Sziasztok!
Nem igazán tudom, mit mondjak. Talán csak ennyit: kérlek, ne haragudjatok!
-.-.-.-
9. A teljes igazság
Megnyertük a meccset. Megvertük Horvátországot.
Továbbjutottunk. Del Bosque azt mondta, nem szabad most hátranézni. Hogy
figyeljünk a következő fordulóra, ne hagyjuk senkinek és semminek, hogy
elterelje a figyelmünket. Fontos a koncentráció. Ja, persze… Mintha az olyan
rohadt könnyű lenne, miközben annyi minden kavarog most a fejemben. Mióta
elkezdődött az Európa Bajnokság minden a feje tetejére állt.
Néhány hete még egyáltalán nem
foglalkoztatott, hogy vajon mi lehet Torres kishúgával. Tudom, állati szemét
módon bántam vele, de igazából elég sok lánnyal bántam szemét módon. Viszont ő
volt az egyetlen, aki miatt valaha is lelkiismeret furdalásom volt. Talán az is
csak a Kölyöknek, a jobb egyenesnek, amit adott és a szemében lévő állandó
szemrehányásnak volt köszönhető. Végül mégis elfelejtettem őt is. Még azt sem
tudtam volna felidézni magamban, hogy nézett ki valójában. Néha barna hajra
emlékeztem, néha sötétszőkére, néha kék szemű volt, néha pedig zöld vagy barna.
Lehet, hogy éppen ez tesz engem rossz emberré…?
Igazság szerint, minden, amit abban az időben
tettem, valahogy ködössé vált azóta. Sokat változtam. Vagy legalábbis szeretem
azt hinni, hogy már nem vagyok ugyanaz az a seggfej, aki húsz évesen voltam.
Arrogáns voltam, nagyképű, és azt hittem, hogy enyém a világ, én bármit
megtehetek. Tipikus reakció ez egy gyerektől, aki hirtelen a középpontban
találja magát…
Talán sok mindenre nem emlékszem abból az
időből, de van egy nap, amelyet sosem fogok elfelejteni. Mikor 2006-ban, a VB-t
követően hazaértünk Németországból, Casillas lett a válogatott frissen
kinevezett csapatkapitánya. Ismertem már évek óta, de tűz és víz voltunk. Én
buliztam, csajoztam, gyakran voltam részeg, balhés és nagyszájú, Iker viszont
maga volt a béke. Látszólag legalábbis. Soha nem láttam igazán elengedni magát.
Persze, eljárkált velünk ide-oda, de sosem ivott túl sokat, sosem keveredett
bunyóba, és egyetlen egyszer sem használta ki, hogy ő a Real Madrid
csodakapusa. Nem voltunk jóban. Alig beszéltünk. Mind a ketten úgy gondoltuk,
nincs miről. Ám mikor Raúl lemondta a válogatottságot, és ő örökölte a
karszalagot, a csatár rá hagyta a feladatot is, hogy helyrepofozzon engem. Én
lepődtem meg a legjobban, mikor a mindig nyugodt Casillas megtette.
Próbált beszélni velem, de én nyilvánvalóan nem
hallgattam rá. Végül úgy döntött, hogy az egyik edzőmeccsen kivon a játékból.
Senki nem passzolt nekem, csak ha már tényleg nem volt más lehetősége, és senki
nem segített ki, akkor sem, ha négyen támadtak rám. Nemes egyszerűséggel a
csapatom nélkülem nyerte meg a meccset. Az öltözőben aztán nekiestem Ikernek.
Kiabáltam, hogy mégis mit képzel magáról, dühöngtem, mert tudtam, hogy igaza
van. A kapitány nem válaszolt, csak felpofozott, majd egyszerűen hátat
fordított, és ott hagyott.
Elmosolyodom. Na, igen. Ez Iker Casillas. Az
egyik legjobb barátom.
Alig egy hónapja még volt egy tervem. Az EB
után el akartam jegyezni Larát. Be akartam bizonyítani neki, hogy komolyan
gondolom, hogy ezúttal nem lesz kibúvó, nem keresek ostoba indokokat a
menekülésre. Én tényleg vele akartam leélni az életem. De annyit veszekedtünk… Mielőtt
elindultam Lengyelországba, még a reptéren is sikerült összevesznünk.
Távolságtartó volt. És zavart. Látnom kellett volna rajta, hogy valamit titkol,
mégsem vettem észre. Vagy csak nem akartam észrevenni. Nem akartam, hogy vége
legyen. Nem így.
Lareina felbukkanása pedig olyan váratlanul
ért. Már évek óta nem is gondoltam rá. Egy ideje már a Kölyök sem emlegette, én
pedig megfeledkeztem róla, mit jelentett egykor. Valójában soha nem is
vallottam be, hogy fontos volt nekem. Ahhoz túl büszke voltam. És túl hülye.
Aznap este, mikor összefutottunk, Larával kellett volna lennem. Vele akartam
lenni. Varsóba utaztam egy nappal a nyitómeccs előtt, hogy találkozhassunk.
Elküldött. Azt mondta, dolgoznia kell, nem ér rá velem foglalkozni. Felhúztam
magam. Egy olyan lány, aki mindig azt hangoztatta, hogy arra van időnk, amire
szakítunk, nem mondhatja ezt nekem minden nap.
Fogalmam sincs, akkor is itt tartanánk-e, ha
nem indulok futni aznap este. De azt tudom, ahogy belenéztem Torres kishúgának
a szemébe, valami megváltozott. Kerestem a tekintetében azt a mindig vidám
tizenhat éves lányt, akire halványan ugyan, de emlékeztem, de már nyoma sem
volt. Minden erejével azon volt, hogy úgy tegyen, mintha minden rendben lenne,
mégis én, aki évek óta nem láttam őt, tudtam, összetörték. Apró darabokra… Nem
tudom, miért foglalkoztam ezzel. Úgy éreztem, tudnom kell, mit tett vele az
élet. Tudnom kell, én mit tettem vele. Össze akartam ragasztani a darabjait.
Mint mondtam, néhány hete egyáltalán nem érdekelt,
mi van Lareinával. Most mégis itt állok a szobájának az ajtaja előtt, mert
furcsa mód hiányzik. Még a vak is láthatja, hogy kerül engem már napok óta.
Csak épp azt nem tudom, miért. És ez bosszant. Valószínűleg jobban, mint
kellene. Iker nem mond semmit. Azt mondja, csak annyit tud, hogy összeveszett
Galenoval. De ennél többről van szó. Kínlódik. Látom, tudom.
- Szerintem nincs a szobájában – szól Fernando
a hátam mögül.
Persze erre én is rájöhettem volna, miután
negyedik kopogásra sem nyitott ajtót senki.
- Nem tudod, hol van? – kérdezem immár szobatársam
felé fordulva.
- Úgy tűnt neked, hogy Lara az orromra köti,
mikor hova megy?
Igaza van. Hülye kérdés volt. Fernando nem is
foglalkozik velem tovább, már majdnem belép a szomszéd szobába, végül mégis
visszanéz rám.
- Mit akarsz tőle, haver? – teszi fel a
milliós kérdést.
Na, hát a választ én is nagyon szeretném
tudni. Fogalmam sincsen, miért vagy mikor kezdett el érdekelni megint ez a lány.
Csak annyit tudok, hogy újra látni akarom a csillogást a szemeiben, mikor rám
néz. Látni akarom, hogy újra bízik bennem. Hogy bízik bárkiben. A világban.
Önmagában.
- Jó, mindegy – adja fel Torres, hogy valaha
is válaszolni fogok. – Csak ne törd össze még egyszer! Kérlek – teszi még
hozzá, és ezúttal tényleg be is lép a szobába.
Mikor a húga eltűnt, és egyetlen szó nélkül
kilépett az életemből, Fernando hetekig nem beszélt velem. Hiába kérdeztem, mi
történt, legtöbbször úgy hagyott ott, hogy rám se nézett. Végül az egyik
edzésen addig faggattam, míg sikerült úgy felbosszantanom, hogy végül dühében behúzott
egyet, és a fejemhez vágta, mi történt. Hogy ideutazott, hogy bízott bennem,
hogy összetörtem a szívét. Elmondta, hogy azt hitte, ezúttal nem szórakozom, és
lesz bennem annyi becsület, hogy legalább a húgát nem verem át. Emlékszem, nem
válaszoltam, és mire észbe kaptam, Torres már rég nem volt sehol. Igazából sosem
kértem bocsánatot, de ezután valami megváltozott. Fernando néha még elmondta,
hogy mi van Larával, de egy idő után már ő sem emlegette. Igazából nem
beszéltünk erről többet.
Bármennyire szeretne is úgy tenni, mintha már rég
nem érdekelné Lareina, az előző mondatában minden aggodalma benne volt. Nem
mondja ki, de tudom, hogy félti tőlem. Fél, hogy újra kihasználom. Én is félnék
a helyében. Sőt… Én így is félek.
Talán amiatt az aggodalom miatt, amit az előbb
hallottam a hangjában, vagy talán amiatt a düh miatt, amit évekkel ezelőtt
láttam a szemében, de tudom, ezt most nem hagyhatom ennyiben. Egy időre
felfüggesztve a Kiscsillag utáni kutatást, követem Torrest a szobánkba.
- Mi történt köztetek? – A kérdésem nem szorul
magyarázatra. Pontosan tudja, hogy Lareináról beszélek. – Mit műveltél, amiért
így haragszik rád? – Fernando abbahagyja telefonja nyomkodását, és rám néz.
- Felnőttem. Nélküle. – feleli nyugodtan.
Tényleg ez lenne minden? Ennyire egyszerű? A
távolság az oka mindennek? Már-már hajlamos lennék elgondolkozni ezen, mikor megcsillan
valami a Kölyök szemében. És ez elárulja őt.
- Akkor miért van bűntudatod? – kérdezem, és
látom az arcán, hogy erre egyáltalán nem számított. Azt hitte, jól játszik, azt
hitte, nem veszem észre.
Sokáig nem válaszol. Gondolkozik. Én pedig
várok, mert ezúttal jól akarom csinálni. Sőt, jól fogom csinálni. Segíteni
fogok.
- Lara a kishúgom. Úgy értem… – Megáll egy
pillanatra. Mintha nem lenne biztos benne, hogy kimondja-e. – Ott voltam, mikor
beszélni tanult, mikor először csatolták le a pótkerekeket a biciklijéről, és
akkor is, mikor először esett el két kerékkel. Aztán egyszer csak már nem
voltam ott.
Fájdalom tükröződik Fernando arcán. Minden
fájdalma, amit olyan bőszen próbált leplezni, ott van a tekintetében. Sosem
láttam még ilyennek.
- Míg Spanyolországban játszottam megvolt az
ok. A több ezer kilométer. De mikor Angliába költöztem… Lara azt hitte, minden
úgy lesz, mint régen. De én nem akartam. Nem akartam, hogy belekeveredjen a világomba.
Nem akartam, hogy nagyképű, megbízhatatlan focistákkal találkozzon. – Mint például velem, teszem hozzá
gondolatban. – Aztán természetessé vált, hogy inkább Olival vagy a
csapattársakkal vagyok, mint vele. Egy idő után már fel sem hívott, ha nem
mentem el egy találkozónkra. Aztán meg már én sem hívtam őt. Mikor utoljára
beszéltünk a fejemhez vágta, hogy én is olyanná váltam. Nagyképűvé és
megbízhatatlanná.
- Tudsz róla, hogy ti ketten milyen
bosszantóan egyformák vagytok? – csúszik ki a számon.
Ezt egyáltalán nem akartam hangosan kimondani.
Fernando felvont szemöldökkel néz rám. Nem
hiszem el, hogy nem látja…!
- Mind a ketten éppen ugyanolyan makacsak
vagytok. Sosem mondanátok a másik szemébe, hogy igaza volt. – Borzasztó. Nem
hiszem el, hogy az a düh, amivel egymásra néztek néhány nappal ezelőtt, így
kezdődött. – Tudod, szerintem mi történt? Megszoktad, hogy nincs veled, és soha
nem vallottad volna be, de később már nem is hiányzott, hogy veled legyen.
Elvoltál a csapattársaiddal, elvoltál velünk és Ollalával. És mikor Lara ezt
zokon vette, a büszkeséged nem engedte, hogy bevalld, jogosan teszi. Inkább
veszekedni kezdtetek. – Nem kell válaszolnia. Tudom, hogy igazam van. Ezért nem
néz rám. Ezért nem tud bocsánatot kérni Lareinától. – Legalább magadnak ismerd
be, hogy tényleg megváltoztál. Még én is látom, hogy csalódtál, kiábrándultál
és egyáltalán nem úgy játszol, mint régen. Mindenki látja.
Egyikünk sem mond többet. Én kifogytam a
mondanivalóból, Torres pedig nem tud, vagy talán nem akar válaszolni. Emlékszem,
milyen dühösen jött be a szobába néhány napja, mikor húga közölte vele a
véleményét. Bántotta, hogy éppen Lara lát át rajta ennyire. Az a lány, aki
mindig felnézett rá, aki csodálta őt, már egyáltalán nem látja olyan tökéletesnek.
Igen, Fernando felnőtt Lara nélkül, de Lara
éppúgy felnőtt nélküle.
- Torres! – rohan be a szobába köszönés,
kopogás vagy bármi más jelzés nélkül egy világosbarna hajú, magas lány. Nagyon
zaklatottnak tűnik, borzasztó kétségbeesetten néz az ágyon félig fekvő
Fernandora.
- Mi a baj, Zoey? – ül fel azonnal a csatár,
én pedig csak értetlenül figyelem, hogy mi történik.
- Lara rosszul van, és nem találom Galenot
vagy Ikert. Fogalmam sincs, hova az istenbe tűnnek ezek folyton, ha szükség
lenne rájuk. Mindig ezt csinálják. – Be nem áll a szája. Folyamatosan beszél,
míg a Kölyök feltápászkodik és felveszi a cipőjét.
Spanyolul beszél, de nagyon figyelnem kell,
hogy mit mond, ugyanis a mondataiba egy-két angol szó is keveredik. Biztos,
hogy angol az anyanyelve. De úgy tűnik, Fernando hozzá van szokva a dologhoz,
egyetlen egyszer sem kérdez vissza. Vagy talán már nem is figyel, és csak odáig
jutott, hogy a húgának segítség kell.
Mind a ketten kirohannak, én pedig megyek
utánuk. Mi mást tehetnék? A francba is, aggódom érte. Ez a lány meggyőzőnek
tűnt. Hogy is hívta Torres? Zoey?
Lareina az ágy mellett ül a földön. Alig van
magánál, a feje el-elbicsaklik, nem bírja tartani. Látom a szemén, hogy egyáltalán
nem tudja, hol van.
Fernando leguggol elé, és szólongatni kezdi. Megpróbálja
óvatosan pofozgatni, hogy visszanyerje az eszméletét, de nem használ.
- Ramos, itt a kulcsod? – kérdezi, majd ölbe
kapja húgát, és az ismeretlen lánnyal a nyomában rögtön indul is a lift felé.
Kihalászom a zsebemből a bérelt autóm
kulcsait. Azt hiszem, hálával tartozom Larának. Ha nem Varsóban lakna,
egyáltalán eszembe sem jutott volt autót bérelni.
Messziről kinyitom a járművet, Larát
befektetjük a hátsó ülésre, Nando beül mellé, Zoey az anyósülésre, én pedig
azonnal indítok. Biztos vagyok benne, hogy minden létező kresz szabályt
megszegek. Ezúttal sebességkorlátozás egyáltalán nem létezik számomra, és a
piroson is áthajtok, ha épp nincs keresztben forgalom. Hallom, ahogy Torres
kiabál, hogy menjenek már az útból, de mást nem igen fogok fel. Csak egy dolog
jár a fejemben. Minél előbb a kórházban kell lennünk!
Nem lehet, hogy valami baja legyen.
Nem halhat meg.
-.-.-.-
Üres vagyok. Olyan végtelenül üres. Semmit nem
érzek. Elvesztem egy hófehér világban. Nem látok mást, csak véget nem érő
fehérséget. Vakít, mégsem érdekel. Bámulok előre, és nem értem hová tűnt a
fájdalom. A kín, a félelem, a düh mintha sosem lettek volna. De boldog sem
vagyok. Sem elégedett.
Egyszerűen nincs semmi.
Aztán valami visszaránt. Ahogy kinyitom a
szemem, egy csapásra visszatér minden. Minden szenvedés, minden elfojtott,
elfeledettnek hitt – vagy inkább remélt – érzés. Körül sem kell néznem, tudom,
hogy kórházban vagyok. Ez a fertőtlenítő és gyógyszerszag rémálmaimban kísért,
ezer közül is megismerném. Rosszul vagyok tőle.
Érzem, ahogy újabb és újabb könnyek folynak
végig arcomon, majd landolnak egytől egyig a párnámon. Fáj. Alig kapok levegőt.
Egyszerűen elviselhetetlen.
-.-.-.-
Idegesen toporgunk mindhárman a folyosón.
Kijöhetne végre az orvos! Vagy legalább mondanának valamit.
- Bocs, be sem mutatkoztam – lép elém az
ismeretlen lány. Szemmel láthatóan sokkal nyugodtabb, mint tíz perccel ezelőtt
volt. – A nevem Zoey Barton. Lara barátnője vagyok Londonból.
- Sergio Ramos – felelem, de figyelmemet
azonnal elvonja a folyosó végén megjelenő Galeno. És Lara.
És megértem. Ezért került el Lareina. Ezért
viselkedett velem ilyen hülyén. Tudott róla.
- A rohadt életbe – csúszik ki a számon a
kelleténél minden bizonnyal hangosabban, ugyanis egy nővér azonnal rám szól.
Lara lesüti a szemét. Nem mer rám nézni.
Elképesztő… Az életben egyszer legalább vállalhatná a felelősséget a tetteiért!
Néhány lépéssel Abbott elé kerülök, és bár egy pillanatra megcsillan a szemében
a félelem, a düh mindent elnyom. Még a bűntudatot is. Már ha egyáltalán az volt
neki valaha…
- A húgodnak szüksége van rád – közlöm vele
fojtott hangon. Nem akarok balhét rendezni a kórházban. Épp elég volt egyszer a
címlapra kerülni az EB ideje alatt. Az edzőtől meg is kaptam a magamét… – Ez az
egyetlen szerencséd.
Nem érdekel, válaszol-e, nem érdekel, Lara
ijedt és könnyes szeme. Hátat fordítok, és gondolkodás nélkül elhagynám a
kórházat. De Abbott végül mégis megszólal.
- Semmivel sem vagyok rosszabb, mint te.
Nevetnem kell.
- Rosszabb az nem. De legalább ugyanolyan –
sétálok vissza mégis, majd leülök az egyik műanyag székre Fernando mellett. – A
véraláfutás talán elmúlt. De te meg én pontosan emlékszünk, mekkorát húztál be
pár napja. Mindketten tudjuk, mit gondolsz rólam. Hát jobb, ha tőlem tudod, jobb
sem vagy nálam.
A felismerés Galeno szemében minden pénzt
megér. A néhány másodperccel ezelőtt még bennem tomboló dühöt felváltja a gúny.
És az elégedettség. Végre. Visszakaptam mindent, amit tettem. Már nem kell,
hogy bűntudatom legyen Lareina miatt. Nem kell minden percben, ha beszélünk,
úgy éreznem, nem érdemlem meg, hogy egyáltalán még szóba álljon velem.
Ez a tény talán még fel is vidítana, ha nem
láttam volna, milyen állapotban volt a lány pár perce. Féltem őt.
- Sergio, beszélhetünk? – áll meg előttem
Lara, miközben körmével babrál.
Nocsak, nem gondoltam volna, hogy lesz
bátorsága ma még hozzám szólni.
- Mit akarsz, Lara? – sóhajtok. Semmi kedvem
nincs hozzá. Elég egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy vége. – Nem hiszem,
hogy van még miről beszélnünk.
- Valamit még el kell mondanom. Jogod van
tudni.
Nem válaszolok. Szó nélkül felállok, és odébb
sétálok néhány métert. Megállok a fal mellett, és karba tett kézzel, felvont
szemöldökkel várom, mit akar mondani. Őszintén nem érdekel. Arra számítok,
magyarázkodni kezd vagy megpróbálja felmenteni Galenot, sőt, még az is átfut az
agyamon, hogy talán bocsánatot akar kérni.
- Terhes vagyok – nyögi ki végül. – Galenotól.
Tátott szájjal bámulok a szemébe. Kezeim
lehullanak a combom mellé, levegőt sem veszek. Erre nem számítottam. Nem tudok
megszólalni. A torkom teljesen kiszáradt. Az iménti gúnynak már nyoma sincs. Most
már csak fáj. Lara átvert. Ideje szembenéznem vele, hogy tényleg vége.
Nyílik a betegszoba ajtaja, és egy orvos lép
ki rajta. Egy szó nélkül sétálok el Lara előtt, és állok meg Zoey mellett.
Abbottot viszont úgy tűnik, egyáltalán nem
érdekli, mit akar mondani a férfi, rögtön húga szobájába rohan. Ha kicsit
koncentráltabb lennék, talán észrevenném, mennyire dühös, de nem figyelek rá.
Nem tudok rá figyelni.
- Jó napot! Dr. Michal Stenka vagyok – mondja a
középkorú, őszülő orvos erősen tört angollal. – A kisasszonynak pánikrohama volt.
Ettől kezdett fulladni, és ettől ájult el. De néhány óra múlva akár már haza is
vihetik.
Látom, hogy valamit még mondani akar, de
keresi a szavakat.
- Nézzék, én elolvastam a hölgy kórtörténetét.
Nem csodálnám, ha pánikbetegség alakulna ki. Nagy trauma érte, mind lelkileg,
mind fizikálisan. Kerülnie kell a stresszt, maguknak pedig azt javaslom, hogy
figyeljenek oda rá. Tudnia kell, hogy nincs egyedül.
Újabb elhatározás fogalmazódik meg a fejemben.
Ez a lány soha nem lesz egyedül, ha
rajtam múlik.
-.-.-.-
Galeno gyakorlatilag betöri az ajtót, olyan lendülettel
lép a helyiségbe. Próbálom letörölni könnyeimet, bár tudom, feleslegesen teszem.
- Mit szedtél be? – kérdezi köntörfalazás
nélkül bátyám.
Ijedten kapom rá tekintetem. Első kérdésem az
lenne, hogy megőrült-e, de a szemében látottak után még a „semmit” szót is
nehezemre esik kinyögni. Dühös. Elképesztően dühös. Esküszöm, félek.
- Ne hazudj nekem, Lara! – Hangja fenyegető,
még az sem érdekli, hogy immár az egész társaság, élen Fernandoval és Sergioval,
minket figyel.
- Esküszöm, nem vettem be semmit –
bizonygatom, szememet pedig elhagyja egy újabb könnycsepp. Majd még egy. És még
egy… – Kérlek, Gale. Könyörgöm…!
Arca nem enyhül. Nem hisz nekem. Tudom, hogy
így van. És én még csak nem is hibáztathatom érte. Rászolgáltam. Mindenre.
Gale dühösen megrázza a fejét, majd egyszerűen
hátat fordít, és kiszáguld a szobából. Talán a kórházból is.
Egyikünk sem szólal meg. Ezek után nehéz
bármit is mondani. Tudom, hogy mindannyiuk agyában megfordult, hogy direkt
csináltam. Még meg is értették volna, hogy miért. Talán meg se lepődtek volna…
- Csak aggódik – töri meg végül a kínos
csendet Zoey. – Megnyugszik, és bocsánatot kér, te is tudod.
Igen, tudom. Mindig így van. Ebben
hasonlítunk. Kimondunk mindent, amit gondolunk. Kimondjuk, aztán megbánjunk.
Csak épp azt hittem, bebizonyítottam neki, hogy élni akarok. Hogy nem
kárhoztatom arra, hogy egész életében bűntudata legyen a halálom miatt. Mert ő
volt az egyetlen, aki egy pillanatra sem hagyott el. Akkor sem, mikor a
leginkább megérdemeltem volna. És a végén ő volt az is, aki mentőt hívott,
mikor véget akartam vetni az életemnek. Arra kényszerítettem, hogy végignézze,
ahogy tönkreteszem az életemet. Nem teszem ezt meg vele még egyszer.
- Sajnálom – mondja Lara halkan. – Nem kellett
volna… – kezd bele a mondatba.
- Nem kellett volna. – Minek tiltakozzak?
A helyében eszembe sem jutott volna, hogy
telefonáljak. Nem is értem, miért engem hívott. Tanácsot akart, hogy mondja el
Sergionak, hogy terhes. Hogy a bátyám gyerekét várja, és nem az övét. Azt várta
tőlem, hogy én mondjam meg, mit tegyen.
Ennyire szánalmas lennék…? Ilyen borzasztóan
könnyen ki lehet engem használni?
- Jobb anya leszek, mint barátnő. Ígérem –
folytatja Lara. Pedig szerintem elég nyilvánvaló volt, hogy nem akarom hallani.
– Jó anya leszek.
Bár ne mondta volna ki. Vagy legalább nem így.
- Én is jó anya lettem volna – suttogom, és
érzem, nem tudom visszatartani tovább.
Minden a felszínre tör. Újra jön a bűntudat,
újra jön a kibírhatatlan űr a szívemben. Hetekbe került, hogy elnyomjam.
Hetekig harcoltam ellene. Hetekig nem beszéltem róla, mert ezt kibírhatatlan.
Mert ezzel nem tudok megbirkózni.
Nem bírom ki! Nem akarok emlékezni!
- Jó anya lettem volna!
-.-.-.-
- Jézusom – nyögi Lara mellettem. Ő is érti.
Mind értjük.
Minden eszembe jut. Ahogy Lareina a balesetről
beszélt. Valami hiányzott a történetből. A hangjában hallottam. Valamit egyszerűen
nem akart elmondani. Vagy talán önmagának nem akarta bevallani. Mert ha
kimondja, valóra válik. Ha kimondja, már szembe kell néznie vele. Talán még nem
volt kész. Fel lehet erre egyáltalán készülni…?
Nem mondok semmit. Minden szó felesleges
lenne. Tudom, hogy érezhetem át. Ő is tudja. Odaülök mellé az ágyra, és
átölelem. Sosem hallottam még senki így zokogni. Könnybe lábad a szemem. Látom,
hogy Zoey is sír. És Fernando.
Úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna
rajta.
És most először jut eszembe, hogy talán az is
múlik…