Way Back Into Life - 15. fejezet

Sziasztok!

És íme, elérkezett ez a fejezet is. Bármit is olvastok a következő 5 percben, azt tudnotok kell, hogy ez a rész már az elejétől kezdve a fejemben élt, nem most találtam ki, mindent pontosan így terveztem. Elég kevés Lara-Sergio jelenet van benne, de úgy éreztem, hogy inkább a lány érzéseire kell koncentrálnom kettejük helyett. Remélem, azért nem bánjátok.
Talán a rész kicsit rövidebb is lett a szokásosnál 200-300 szóval, de ezt így szerettem volna lezárni. A következő hosszabb lesz cserébe :)

Jó olvasást hozzá! :)

-.-.-.-

15. Ha tudtam volna...

Majd két óra futás után visszaérve a szállodába, fáradtan és még mindig meglehetősen dühösen emelem fel laptopom tetejét, majd nyitom meg a böngészőt, és kezdem olvasni az első cikket, amit látok. Azt gondolná az ember, hogy alig néhány órával az Európa-bajnokság vége után a népet az érdekli, ki nyert, vagy hogyan elemzik a meccset és a játékosokat. De nem. A spanyol válogatott címvédése, a megérdemelt vagy épp meg nem érdemelt kiállítás vagy a négy gól ténye eltörpül amellett, hogy a vezető angol sportriporternek, aki éppen csak, hogy végzett riportalanyával, behúzott egyet a saját húga, majd mindenki szeme láttára üvöltözni kezdett vele, és a – csak mellesleg gólkirály – Fernando Torresnek kellett lefognia. Na, ez az igazán érdekes sztori.

Kit érdekel már, hogy ki lőtt gólt vagy ki hibázott a döntőn…?

Jogosan kérdezné bárki: mi történt? Hiszen boldog voltam. Hónapok óta először úgy éreztem, jó helyen vagyok. Elhatároztam, hogy egy időre Madridba költözöm. Esélyt adok Sergionak és magamnak. Esélyt, hogy felejteni tudjak. Mert Londonban minden csak a múltra emlékeztetett volna. Nem akartam visszamenni oda. Nem akartam látni, hogy Lara és Galeno boldogok, míg a férfi, akit én szeretek több száz kilométerre van. Mert Lara Angliába költözik a bátyámhoz. És őszintén nem haragszom érte. Gyerekük lesz. Igenis legyenek együtt, várják közösen a babát, és adjanak meg Neki mindent. Én pedig boldog leszek Sergioval. Madridban. Otthon. Ez volt a terv. És igen, a kérdés teljesen jogos. Mi történt?

Ahogy Lara mondatait hallgattam, elborult az agyam. Úgy hagytam ott, mintha nem hozzám beszélt volna még mindig. Egyszerűen ezek után nem érdekelt, mit akar még mondani. Azt hittem, már mindent hallottam, amit hallanom kellett. Nem érdekeltek az okok, nem gondolkoztam. A testem, mintha magtól mozgott volna. Itt már rég nem én irányítottam.

Dühöngve robogtam el az értetlenül álló Sergio és Daniela mellett, nem érdekelt, hogy Iker kiabál utánam, és nem érdekelt, hogy Galeno éppen Fernandoval és Zoeyval beszélget. Nem foglalkoztam a kamerákkal, a nézőkkel, de még azzal a ténnyel sem, hogy ha valamelyik, akkor ez egyáltalán nem a megfelelő pillanat. Az istenért, semmivel nem foglalkoztam, hiszen a bátyámról volt szó…!

Nem szóltam egy árva szót sem, de amint karnyújtásnyi közelségbe kerültem Galenhez, lendült a kezem, és egy csattanás kíséretében tenyerem az arcához csapódott. Nem fogtam vissza magam. Nem is tudtam volna. Minden érzésem venne volt abban a pofonban. Vakuk villantak körülöttünk, és valahonnan távolról hallottam Zoey ijedt sikítását is, de mintha egy másik világban lettem volna. Egy olyan világban, ahol a bátyám hónapok óta titkolózott előttem. Egy olyanban, ahol hazudott nekem, és ahol egyáltalán nem érdekelte, hogy egy ilyen súlyú információt nem lehet titokban tartani.

Érkezett volna a következő pofon, ha Nando nem szorítja oda karjaimat a testemhez.

- Mi a fene ütött beléd, Lara? – kérdezte spanyolul egyetlen pillanatra sem engedve fogásán, pedig én aztán kapálóztam rendesen. A videók is mind ez bizonyítják. Olyan voltam, mint egy elszabadult ámokfutó.

- Miért nem mondtad el? Nem volt jogom tudni? Gondolod, hogy nem álltam volna melletted? – hagytam teljesen figyelmen kívül unokabátyám kérdését, és üvöltöttem bátyámnak angolul. Egymás között valahogy mindig angolul beszéltünk. Kezdetben, még Spanyolországban azért, mert a többi gyerek ezt nem értette, így olyan volt, mintha egy saját nyelvünk lett volna. Később, azt hiszem, már talán csak megszokásból maradtunk az angolnál.

- Beszéljük meg később, Húgi! – Hangja szinte könyörgött, de akkor túl dühös voltam, hogy ezt felfogjam. Nem voltam kíváncsi a bocsánatkérésére. Úgy gondoltam, mindenfajta mentegetőzéshez késő már.

- Nem lesz később, Gale – higgadtam le kicsit, mire Fernando szorítása is enyhült. De hangom szinte ijesztően érzéketlennek csengett. – Te is tudod, hogy nem – fejeztem be, majd azzal a lendülettel kirántottam magam Nando karjából, és kifelé indultam a kocsimhoz. Pontosan tudtam, hogy még dolgom lett volna. Segítenem kellett volna befejezni az interjúkat, elpakolni, mindent elintézni, de képtelen voltam még akár egy percet is a társaságában tölteni. Egyszerűen elmenekültem.

Visszajöttem a szállodába, átöltöztem, és futni mentem. Kellett valami, hogy elterelje a gondolataimat. Kellett valami, amiben levezethetem a feszültséget, mert azt tudtam, még valakit nem verhetek meg.

És most? Most már nem akarom megütni még egyszer. De dühös vagyok. És nem értem. Semmit nem értek. Mégis hogy a fenébe gondolhatták – vagy gondolhatta Galeno –, hogy ezt eltitkolhatják előlem? Mégis mikor szólt volna? Mikor már késő? Mikor már mindegy? Hagyta volna, hogy Madridba költözzek, mit sem sejtve, és éljen tovább az életemet?

Kopogásra kapom fel a fejem, de inkább nem reagálok. Azt hiszem, pocsék társaság lennék bárki számára ebben a pillanatban. És ami azt illeti, kedvem sincs sok bájcsevegni. Az idegen azonban nem tágít, egy újabb kopogás, és újabb válaszként szolgáló néma csend után egyszerűen benyit a szobába.

Őszintén, kicsit meglepődök, mikor Sergioval találom szemben magam. Hiszen ez az ő szobája is, semmi szükség nem lett volna a kopogásra, ráadásul, ha jól sejtem, éppen ünnepelnie kéne a csapattal, és ha jól látom, bizony ahhoz is van öltözve. Kék farmer, sötétvörös inggel, amely éppen olyan hatást kelt, mintha éppen csak magára rángatta volna. De engem ezzel nem ver át. Tudom, hogy piszok sok munkája van benne, hogy a lazaság látszatát keltse.

Sese leül az ágyra, és engem néz. Vagy a monitort. Nem tudom biztosan. Nem szól semmit, csak bámul, és azt hiszem, arra vár, hogy beszélni kezdjek. Magyarázzam meg, mi történt a meccs után, miért ütöttem meg a saját bátyámat, és miért rohantam el köszönés nélkül. Ám mikor nem mondok semmit, csak egyszerűen megfogja székemet, és maga felé fordítja, majd tenyeremet két keze közé fogja.

- Nézd, én nem kérem, hogy mondd el, mit mondott Lara. Nem kell megmagyaráznod semmit, ha nem akarsz. De egy valamit tudnod kell, Kiscsillag – mondja halálosan komoly arccal. Azt hiszem, még sosem láttam ennyire komolynak azelőtt. – Itt vagyok. És Veled vagyok.

Máskor meghatódnék ezen, a nyakába vetném magam, és megcsókolnám. Őszintén, szeretném, ha ez egy ilyen helyzet lenne. De most a harag mellett minden más érzelem jelentéktelennek tűnik. Mintha a szívemből kiszorult volna minden. Csak a düh maradt.

- Azt hittem, már elmentetek – Ennyi, amit ki tudok préselni magamból.

A hátvéd elengedi a kezemet, és mintha egy pillanatra döbbenetet látnék a szemében. Nem mintha meglepne. Sosem látott még ilyennek. És ezzel nincs egyedül. Rideg hangom még számomra is meglepő.

- Nem jössz velünk? – kérdezi végül. – David üzente, hogy lógsz neki egy tánccal, mert a szülinapodon nem kapta meg.

- Nem hiszem, hogy… - kezdenék valami szánalmas kifogásba azonnal.

- Kérlek! – vág közbe Sese. – Sokat jelentene, ha ott lennél. És a többieknek is megígérted.

Igaza van. Megígértem.

- Tíz perc, csak összeszedem magam. – Hatalmas sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy kimondom ezt a néhány szót. Semmi kedvem bulizni.

Az egyik lengyel szórakozó hely a győztes csapat rendelkezésére állt, hogy a mérkőzés után privát bulit tarthassanak. Mindenki jelen van. A csapat tagjai, feleséges, barátnők, egy ideig még a gyerekek is, a teljes edzőstáb, és a barátok, mint Galeno és Lara, valamint Zoey, akiket valószínűleg Fernando hívott meg. Mire mi odaérünk, a többiek már bent vannak. Éppen del Bosque mond beszédet, megköszöni a játékosainak, a segédedzőknek, majd felszólít mindenkit, hogy érezze jól magát. Persze, mintha az olyan könnyű lenne…

Sergiot hamar elragadja a tömet, mindenki tombol, énekel, én azonban csak ülök a pultnál, és igyekszem úgy tenni, mintha agyban nem egészen máshol járnék. Hamarosan Zoey foglal helyet mellettem, és szemmel láthatóan azzal a határozott céllal érkezett, hogy kiszedje belőlem, mi történt.

- Mit iszol? – kérdezi meg ártatlanul, mire én felemelem üres poharamat. Angol barátnőm int a pincérnek, és nem létező lengyel tudását bevetve rendel két koktélt nekünk.

Az agyam tudja, hogy nem kéne többet innom, mégsem mondok nemet. Jobban akarom magam érezni, és ez a legjobb módszer, nem? Persze, azt hinné az ember, hogy tanultam a legutóbbi esetből. De ebben a pillanatban, nincs jobb ötletem, ami távol tarthatna attól, hogy újból nagy közönség előtt kiabálni kezdjek Galenoval.

- Mi a baj, Lara? – szólal meg újra Zoey, mikor már a kezünkben tartjuk poharainkat.

- Semmi. Megoldom. – A két válasz tökéletes ellentmondásban áll egymással, én is tudom, így inkább csak számhoz illesztem a szívószálat, és inni kezdek.

- Ha hiszed, ha nem, ismerlek. Elég jól. És sosem láttalak még olyan dühösnek, mint mikor Galennel veszekedtél. Soha, Lara. És ez nagy szó. Ne mondd nekem, hogy megoldod, mert tudom, hogy annak mi a vége, és ha nem bánod, nem várnám meg. – Tudom, hogy a félresiklott öngyilkossági kísérletemre céloz. Mint Gale oly sokszor az elmúlt időszakban. Talán igazuk is van. Sérült vagyok. Megtört. Talán ez a dühöm valódi forrása.

- Nem tudsz segíteni, Zoey. Senki nem tud – magyarázom, majd kiiszom a maradék italt a poharamból, és intek a pincérnek egy újabb adagért.

Barátnőm, mintegy feladva a dolgot, fejét rázva száll le a székről, és indul meg Iker és Sara felé. Valamit mond a kapusnak, mire ő megindul felém. Csodás, nem hiányzik a második menet.

- Meg se próbáld! – figyelmeztetem Ikert, még mielőtt túl közel jönne, azonban ő nem tágít.

- Táncoljunk – nyújtja felém a kezét a kapus mosolyogva, és ettől hirtelen úgy érzem magam, mintha egy másik univerzumba csöppentem volna. Vagy talán csak Iker túl jól ismer már, és tudja, úgysem mondok semmit.

Mindenesetre bólintok, és tenyerébe csúsztatva sajátomat, a tánctér felé indulunk.

Órák telnek el. Vagy legalábbis én annak érzem őket. A nem kis mennyiségű alkohol megteszi jótékony hatását. Mindenről megfeledkezem. Daviddal bohóckodok épp a parketten, mellettünk Reina és Zoey őrjöng, másik oldalamon pedig Sergio és Sara igyekeznek táncolást szimulálni.

Hamarosan Fernando is csatlakozik a társasághoz, mégpedig Larát rángatva maga után. A lány próbál ellenkezni, de a csatár hajthatatlan, mint mindig, így végül feladja. Mellettünk táncolnak, nem is igazán figyelek rájuk, csak mikor Lara felém fordul.

- Sajnálom – kiabálja túl a zenét. – Nem akkor kellett volna… Igazából nem is nekem kellett volna… - Egyik mondatot sem fejezi be, de nincs is szükség rá. Értem, mit akar mondani.

- Jól vagyok – kiabálok vissza szinte nevetve. Látom, ahogy Lara összehúzza a szemöldökét. Azt hiszem, nem erre a reakcióra számított. De nem tudom, mit várt. Ha Galeno úgy érezte, erről nekem nem kell tudnom, akkor az lesz a legjobb, ha úgy teszek, mintha nem is tudnék róla. Nem foglalkozom vele. Nem érdekel.

Arcomon azonban valami mégis megváltozhatott, mert, ahogy a szám véget ér, Nando fordul felém.

- Jól vagy, Húgi? Egy pillanatra, mintha lefagytál volna – húzza fel az egyik szemöldökét, és azt hiszem, igaza van. Lefagyhattam, mert észre sem vettem, hogy Lara és David valamikor távoztak a tánctérről, és Zoey immár Sesével, míg Sara – papírforma szerint – Ikerrel táncol.

- Én csak… - Nem tudom befejezni a mondatot. Fernando feje mellett bátyámat látom meg, ahogy éppen Larát öleli. Olyan szorosan tartja… Olyan szerelmesen…

Pillanatok alatt történik minden. Egy másodperc tört része alatt mennyből a pokolba süllyedek. Átmenet nélkül. Nem vagyok dühös, úristen, dehogy vagyok. Már hogy lennék dühös? Egyáltalán kire?

- Húgi – szólít meg újra Nando, mire végre rá emelem tekintetem. A szemem könnyes, érzem. Összeszorul a torkom, még lélegeznem is fáj. Egyetlen hangot sem tudok kinyögni. Csak bámulok rá kétségbeesetten, és vége.

Zokogásban török ki, térdeim felmondják a szolgálatot, pillanatokon belül összecsuklom. A táncparkett közepén, a földön térdelve sírok, és eszemben sincs abbahagyni. Fernando elém térdel, és magához szorít. Éppen, mint gyerekkorunkban. Nem próbál csitítani, nem kér, hogy nyugodjak meg. Csak szorosan tart, hogy tudjam, itt van. És én tudom. Itt van ő is, Sergio is, Iker és Sara is, Zoey is. De engem ebben a pillanatban csak egyetlen ember érdekel, és ő nem lesz mindig itt. Akárhányszor ígérte is meg, hogy soha nem hagy el, akárhányszor mondta is, hogy mellettem lesz, hazudott. Mert nem lesz mellettem. El fog hagyni, és nekem fogalmam sincs, hogy fogom túlélni.

- Meg fog halni – zokogom, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy bárki is érti, amit mondok. De valójában nem is kell, hogy értsék. Elég, ha én tudom. Elég, ha nekem fáj.

- Kicsoda, Lara? – kérdez vissza Nando. Ezek szerint mégis értette.

- Gale – nyögöm, és ha lehet, sírásom még intenzívebbé válik. – Meg fog halni – mondom újra, mint aki csak most fogta fel igazán, miről is beszél. Talán így is van. Talán kellett ez a pár óra, hogy eljusson a tudatomig, mit jelent ez valójában.

Nando nem kérdez többet, felnyalábol a földről, és kivisz az épületből. Nyomában Sergio és a többiek, ha jól látom, még bátyám is csatlakozik a díszkísérethez.

- Visszaviszem a szállodában – magyarázza unokabátyám, mikor kiérünk, és már van rá esély, hogy a többiek is hallják, amit mond. – Maradjatok nyugodtan, vigyázok rá – teszi még hozzá, mire két kivétellel mindenki bólint.

- Veletek megyek – vágja rá Sese, Fernando pedig nem ellenkezik, csupán megvárja, míg a hátvéd beszáll a taxi hátsó ülésére, betesz mellé, és átsiet az anyósülés felőli oldalra.

Bár ebben a pillanatban, képtelen vagyok ezt kifejezni, borzasztó hálás vagyok Sergionak, hogy itt van, annak ellenére, ahogy ma viselkedtem. Vele és mindenki mással is. Nem hagy magamra még most sem, hogy megtehetné. Még csak haragudni sem tudnék rá, ha maradna. Elvégre a címvédést ünneplik.

- Galen? – kérdezi Nando, még mielőtt beszállna, azonban úgy tűnik, bátyám csak elkerekedett szemmel bámul, és képtelen a válaszadásra.

- Megy – felel helyette Lara. – Ne aggódj, hazamegyek Ikerrel és Sarával.

Galen ezek után már nem sokat hezitál, csak bólint, és máris bent ül mellettem az autóban. Sergiotól elhúzódva, az ölébe hajtom a fejem, és olyan szorosan bújok hozzá, ahogy csak tudok. Érezni akarom, hogy itt van. Tudnom kell, hogy még nem hagyott el.

- Sajnálom, Gale – suttogom. – Mindent sajnálok.

Az elmúlt időszak minden veszekedését megbántam már. Még azokat is, amiket nem én kezdtem.

Három szó jár a fejemben újra és újra.

Ha tudtam volna…

Way Back Into Life - 14. fejezet

Sziasztok!

Azt hiszem, már bocsánatot kérnem sem illik, annyit késtem. De azért mégis megteszem: borzasztóan sajnálom! Iszonyú nehezen hoztam össze ezt a fejezetet. Azért remélem, tetszeni fog! :) A kitartásotokért cserébe extra hosszú lett!

Puszi

-.-.-.-

14. I'm with Sergio Ramos

- Lara, húzd ki magad! Clara, egy kicsit feljebb a kezed! – hallom az instrukciókat, és egyetlen szó nélkül teljesítem. Vagy legalábbis próbálom.

Szinte fáj bevallani, de már a fotózás kezdete óta végtagjaim remegésével küzdök. Rettegek. Izgulok. Úgy izgulok, mintha ez lenne életem első fotózása. Talán még jobban is. Mert a legelsőn végig ott állt mellettem Zoey, és ettől éppen olyan volt az egész, mint mikor a hálószobámban bohóckodtunk a tükör előtt. Szinte el is felejtettem, hogy még vagy tíz stábtag áll körülöttünk. Akkor jól éreztem magam.

De most… Most Clara áll mellettem. Egy olasz modell lány barna hajjal, és hatalmas barna szemekkel. Nem beszélget, nem barátkozik, csak profihoz méltón teszi a dolgát. Egykor én is ezt tettem volna. Némán pózoltam volna órákon keresztül, követtem volna a fotós újabb és újabb utasításait. Nem lettem volna ideges, nem remegett volna meg a lábam minden egyes vakuvillanáskor. Egykor én is profi voltam. Most már csak egy lány vagyok…

Ez az első fotózásom, mióta… Mióta. A sebeim már rég begyógyultak, nincsenek véraláfutások, sebek, gipszek és kötések. Mégis úgy érzem magam a kamera előtt, mintha rejtegetnem kéne valamit. Mintha továbbra is el kéne takarnom a hegeket. Azt hiszem, ezt is teszem. Rejtőzködöm. Egykor természetes volt, hogy minden héten ernyők, lámpák, díszletek és stábtagok között mozgok. Most azonban csak egy szerepet játszok. Egy szerepet, amellyel sehogyan sem tudok azonosulni. Idegen vagyok egy olyan helyen, ahol mindig otthon éreztem magam. Azt hiszem, már egyáltalán nem tartozom ide.

Nehezen oldódom fel. Látja a fotós, látja Clara is. Pedig a képek témája ennél közelebb már nem is állhatna hozzám. Az EB egyik fő támogatója a döntő reklámozásával próbál egy kis kampányt csinálni a saját cégének is. Így a koncepció szerint egy spanyol és egy olasz lány a két döntős válogatott játékosainak mezeiben „küzd”, akárcsak a focisták néhány nap múlva a pályán. Természetesen a csapatkapitányok mezeiben kezdünk, így Casillas felirattal a hátamon állok meg a háttérként szolgáló kapu előtt. Feszengve igazgatom magamon a felsőt, míg Clara meg nem érkezik Buffon mezében. Olyan magabiztosnak tűnik, hogy engem is magával ragad. Arra gondolok, hogy ennek a fotósorozatnak a döntőt kell tükröznie. Azt kell látniuk a szememben, hogy győzni akarok. Sőt, győzni fogok. Mert én is ezt látom Iker szemében minden alkalommal, mikor beáll a kapuba. Iszonyú elcsépelten hangzik, de úgy érzem, ez a mez valahogy felelősséggel is jár.

Ahogy közeledik a fotózás vége, egyre inkább érzem, legszívesebben visszabújnék a csigaházamba. Vissza oda, ahol az elmúlt néhány hónapot töltöttem. Mert még nem voltam kész előjönni onnan. Még nem tudnék visszatérni a régi életemhez. Naponta fotózásokra járni, úgy mosolyogni a kamera előtt, mintha az életem nem esett volna apró darabokra. Talán ez már nem nekem való. Talán soha többé nem leszek képes visszatalálni ahhoz a lányhoz, aki egykor voltam.

De talán nem is kell… Talán egy új lányt kellene találnom magamban. Egy új életet. Azt hiszem, végre elhatároztam valamit. Végre van egy célom, amiért küzdetek. Amiért megéri küzdenem.

A plakátok elkészült terveit nézegetve egyetlen szó jut eszembe: irónia. A Ramos feliratú mezzel a hátamon készült képek mellé már csak a grafikus által gyönyörűen odavarázsolt felirat hiányzott: I’m with Segio Ramos. Zoey szét fog szedni, ha ezt meglátja…

-.-.-.-

Boldognak kéne lennem. Az általánosan elfogadott nézet szerint, ha valaki apa lesz, boldognak kell lennie. Ezt várja el az orvos, aki közli a jó hírt, az ultrahangos doktornő, aki megmutatja, hogy ver a kicsi szíve, és ezt várják el a barátok és a kismama is. De én nem örülök. Nem örülhetek. Nekem csak fáj.

- El kell mondanod neki! – ismétli el újra Lara azt a mondatot, amit már vagy milliószor hallottam az elmúlt héten.

- Ne kezdd újra… – sóhajtok fel, majd felállok az ágyról, és feltűnően a fürdőszobába vonulok. Halálosan unom már ezt a témát. Már dühös sem vagyok. Rég belefáradtam már ebbe az egészbe. Az utóbbi pár hétbe, a veszekedésbe, az állandó aggódásba. Egyszerűen elég volt.

- Gale! Ő a húgod…! – Mintha én nem tudnám. Naponta százszor jut eszembe a húgom. És mind a százszor átkozom magam, amiért képtelen vagyok őszintén beszélni vele. De nem tehetem. Most nem. – Joga van tudni! – csattan Lara.

Hát persze… Joga az van.

- Van fogalmad róla, min ment keresztül már eddig is? – kérdezek vissza jóval indulatosabban a kelleténél. – Épphogy kezd visszatérni az élet a szemeibe. Egyszerűen nem zúdíthatok rá mindent éppen most. Nem bírná ki.

- Jobb, ha azt hiszi, nem bízol benne? Ha abban a tudatban él, hogy őt okolod az életed össze hibájáért? – Tudom, hogy igaza van. Tudom, de nem én akarom megadni a végső lökést, amivel a szakadékba zuhanhat. Mert bármit mond is, én ismerem. Tudom, hogy erre készül már több hónapja. Tudom, hogy csak egy indokra várt, hogy feladhassa. Hogy végre elmondhassa: már nincs miért élnie.

- Nem, persze, hogy nem. De…

- Nincs de, Galeno, nem érted? Ezt te nem döntheted el helyette! Nem dönthetsz úgy, hogy erről vagy arról nem tudhat. Tudod, milyen dühös lesz, ha rájön, hogy ezt eltitkoltad előle? És tudod mit? Igaza lesz. – Sosem hallottam még ilyen dühösnek. Nem hittem volna, hogy éppen ő fog a húgom mellé állni. Pláne nem azok után, amit Ramosszal történt.

- Ne csinálj úgy, mintha a helyemben lennél! – emelem fel a hangom. Nem akarok veszekedni, nem akarok kiabálni, de túl sok mindennel van teli fejem ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni. – Nem vagy helyemben, Lara! Fogalmad sincs róla, mit érzek! Fogalmad sincs!

Nem válaszol. Elkerekedett szemmel bámul rám. Nem hiszi el, amit mondtam. Még én sem hiszem el.

- Csinálj, amit akarsz… – kapja fel a táskáját, és elhagyja a szobát. Az ajtó hatalmas csattanással vágódik be mögötte.

Nem kéne hagynom, hogy egyedül mászkáljon. A múltkori után jobban is vigyázhatnék rá. Hiszen apa leszek. Apa. És egyelőre fogalmam sincs róla, mit jelent ez valójában.

Legutóbb, mikor ilyen állapotban engedtem ki a szobából, végül a kórházba kellett érte mennem. És egyáltalán nem rajtam múlt, hogy néhány horzsoláson kívül nem esett nagyobb baja. A húgom mentette meg, a húgom aggódott érte helyettem. Pedig dühös is lehetne. Haragudhatna mindkettőnkre. De ő nem ilyen. Ő ennél sokkal jobb ember. Istenem, amiket a fejéhez vágtam… De túl sokszor siettem már be a kórházba aggódva. Túl sokszor. Azt sem tudtam, mit beszélek. Dühös voltam. Dühös az egész rohadt világra. Mert piszkosul igazságtalan, ami velünk történik. Velem. A húgommal. A családunkkal. Nem rajta kellett volna levezetnem mindent, és nincs nap, hogy ne gyűlölném magam mindenért, amit neki mondtam. Mégis Zoey kellett ahhoz, hogy felfogjam, mit tettem. Hogy megértsem, még egy szó, és nem biztos, hogy lett volna visszaút Lareina számára.

Hát ezért nem mondhatom el neki. Mert elég egyetlen szó, hogy a mélybe zuhanjon.

-.-.-.-

Amint leszállok a vonatról, egy taxi vár rám, mely egyenesen az edzőközpontba visz. Szinte besurranok a kispadhoz, nem akarom megzavarni a fiúkat. Éppen tizenegyes rúgásokhoz készülődnek. Valaki azonban így is észrevesz. José Ochotorena, a kapusedző, aki éppen egy bokasúlyért siet vissza a táskájához mielőtt belekezdenek a büntetőkbe.

- Nem akarsz segíteni egy kicsit? – mosolyog rám a férfi, én pedig egyáltalán nem értem, hogy lehetnék én a hasznára, de azért bólintok, és amit megtalálta, amit keresett, követem vissza a pályára. – Szedjük össze az elkóborló labdákat – mosolyog a férfi, majd át is sétál a kapu túloldalára.

Ikerhez közeledve magamon érzem a barna szempár vizslatását, és még így, látatlanban is kiráz tőle a hideg. Szeretnék a szemébe nézni, szeretném látni, hogy még mindig olyan komolyan gondolja-e, hogy velem akar lenni, mint akkor este. Mert nem beszéltünk meg semmit. Így a döntő előtt egyáltalán nem akarok felborítani mindent az életében, tudom jól, hogy neki most koncentrálnia kell. Ráadásul jött ez a fotózás is másnap reggel… De hogy őszinte legyek, igazából csak félek. Olyan határozottnak tűnt, mikor azt mondta, nem akar mással látni. De fogalmam sincs, mennyit változott az utóbbi néhány évben. Lehet, hogy csak féltékeny volt, lehet, hogy csak dühében mondta, amit mondott. Megérdemeltem tőle minden egyes szót azok után, amit a bulimon a fejéhez vágtam. És ezért nem fordulok most hátra, ezért nem nézek rá. Nem akarom látni, nem akarom tudni, ha mégsem úgy gondolta, ahogy én.

Mert azt pontosan tudom, hogy én mit éreztem tegnap. Mit éreztem, mikor azt hittem, lefeküdtem Ronaldoval vagy, mikor megláttam Sergio szemében a csalódottságot. Most már tudom, mit akarok, mit akartam valójában végig. Én azt hiszem, csak nem mertem elengedni Nicket, nem mertem elengedni a fájdalmamat, a hiányt, amit a családom elvesztése okozott. Nem akartam, hogy eltűnjön a tátongó űr, mert egyszerűen féltem továbblépni. Féltem, hogy elfelejtem, mennyire szerettem Nicket és a kicsit. Féltem, hogy csak a fájdalom tart még életben, féltem, ha az eltűnik, nem marad már semmi. Féltem, hogy minden más érzés régen kiveszett belőlem.

Még mindig félek. Még mindig fáj. De tudom, hogy így nem élhetek tovább. Összeroppannék ekkora teher alatt.

Iker mosolyogva ölel magához, és egy puszit nyom a homokomra. Megkönnyebbültem, mikor ma reggel, mikor éppen belekezdtem volna a bocsánatkérésbe, azt mondta, nem haragszik. Nem lett volna erőm látni az ő arcán is a dühöt. Még akkor sem, ha tudtam volna, hogy egyedül magamnak köszönhetem.

- Jól vagy? – kérdezi a kapus halkan, én pedig tudom, miért teszi. Reggel ő volt az, aki végighallgatta, mennyire félek ettől a fotózástól. Ő volt az egyetlen, akinek elmeséltem, mi történt köztem és Sese között. És Iker csupán annyit mondott: „Megcsinálod. Mint mindig.”

- Jól – mosolyodok el, és azt hiszem, hónapok óta először komolyan is gondolom. Ha nem is vagyok teljesen jól, rosszul sem igazán, amit az én esetemben, azt hiszem, hatalmas előrelépésként könyvelhetek el.

Ochotorena szakít minket félbe, ugyanis Xavi kezébe nyom egy labdát, majd Reina nevét kiáltva jelzi, hogy a harmadik számú kapus kezdi a kört. Pepe a kapuba sétál, én és Iker pedig teszünk néhány lépést, hogy véletlenül se zavarjuk őket. Ahogy az utolsó ember is elrúgja a labdát, Valdés következik, végül pedig Casillas. A kapusedző néha bekiabál, del Bosque is egyszer-egyszer odaszól, de szerintem ezek a srácok már annyi tizenegyest rúgtak életükben, hogy pontosan tudják, mikor hol hibáznak. Ha hibáznak…

Mindent megteszek, hogy tekintetem véletlenül se találkozzon Sergioéval. Az utolsó előttiként rúgó Nando szemében azonban láttam a kérdéseket. Mindet, amit magamnak is feltettem már vagy százszor. Annyira belemélyedek a gondolataimba, hogy Piqué büntetőjéről teljesen le is maradok. Csak arra kapom fel a fejem, hogy a kapusedző a nevemet kiáltja.

- Lara? – sétál közelebb, miközben a labdát a kezembe adja.

- Mi? – értetlenkedek. – Látott legutóbb lőni, még azt sem tudom, merre megy a labda! – Már adnám is vissza a labdát, de nem engedi.

- Éppen ez a lényeg. Te kiszámíthatatlan vagy – mosolyog továbbra is a férfi, mintha csak a legtermészetesebb dolog lenne, hogy azt várja tőlem, rúgjak tizenegyest a világ vitathatatlanul legjobb kapusának.

- Hűha. Ilyen szépen még senki nem mondta, hogy tehetségtelen vagyok – nevetem el magam.

- Na, gyerünk már! – hallok meg egy türelmetlen hangot a hátam mögül. Természetes a forrása Villa, és egész egyszerűen csak bosszantani akar, úgyhogy odafordulok, és kinyújtom a nyelvemet. De azért elindulok a büntetőpont felé. Megállítom a labdát, és belenézek Iker mosolygó szemeibe.

- Hajrá, húgi! – kiabál Nando is.

Na, jó. Ha túl leszek rajta, legalább békén hagynak. Nekifutok, rúgok, reményeim szerint a jobb oldal közepe felé. Csakhogy a labda egyáltalán nem arra indul. Casillas arca is tanácstalanságot tükröz. Végül dönt az egyik oldal mellett, vetődik, de a játékszer a hálóba csapódik éppen az ellenkező sarokban. Másodpercekig állok dermedten. Gólt rúgtam Iker Casillasnak? Én…?

- Nocsak, a kisasszonyba mégiscsak szorult némi Torres vér – ránt vissza a valóságba a kapus hangja, mire csak a vállába boxolok, és próbálom letörölni a képemről a valószínűleg elképesztően bárgyú vigyort.

Jól érzem magam. Jól.

-.-.-.-

Utolsó biztató szavak, utolsó edzői instrukciók, és a csapatok kivonulnak a pályára Buffon és Casillas vezetésével. Egyikük arcán sem látok izgalmat vagy idegességet. De hát ők a világ legjobbjai 2012-ben. Miért is lennének idegesek…? Az égre emelt tekintettel hallgatják végig a himnuszokat. Elképzelni sem tudom, mi járhat a fejükben. Talán imádkoznak, talán csak koncentrálnak, újra és újra végigpörgetik a fejükben a cseleket, az imént del Bosquetól hallott szavakat. Villa és Puyol ott állnak a bátyám mellett, és tudom, hogy fáj nekik, hogy ők nem léphetnek pályára. Ők is ott voltak a EB és VB győztes csapatban. És most is ott kéne lenniük. Sergio, akiről viszont biztosan tudom, hogy minden meccs előtt Istenhez szól, ezúttal nem emeli magasba a fejét. Engem néz. A szememet. Majd elmosolyodik, ahogy a himnusz véget ér, és esküszöm, még azt is látom, ahogy kacsint egyet. Bár ezt talán már csak képzelem. Agyam már egészen máshol jár.

Úgy terveztem, nem beszélek vele a döntőig. Nem zúdítom rá, hogy nekem igenis tudnom kell, mit érez valójában, nem követelem, hogy vallja be, ha visszakozna. Nem is tettem. Mániákusan kerültem még a tekintetét is. Nem akartam látni. Nem ment volna. De neki tegnap este egyszerűen elege lett. Folyamatos, meg nem szűnő és elképesztően idegesítő kopogás zavarta meg a zuhanyzásomat.

Magamra tekertem egy törülközőt, és átkozva a túloldalon állót, nyitottam ajtót. Sese állt ott. Dühösen és türelmetlenül.

- Mi történt? – kérdezte, és nem törődve az illemmel besétált mellettem a szobába.

- Semmi, én csak… – kezdtem volna, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Nincs te csak, Lara – csattant hirtelen. – Azt mondtam, veled akarok lenni. Megcsókoltalak. Veled aludtam. Te pedig reggel elrohantál egy fotózásra, és azóta hozzám se szóltál. Mi a fene történt? – Esküszöm, a hangja már-már kétségbeesetten csengett.

Mosolyra húzódtak az ajkaim. Megkaptam a választ, amit akartam.

- Most meg min mosolyogsz? – kérdezett újra, pedig már a legutóbbi kérdésére sem válaszoltam.

Azt hiszem, a mosolyom még szélesebb lett, majd felelet helyett egyszerűen odaléptem hozzá, lábujjhegyre álltam, és vártam. Esélyem sem volt megcsókolni, majd fél fejjel magasabban voltak az ajkai, mint az enyémek. Ő azonban nem tétovázott, két tenyere közé fogta az arcomat, és ajkait az enyémhez illesztette. A végső fél centit végül hagyta, hogy mégis én hidaljam át kettőnk között.

- Amúgy tetszik a plakát – súgja még két csók között. – Velem vagy.

Annyira elbambultam, hogy észre sem veszem, hogy elkezdődött a mérkőzés. A csapatok szó szerint egymásnak estek. Ramos jó formában van. Koncentrál és valamit nagyon bizonyítani akar. Az arcára van írva. A spanyol csapat újra és újra az olaszok kapuját veszélyezteti. Az Azzurri a 14. percig tartja magát. Fàbregas beadása után David Silva fejel a kapuba. Azt hiszem, felüvöltök örömömben, de alig érzékelem a külvilágot. Minden problémánk ellenére Galeno ölelésébe vetem magam. Majdnem azonnal érkezik is a választámadás, és egyedül Ikeren múlik, hogy nem születik azonnal egyenlítőtalálat, ahogy az is, hogy Balotelli sem szerez gólt. A kapus sok mindent mondhat, de nem unatkozik, ez egészen biztos. Alig néhány perccel később újabb lövés érkezik a kapuja felé, és ha megfogni nem is tudja, visszaöklözi a mezőnybe a játékszert.

A félidő végére csökken az iram. A spanyol csapat nem érzi szükségét, hogy támadjon, az olaszok próbálkozásai pedig átcsaptak erőlködésbe. Mindkét válogatott a szünetre készül. El-elkalandoznak. Ennek eredménye, hogy egy olasz védelmi hibát kihasználva Jordi Alba juttatja a labdát Buffon kapujába.

A második félidő alig kezdődik el, máris komoly hibát vét a bíró. Nem vesz észre egy olasz kezezést, így tizenegyest sem ítél a spanyoloknak. Bosszantó. De 2:0-s vezetésnél talán kicsit jobban megbocsátható. Ahogy telik az idő, az olasz válogatott helyzete egy reménytelenebbé válik, és ez természetesen a játékukon is megmutatkozik. A szövetségi kapitány cserékkel próbálkozik, a siker azonban mérsékelt. Azonban igazán nagy bajba csak akkor kerül a kék csapat, mikor a nemrégiben csereként beállt Motta a földön marad, nem tudja folytatni a játékot, Prandellinek pedig már nincs több cserelehetősége.

A mérkőzés – érthető módon – egészen más ütemben folytatódik. Esküszöm, szinte sajnálom az olaszokat. Annyira küzdenek még tíz emberrel is… A támadások helyét is átveszi a védekezés az Azzurri részéről. A spanyolok sem törik magukat, azt hiszem, nem céljuk megalázni az ellenfelet. Negyed órával a vége előtt áll be csereként unokatestvérem. A La Selección játékosai nyugodtan passzolgatnak, nem sürgetik az újabb gólt. Nando játékba állításával azonban lehetőség nyílt előttük. Fernando lehet az egyetlen, aki valaha is két egymást követő EB döntőn is gólt tudott szerezni. Addig ügyeskednek, míg az álom megvalósul. Fernando mosolya pedig minden gondomat elfeledteti velem. Végre olyannak látom, mint oly sok évvel ezelőtt. Úgy örül ennek a gólnak, mint a legelsőnek. És én is úgy örülök neki.

Már egyik csapat sem erőlködik, várják a lefújást. De Fernando előtt hatalmas lyuk nyílik az olasz védelemben, aki ezt kihasználva indul a kapu felé. Tudja, hogy ha berúgja, ő a gólkirály, mégis passzol a hasonlóan üresen álló Matának, és hagyja, hogy Juan megrúgja első gólját a bajnokságon. Nando rám néz, szájáról pedig leolvasom: „Köszönöm”. Nem tudom hova tenni. Nem értem, mit köszön. De nem is foglalkozom vele, megszólal a bíró sípja, és véget ér a 2012-es Európa Bajnokság.

Nem is figyelek, mikor átveszik az érmeket, már Galenonak segítek felszerelni a mikroportot. Csak akkor ocsúdok fel, mikor a nagy hangazavar közben valaki hátulról felkap, és többször megpörget a levegőben.

- Megnyertük! – kiabálja Sergio a fülembe, én pedig vele együtt nevetek. Őszintén és boldogan. Boldogan.

- Annyira büszke vagyok rád – felelem, mikor végre letesz a földre, és szembefordulhatok vele, mire megcsókol, és egyáltalán nem érdekli, hogy a bátyám ennek egyáltalán nem örül. – Gyere, bemutatok valakit! – fog kézen a védő, és ellentmondást nem tűrően a pálya közepére húz.

Fernando éppen három kisgyerekkel játszik. Órákig el tudnám bámulni őket, de mikor Nando észrevesz, felkel, és hozzám lép. Azonnal megölelem unokatestvéremet, aki olyan boldog, mint amilyennek még soha nem láttam. Kétszeres EB győztes, és, minden önzetlensége ellenére is ő lett az EB gólkirálya.

- Köszönöm, húgi – súgja a fülembe, és én újra nem értem, mit jelent ez pontosan.

- Micsodát? – kérdezek vissza értetlenül. Nem tettem semmit.

- Néhány hete azt mondtad, önző lettem. Hogy már csak az érdekel, hogy gólt rúgjak, nem pedig a csapat. – Megáll egy pillanatra. Vár, én pedig bólintok, jelezve, emlékszem. – Igazad volt. És én nem akarok olyan lenni. Hát ezt köszönöm – ölel meg újra.

Könnyek gyűlnek a szemembe. Annyira régóta vágytam már arra, hogy minden rendbe jöjjön köztünk, hogy el sem merem hinni.

- Oli, elhoztad? – néz a hátam mögé Nando, ahol feltehetőleg a felesége áll, és átnyújt neki valamit. – Nem tudom, emlékszel-e – fordult újra felém –, de mikor olyan csúnyán összevesztünk, ezt hozzám vágtad, és közölted, hogy akkor adjam vissza, ha majd normális leszek. Szeretném visszaadni – emeli fel a kezét, amin ott lóg a nyakláncom. A csillag alakú, Forever felirattal.

- Nagyon szeretlek – hagyja el egy könnycsepp a szememet.

- Feltehetem? – kérdezi mosolyogva. Azt hiszem, nem tudnék beszélni, így csak bólintok, és hátat fordítok, míg a nyakamba lógatja az ékszert. Furcsán hiányzott az érzés, hogy ez mindig velem van.

- Na, menj, te lökött – mutatok a gyerekeire. – A családod vár. – Fernando bólint, és egy féloldalas mosollyal az arcán hagy magamra.

Újra Sergiot keresem a tekintetemmel, és hamarosan meg is találom egy kislány társaságában. Nem létezik, hogy van egy kislánya, ugye…? A gondolatok csak úgy kavarognak a fejemben, ahogy közelebb sétálok hozzájuk.

- Lara, szeretném bemutatni neked Danielát – mosolyog Sese. Semmit nem értek. Gondolataim valószínűleg az arcomra is kiültek, mert a védő folytatja. – Ő az unokahúgom. – Ezzel a három szóval hatalmas kő esik le a szívemről. Leguggolok a kislányhoz, és a kezemet nyújtom felé.

- Szia! Én Lara vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek, Daniela.

Daniela nem tesz semmit. Megszorítja Sergio kezét, majd egy bátorító lökés a védőtől, és végül közelebb lép hozzám.

- Szia, Lara! – motyogja félénken, és megszorítja a kezem.

- Látom, visszakaptad önmagad – emeli meg Sergio a nyakláncomat, mire csak bólintok.

Mély levegőt veszek. Körbenézek. Magamba akarom szívni ezt a pillanatot. A boldogságot. Minden egyes másodpercét. Örökké emlékezni akarok erre. Arra, hogy Fernando színes konfettiket dobál a kicsikre, ahol Nora a babáját szorongatja egy tütüben, ahol Leo a labdát kergeti a pályán, akár csak az apja, ahogy Iker és Sara a pálya mellett megölelik egymást, ahogy Sergio rám néz. Mert úgy néz rám. Úgy, ahogy, mindig reméltem, hogy egyszer fog. Hónapok óta nem éreztem magam ilyen szabadnak. Legszívesebben sírnék a boldogságtól. Azt hiszem, talán sírni is fogok…

Egyik oldalon Sergio, a másikon Daniela kezét fogva sétálnék le a pályáról, mikor megjelenik Lara. Felém jön. Egyenesen felém. És nem képzelődöm. Valami furcsa. Az arca, a tekintete. Valami nem stimmel. Egyáltalán nem.

- Lara, beszélhetnék veled? – kérdezi, ahogy elénk ér.

- Nem hiszem, hogy van még miről beszélnünk. – Már ott is hagynám, de még utánam szól.

- Galenoról van szó. – Kimondta a varázsszót. Kimondta, én már nem tudok csak úgy elsétálni.

Ennyit a boldogságról…