Azt hiszem, itt már egy bocsánatkérés sem segít. Elhiszitek még, ha azt mondom, cserkész becsszó, a következő rész még májusban fenn lesz. Igazából egy héten belül fel szeretném tölteni, de ilyen ígéretekbe már inkább bele sem kezdek... Helyette inkább megköszönöm mindenkinek, aki írt, érdeklődött az új részről. Jól esik nagyon, hogy tényleg vártátok! :) Szuperek vagytok! <3
Nos, akkor a fejezetről. Ebben a részben kicsit felforgattam a dolgokat. Talán nehezen indul be, de remélem, megéri végigolvasni :)
(Elnézést a valószínűleg rengeteg elgépelésért, jojózik a szemem, biztosan hagytam rengeteget.)
Puszi
-.-.-.-
12. Happy Birt... Yeah, sure...
Négy teljes nap. Már négy napja, hogy Lara
kórházban fekszik. Galeno gyakorlatilag beköltözött hozzá, amikor pedig nagy
ritkán előkerül, csak egy-egy munkahelyi feladatot intéz el a főnökének. Nem
beszél arról, mi történt, sőt, igazából egyáltalán nem is beszél. Aggódom.
Bármi is történt köztünk, bárhogy is érez most irántam, akkor is a bátyám. Azt pedig
pontosan tudom, hogy ok nélkül biztosan nem tartanák benn Larát ilyet sokáig. Sok
mindent elkövetett, olyan emberek érzéseivel játszott, akik fontosak nekem, de
sosem kívánnám, hogy bármi baja essen. Már csak Galeno miatt sem.
Már csak tíz perc van hátra a rendes játékidőből,
és Galeno még mindig nincs sehol. A vérnyomásom és a pulzusom azt hiszem, már
rég túllépték az egészséges magasságot, körmeimet pedig tövig rágtam az elmúlt
néhány percben. Nem veszi fel a telefonját, fogalmam sincs, mihez kezdek, ha
nem érkezik meg hamarosan. Bár ha így folytatják a csapatok, nem is kell annyira
sietnie…
Egyszerűen nem bírnak egymással. Mindkét fél
védelme jó. A lehető legjobb. Van ugyan egy-egy helyzet spanyol és portugál
oldalon is, nem mondanám, hogy a mérkőzés idegölően izgalmas. Inkább csak
idegölő… Nem úgy tűnik, mintha el tudnák dönteni 90 perc alatt, hogy ki jusson
tovább.
A percek telnek, helyzet akad mindkét oldalon.
Ronaldo csak nem akarja feladni. Nem szokása. Még a 89. percben is megpróbál
gólt szerezni, de elhibázza. Kezdődhet a hosszabbítás. Lehet, hogy spanyol
drukker szívem mondatja ezt velem, de mintha a portugál csapat elfáradt volna.
Több a spanyol helyzet, de ők is inkább a kockázatmentes, taktikai játékra
koncentrálnak a támadások helyett. Nem akarnak sérülést a döntőre, nem akarnak
több sárgalapot sem. Dühít a tétovázás, dühít, hogy inkább a szerencsére és a
tizenegyesekre bízzák a döntő sorsát, ahelyett, hogy kockáztatnának. Három
perccel a vége előtt már mindenki tudja a stadionban, hogy biztos büntetőpárbaj
elé nézünk. Oda sem figyelek már, a játékosok is már a tizenegyesekre készítik
magukat.
- Hogy állunk? – hallok meg magam mellől egy
ismerős hangot.
- Istenem, fogalmad sincs, mennyire örülök neked –
bukik ki belőlem a kijelentés, pedig az elmúlt néhány nap után nem gondoltam
volna, hogy ez lesz az első dolog, amit bátyámmal közlök, ha megérkezik. –
Tessék, itt vannak a jegyzeteim. Most jönnek a büntetőt, addig nézd át őket.
Arra gondoltam, hogy a büntetők miatt interjúvolhatnád a két kapust, de Ronaldo
is… – kezdek bele, de Galeno arckifejezése megállásra késztet.
- Nem láttam a meccset, Lara. Nem csinálhatom meg
az interjúkat. Mit kérdeznék? Hogy milyen tusfürdőt használnak? – kérdezi
teljes természetességgel. Tudom, hogy igaza van, de nem voltam felkészülve erre
a lehetőségre. Nem akartam foglalkozni azzal, hogy lehetetlen kérek tőle azzal,
hogy az én jegyzeteim alapján készítsen interjút.
- És én ezzel most mihez kezdjek? – Ha eddig ideges
voltam, most a szívroham kerülget.
- Csináld meg. Legyél te a riporter – mondja ki a
tervét, mire földbe gyökerezik a lábam. Tudok írni, bármiről írok. Imádok írni.
De én egy kamera előtt? Galenonak agyára ment a kórház. Egy értelmes szó sem
jönne ki a torkomon. Nincs az az isten, amiért hajlandó lennék interjút
készíteni bárkivel is.
Nem létezik!
Galeno megint eltűnt valahova, de már nincs időm
vele foglalkozni, kezdetét vette a tizenegyes-párbaj. Xabi Alonso áll a labda
mögött, nekifut, rúg. És Rui Patrício
véd. Szívem kihagy egy ütemet. Így nem veszíthetnek. Nem múlhat Alonso
büntetőjén. Iker fejében is valami hasonló járhat, mert, ahogy a kapuba sétál,
arca mérhetetlen elszántságot tükröz. Mutinho elkövet egy hibát. Belenéz
Casillas szemébe. Belenéz, és látja, amit én látok: akaratot. Mindent elsöprő
akaratot. Megtorpan, már ahogy a labda felé indul, látom, hogy ezt Iker nem
engedi be. Igazam van, a kapus hárít, a spanyol közönség felordít, éppen úgy,
ahogy a többi játékos is a pálya közepén. Felsóhajtok. Visszajött a remény. Iniesta,
Pepe, Piqué és Nani is belövi. 2:2. Sergio indul meg a kapu felé. Egy
pillanatra látom, hogy még egyszer rám néz, és elmosolyodik. Megáll, ellövi a
labdát. Szinte megsajnálom a portugál hálóőrt. Ramos piszkosul magabiztosan és
piszkosul szemtelenül csinálta. Ünneplés közben kifut a pálya szélére, és már
le tudom olvasni a szájáról, hogy „boldog szülinapot”.
- A srác
odáig van érted – szólal meg Zoey a meccs kezdete óta először. Szinte el is
felejtettem, hogy itt van. Nem jellemző rá, hogy tíz percnél tovább csendben
tud maradni.
- Hülye
vagy – felelem azonnal, de azt hiszem, a tudatom legmélyére mégis befészkeli
magát a gondolat. Sergio Ramos. Egy gondolat, ami már évek óta ott van, még
akkor is, ha a világért sem vallottam volna be, hogy sosem sikerült igazán
túllépnem rajta. Sosem engedtem el teljesen. Még akkor se, mikor férjhez
mentem, még akkor sem, mikor boldog voltam. Én azt hiszem, az első szerelmeknek
mindig ez a sorsa. Egy darab a szívünkből, egy kis hely az agyunkban örökre.
Közben
Bruno Alves állítja a büntetőpontra a labdát. Nekifut, hatalmas erővel lövi el
a játékszert. Nem tudom leplezni érzéseimet. Felkiáltok, mikor a labda a
kapufán csattan. Ronaldo a fejét fogja, a spanyol csapat ugrál. De még nincs
vége. Fàbregas sétál a
labdához. Be kell rúgnia! Nem hagyhatja ki, nem hagyhatja, hogy a Portugálok
jussanak tovább. Esküszöm, az idő mintha megállna egy pillanatra, mikor a
játékszer a kapufához ér. Van az az egy tized másodperc, mikor még nem tudni,
befelé vagy kifelé pattan. Gól lesz vagy csalódás. Ronaldo tizenegyese
következik vagy az ünneplés. Ahogy a labda áthalad a gólvonalon, hangzavar támad
a hatalmas stadionban. A spanyol játékosok egymást és Fàbregast
ölelve ugrálnak. Döntőbe jutottak!
Alig kapok észbe, máris egy mikrofonnal a
kezemben állok a pálya szélén, egy kamera alig egy méterre tőlem az arcomat
veszi, mellettem pedig ott áll Iker. A szívem a torkomban dobog. De
megcsinálom. Meg kell csinálnom. Galeno főnöke világos volt: vagy
odaállok helyette a kamera elé, vagy kirúgják. És én egész biztosan nem fogom
hagyni, hogy bátyám az élete tönkretétele mellett még a munkája elvesztését is
a számlámra írhassa!
A fülemben hallom, hogy a rendező szól, mindjárt
élő adásban leszek. Az operatőr visszaszámol, mély levegő. Gyerünk!
- Üdvözlöm a kedves nézőket – veszem elő a lehető
legtermészetesebb hangomat. – A nevem Lareina Abbott, és itt áll mellettem a
spanyol válogatott csapatkapitánya, Iker Casillas – mondom a kamerába angolul.
– Jó estét! – fordulok ezúttal már első elő interjúm alanya felé.
- Jó estét! – mosolyodik el Iker.
- Azt hiszem, helytálló, ha azt mondom, te vagy a
mérkőzés hőse, Iker. Megfogtad Mutinho büntetőjét, ezzel visszaadtad a
csapattársaid és a szurkolók reményeit is. Mire gondoltál, mikor először a kapu
álltál, veled szemben pedig ott állt a portugál tizenegyesre készülve?
- Arra, hogy nem láthatja rajtam, hogy félek – válaszol
a kapitány meglepő őszinteséggel. Közben odaér mellénk Sergio is, és mutogat
valamit, de mivel semmi esély, hogy rá figyeljek, Zoeynak kezd magyarázni.
- Miért, féltél? – kérdezek vissza, pedig ismerem
Casillast. Tudom, hogy mekkora terhet cipel minden egyes meccsen.
- Mindig félek. Én vagyok a csapat kapitánya és én
vagyok a kapus is. Ha egy csatár elront valamit, kimarad egy helyzet. De helyre
tudja hozni, ha belövi a következőt. Senki nem fog emlékezni rá, hogy mennyi
kísérletet rontott el. De ha én hibázok, hátrányba kerül a csapat. Mégsem
omolhatok össze, és adhatom fel, mert én vagyok a kapitány. Nekem kell
összerántanom a fiúkat, még akkor is, ha éppen miattam állunk vesztésre.
- Azt hiszem, kedves nézők, erre nem lehet mit
mondani. Inkább egy újabb kérdéssel folytatnám. Hogy készültök a döntőre?
Nyilván tudjátok, hogy Spanyolország és vele együtt sokan világszerte EB
győzelmet várnak tőletek.
- Igen, tisztában vagyunk az elvárásokkal. Győzni
akarunk. Mindannyian, egytől egyig. Nagy dolog lenne a címvédés, de úgy érzem,
minden esélyünk meg van rá. Jó a csapat. Együtt vagyunk, és együtt küzdünk a
végsőkig.
- Ez volt a tökéletes végszó. Köszönöm a
beszélgetést, Iker. További jó ünneplést – köszönök el a kapitánytól, mire az
operatőr kikapcsolja a kamerát, az adás pedig visszakapcsol a stúdióba.
Hatalmas sóhaj szalad ki a számon. Túléltem… Alig hiszem el.
- Ügyes voltál – mosolyog Iker, és egy puszit nyom
a homlokomra. – Megvársz? – kérdezi még,
majd miután bólintok, az öltöző felé indul Ramosszal együtt.
Remek. Egy megvolt. Maradt egy.
Idegesen toporgok, míg az egyik stábtag előkeríti
következő interjúm alanyát, a másik csapat kapitányát. Cristiano Ronaldot.
Megszólalni sincs időm, rögtön a fülemre szólnak,
hogy felvétel, így mielőtt Cris vagy én mondhatnánk bármit, bele is vágok az
interjúba.
- Ismét üdvözlöm a kedves nézőket. Ezúttal Cristiano
Ronaldo, a portugál válogatott csapatkapitánya áll mellettem. Mi volt az első
gondolatod, mikor Fàbregas berúgta a büntetőt?
- Azt hiszem, arra gondoltam, milyen
igazságtalan ez a játék – felel a csatár.
- Úgy gondolod, nektek kellett volna
továbbjutnotok? – kérdezek vissza. Hiába látom rajta, hogy igen, így gondolja,
muszáj megkérdeznem. Azt is látom, hogy nem szívesen nyilatkozik, mihamarabb
szabadulni akar, de még nem engedhetem el.
- Tizenegyesekkel kiesni a legborzasztóbb
dolog, ami velünk történhetett. Ezt csak tetézte, hogy az én büntetőmre már nem
került sor. Berúgtam volna. – Magabiztos, ehhez kétség sem fér. Nem mintha
valaha is mást gondoltam volna róla. Az év nagy részében ő a legnagyobb
szoknyapecér egész Spanyolországban. Akkor is, ha van barátnője, akkor is, ha
nincs.
- A csapattársaid többsége a spanyol
válogatottban játszik. Nem nehezítette a
helyzeteteket, hogy ők jól ismernek téged?
- De, természetesen. Nem tudok Ramos mellett,
és nem tudok úgy gólt rúgni Casillasnak, mint a Realban tenném. Számítanak rá.
De nem foghatom erre, hogy nem jutottunk tovább. Ez egy feladat volt, amit meg
kellett volna oldani. Nem sikerült. – Hangján tisztán érződik a csalódottság.
Nagyon vágyott a döntőbe jutásra. Azt hiszem, be akarta bizonyítani a világnak,
hogy nem csak Madridban jó játékos, a válogatottban is megállja a helyét.
Őszintén megsajnálom egy pillanatra, pedig sosem kedveltem igazán.
- Köszönöm, hogy válaszoltál. Most pedig visszakapcsolunk
a stúdióba – fejezem be, és amint a kamera leáll, kirántom a fülemből az
elképesztően bosszantó fülest.
- Te mit keresel itt? Nem tudtam, hogy
riporter vagy – hallom Ronaldo kérdését, miközben leszerelem magamról a
kellékeket, és pakolni kezdek.
- Nem vagyok. A bátyámnak kellett egy
helyettes, és csak én voltam kéznél – magyarázom csupán félig odafigyelve. –
Hogy van Irina? – teszem fel ezúttal én a kérdést. Egy fotózáson találkoztunk
egyszer, ahová Cristiano is elkísérte. A csatár természetesen minden jelen lévő
modell lánnyal kikezdett. Emlékszem, nem értettem, Irina miért viseli ezt el
egyáltalán.
- Nem tudom. Már nem vagyunk együtt – válaszol
váll rándítva a portugál, mire csak lemondóan megrázom a fejem. Ez az ember
sosem fog megváltozni. – Nem érsz rá este? – érdeklődik teljes
természetességgel a csatár, mire kénytelen vagyok elnevetni magam. Mintha fél
perce még nem a volt barátnőjéről lett volna szó.
- Nem hiszem – válaszolok hasonló stílusban,
majd a spanyol folyosó felé indulok. – Sesével és Ikerrel ünnepelek – szólok még
hátra, de nem foglalkozom tovább Ronaldoval.
- Nem érünk oda lassan? – kérdezem újra
megmozgatva lábujjaimat magas sarkú cipőmben.
Legalább huszonöt perce gyalogolunk állítólag
Doneck legjobb szórakozóhelyére. Ezt Sergio mondta így, én pedig ostoba módon
rábólintottam a dologra.
- Mindjárt ott vagyunk, nyugalom – csitít a
hátvéd, mire elhúzom a számat, megforgatom a szememet, és még egyszer, utoljára
megpróbálom kényelmesebbé varázsolni a cipőmet. Fernando hangos nevetésben tör
ki mellettem.
- Miért ezt vetted fel, ha egyszer ilyen
kényelmetlen? – kérdezi unokatestvérem, mikor végre abbahagyja a röhögést.
- Szülinapom van. Jól kell kinéznem, ha már
ünnepelni visztek. De persze minek is töröm magam…? Ezt egy pasi soha az
életben nem fogja megérteni – morgom, mire újabb nevetőroham tör rá, amihez
ezúttal már Sese is csatlakozik.
- Haver, a női nem egy másik univerzumból
származik. Ne próbáld megérteni őket – vihogja Ramos, amit egy rúgással
jutalmazok a sípcsontjára.
- Hé, vigyázz! Ha lesérülök a döntőre… – kezdene
bele, de félbeszakítom.
- Nők ezrei zokognának otthon a TV-k előtt –
fejezem be a mondatát.
- Itt vagyunk – áll meg hirtelen Sese, nem is
válaszol iménti kijelentésemre.
Követem a védő kezének útját, és egy zöld
üveggel díszített, dupla szárnyú ajtót pillantok meg, felette pedig egy
feliratot:
чому?
чому б і
ні?
Nem tudok ukránul, de minden orosz tudásomat
összeszedve, azt hiszem, ez annyit jelent, „miért? miért ne?”. Ez a kérdés
jellemezte az életemet eddig. Miért? Mindennek kerestem az értelmét, mert nem
akartam elfogadni, hogy vannak dolgok, amikre nincs magyarázat. Amiket nem kell
megérteni, csak elfogadni, mert nem változtathatok rajta, bármennyire is
szeretnék. De talán itt az ideje, hogy a második felére koncentráljak. Miért ne
legyek boldog? Miért ne érezzem jól magam? Miért ne ünnepeljek? Miért ne
élhetnék tovább?
Kíváncsi vagyok, ki választotta ezt
a helyet…
Amíg ezen gondolkozom, ellenkezni
is elfelejtek szemem bekötése ellen. Pedig utálom, ha nem látom, merre megyek.
Utálom, mert mindig félek, hogy a következő lépésnél egy lépcsősor alján
találom magam egy hatalmas esés után. Azonban, ahogy Sergio átfogja a
derekamat, és maga előtt kezd vezetni, valamiért biztonságban érzem magam. Túl
jó érzés. Egyértelműen túl jó…
- Miért van bekötve a szemem? –
kezdek azért ellentmondani, csak úgy a rend kedvéért. – Tudom, hogy a
szülinapomat ünnepeljük.
- Ne morogj már – súgja a fülembe a
védő, mire bennem rekedt minden maradék mondanivalóm.
Ahogy belépünk a helyiségbe Sese
leültet egy székre, majd lerántja a szememről a kendőt. Tátva marad a szám. Az
egész klub tömve van a barátaimmal Angliából és Spanyolországból egyaránt. A
vendéglista egyértelműen Zoey szervezéséről árulkodik, én mégis biztos vagyok
benne, hogy az ötletgazda nem ő volt. Sergio napok óta titkolózott, tudtam,
hogy készül valamire, azt pedig egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy a születésnapom
alapos megünnepléséből nem enged.
Könnyek gyűlnek a szemembe.
Örömkönnyek. Nem hittem volna, hogy valaha úgy fogom még érezni, hogy jó helyen
vagyok, mégis megtörtént. Otthon érzem magam. Hirtelen pattanok fel, és ölelem
meg Sesét. A védő nem ellenkezik, szorosan tart. Érzem szabálytalan szívverését,
érzem, hogy ebben a mozdulatban volt valami. Esküszöm, nem tudom, mi változott,
vagy változott-e egyáltalán valami, mégis elfog egy rég elfeledett érzés, ahogy
Sergio karjai derekam köré fonódnak.
- Khm… – krákog David meglehetősen
hangosan, így elengedem a spanyol védőt, szemrehányó tekintetem, mellyel
Villára nézek, azonban nem maradhat el. A sérült csatár csak elmosolyodik,
odajön, és ő is magához húz. – Bocs, de nekem is kellett egy ölelés – nevet a
fülembe. Hülye. – Boldog szülinapot, Kislány.
Sorra jön mindenki gratulálni, hol
angolul, hol spanyolul kívánnak boldog szülinapot, mindenkinek van egy-két
kedves szava hozzám. És hónapok óta először senki nem kezdi azzal a mondatot,
hogy részvétem. Csak egy ember hiányzik… Pedig szükségem lenne rá. Mellettem
kéne lennie, úgy, ahogy mellettem volt az elmúlt két hónapban bármikor.
- Jól érzed magad? – nyom a kezembe
egy felest Iker. Alig láttam az elmúlt néhány órában. Biztosan Sarával volt, ha
jól láttam, ő is el tudott jönni. Bár mondta a kapus, hogy korán haza kell
mennie, hogy holnap kipihent lehessen a német-olasz elődöntőn, így lehet, hogy
mostanra már nincs is itt.
Azt hiszem, eleget ittam már, mégis
koccintok a kapitánnyal, és lehúzom a pohár tartalmát.
- Szenzációsan – nevetem Casillas
nyakába kapaszkodva. Nem vagyok benne biztos, hogy a lábaim elbírnának, ha nem
támaszkodnék a spanyolon.
- Akkor táncolj velem – int fejével
a parkett felé, majd nyomatékot adva szavainak, karon is ragad, és maga után
húz.
A derekát ölelve ringatózunk a lassú
zenére, mikor valaki megérinti a vállamat. Fejemet az ismeretlen irányába
emelem, és legnagyobb meglepetésemre Cristiano Ronaldo áll előttem teljes
életnagyságban.
- Lekérhetem a hölgyet? – nyújtja a
kezét, Casillas pedig valószínűleg beleegyezik, ugyanis néhány másodperccel
később már a portugál ölelésében találom magam. – Boldog születésnapot, Lara!
- Mit keresel itt, Cris? – kérdezem
értetlenül, hiszen úgy emlékszem, legutóbb azt mondtam neki, hogy nem
találkozom vele este.
- Megkérdeztem Ramost, hol lesztek
este – feleli, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Hát persze…
Hiszen ő Cristiano Ronaldo. Hozzá van szokva, hogy minden megkapja, amit akar.
Legyen az információ, autó vagy nő. Neki mindegy. Ha kell neki, megszerzi.
- Én nem vagyok az a lány, Ronaldo – közlöm vele, mire
csak elmosolyodik. Istenem, de idegesít…! Főleg, hogy fogalmam sincs, ez mit is
jelent pontosan.
- Tényleg nem – közlöm ezúttal
magabiztosabban, éppen, mikor a szám is véget ér. Egyszerűen hátat fordítok
neki, és ott hagyom a tánctér közepén. Igazán megérdemli.
Azt hiszem, levegőre van szükségem.
Nagyokat lélegezve kibotorkálok a klub udvarára. Egyáltalán nem kellett volna
ennyit innom. Hülye, hülye, hülye…
- Minden rendben? – sétál mellém a
hozzám képest bosszantóan józan Zoey. Pedig ő is ivott eleget, láttam. Tudom,
hogy ő sincs már egészen magánál.
- Hiányzik Galeno – közlöm vele
hirtelen. Fogalmam sincs, honnan van miért jött most ez a kijelentés. De ettől
még így van. Hiányzik a bátyám, mert neki igenis itt lenne a helye. Velem.
Mellettem.
- Hívd fel! – javasolja barátnőm,
és valószínűleg egy kicsit kevesebb alkohollal a véremben igazat is adnék neki,
de így képtelen vagyok erre.
- Hallani sem akar rólam. Meg is
értem… Én se akarnék tudni magamról ezek után – felelem helyette. Ennél nagyobb
hülyeséget is régen mondtam már, de nem tudok tisztán gondolkozni.
- Nem vagy normális – közli Zoey
azonnal. – Hívd már fel! Ő a bátyád, és szeret téged.
- Nem érdemlem meg, hogy éljek – mondom
ki ezt a öt szót, mire a szőke lány elveszti az eszét. Az elmúlt pár napban
annyiszor hallotta tőlem ezt a mondatot, hogy már nem tudja visszafogni magát.
Szülinap ide van oda, kitörnek belőle az érzései.
- Tudod, mi van, Lara? Magad sem hiszed el, hogy
Galeno azért dühös, mert a baleseted után téged kellett ápolnia. A szíved
mélyén legalább olyan jól tudod, hogy ez mekkora baromság, mint én. De sokkal
könnyebb azt mondani, hogy igaza van, mint harcolni, ugye? Mert te végig ezt
gondoltad. Végig azt hajtogattad, hogy minden a te hibád, hogy miattad halt meg
Nick, hogy miattad halt meg a kicsi. Még azt is bemagyaráztad magadnak, hogy
Galeno feláldozta magát érted. Esküszöm, mintha végig erre vártál volna. Még
jól is jött, hogy Galen elveszítette az eszét, így legalább nem kell elhinned,
mikor mindenki más azt mondja, hogy baleset volt, igaz? Így okolhatod tovább
magadat nyugodtan, és feladhatod bármikor. Megerősítést kaptál, és nem kell
tovább küzdened, hogy higgyenek neked. – Zoey levegőt sem vesz, úgy hadar el
mindent. – Ha fel akarod adni, Lara, csak rajta. Gyerünk! Én feladtam – emeli
fel védekezőn mindkét kezét, és dühösen visszamegy a klubba.
Levegőt venni is elfelejtek. Bámulok az ajtó felé,
ami mögött barátnőm néhány másodperce eltűnt. Esküszöm, ha csak eggyel kevesebb
tequilát ittam volna, azonnal utánamennék, és elmondanám, mekkora hülye vagyok,
és igaza van. De így csak a sértettséget érzem. A dühöt, hogy a bátyám után a
legjobb barátnőm is ellenem fordult. Nincs az az isten, amiért én bocsánatot
kérjek…
Olyan gyorsan megyek a legközelebbi bárpulthoz, és
kérek magamnak még egy felest, amilyen gyorsan csak tudok. Ezúttal az sem
zavar, hogy Cris pillanatok alatt ott terem mellettem, kér még egy kört, és
miután azt is lehúztam, táncolni rángat.
A nyakába kapaszkodva ringatom a csípőmet
jobbra-balra, a csatár pedig készségesen segíti mozgásomat combomra, illetve
fenekemre helyezett kezeivel. Nem tolom el, nem hagyom ott, belesimulok a portugál
karjaiba. Egyik tenyere végigsimít a gerincemen. Beleborzongok az érintésbe. A
támadó arcára emelem igencsak ködös tekintetem, és elveszek. Hagyom magam.
Hagyom, hogy ajkai az enyémhez érjenek, hagyom, hogy beletúrjon a hajamba,
hagyom, hogy magával ragadjon egy olyan érzés, aminek egyáltalán léteznie sem
lenne szabad.
És a legrosszabb, hogy még élvezem is.
Szia :)
VálaszTörlésNekem nagyon tetszett :)
Azt hiszem Laranak itt lenne az ideje felébredni végre az önsajnálatból és egy kicsit a büszkeségét is félre tenni, és rendbe tenni az életét, mert Zoenak teljesen igaza van vele kapcsolatban könnyebb feladni.
Nem kéne neki Ronaldoval össze gabalyodnia főleg most nem, remélem Sergio észre veszi vagy bki és lépni fog:)
Jöhet a következő:)
Puszi Kolett
Szia! :)
TörlésÖrülök, hogy tetszett. Kicsit féltem, hogy így a végét utálni fogjátok, aztán így a részt is lehúzza, de örülök, hogy nem így lett :)
Igen, igaza volt Zoeynak szerintem is. Nyilván nem így kellett volna közölni, de valakinek ki kellett zökkentenie Larát.
Azt hogy mi lesz, megtudod a következő részből! Már majdnem kész vagy, úgyhogy a beígért szerdai határidőt ezúttal biztos, hogy tartani tudom! :)
Puszi,
Tina
Szia! :)
VálaszTörlésNagyon-nagyon örültem, mikor ma hazaérve láttam a frisst. Olyannyira, hogy egyből magára hagytam az olasz könyvemet, ami éppen keservesen sír, amiért nem foglalkozom vele és az igeragozásokkal. :D De rátérve a részre, nagyon szerettem.
Hú, annyi mindent akarok írni. Először is. Ronaldo? Pont ő? Miért? :D annyira nem szeretem... >< Mondjuk ahogy kivettem Lara sem, szóval ebből a szempontból jó választás, mert így lesz nagy-nagy bűntudtát - csak ennek következtében ne csináljon hülyeséget. Vaaagy ne is legyen bűntudat, hanem valaki rángassa el onna Hajzselé urat... D: Jó, nem fejtegetek, haladok tovább. :D
Ami a legmélyebb nyomot hagyta bennem, az az Iker interjú. Rendben, egyrészt, mert megszállottan imádom a spanyolt - és utálom a helyzetet, hgy most nem védhet a Madridban =(. Szóval ez a dolog a csatárokról meg a kapusokról. Konkrétan szó szerint ugyanezt mondtam el a múltkori meccsünkön egyik csapattársamnak. Hogy én nem lennék kapus - több egyéb ok miatt sem - de ezért sem. Mert túl nagy felelősség, éppen ezért, minden tiszteletem a kapusoké. :) Iker meg egy hős, aki - asszem a VB-n volt - hogy nem kiüti a tizenegyest, megfogja. :D egy Isten ez az ember. Jó oké, abbahagyom az áradozást. :D
Lara pedig egész jó kis riportert. Valószínűleg egyelőre élő adásban még az értelmes tőmondat összerakás sem menne, nem hogy még itt összetett mondatok... :D
Aztááán. Galenóra haragszom. Nem jogos az, amit csinál. nem fair, hogy Larát hibáztatja, hogy rá teszi a felelősséget, holott ő maga ugyanannyira hibás. Most Zoey-val tudok egyetérteni, bár Lara tudatára hozhatta volna kicsit finomabban is. De hát mint tudjuk, az alkohol öl, butít és nyomorba dönt. :D
Nem bírom ki, hogy legalább pár mondatot ne szenteljek Villára. Bolond spanyol, de aaannyira nagyon szeretem :) Most is a krákogása... Biztos torkára ment a sípcsontsérülése... :DDDD
Sergio meg, Jajj de nagyon remélem, hogy nem lesz semmi CR meg Lara között - I mean, semmi komoly - mert az nem tenne túl jót Lara és Ssese leendő kapcsolatának - mert bízom benne, hogy lesz ilyen ;)
Hú, szóval nagyon-nagyon szerettem, és még ennél is jobban várom a folytatást :)
puszi, Dorcsy
Szia!
TörlésSzegény olasz könyv! Remélem, azóta megvigasztaltad! ;)
Ne aggódj, én se vagyok egy Ronaldo-fan, sőt, egy évvel ezelőttig azt mondtam volna, hogy nálam jobban kevesen utálják. Aztán elkezdtem olvasni Vii Kézzel-lábbal című történetét, és valahol útközben azon kaptam magam, hogy mikor meglátom a TV-ben, már nem is idegesít :D Azt nem lövöm le, hogy mi fog történni. Már csak azért sem, mert igazából bennem is kettős érzések vannak, és két teljes változatot írtam meg a következő résznek :D Kiderül, melyiket töltöm fel...
Igyekeztem Iker interjúját olyanra írni, amilyennek őt magát is képzelem. Őszintének, kedvesnek. Persze ebben a fene nagy őszinteségben az is szerepet játszott, hogy egy olyan ember interjúvolta, aki fontos neki. Én imádok kapus lenni. Mindig az is vagyok! :D De tudom, mekkora a felelősség. Főleg, hogy ő egyszerre csapatkapitány és kapus, így szinte mindent ő vállal. Nyugodtan, áradozz csak :D Én is imádom Casillast :)
Lara évek óta nézi, hogy dolgozik a bátyja. Ezer interjút csinált már helyette, csak épp nem élő adásban. Így azért neki kicsit könnyebb dolga volt. De ne aggódj, én se biztos, hogy meg tudnék szólalni, ha Iker Casillas állna mellettem arra készen, hogy nekem válaszoljon :D
Galeno nem rossz ember, még ha most annak is tűnik. Ígérem, erről a következő részben, többet fogsz megtudni, addig legyen elég ennyi. Galeno szereti a húgát, ez az egy biztos. Zoey pedig tényleg csak jót akart, csak már ő sem bírja tétlenül nézni, ahogy a legjobb barátnője tönkreteszi magát, és feladja. Ha a szép szóra nem hallgat, kellett valami, hogy kizökkentse.
Villa bolond. Ez így van. De ezért szeretjük... :P
Sok minden ki fog derülni a következő részből! :) Igyekszem vele.
Puszi,
Tina
Szia!
VálaszTörlésÉn most Zoey-val értek egyet kicsit. Jobban, mint Larával. De Azért egy alkoholos befolyásoltság alatt állóval nehéz is, még ha fáradt is vagyok. Minden esetre mindkettőjüknek nagyon nehéz lehetett az elmúlt időszak... Remélem, mikor Lara kijózanodik, sikerül megbeszélniük!
Na meg azt is, hogy nem Christiano ágyában ébred. Mondjuk Sese elrángatja tőle, mert látja, hogy részeg, vagy nem tudom... De nem lenne jó, ha a spanyol félreértené a dolgokat, és emiatt nem lenne köztük semmi. Vagy ami van, az is megszakadna. Mert, ha Zoey-val továbbra is áll a sértett viszony, akkor ő marad Lara egyetlen támasza, Fernando mellett.
Galet pedig már nagyon szívesen képen törölném. Mert értem, hogy az eszét is elaggódja a barátnője és a gyereke mellett, de azért ami sok, az sok... Nem értem, hogy fordulhatott ki magából ennyire az az ember, aki évekig úgy kiállt Lara mellet... Bedobni az élő adásba, elsőre, úgy, hogy fel is szívódik hozzá... Azért nem semmi a srác!
A díjat nagyon szépen köszönöm, nagyon örülök neki, nagyon jólesik! :) A hozzászóláshoz pedig csak annyit, hogy tényleg nem csalódtam, nagyon tetszett a rész :) A folytatást is nagyon várom ám!!
Puszi
Dorcsa
Szia! :)
TörlésIgen, szerintem is Zoeynak volt igaza ezúttal. Persze, lehetett volna közölni finomabban és kevésbé drasztikus módszerre is, de alapvetően csak aggódott, és nem bírta tovább nézni, mit művel magával Lara.
Hogy mi lesz vagy mi nem lesz Cris és Lara között, egyelőre nem árulom el. Igazából bennem is két változat él a folytatásra, szerintem pillanatnyi elmeállapottól fog függeni, melyiket töltöm fel :D
Szerintem Galen képentörlésével sokan vannak így :D Ha nem tudnám, milyen folytatást szánok neki, én is így gondolnám valószínűleg. De inkább nem lövöm le a poént :)
Örülök, hogy tetszett! Tényleg, sokat jelent :)
Puszi,
Tina