2014. május 5., hétfő

Time to Change - 4. rész/2

Sziasztok!

Itt is lenne a 4.rész második fele, ahogy azt tegnap ígértem :) Szerintem jobban sikerült, mint az eleje, de remélem, nektek azért az első fele is tetszik. Ezt ITT olvashatjátok.
Azt azért elöljáróban elmondom, hogy a végét háromféleképpen írtam meg, ez pedig végül a negyedik változat :) Ezzel vagyok a legelégedettebb, úgyhogy remélem, a Ti tetszéseteket is elnyeri!

Jó olvasást!
°-°-°-°

Time to Change
4. rész/2


Egy ágyban tértem magamhoz. Csukott szemmel fel akartam ülni, de egy kéz gyengéden visszanyomott az ágyra, nekem pedig nem volt elég erőm ellenkezni. Így csak visszahanyatlottam, és sűrűn pislogva igyekeztem tisztítani a képet, amely egyelőre elég homályosan festett.
- Nyugodjon meg, kisasszony, azonnal szólok a kedvesének, és hívom a doktor urat is – magyarázta egy mosolygós szőkés hajú nő, és azzal a lendülettel el is tűnt a szobából.
Másodpercek teltek el, mire felismertem, hogy egy kórházban vagyok, de azt, hogy kit értett a kedvesem alatt, egyáltalán nem tudtam hova tenni. Végül Garrett és egy fehér köpenyes férfi lépett a helyiségbe, és mindkettejük tekintete aggodalmat és együttérzést sugárzott. Összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy valami olyasmit fogok hallani, amit egyáltalán nem akarok, és ezt csak megerősítette, mikor Garrett az ágyam szélére ült, és magához szorított mielőtt az orvos beszélni kezdett.
- Kisasszony – szólalt meg végül az őszes hajú férfi –, a nevem dr. Allen Mitchell, én láttam el az éjszaka. Először is szeretnék gratulálni önnek és a vőlegényének a kisbabájukhoz.
Nem kaptam levegőt. Bár az orvos mosolygott, én olyan erővel szorítottam meg Garrett karját, hogy körmeim a bőrébe vájtak. Mi ketten akkor és ott tudtunk valamit, amit a férfi nem. Ez a csöppség éppen annyira nem Garrett gyermeke, mint amennyire én nem vagyok a menyasszonya.

°-°-°-°

- Mi történt, Lina? – jelenik meg mellettem Garrett aggodalmas arccal, mire Fernando tekintete, ha lehet, még döbbentebbé változik. Ennek ellenére a focista nem mond semmit, nem kérdez semmit, sőt, még csak meg sem mozdul. Aztán lassan összerakja a képet. Az összefüggést a nagy hasam, a hazaköltözésem és a kezét a vállamon tartó angol férfi között. És én megint csak hagyom. Hagyom, hogy rossz következtetést vonjon le, hagyom, hogy azt higgyen, amit csak akar.
- Nando – szólítom meg a tőlem telhető leggyengédebb hangon. – Miért vagy itt? – Esküszöm, próbálok mosolyogni, de olyan kényszeredett ez az egész helyzet, hogy biztos vagyok benne, úgy festek, mint egy halloweeni töklámpás, amibe belevágtak egy vigyort, és ha akarna, sem tudna szabadulni tőle.
A spanyol férfi úgy rázza meg a fejét, mintha minden gondolatától szabadulni akarna. Nem tudom, a módszer mennyire működőképes, mindenesetre megköszörüli a torkát, és végre megszólal.
- Meglepetést hoztam – mondja, és az ajtófélfa takarásából közelebb húz valamit. Vagyis valakit, aki bár igyekszik arcát hajával takarni, én látom bizonytalan mosolyát.
- Vi… - kezdeném, de rögtön ki is javítom magam. – Emma – nyögöm döbbenetemben, és úgy bámulom a lány ismerős, mégis valahogy teljesen ismeretlen arát, mintha szellemet látnék. – De… hogyan? – nézek újra a focistára, és nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megtette. Tényleg elhozta Emmát ide, mindazok után, ahogyan egymással viselkedtünk, amiket egymásnak mondtunk. Ennek nincsen semmi értelme. Miért tette? Értem? A húgomért? Vagy így akarna bocsánatot kérni?
- Ez volt a minimum – felel tőle teljességgel szokatlan szerénységgel, majd tesz egy fél lépést hátra. Majd még egyet. És még egyet. – Most sajnos mennem kell, még… dolgom van – magyarázza, miközben tovább hátrál, de tudom, hogy hazudik. Látom a szemében, hogy csak menekülni akar. Már szinte a kerítésnél áll, mikor újra megszólal. – És Lina! – Nem felelek, ő mégis tudja, figyelek. Le sem veszem róla a szemem, mintha minden mozdulatát el akarnám raktározni az agyamban. Talán így is van. – Gratulálok a kicsihez. Csodálatos anya leszel. – Bár ajakit féloldalas mosolyra húzza, tekintetében egy csepp vidámság sincs. Tudom, hogy fáj neki, és ezúttal abban sem kételkedem, hogy az érzései őszinték.
Fernando végül megfordul, és egyenesen a ház előtt parkoló sötétkék – és valószínűleg bérelt – Audihoz sétál, majd egyetlen szó nélkül elhajt, én pedig hagyom. Nem mondok semmit, nem javítom ki, nem kérem, hogy hallgasson végig. Csupán némán, hatalmas gombóccal a torkomban bámulom, ahogy az utca végén elkanyarodik, és eltűnik a szemem elől.

- Miért nem mondtál neki semmit? – szólal meg nővérem a hátam mögött. Azt sem tudom, mikor érkezett az ajtóhoz, annyira elmerültem a saját gondolataimban.
- Nincs mit mondanom – felelek végül tökéletesen rideg hangom, és becsukom az ajtót, összeszedem a földről a fagyit és a kanalat, és eredeti célom, a konyha felé indulok.
- Nem lehetsz ilyen hülye, Lina! – háborodik fel Garrett, és egyetlen gyors mozdulattal maga felé fordít, hogy ne térhessek ki előle. Azt akarja, hogy a szemébe nézzek, és lássam, mennyire komolyan gondolja. – Ez a gyerek nem az enyém, és soha nem is lesz az, ezt mind a ketten nagyon jól tudjuk. Akkor meg mégis mi a pokolért nem mentél Torres után? – Látom a dühöt az angol szemében. Látom, hogy haragszik rám, amiért a sajátom, és nem a gyerekem érdekei lebegtek a szemem előtt. És a fenébe is, én is haragszom magamra miatta.
- Fogalmam sincs, hová mehetett – szólalok meg végül rekedten. A sírás fojtogat. Hozzászoktam már az utóbbi néhány hónapban a hangulatingadozásokhoz, de tudom, ezt most nem a hormonok okozzák. Erről most egyes egyedül én tehetek.
- De én tudom – hallok meg egy félénk hangot a konyhaajtóból, mire felkapom a fejem. Szinte teljesen el is feledkeztem arról, hogy Emma is itt van.
Szólásra nyitnám ajkaimat, de Emma megelőz.
- Komolyan nem ér ez rá később? – kérdezi megtalálva a hangját, és ezúttal már sokkal inkább emlékeztet a nagyszájú és határozott húgomra, mint arra az elveszett, félénk kislányra, akit a bejárati ajtóban láttam néhány perce.
Csupán bólintok, elveszem a slusszkulcsot az asztalról, és a kert felé indulok nyomomban Emmával.

°-°-°-°

A gimnázium focipályája. Igazán kitalálhattam volna magamtól is, hogy Fernando első útja a házunktól ide vezet majd.

Idefelé a kocsiban sok mindent megbeszéltünk Emmával. Azt hiszem, tisztáztuk a játékszabályokat. Elmondta, hogy nem vágyott vissza Spanyolországba, és nem is szándékozik itt maradni. Sokkal jobban vonzza Németország. Megszokta már az ottani életét, ráadásul szerelmes. Tomba. Abba szőke srácba a kávézóból, akire az üzenetet bíztam. De a levelem húszszori elolvasása ide vezetett. Pontosabban Londonba, a lakásomba. De mikor ott nem talált, Fernando segítségét kérte, és végül itt kötöttek ki mind a ketten.
Azt is hozzátette, nem szeretné, ha még egyszer elszakadnánk egymástól. Szeretne kapcsolatot velem és Juliával egyaránt. Azt viszont beismerte, hogy egy nagyon fontos dologban igazam volt. Nem akart a húgom, nem akart egyikünk húga sem lenni többé. Nem akarta ezt a családot, mert a szüleink nélkül már nem érezte igazi családnak. És ez nem is változott. Nem lesz újra a húgom, nem lesz újra Vicky, nem lesz újra az a lány, aki az emlékeimben él. Sok mindenen ment keresztül, és elhiszi, hogy én szintén megváltoztam. Éppen ezért azt kérte, ne legyünk rokonok, ne legyünk inkább semmik sem. Ne idézzünk fel régi történeteket, ne próbáljuk meg visszahozni a múltat. Inkább kezdjük elölről, és ismerjük meg egymást.
Beleegyeztem. Még meg is értettem őt. Hiszen hogyan is vethetnék bármit a szemére, mikor ugyanezt tettem. Nem költöztem haza Londonból, mikor Garrett és én szakítottunk, mert nem húzott haza semmi. Én sem éreztem már családnak, amink volt. Persze szeretem Juliát, mindig is szerettem, és tudom, mennyi mindent köszönhetek neki.
De már semmi nem ugyanaz. És többé már semmi nem is lehet ugyanaz.

°-°-°-°

Ahogy belépek a vaskapun, azonnal kiszúrom Fernandot a lelátón. Kitartóan bámulja a focizó diákokat a pályán, de arckifejezése elárulja, gondolatai teljesen máshol járnak. Valószínűleg nem is látja, mi zajlik odalent. Megkerülöm a nézőteret, és a hátsó lépcsőn indulok el felé. Nem akarom elkergetni. Nem akarom, hogy ha meglát, elrohanjon, mert hat hónapos pocakkal már esélyem sem lenne utolérni. Meg egyébként se…

- Leülhetek? – kérdezem halkan, ahogy mögé érek.
A focista nem felel, pusztán a mellette lévő üres székre mutat, én pedig helyet foglalok.
- Miért jöttél ide? – Ismét én töröm meg a csendet, de tudnom kell a választ. – Emma egyedül is idetalált volna.
- Tudtad, hogy Emma pszichológiát tanult miután először kijött az elvonóról? Aztán visszaesett, és ott kellett hagynia a főiskolát. Bár próbálja, sőt, mindig is próbálta ridegnek mutatni magát, jobban átérzi az emberek problémáit, mint bárki, akit ismerek. Mikor megjelent az egyik edzés után és téged keresett, elmondtam neki mindent. Elmondtam, miért nem tudom, hol vagy most. Tudod, mit válaszolt? – tesz fel egy kérdést, de még mindig nem néz rám. Úgy tűnik, egyáltalán nem is vár választ. – Azt mondta, itt az ideje megváltozni.
Tudom, ez csak egy mondat, de olyan erősnek hat Fernando szájából, hogy szinte megijedek a súlyától. Ennek ellenére nem szólalok meg. Látom rajta, hogy még nem fejezte be.
- Megváltozom, Lina – emeli rám végre tekintetét. – Ezt akartam neked elmondani. Ezért vagyok itt. Tudom, hogy miket mondtam és tettem korábban, és tudom, hogy nagyon megbántottalak. És valószínűleg már úgyis mindegy, mert belekergettelek annak a szőkének a karjaiba, de…
Nem hagyom, hogy végigmondja. Ezúttal nem hagyhatom. A könnyek a szememben azt jelentik, még nincs vége. Még nem zártam le semmit. Még nem döntöttem.
- A tiéd – hadarom gyorsan, még mielőtt meggondolnám magam. Kimondtam, és ez az egy szó – tiéd – immár visszavonhatatlanul itt lebeg kettőnk között.
Könnyeim szabad utat kapnak, már nem érdekel, hogy erősnek tűnjek Fernando előtt. Már nem teszek úgy, mintha nem fájt volna piszkosul a viselkedése Münchenben. Csak azt akarom, hogy vége legyen a titkolózásnak. Csak hinni akarok neki. Elhinni, hogy a hasamban növekvő csöppség elég indok arra, hogy ezúttal tényleg megváltozzon, és ne mutasson továbbra is két arcot a világnak.
Visszaköltözik belém a remény, és visszaköltözik a szerelem egy apró darabkája is.

°-°-°-°

Hana Torres
Karácsony van. Elképesztő, hogy ez már Hana harmadik karácsonya – igaz, az elsőt még a pocakomban vészelte át. Mondjuk éppen csak, mert január első hetében már a szülőszobán voltam. És most megint itt tartok: az ötödik hónapban.

- Mama, megérkezett Emma néni! – rohan be a szobába Nora, majd azzal a lendülettel távozik is. Hihetetlen, mennyi energia szorult ebbe a kislányba. Ezt biztos az apjától örökölte…
Fernando és én nem lettünk boldog család egy csapásra, miután bevallottam neki, hogy tőle várok gyereket. De barátok lettünk, és ő mindent megtett, hogy bebizonyítsa nekem, megváltozott. Segített nekem lakást találni Madridban, és tényleg minden kívánságomat leste. De természetesen arról is alaposan kifaggatott, hogy miért kerültem kórházba, és miért töltöttem bent aztán hónapokat. Olyan bűntudatot, mint mikor elmondtam, hogy a baba élete hajszálon múlt, soha előtte és azóta sem láttam a szemében. Eljött velem az összes ultrahangra, még ha nem is mindig szó szerint, de végig fogta a kezemet a hátralévő hónapokban, majd a szülésnél is.
A nagy áttörés aztán a szülés előtt, alatt és után következett be. Ha két embernek közös gyereke születik, bármennyire is próbálnak távolságtartóan viselkedni egymással, olyan kapcsolatba kerülnek, hogy azt soha többé nem bonthatja meg semmi. Örökké lesz valami, pontosabban valaki, aki összekapcsolja kettejüket. Hát én az utolsó napokban éreztem meg ezt a kapcsolatot. Elkezdtem azon gondolkozni, mi lesz ezután? Mi lesz, ha megszületik a kicsi? Hiszen nem élünk együtt, még csak együtt sem vagyunk igazán! Nem akartam elveszíteni Fernandot. Nem akartam, hogy nélkülem, nélkülünk éljen Londonban, és itt maradni sem akartam kettesben Hanával. Persze ezt a világért sem vallottam volna be… Ahhoz túl nagy volt a büszkeségem, hogy kimondjam, szükségem van Nandora. Szerencsére neki nem voltak ilyen gondjai. Alig néhány órával a szülés után ott ült az ágyam mellett, és arra kért, költözzek vissza Angliába. Nem válaszoltam, nem jött ki hang a torkomon, annyira meglepődtem, csupán bólogattam, Fernando pedig válaszul megcsókolt. Még ma is beleremegek, mennyi érzés volt abban a csókban. Mindent beleadott.
Végül majdnem egy évvel Hana születése után összeházasodtunk. Még mindig tisztán emlékszem, hogy az akkor öt éves Nora odaállt elém a szertartás előtt, és megkérdezte, hogy baj lenne-e, ha ezentúl Mamának hívna. Még azt is elmagyarázta, hogy ez azért lesz jó, mert így Anya maradhat Anya, és nem kever majd össze minket, neki pedig két anyukája lesz, ami mégiscsak sokkal jobb, mint az egy. Elnevettem magam az okfejtésén, de közben olyannyira meghatódtam, hogy könnyek között guggoltam le hozzá, és mondtam, hogy nyugodtan szólíthat Mamának.

- Nem vagyok néni, hányszor mondjam még? – hallom meg az előszobából Emma morgolódását, és ez akaratlanul is mosolygásra késztet.
Feltápászkodom az ágyról, és kisietek hozzá. Már amennyire ez tőlem telik… Nem vagyok túl gyors mostanában.
- Jézusom, te mekkora vagy! – borzad el Emma köszönés helyett, de tőle valahogy nem hangzik sértőnek ez a mondat. A hajszíne, melyet az elmúlt két évben legalább négyszer változtatott meg, ezúttal szőke. És magára is szedett néhány kilót. Boldognak látszik. Persze miért is ne lenne boldog. Múlt hónapban jegyezte el Tom, nyáron pedig már esküvőt akarnak. – De ha most állsz neki szülni, én már itt sem vagyok…! – Már fenyeget, pedig még le sem vette a kabátját.
- Ez még csak az ötödik hónap – motyogom színlelt haraggal, de azért megölelem. Legalábbis próbálom. Abban igaza van, hogy ezúttal többet szedtem magam ez alatt a néhány hónap alatt, mint Hanánál.
- Garrett üdvözöl – szólal meg újra, mikor elengedem. – És sajnálja, de nem tud eljönni, mert Allyson most mutatja be a családjának.
Garrett végül Németországban, Münchentől néhány kilométerre kötött ki, ugyanis a cége új kirendeltséget hozott ott létre, és ő lett a kisfőnök. E-mailben tartottuk a kapcsolatot, és ha lehetőségünk volt rá, találkoztunk is, de most már egy jó ideje nem láttam. Azt viszont valahogy kötelességének érezte, hogy Emmán tartsa a szemét, ha már ilyen közel költözött hozzá, én pedig ezért borzasztó hálás voltam neki. Vagyis inkább vagyok a mai napig. Legutolsó levelében írta, hogy megismert egy angol lányt a cégnél, és úgy tűnt, nagyon komolyan gondolja, úgyhogy nem lepett meg egészen a hír. De örülök neki. Mellettem állt a legnehezebb időszakokban, így úgy fair, ha én is támogatom, ha szüksége van rá.

- Szia, Emma! – érkezik az előtérbe Fernando is, és ad két puszit a lánynak. – Szívem, elkészültünk a fával. Megnézed? – fordul felém mosolyogva, és csak úgy csillog a szeme a büszkeségtől. A nővérem és ő egész délelőtt a karácsonyfával bajlódtak, és nem engedtek be még a szobába se, mondván, hogy terhesen nem segíthetek. A gyerekek persze ott szaladgáltak körülöttük, úgyhogy én egész délelőtt egyedül unatkozhattam a nappaliban. Egyre kevésbé szeretek terhes lenni…

A nappaliba lépve elakad a lélegzetem. Pedig elhatároztam, hogy már csak azért sem fog tetszeni a művük, hogy bosszút álljak, amiért magamra hagytak. De a fa egyszerűen gyönyörű lett. A padlótól a plafonig ér, éppen, mint kislány korunkban. Alatta pedig ott sorakoznak a szépen becsomagolt ajándékok.
- Szeretnék nektek bejelenteni valamit – fordulok a többiek felé hirtelen. Este akartam elmondani, de úgy érzem ez itt és most a tökéletes alkalom. Úgy érzem, megérkeztem. Sokáig utaztam, sokáig kerestem valamit, és most végre itt vagyok. De fogalmam sincs, ez mikor történt. Mikor lettem ilyen boldog. Vagy mikor szerettem bele végleg abba az emberbe, akit éveken át hibáztattam minden rosszért.
Mindenki feszültem figyel, de én csak a férjemet nézem. Ő sem tudja még, mit fogok mondani, a szeme mégis csillog, mint egy kisfiúnak, mikor leesik az első hó. Karjaiban tartja Hanát, míg Leo és Nora szó szerint a lábain csüngnek. Ők a családom. Már elképzelni sem tudnám az életemet nélkülük. És az a helyzet, hogy nem is akarom.
- Na, mondd már. Ugye nem azt akarod közölni, hogy a kicsi valami növényről kapja a nevét…? – szörnyülködik Emma. Természetesen.
- Kicsik – javítom ki mosolyogva. – Ikreket várok.

2014. május 4., vasárnap

Time to Change - 4. rész/1

Sziasztok!

Többeteknek mondtam már ilyen-olyan fórumokon, hogy sajnos mostanában nem voltam kifejezetten jóban az írással. Nem tudom megmagyarázni, nem tudom, mi volt az oka, de egyszerűen nem ment. Mindent szó szerint utáltam, amit leírtam. Így akarva-akaratlanul is szünetet tartottam, és bár ezt hivatalosan nem mondtam ki, Ti tudtátok, hogy így van. De íme egy hivatalos bejelentés: vége a szünetnek :) Remélem, ennek örültök azért, és kitartottatok.
Cserébe most elmondom a menetrendet: ez lenne a novellám 4. részének első fele. Igen, két részletben töltöm fel. És ennek oka egyáltalán nem az, hogy az agyatokat akarom tovább húzni :) Csupán nagyon hosszú lett, és nem szeretnék kilométeres bejegyzéseket. Ennek ellenére nekem ez a két rész - ami valójában egy - összetartozik minden szempontból, így egyként is kezelendők. Éppen ezért most felteszem az első felét, holnap délelőttre pedig már be van időzítve a második. De ha engem kérdeztek, a második fele jobban sikerült...
Jövő héten hét vége felé érkezik az Way Back, a másik blogom pedig a Top5 sportág valamikor hét közben. Remélem, várjátok!

Most viszont jó olvasást!
°-°-°-°

Time to Change
4. rész/1

Kopogok. Táska lóg a nyakamban, Garrett kezében pedig bőröndök, így nem akarok kulcs után kutatni. Szerencsére nem is kell, Julia hamarosan ajtót nyit, és jellegzetesen barátságos mosolyával ölel magához.
- Örülök, hogy itt vagy, húgi. – A szeme könnyes. Régóta nem találkoztunk. Hónapok teltek el már azóta is, hogy elhatároztam, hazajövök.
Aztán Julia eltávolodik, kicsit jobban megnéz, és látom, ahogy elakad a lélegzete.
Na, igen, van, amit nem lehetett telefonon közölni.

°-°-°-°

Ahogy ott ültem a taxiban, és vártam, hogy Garrett felvegye a telefont, újra és újra átfutott az agyamon, hogy valójában fogalmam sincs, mit is akarok mondani. Semmit nem gondoltam át, még azt sem tudtam igazán, miért őt hívtam. Hiszen hónapok óta nem beszéltünk, és úgy tűnt, ez mindkettőnknek nagyon is megfelel így. Végül mikor beleszólt a készülékbe, egyszerűen kertelés nélkül megkérdeztem, nem találkozna-e velem. Tudhattam volna, hogy nem fog ez ilyen könnyen menni. Jobban ismert, mint bárki más. Ismerte a szomorú, a zaklatott, a dühös hangomat, ismerte minden mosolyomat, minden mozdulatomat, néha úgy éreztem, még a gondolataimat is.
- Miért hívtál, Lina? – kérdezett vissza válasz nélkül.
- Már mondtam. Találkozni akartam veled. Régen láttalak, és arra gondoltam, talán… – magyaráztam, és esküszöm, én magam is elhittem, hogy igaz, amit mondok. Garrettet viszont nem volt olyan könnyű átverni. Azt sem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, máris újra kérdezett.
- Miért hívtál valójában, Lina? – Nem tágított, soha nem volt az a fajta, aki könnyen feladja. Ezt igazán eltanulhattam volna tőle az évek során.
- Nem tudom – feleltem végül, remélve, hogy ennyiben hagyja a dolgot, de nem volt szerencsém.
- Mit szeretnél? – tett fel újabb kérdést, ám ezúttal nem hagyta, hogy válaszoljak, folytatta. – Menjek oda, és adjuk elő újra a se veled, se nélküled magánszámunkat? Vagy ezúttal elég lenne egy éjszaka is? – Hangja kemény volt és kegyetlenül őszinte. De pontosan erre volt szükségem. Garrett mindig tudta, mit kell mondania. Jobban ismert, mint én magamat.
Pillanatok alatt öntött el a bűntudat.
- Sajnálom. Hülye ötlet volt felhívni téged… – motyogtam válaszként zavaromban, mint egy kisgyerek, akit valami rosszaságon kaptak. Nem tudom, mi hozott inkább zavarba, hogy igaza volt, vagy, hogy neki kellett ezt kimondania helyettem. Mert tényleg ezt akartam tőle. Vigaszt. Bármilyen álszent dolognak is hangzik ez, úgy éreztem, szükségem van valakire, aki biztosít róla, hogy semmi gond nincs velem. Hogy attól, hogy egy férfi lefekszik velem, nem kezd undorodni tőlem. Hogy nem az én hibám, hogy Fernando semmibe vesz.
Hirtelen fogott el a rosszullét. Rosszul voltam saját magamtól. Mégis hogyan gondolhattam én ezt egy pillanatig is komolyan?
- Lina, nem baj, hogy felhívtál – váltott Garrett egy sokkal kedvesebb hangnemre. – Az sem baj, ha találkozni akarsz velem. De ne azért tedd, mert valaki megbántott vagy magányosnak érzed magad, és tőlem várod, hogy az ágymelegítőd legyek.
- Ne haragudj – mondtam végül lángoló arccal, és bár Garrett ezt nem láthatta, mégis felnevetett a vonal túlsó végén.

Hazáig beszélgettünk. Elmondtam neki, mi történt Vickyvel, hogy találtam meg, milyen volt újra látni. Csak a szállodában történteket hagytam ki. Nem akartam az ő szájából hallani, mekkora baromságot csináltam. Épp elég volt szembenéznem a tükörképemmel így is. És Fernando viselkedése egyáltalán nem könnyítette meg a dolgomat.

°-°-°-°

Alig néhány héttel később megint ott tartottam. Sehol. Két lakás, két munkahely, két ország és két élet között. Éppen ahonnan indultam.
Előző nap felmondtam az óvodában. Bár Fernando egyszer sem jött Noráért az után a bizonyos eset után, én mégsem tudtam nap, mint nap szembenézni még azzal a kislánnyal sem. Valahányszor ránéztem, édesapja barna szempárja tekintett vissza rám, nekem pedig minden alkalommal ugyanúgy fájt. Ollala lekezelő viselkedése pedig egy kicsit sem segített. Tudtam, hogy utálta Vickyt, mindig is úgy viselkedett, mintha az ő feladata lett volna kimenteni Fernandot a családunk karmai közül, de semmi szükségem nem volt még több bírálatra.

 Ott álltam a lakásban, amit még csak másfél hónapja vettem, és minden holmimat dobozokba rendeztem. Újra. Volt egy tervem: elköltözöm, ott hagyom végre ezt az egész nyomorult várost. Hiszen már rég meg kellett volna tennem… Már akkor vissza kellett volna mennem Spanyolországba, mikor Garrett meg én szakítottunk. Emlékszem, anya mindig azt mondta, hogy ha nincs okod rá, hogy maradj, az egy jó indok arra, hogy menj. Én mégsem tudtam elmenni. Akkor még nem ment. Ragaszkodtam ahhoz a férfihoz, akinek annyi mindent köszönhettem, és bár már nem voltunk együtt, nem tudtam volna elviselni, hogy több ország választ el minket egymástól. Ilyen ez a szerelem. Összetörhet a szíved, az apró darabok mégis képesek tovább szeretni azt, aki ezt tette.
Néhány hét alatt viszont sok minden megváltozott. Már nem akartam Angliában maradni. Nem tudtam elsétálni a kávézó vagy az állatkert előtt úgy, hogy ne Fernando jutott volna eszembe. És ha ez nem lett volna elég, még a csapból is a Chelsea folyt. Már fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan tudtam én ezt éveket át olyan következetesen figyelmen kívül hagyni.  Többé már nem ment. Ha valahol felbukkant Fernando Torres neve, már nem tudtam elsiklani felette. Mert ő többé nem az az ember volt, aki miatt a húgom elszakadt tőlem, akit éveken át okoltam, mert nem tett semmit, hogy megállítsa. Ő most már az volt, aki reményt adott nekem, aki átsegített a mélyponton, hogy aztán még mélyebbre taszítson. Itt már nem csak a húgom szívéről volt szó. Már az enyémet is összetörte.

Kopogás űzte el gondolataimat. Az ágyra dobtam a kezemben lévő ruhákat, és az ajtóhoz siettem. Senkit nem vártam, pláne nem ilyen korán reggel. Míg az előszobába értem, sok minden átfutott az agyamon. Hiszen legutóbb, mikor hívatlan vendégem érkezett, az Fernando volt. Nem is tudom, talán reméltem, őt találom majd a folyosón ezúttal is, és egyszerűen közli, hogy maradjak. Vagy talán a húgom váratlan felbukkanására vártam, hogy megbocsásson és végre én is meg tudjak bocsátani magamnak. Gyerekes ostobaság volt mindkettő, szívem mégis hevesebben kezdett verni, ahogy kitártam az ajtót. Aztán azonnal hatalmába is kerített a csalódottság.
Garrett
- Jó reggelt! – köszönt Garrett kisfiús mosolyával, és külső szemlélőnek akár úgy is tűnhetett volna, a világ legtermészetesebb dolga, hogy hajnali hatkor beállít hozzám. – Hoztam kávét – nyomott a kezembe egy poharat, majd mintha ez lett volna a kulcsszó, belépett mellettem a lakásba.
- Neked is jó reggelt! – csuktam be az ajtót mögötte, és belekortyolva a kávémba, utána indultam. Fogalmam sem volt, mit keres itt. Azt a telefonhívást már rég megbántam, nem gondoltam, hogy mégis felbukkan. Hiszen igaza volt. Mindenben. Mint mindig…
Hálószobámba lépve, meglepve láttam, hogy Garrett a korábban az ágyamra dobott ruháimat hajtogatja bőröndökbe és dobozokba.
- Mit csinálsz? – bukott ki belőlem a kérdés azonnal. Többek között ezért szerettem vele lenni. Tudtam, mellette mindent kimondhatok, ami csak eszembe jut, mert ő ezt várja tőlem. Hogy önmagam legyen. Ne válogassam meg a szavaimat csak azért, hogy őt ne bántsam meg.
- Segítek pakolni – közölte, de egy pillanatra sem hagyta abba a csomagolást, így karba tett kezemet és hitetlenül felhúzott szemöldökömet sem láthatta.
- Garrett… – mondtam ki a nevét az összetéveszthetetlen „tudom, hogy valamiben sántikálsz” hangsúllyal, mire végre rám emelte tekintetét.
- Oké – ült le az ágyamra két kupac ruha közé. – Tudni akartam, hogy jól vagy-e – nyögte ki végül. – Tegnap elmentem az óvodába, és mondták, hogy költözöl.
- Jól vagyok – feleltem, de még én is hallottam, mennyire hamisan cseng a hangom. Garrett arca pedig ezt csak megerősítette. – Hazaköltözöm Juliához, és jobban leszek – módosítottam végül a válaszom, és még egy mosolyt is megeresztettem felé, még ha nem is sikerült túl meggyőzőre. Ezzel lezártnak tekintve a témát, tovább folytattam a pakolást, de közben már számítottam az újabb kérdésre. Legnagyobb meglepetésemre azonban az nem érkezett. Garrett szó nélkül felkelt az ágyból, és nekiállt újra dobozolni. De a szemében láttam, hogy nem hisz nekem, láttam az aggodalmat.
- Egyszer úgyis őszintének kell lenned… – morogta végül néhány percnyi néma csend után, és a fenébe is, tudtam, hogy igaza van. Megint.

°-°-°-°

Mindennek ellenére én őszintén reméltem, hogy megúszhatom. Reméltem, hogy magam mögött hagyhatok mindent. Reméltem, mert remélni akartam.
Most mégis itt ülök Julia házában, és látom a szemében, hogy választ vár. Kétségbeesetten szorítom Garrett kezét, mintha tőle akarnék segítséget, de ezúttal nem menthet meg. Ezúttal nem tud segíteni, pedig mindent megtesz, hogy nekem könnyebb legyen. Szabadságot vett ki már azért is, hogy elkísérjen ide, pedig egyáltalán nem lett volna kötelessége. Ez az én harcom, az én problémám, az én családom. Nekem kellene megoldanom. Egyedül csak nekem. De nem tudtam nemet mondani, mikor felajánlotta, hogy velem jön Madridba. Szükségem volt valakire.
- Lina… – Nővérem hangja szinte szánakozó. Fáj, hogy ezt kell hallanom. – Mi történt? – teszi fel a legegyértelműbb kérdést, a válasz mégsem jön könnyen.
Annyi mindent mondhatnék… Hazudhatnék is. De tudom, hogy Julia nem venne be semmilyen szép tündérmesét. Látja a szememben, hogy szenvedek. Soha nem hinné el, hogy boldog vagyok. Végül mégis két szóban el tudok mondani mindent.
- Fernando – közlöm. – Fernando történt.

°-°-°-°

Ahogy végeztünk a pakolással, Garrett kiválasztott nekem egy ruhát és egy cipőt, és közölte, hogy búcsú bulira visz. Így kötöttünk ki London egyik legmenőbb belvárosi klubjában. Mégpedig éppen abban a klubba, ahol utoljára találkoztunk. Abban, ahová a barátnőjével érkezett, és ahol összetörte minden álmomat és reményemet. Nem értettem, mit keresünk ott. Nem akartam ott lenni. De még most is szó szerint tudom, mit mondott, hogy mégis bemenjek vele.
- Azt várom tőled, hogy őszinte legyél velem, miközben én sokáig hazudtam neked. – Nem nézett a szemembe, még a vak is láthatta, szégyelli magát. Csak épp azt nem érettem, miért tenné. – Ez az utolsó estéd Londonban. Ezt jól akartam lezárni. Azt szeretném, hogy erről a helyről szép emlékeid legyenek. Őszintén szeretném, ha kitörölhetném mindazt, ami történt, és mindent, amivel megbántottalak, de nem tudom. Csak ennyit tehetek.
- Mi lett azzal a lánnyal? – bukott ki belőlem a kérdés, bár nem akartam. Tudtam, hogy erről beszél, tudtam, hogy ezt akarja kitörölni, csak épp nem értettem, miért.
- Nem tudom. Alig ismertem. Nem is találkoztunk többet – felelt, én pedig már semmit nem értettem.
- Akkor mégis miért… – Garrett nem hagyta, hogy befejezzem a kérdés, azonnal folytatta.
- Miért hoztam magammal? Mert neked tovább kellett lépned. Te is tudod, hogy nem volt normális, amit műveltünk, és állati nagy hülyeség volt tőlem annak ellenére belemenni minden alkalommal, hogy tudtam, csak még több fájdalmat okozok neked. El kellett érnem, hogy végre a saját életedet kezdd élni, akár azon az áron is, hogy engem megutálsz. – Döbbent tekintettel bámultam Garrett arcára. Az arcra, amit egykor mindennél jobban ismertem, és pontosan tudtam, hogy igazat mond. Mégis nehezen hittem el. Mindig azt gondoltam, hogy ő valahogy tökéletes, mindig tudja, mit akar, magabiztos és őszinte. Szinte fájt a tudat, hogy hibázott. Hogy ezzel a kétségbeesett lépéssel akart kimászni több hónapnyi hazugságból és ámításból. Mégis, mindennek ellenére, ez sok mindent megmagyarázott.
Végül, mikor nem feleltem, azt mondta, nem vár választ, nem vár megbocsátást, és azt sem várja, hogy megértsem most azonnal, miért gondolta, hogy ez a legjobb, amit tehet. De szeretné, ha bemennék vele, és jól érezném magam, hogy végre ő is lezárhassa a múltat. Én pedig igent mondtam. Rábíztam magam még egyszer, utoljára. Mert már nem számított, mi történt, nem számított, hogy jutottunk idáig. Az volt az utolsó napom Londonban. Már nem volt fontos, mi történik ma. Csak a holnap számított.

Órákon át táncoltunk, és esküszöm, én tényleg jól éreztem magam. Azt gondoltam, ez egy jó búcsú lesz Londontól. Hittem, hogy el tudom majd hagyni a várost, hátam mögött tudok hagyni mindent, ezt az egész „kalandot”. Mert reméltem, hogy néhány év múlva már tényleg csak ennyinek fog tűnni minden. Egy kis kitérőnek a valódi életemtől. Visszatérek Madridba, és minden olyan lesz, mint régen. Na, persze… Gyerekes hülyeség.
Épp egy szám közepénél jártunk, mikor a levegő elnehezült, mintha hirtelen mindenki megdermedt volna a teremben. Az emberek összesúgtak, és az ajtó felé mutogattak. Azt hiszem, én voltam az egyetlen a táncparketten, aki nem akarta tudni, mi van a háta mögött. Mikor végül mégis arra fordultam, láttam, hogy egy csapat férfi lépett a klubba, az keltett ekkora feltűnést. Nem ismertem fel mindenkit, de Fernando barna szemeit kilométerekről is kiszúrtam volna. Mikor észrevett, egy pillanatra mintha ő is megfagyott volna. És abban az egy pillanatban mindent láttam a tekintetében. Bűntudatot, reményt, szerelmet. Mindent, amit látni akartam benne. Aztán eltűnt a tömegben, én pedig mindent megtettem, hogy meggyőzzem magam, csak képzelődtem, a szemei valójában olyan érdektelenek voltak, mint legutóbb.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire újra láttam. Garrett épp összefutott valami haverjával, én pedig a mosdóba tartottam, mikor egy mellkasnak ütköztem, és amilyen az én formám, az is éppen a focistához tartozott. Karjait derekam köré fonta, nehogy elessek. El akartam futni, el akartam fordulni, de egyik sem ment. Csak bámultam rá, és hullámokban tört rám az az érzés, hogy én ide tartozom. A karjaiba.
- Lina, én… - kezdett volna valami egészen biztosan szánalmas bocsánatkérésbe, és ez valahogy észhez térített.
- Nem érdekel, Nando. – Tettem egy lépést hátra, remélve, hogy így majd nem remeg a hangom, mikor közlöm vele, hogy már késő bármit mondania. – Régóta nem vagyok a barátnőd nővére, és már a lányod óvónője sem. Semmi közünk egymáshoz.
Bár látszólag dühös voltam, és komolyan mondtam minden egyes szót, belül annyira fájt, hogy levegőt is alig kaptam. Sarkon akartam fordulni, és eltűnni innen, de Fernando keze bilincsként fonódott a csuklómra, és nem eresztett.
- Sokat jelentesz nekem – mondta, mire agyamat elborította a köd. Abban a pillanatban elvakított a harag, és olyan erővel rántottam meg a karomat, hogy rögtön tudtam, holnap nagyon fog fájni. Fernando arca mély döbbenetet sugárzott, de nem foglalkoztam vele.
Tudom, hogy biztosan tettem vagy mondtam volna valamit, amit később garantáltan megbánok, de Garrett hangja, ahogy a nevemet kiáltotta, megállított. Egyszerre láttam az ő és Fernando szemében is az értetlenséget, mikor végül megtalált. Garrettnek azóta sem mondtam el, miért hívtam fel a taxiból, de láttam az arcán, ahogy lassan összeáll neki a kép. Arcán átsuhant a felismerés, de nem szólt semmit.
Én viszont bántani akartam Fernandot. Úgy bántani, ahogy ő bántott engem. Odabújtam Garretthez, és hagytam, hogy a focista rossz következtetést vonjon le. Hagytam, hogy azt higgye, együtt vagyunk. Még rá is mosolyogtam az angol férfira.
- Haza szeretnék menni – mondtam végül egyértelműen Garrettnek címezve, aki bár nem ment bele a játékba, nem is leplezett le. Csupán egyetlen szó nélkül bólintott, majd kézen fogott, és a bejárat felé indult.
- Sajnálom – hallottam még Fernando távolodó hangját, de már nem foglalkoztam vele. Azt hittem, most látom utoljára.
Vagy inkább reméltem, hogy így lesz.

- Jó vagy? – kérdezte Garrett, ahogy kiértünk a klubból, én pedig bólintottam. De egyáltalán nem voltam jól. Mindenem fájt, üvölteni akartam, kiabálni vagy legalább összetörni valamit. Azt akartam, hogy elmúljon ez az érzés, de dühöm csak fokozódott. Dühös voltam Fernandora, dühös az egész világra, a családomra, még a szüleimre is, amiért elhagytak, de legfőképp magamra. Belesétáltam Fernando csapdájába, pedig azt hittem, ennél jóval több eszem van. Tévedtem…
- Csak menjünk – szólaltam meg végül rekedten a fojtogató sírástól és a remegő dühtől egyszerre.
De alig tettünk néhány lépést, mikor mintha kés szúrtak volna a hasamba, és ezúttal nem csak akartam, valóban fel is üvöltöttem. Aztán minden olyan gyorsan történt. Alig fogtam fel belőle bármit is. A földön találtam magam összegörnyedve, Garrett kiabált, és azt hiszem, még szirénát is hallottam. Tudtam, hogy valami rossz történt. Éreztem. Aztán semmi. Egy olyan helyen találtam magam, ahol tudtam, hogy biztonságban vagyok, nem volt összetört szív, sem féktelen düh.
Csak én voltam a semmiben. Sehol. És mégis valahogy mindenhol.


°-°-°-°

Még most, több hónappal később, ahogy itt ülök egy félig kirakott puzzle előtt Julia nappalijának szőnyegén, is csak azon az estén jár az eszem. De még most sem tudom, ha visszamehetnék, vajon mit csinálnék másképp. Vagy másképp csinálnék-e bármit is. Talán ha más sorrendben történnek az események, talán ha máshogy döntök… Talán. Van ennek értelme egyáltalán…? Hiszen sosem tudom meg, mi lett volna, ha… Soha.
Julia Moreno
- Na, hogy állsz? – robog be a szobába nővérem két pohár üdítővel, majd lerakja őket az asztalra. – Hé, ez előbb is pontosan ugyanitt tartottál! – dorgál meg Julia, én pedig fülig pirulok, mintha valami zavarba ejtő dolgon kapott volna rajta.
- Sajnálom – motyogom, bár tudom, mennyire ostobán hangzik. Nem akarok Fernandora gondolni, de tudom, hogy soha nem fogom tudni egészen elfelejteni. Erről garantáltan gondoskodtunk mind a ketten.
Kulcs csörgését hallom a zárban, aztán szatyrok zörgését a konyhában, néhány perccel később pedig Garrett lép a nappaliba, kezében egy hatalmas doboz fagyival és egy kanállal.
- Hoztam egy kis meglepetést – mosolyodik el, mire azonnal feltápászkodom a puzzle mellől, és kivéve a kezéből az édességet, a kanapéra helyezkedem.
- Imádlak – motyogom rögtön az első kanál után, majd teli szájjal puszit nyomok az arcára.

Éppen vinném ki a maradék fagyit a konyhába, mikor kopognak, így dobozzal, kanállal a kezemben indulok inkább a bejárati ajtó felé.
- Maradj csak – intek az azonnal felpattanó nővéremnek –, majd én kinyitom.
A postásra számítok, aki az interneten rendelt holmikat hozza, de ahogy kitárul az ajtó, jéggé fagyok. A maradék fagyi és a kanál hangos csattanással ér földet, de olyan távolinak tűnik, mintha házakkal arrébb történt volna. Minden hang a messzeségbe veszik, ahogy nővérem kétségbeesett „minden rendben van?” kiáltása és Garrett közeledő léptei is. Csak ketten vagyunk, és nem hiszem el, hogy itt van. Neki nem kéne itt lennie. Csak elront mindent, tönkreteszi a tökéletes kis tervemet.
- Lina… - nyögi döbbenten, én pedig megszólalni sem bírok. Csak szoborként állok, bámulom meredten meglepett vonásait, és fogalmam sincs, mit mondhatnék. Úgy érzem, az igazság meggyónásához már rég késő.
Erre nincsenek szavak. Erre nincs magyarázat.