazaviszi. És persze pontosan tudtam, hogy ez mit jelent…

Köszönés nélkül rontok be a szobába, ahonnan Cris néhány másodperce kilépett. Lareina épp a szekrényében pakol, nem számít még egy látogatóra, így ijedtében hatalmasat ugrik, amit máskor biztosan aranyosnak vagy viccesnek tartanék, de most nem. Most halálosan komoly vagyok.

- Nem akarlak vele látni – mondom ki végre, amit már tegnap este is szerettem volna. – Nem akarom, hogy Ronaldoval legyél, nem akarom azt se, hogy bárki mással legyél. Nem akarom! – Biztosan dühösen cseng a hangom, mert a lány szeme elkerekedik, és rémült tekintettel néz rám. Tátva marad a szája, erre biztosan nem számított.

- Akkor mit akarsz? – kérdezi meg végül halkan. És én csak erre vártam. Erre a kérdésre.

Egyetlen lépéssel odalépek hozzá, és megcsókolom. Ilyen egyszerűen. Ezúttal nem lök el, nem húzódik arrébb. Elejti a kezében lévő ruhákat, karjaival átkarolja a nyakam, és visszacsókol.

És én azt hiszem, ez a boldogság.