Way Back Into Life - 13. fejezet

Sziasztok!

Itt  is van a következő fejezet. Mostanában eléggé belejöttem az írásba. Persze tanulás helyett meg alatt... :D Remélem, tetszeni fog. Előre bocsátom, hogy eredetileg nem így terveztem. Egyáltalán nem, pusztán a kommentek hatására alakulnak úgy az eseméények, ahogy :)
Jó olvasást!

Puszi

-.-.-.-

13. Nézz szembe az igazsággal!

Mennyi idő alatt állhat minden a feje tetejére? És mennyi idő kell, hogy mindent helyrehozzunk? Helyre lehet egyáltalán hozni a dolgokat? Van értelme bocsánatot kérni? És megbocsátani?

Szégyen. Ez az, amit érzek, mikor felébredek, és tudom, hogy nem a saját szobámban vagyok. Mikor körülnézek, és meghallom a zuhanyzóból kiszűrődő hangokat. Mikor tudom, hogy valamire emlékeznem kellene, de nem megy. Csak a szégyen marad.

Nem emlékszem, hogy kerültem vissza a szállodába, igazából nem sok mindenre emlékszem. Táncoltam Ronaldoval, csókolóztunk, de hogy utána mi történt… De Zoey szavai… Azok beleégtek az agyamba. Végig azokat akartam elfelejteni, mégis csupán azokra emlékszem teljesen tisztán. És az arcára. A csalódottságra és a dühre. Arra, hogy mennyire fájt, hogy igaza van. Mert az volt. Egyszerűbb volt belesüllyedni az önsajnálatba, mint harcolni. Harcolni az életemért.

Egy emlék, egy hónapokkal ezelőtti emlék jut eszembe. Már napok óta kórházban feküdtem, mikor jött egy nővér, és mosolyogva elmondta, hogy most elvisz sétálni. Hogy ketten szépen kimegyünk a levegőre, mert ez kell ahhoz, hogy megerősödjek. Nem válaszoltam neki, némán tettem, amit mond, de agyban valahol egészen máshol jártam. De ő beszélt. Sokat. Elmesélte, hogy hogyan lett belőle nővér és, hogy mit mondott az apja, mikor bejelentette, hogy soha nem belőle építész, ahogyan ő tervezte. Még azt is megtudtam, hogy a nővére nem fejezte be az egyetemet, mert megszökött a vőlegényével Amerikába. De én soha nem mondtam semmit. De sokszor órákon át hallgattam, ahogy beszél.

Hetekig így ment. Minden egyes nap délután háromkor jött, és elmentünk sétálni. Néha levegőt sem vett, olyan lelkesedéssel mesélt, én viszont egyetlen árva szót sem szóltam. Végül, azt hiszem, talán a harmadik héten, mikor éppen egy történet közepén tartott az anyukájáról, megkérdeztem, hogy miért. Nem kérdezett vissza, nem hitte, hogy a kérdésem kapcsolódik ahhoz, amiről beszélt. Pontosan értette, hogy mit kérdezek. Emlékszem, megállt, és szembe fordult velem. Azt mondta, hogy nem tud olyan választ adni, amilyet hallani szeretnék. De azt elmondhatja, hogy vannak emberek, akik túlélésre születnek. És ő tudja, hogy én is egy ilyen ember vagyok. Azért élek, hogy az emberek tudják, hogyan kell erősnek maradni. Hogy mindenki megtudja, hogy bármilyen mély szakadékból vissza lehet kapaszkodni. Borzasztó ostoba válasznak tartottam, mégsem mondtam semmit.

Ismét sétálni kezdtünk, ő pedig újra belekezdett egy történetbe az életéről. Nem beszéltünk többet. Nem kérdeztem mást. Három nappal később kiengedtek a kórházból.

Nem tudom, ez miért pont most jutott eszembe. Azt hiszem, most értettem meg, mit mondott a nővér. Túl kell élnem. Nem is. Tovább kell élnem.

Nyílik a fürdőszoba ajtaja, Cris lép ki rajta törülközőbe csavarva. Biztos, hogy direkt csinálja…! Keresem az emlékeimet, keresem, hogy mi történt az után, hogy megcsókolt, de semmi. A fejem egész egyszerűen üres. Nincs egyetlen árva emlékem sem a klubon kívülről.

- Jó reggelt – törölgeti haját a portugál csatár.

- Azt hiszem, én… mennem kell – rángatom magamra a nadrágomat, veszem kezembe tűsarkú cipőmet és a táskámat, és kisietek a szobából, mielőtt Ronaldo bármit is mondana. Nem akarom hallani, nem akarom tudni.

Rohadt életbe! Hogy tudtam így elszúrni mindent? Ráadásul pont Cristianoval. Istenem, lassan tényleg magamra aggathatom a világ leghülyébb embere táblát.

Megtalálva a megfelelő emeletet és ajtót, benyitok a saját szobámba. Zoey éppen pakol. Egy bőröndbe. Fotózásra utazik a következő néhány napra, és csak a döntőre jön vissza. Rossz érzés fog el. Nem akarom, hogy elmenjen. Szükségem van rá, jobban, mint bármikor. Mégsem mondok semmit. Nincs jogom a nyakába zúdítani, milyen ostoba döntéseket hoztam tegnap.

- Merre voltál? – Nem kerüli el figyelmemet a cinikus él a hangjában. Legjobb barátnőm szemében látni azt, amit már amúgy is tudok, jobban fáj, mint gondoltam.

- Zo… – kezdenék bele valami elképesztően szánalmas magyarázatba, de inkább nem folytatom. – Sajnálom. Igazad volt – mondok végül csak ennyit, majd bemegyek a saját lakrészembe.

Ágyamon egy dobozt pillantok meg. Kék papír, rózsaszín szalaggal. Egyszerűen a földre dobok mindent, ami a kezemben volt, és leülök a csomag mellé. Érdeklődve nyitom ki az ajándékot, fogalmam sincs, ki küldhette. Szemem sarkából látom, hogy Zoey az ajtóban áll, és figyel. Valószínűleg ő tudja, mit rejt a doboz.

Alig néhány másodperccel később egy képet tartok a kezemben. Pontosabban kettőt. Mindkettő évekkel ezelőtt készült. A bal oldalin Zoey, Galeno és én vagyunk úgy három-négy éve. Emlékszem, akkor is szülinapom volt, de sajnos fotózásra kellett mennem, így nem tudtam a családommal ünnepelni. Zoey és Galeno viszont fogták magukat, átrepültek a fél világon, és eljöttek hozzám Floridába, hogy meglepjenek. Sikerült. Rögtön a nyakukba ugrottam, nem törődve a hajammal, a sminkemmel vagy bármi mással. A fotósnak annyira megtetszettünk így hárman, hogy rögtön készített rólunk egy sorozatot.

A jobb oldalon lévő kép 2006-os, ezt biztosan tudom. A VB-n készült, Németországban. A spanyolok továbbjutottak a csoportkörökből, és épp a Franciaország elleni nyolcaddöntőre készültek. Mikor az akkori szövetségi kapitány, Luis Aragonés kihirdette a kezdő tizenegyet, én is éppen ott voltam. Mondtam a fiúknak, hogy álljanak össze egy képre, de ők erősködtek, hogy én is legyek rajta, így Galenora maradt a fényképezés. Odaálltam hozzájuk, de a következő pillanatban már David és Sese vállán ültem, előttem pedig Iker biztosította a támasztékot. Ekkor készült a fénykép. Egy ideig az éjjeliszekrényemen volt, de túl sok emléket hordozott, így egy idő után a fiókba tettem, és meg is feledkeztem róla.

A fa képkeretet egy fekete felirat díszíti. A bátyám írta, megismerem.

The reason why

Az ok, amiért… Az ok, amiért nem adhatom fel. Az ok, amiért élnem kell. Az ok, amiért megéri küzdenem. Ezt jeleneti, tudom jól. Annyiszor kérdeztem meg Galentől, hogy miért, hogy választ kellett rá adnia. Észre se veszem, de könnyek folynak végig az arcomon.

- Mondtam, hogy szeret téged – szólal meg Zoey néhány lépést közeledve.

- Annyira sajnálom, Zoey. Olyan ostoba vagyok… – sírom el magam, mire barátnőm egyszerűen leül mellém, és átölel.

- Igen, az vagy – feleli végül, mire elnevetjük maguknak mind a ketten. Sosem tudtunk sokáig haragot tartani egymással, és persze tudtam, hogy ő sem volt már egészen józan tegnap este. Ráadásul még igaza is volt.

- Mit műveltem az este? – húzódok kicsit el, hogy válaszolhasson. Szembe kell néznem mindennel, amit tegnap tettem. Amilyen dühös voltam, szinte biztos, hogy nekiálltam veszekedni mindenkivel, aki vigyázni akart rám. És erre nem mentség, hogy sokat ittam, nem mentség az sem, hogy összevesztem Zoeyval. Erre egyszerűen nincs mentség.

- Már azon kívül, hogy mindenki szeme láttára gabalyodtatok egymásba Ronaldoval, aztán nem zavartattátok magatokat, hogy együtt távozzatok? A kettő között azt bizonygattad Ikernek, hogy nincs szükséged pátyolgatásra, és Sergio képébe üvöltötted, hogy semmi joga beleszólni abba, hogy kivel mész és hova, mert ő sem kérdezett meg téged, hogy – idézem – azzal a vörös kurvával lefekhet-e a hátad mögött.   Aztán, ha jól emlékszem, még azt is a fejéhez vágtad, hogy semmi, de semmi köze sincs hozzád vagy a magánéletedhez, rohadtul nem értheti, te mit érzel, ráadásul az ő szar döntései után, ne tartson kiselőadást arról, hogyan éld az életed. Valahogy még Larát és Galenot is belekeverted a dologba, de arra már igazán nem emlékszem – magyarázza Zoey, én pedig legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.

- Jézusom… – nyögöm halkan. Sese egyáltalán nem ezt érdemelte tőlem.

- Lara, én nem tudom, milyen volt Sergio régen. De azt tudom, hogy most fontos vagy neki. Fontosabb, mint amit hiszel, vagy amit ő be merne vallani magának. Az arcára volt írva a fájdalom, mikor kisétáltál az ajtón azzal a barommal. – Nem tudom, erre mit mondjak. Nem hiszem el, hogy tényleg ezeket mondtam neki. Azok után, hogy eltitkoltam előle a bátyám és a barátnője kapcsolatát, megérdemeltem volna minden haragját. De ő még csak dühös sem volt. Megszervezte nekem ezt a bulit, megszervezte a szülinapomat távol az otthonomtól, és én ezzel hálálom meg.

Mindenféle indoklás nélkül, hirtelen állok fel, és indulok kifelé. Beszélnem kell Sesével. Bocsánatot kell kérnem tőle. Már ha még szóba áll velem…

Kopogok Fernando és Sergio szobájának ajtaján. Kopogok, pedig napok óta nem tettem ilyet. Mostanában már csak besétálok a szobába, és kisétálok onnan. Nem kérek engedélyt, és a fiúk nem is várják el. Most mégis úgy érzem, kopognom kell, mert nem tudnék bűntudat nélkül bemenni oda.

Nando nyit ajtót. Úristen, remélem, őt nem küldtem melegebb éghajlatra tegnap.

- Szia – köszönök lehajtott fejjel. Nem akarom látni a szemében a szemrehányást. Ahhoz elég belenéznem egy tükörbe…

- Szia, Húgi! – A hangja nyugodt, barátságos és megértő. Így még rosszabb… Nem érdemlek megértést. Én egy alapos fejmosást érdemelnék!

- Sergio? – kérdezem halkan.

- A szobájában van – feleli, és félreáll, hogy elindulhassak az említett helyiség felé. – Elég durva voltál vele tegnap – teszi még hozzá, mielőtt belépnék. Mondania sem kéne, sejtem magamtól is.

Bár az ajtó nyitva van, kopogok az ajtófélfán. Mert nincs jogom itt lenni. Ez visszhangzik a fejemben. Sergio éppen a laptopjával az ölében ül az ágyon. Fogalmam sincs, mit csinál vagy csinál-e egyáltalán valamit, vagy csak bámulja a képernyőt, és próbál nem gondolni a tegnapra.

Felemeli a fejét, egyenesen rám néz. A szemembe fúrja sajátját, mert pontosan tudja, mennyire fáj, amit látok benne. A mindig vidám, csillogó tekintet, a csibészes vigyor és a kis ráncok a szeme sarkában, mikor mosolyog sehol nincsenek. Helyette összeszorított ajkak vannak, szemrehányás és sértettség a szemében, ráncok a homlokán. Még a vak is láthatja, ez nem ugyanaz a Sergio Ramos, mint máskor. Minél tovább nézem, bűntudatom annál nagyobbra nő.

Végül lehajtom a fejem. Összeszorul a torkom, legszívesebben sírnék. De nem tehetem. Itt és most nekem nincs jogom kiborulni. Nincs jogom dühöngeni. Egyetlen egyet tehetek: bocsánatot kérek, és remélem, mert őszintén remélem, hogy megbocsát. Ha nem is most azonnal, ha nem is holnap, de egyszer. Mert nem mondtuk ki, egyikünk sem mondta ki, mégis mindenki tudta, hogy valami van közöttünk. Valami megfoghatatlan, valami értelmetlen és teljesen érthetetlen. És ez a valami fontos volt nekem. Ebbe kapaszkodtam, mikor támaszra volt szükségem, és ez tartotta egyben az életemet az utóbbi pár hétben. És elszúrtam. Abban a pillanatban, amikor úgy döntöttem, egy leszek Cristiano Ronaldo valószínűleg elképesztően hosszú listáján. És még csak nem is emlékszem rá…!

- Sajnálom – nyögöm ki halkan. Istenem, ennél szánalmasabban nem is kezdhetnék bele… – Nem rád haragudtam, nem veled kellett volna… Senkivel sem kellett volna üvöltöznöm. Én csak… részeg voltam. És hülye. Felejteni akartam, egy estét akartam, mikor semmi nem számít – magyarázok össze-vissza.

- És jó estéd volt? – Hangja csak úgy csöpög a gúnytól.

- Sese, kérlek. – Legördül egy könnycsepp. – Pocsékul érzem magam.

- Most kéne azt mondanom, hogy nincs semmi baj? – A védő dühösen felhúzza a szemöldökét, karjait összefonja mellkasa előtt.

- Nem kell azt mondanod – felelem halkan, bár tudom, nem várt választ. – Mondj, amit akarsz! – emelem végre rá a tekintetem. – Mondd ki, hogy mit gondolsz rólam. Hidd el, nem tudsz olyat mondani, amit én nem mondtam már magamra legalább százszor. Álszentnek tartasz? Ribancnak? Számító libának? Hát jobb, ha tőlem tudod, én is annak tartom magam. – Nem tudom tovább tartani magam. Újabb és újabb könnyek törtnek utat maguknak.

Egyetlen pillanatra, mintha megértést látnék Sergio szemeiben. Egyetlen pillanatra, aztán visszatér a sértett, gúnyos tekintet. Elfordítja a fejét. Nem néz rám. Világos. Nem akarja, hogy itt legyek.

- Nem akartalak megbántani – mondom, majd megfordulok, és távozni készülök. Semmi értelme itt lennem. Sergio hallani sem akar rólam. És nem is hibáztatom érte.

Már éppen kilépnék a szobából, mikor eszembe jut még valami. Valami, amit mindenképp hallania kell. És mivel talán soha többé nem áll szóba velem, most kell kimondanom.

- Úgy érzem, te vagy az egyetlen, aki mellett újra boldog voltam. Vagy lehettem volna. – Ennyi. Kisétálok a helyiségből, és csupán egyetlen reményem van. Hogy nem most beszéltem vele utoljára.

Zoey elment, Galeno pedig továbbra is a kórházban éjszakázik. Vagy talán már kiengedték Larát, és nála vannak. Fogalmam sincs. Még nem volt bátorságom felhívni. Egyedül maradtam a szobában a gondolataimmal. Már órák óta fekszem az ágyon, és bámulom a plafont.

Sosem szerettem Cristiano Ronaldot. Nem szerettem a stílusát, nem tetszett, hogy minden nőnemű lénnyel kikezdett, aki az útjába került. Mindezt persze a barátnője szeme láttára. Egyáltalán nem volt szimpatikus. És mégis. Mégis végül az ő ágyában kötöttem ki. Mégis végül ő volt az, aki mellett tényleg elfelejtettem minden mást. Mert így volt. Erre még emlékszem. Megcsókolt, és nem érdekelt, hogy hülyeséget csinálok, nem érdekelt, ki látja, nem érdekelt semmi. Pedig ennek egyáltalán nem így kellett volna lennie…

Kopognak, de én nem mozdulok. Nem kelek fel ajtót nyitni, csak kikiabálok, hogy „gyere be”. Valószínűleg csak Iker az. Ellenőrzi, hogy még élek. Vagy Fernando. Mindegy.

Legnagyobb meglepetésemre azonban nem Casillas vagy bátyám lép be az ajtón, hanem a portugál válogatott csapatkapitánya. Ronaldo. Meglepettségemben megszólalni is elfelejtek, felülök az ágyon, és csak várom a magyarázatot, mégis mi a fenét keres a szobámban.

- Ezt nálam hagytad – nyomja a kezembe pulóveremet flegmán.

Egész pontosan úgy viselkedik, ahogyan ezt egy hozzá hasonló kaliberű embertől elvárnám. Nem számítottam másra, mégis fáj. Szembesülni vele, hogy tényleg csak egy strigula vagyok. Egy rohadt pipa Ronaldo noteszében. Könnyek mardossák a torkom. Nem nézek a portugál szemébe. Nem akarom látni az önelégült vigyort az arcán, nem akarom látni, hogy milyen rohadtul elégedett magával.

- Még biztos találkozunk – köszön el, és fordít hátat anélkül, hogy én bármit is mondanék. Ezerszer csinálta már ezt végig. Neki biztosan nem újdonság látni a lányok szemében másnap, hogy mennyire szarul érzik magukat.

Bámulom alakját, ahogy az ajtó felé sétál. Aztán meghallom, ahogy – valószínűleg – portugálul káromkodik egyet, majd egy hirtelen mozdulat, és mégis visszafordul, visszajön, megáll az ágy mellett, megáll előttem.

- Nem emlékszel, igaz? – kérdezi. A hangja teljesen más, mint fél perccel korábban. Nincs benne az a lenéző él, ami általában minden mondatából süt. Nem gúnyos, nem fennkölt. Szinte már aggódik.

- Táncoltunk a klubban. Csókolóztunk. Ennyi – felelem végül. Agyam leghátsó szegletében azonban megszületik a gondolat, és szinte azonnal társul hozzá a remény is. A remény, hogy talán mégsem ez a beképzelt, agyonsztárolt idióta volt az, akivel először lefeküdtem Nick halála után.

- Beültünk egy taxiba, és idejöttünk. Felvittelek a szobámba, csókolóztunk, levetted a pólómat, én pedig levettem a nadrágodat. – Iszonyú gyorsan beszél. Mint akinek kínos a téma, és legszívesebben már most túl lenne az egészen. Azt hiszem, talán így is van. – Sírni kezdtél. Nem hangosan, és nem hisztérikusan, de határozottan könnyes volt a szemed. Megkérdeztem, mi a baj, te pedig azt felelted, semmi, inkább folytasd. De a népszerű közhiedelemmel ellentétben nem vagyok teljesen érzéketlen. – Ez biztos, hogy ugyanaz a Cristiano Ronaldo, akivel tegnap találkoztam…? – Melléd feküdtem, és azt kértem, beszélj. És te megtetted. Mindent elmondtál a férjedről, a kislányodról, Ramosról, Torresről és a bátyádról, elmondtad, hogy mindenért te vagy a hibás, aztán elaludtál – fejezi be, aztán, mint aki jól végezte dolgát, már indulna is kifelé.

- Cris! – szólok utána, még mielőtt kisétálna innen, és eltűnne az életemből, amiért mellesleg mindent megadtam volna alig negyed órával ezelőtt. – Miért mondtad el? Megtarthattad volna ezt magadnak. Maradhattam volna abban a hitben, hogy lefeküdtem veled, te pedig eldicsekedhettél volna az újabb hódításoddal. – Tényleg nem értem. Az a Cristiano Ronaldo, akit mindenki ismer, ezt tette volna.

- Megbántad. Egy nő sem bánja meg, ha lefekszik velem. – Oké, visszavontam, ez ugyanaz a Ronaldo. Megforgatom a szemeimet, menthetetlen.

A portugál arcára visszatért a magabiztos mosoly, mégis valahogy más. Vagy csak én nem tudok már ugyanúgy nézni rá. Talán csak képzelődöm. Mindegy.

- Köszönöm – mondom ki végül. Mert végeredményben nem érdekes, miért tette, miért mondta el, hogy mi történt. Hálával tartozom neki, mert talán nem is tudja, de az önbecsülésem egy apró darabját adta ezzel vissza.

Ronaldo nem válaszol, csupán egy apró bólintással jelzi, hallotta, amit mondtam, majd megfordul, és újra kifelé indul. A keze a kilincsen pihen, mikor még egyszer hátranéz. Rám.

- Lara, nem az én dolgom, de… Én azt hiszem, egy nap meg kell tanulnod nem utálni azt, aki vagy. – Nem mond többet, kisétál az ajtón, és nem jön vissza.

Hangja azonban még órákkal később is a fejemben visszhangzik.

-.-.-.-

Boldogság… Azt hittem, boldogok voltunk Larával, az összes vitánk ellenére is azt hittem, ő az igazi, hogy ő lesz a feleségem egy nap. Ő mégis Galenot választotta. És ez jobban fájt, mint amennyit mutatni akartam. De egy idő után pedig már színlelnem sem kellett, Torres kishúga olyan tökéletesen terelte el a figyelmemet a dologról, hogy míg Lara kórházba nem került, szinte eszembe sem jutott.

Mély levegőt veszek, és újra a monitor felé fordulok. Már Lareina érkezése előtt is majdnem egy órája bámultam egy ősrégi képet. Rólunk. Róla és rólam. Már legalább hat éve készült, nem sokkal az után, hogy Madridba költöztem. Pár srác átjött hozzám a csapatból, Casillas, Raúl, Marcelo, Higuaín, Ronaldo és Beckham. Biztos voltak többen is, de rájuk emlékszem. Lara nálam lakott, míg Madridban volt, így természetesen ő is ott volt. Napokkal korábban, mikor megtalálta a gitárt a hálószobámban, megígértette velem, hogy mindenképp játszom neki, még mielőtt visszamegy Angliába. Végül addig nyaggatott, hogy leültem egy fotelba, elkezdtem gitározni, ő pedig ott ült mellettem a földön, és csak figyelt. A képet már nem tudom, melyik srác készítette, de nem is igazán fontos. Lara arca azon a fotón viszont mindent elmond. Így, évekkel később, már tudom, hogy az arca szerelemről és csodálatról árulkodik. De akkor… Akkor ezt nem vettem észre. Vagy nem akartam észrevenni.

- Utána kéne menned – szólal meg Fernando. Már percek óta az ajtóban állt, és a nyelvén volt, hogy mondjon valamit. Úgy tűnik, eddig bírta.

- Miért? – kérdezek vissza. Kétségbeesetten próbálok úgy tenni, mintha nem számítana, mit mondott Lara tegnap, hogy azt mondta, nincs semmi közöm az életéhez, hogy szálljak le róla, és hagyjam végre, hogy a saját életét élje, hogy végre hagyjam élni. De igenis számít. Számít. Mert pocsék barát voltam. És pocsék ember. Pont annyira nem számított, hány csajt viszek ágyba, mint Ronaldonak. Nem érdekelt, kit bántok meg, mert tudtam, egyikkel sem találkozom újra. Egészen mostanáig. Lareináig. Újra találkoztunk, és láttam, ki lett belőle, láttam, hogy felnőtt, és eltűnt a szeméből a rajongás, az ártatlanság és a naivitás. És tudom, hogy ez az én hibám is. Mert nem ugyanez az ember lenne, ha nem találkozik velem, ha nem szeret belém, vagy ha én nem szeretek belé, ha be merem vallani, hogy ő más, mint a többi, ha nem fekszem le azzal a vörös csajjal, akinek még csak nevét se tudom… Minden más lenne. És ez az, ami számít.

- Te tényleg nem vagy normális. Még azt kérdezed, miért? Hát pont azért, amiért azt a képet bámulod már napok óta. – Meglepődök. Nem hittem, hogy bárki látta rajtam kívül, mit nézek, valahányszor a kezembe veszem a laptopomat. – Hidd el nekem, haver, ne éri meg sokáig várni. Minél tovább húzod, annál távolabb kerül tőled az a lány, aki azon a fotón téged néz.

Tudom, hogy igaza van, éppen ez húz fel ennyire. Anélkül, hogy rendesen átgondolnám, mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut, és amitől Torres garantáltan abbahagyja a téma feszegetését.

- Már ne is haragudj, de azt hiszem, azzal kapcsolatban, hogyan ne veszítsem el Larát, nem tőled fogok tanácsokat elfogadni. – Ez erős volt. Tudom. Fernando csak védekezőn maga elé emeli kezeit, majd egy szó nélkül távozik.

Ezt akartam, nem? Hogy békén hagyjon. Akkor meg mégis mi a fenéért érzem magam rosszul? Egy nagy sóhaj kíséretében leteszem az ölemből a gépet, majd kikászálódok az ágyból, és Torres után indulok.

- Haver, ne haragudj. – Mikor sikerült utolérnem már a folyosón van. Éppen húga szobája felé igyekszik, minden bizonnyal az a terve, hogy ha rám nem tud hatni, majd rá talán igen.

- Dühös vagy. Ezt értem. De nem gondolod, hogy épp itt volt az ideje, hogy Lara egyszer rád zúdítsa azt a fájdalmat, amit egyszer okoztál neki? – kérdezi, én pedig elgondolkozom. Olyan természetesnek tűnt, hogy nem haragszik azért, ami olyan sok évvel ezelőtt történt, hogy egészen eddig eszembe sem jutott, hogy talán ezt akadt ki rám tegnap.

Nyílik Lareina szobájának ajtaja, Ronaldo lép ki rajta. Az a Ronaldo, akinek tegnap éppen a száját térképezte fel, mikor odamentem hozzájuk, és azt mertem mondani, hogy szerintem Larának innia kéne egy kis vizet. Az a Ronaldo, aki trófeaként gyűjti a nőket, és pontosan tudom, mennyit jelent neki másnap reggel az a csaj, akit néha egy egészen estén át fűz. Az a Ronaldo, aki, bár a barátom, egyszerűen nem lehet Larával! Dühös vagyok. És féltékeny. A fenébe, olyan iszonyú féltékeny vagyok…! Nem bírom még egyszer együtt látni őket. Nem bírom ezt a lányt még egyszer bárki mással látni.

És vajon mégis mekkora baromnak kell lennem ahhoz, hogy erre csak azután jöjjek rá, hogy már láttam? Láttam, ahogy a csapattársam beteszi egy taxiba, és hazaviszi. És persze pontosan tudtam, hogy ez mit jelent…

Köszönés nélkül rontok be a szobába, ahonnan Cris néhány másodperce kilépett. Lareina épp a szekrényében pakol, nem számít még egy látogatóra, így ijedtében hatalmasat ugrik, amit máskor biztosan aranyosnak vagy viccesnek tartanék, de most nem. Most halálosan komoly vagyok.

- Nem akarlak vele látni – mondom ki végre, amit már tegnap este is szerettem volna. – Nem akarom, hogy Ronaldoval legyél, nem akarom azt se, hogy bárki mással legyél. Nem akarom! – Biztosan dühösen cseng a hangom, mert a lány szeme elkerekedik, és rémült tekintettel néz rám. Tátva marad a szája, erre biztosan nem számított.

- Akkor mit akarsz? – kérdezi meg végül halkan. És én csak erre vártam. Erre a kérdésre.

Egyetlen lépéssel odalépek hozzá, és megcsókolom. Ilyen egyszerűen. Ezúttal nem lök el, nem húzódik arrébb. Elejti a kezében lévő ruhákat, karjaival átkarolja a nyakam, és visszacsókol.

És én azt hiszem, ez a boldogság.

Way Back Into Life - 12. fejezet

Sziasztok!

Azt hiszem, itt már egy bocsánatkérés sem segít. Elhiszitek még, ha azt mondom, cserkész becsszó, a következő rész még májusban fenn lesz. Igazából egy héten belül fel szeretném tölteni, de ilyen ígéretekbe már inkább bele sem kezdek... Helyette inkább megköszönöm mindenkinek, aki írt, érdeklődött az új részről. Jól esik nagyon, hogy tényleg vártátok! :) Szuperek vagytok! <3
Nos, akkor a fejezetről. Ebben a részben kicsit felforgattam a dolgokat. Talán nehezen indul be, de remélem, megéri végigolvasni :) 
(Elnézést a valószínűleg rengeteg elgépelésért, jojózik a szemem, biztosan hagytam rengeteget.)

Puszi

-.-.-.-

12. Happy Birt... Yeah, sure...

Négy teljes nap. Már négy napja, hogy Lara kórházban fekszik. Galeno gyakorlatilag beköltözött hozzá, amikor pedig nagy ritkán előkerül, csak egy-egy munkahelyi feladatot intéz el a főnökének. Nem beszél arról, mi történt, sőt, igazából egyáltalán nem is beszél. Aggódom. Bármi is történt köztünk, bárhogy is érez most irántam, akkor is a bátyám. Azt pedig pontosan tudom, hogy ok nélkül biztosan nem tartanák benn Larát ilyet sokáig. Sok mindent elkövetett, olyan emberek érzéseivel játszott, akik fontosak nekem, de sosem kívánnám, hogy bármi baja essen. Már csak Galeno miatt sem.

Már csak tíz perc van hátra a rendes játékidőből, és Galeno még mindig nincs sehol. A vérnyomásom és a pulzusom azt hiszem, már rég túllépték az egészséges magasságot, körmeimet pedig tövig rágtam az elmúlt néhány percben. Nem veszi fel a telefonját, fogalmam sincs, mihez kezdek, ha nem érkezik meg hamarosan. Bár ha így folytatják a csapatok, nem is kell annyira sietnie…

Egyszerűen nem bírnak egymással. Mindkét fél védelme jó. A lehető legjobb. Van ugyan egy-egy helyzet spanyol és portugál oldalon is, nem mondanám, hogy a mérkőzés idegölően izgalmas. Inkább csak idegölő… Nem úgy tűnik, mintha el tudnák dönteni 90 perc alatt, hogy ki jusson tovább.

A percek telnek, helyzet akad mindkét oldalon. Ronaldo csak nem akarja feladni. Nem szokása. Még a 89. percben is megpróbál gólt szerezni, de elhibázza. Kezdődhet a hosszabbítás. Lehet, hogy spanyol drukker szívem mondatja ezt velem, de mintha a portugál csapat elfáradt volna. Több a spanyol helyzet, de ők is inkább a kockázatmentes, taktikai játékra koncentrálnak a támadások helyett. Nem akarnak sérülést a döntőre, nem akarnak több sárgalapot sem. Dühít a tétovázás, dühít, hogy inkább a szerencsére és a tizenegyesekre bízzák a döntő sorsát, ahelyett, hogy kockáztatnának. Három perccel a vége előtt már mindenki tudja a stadionban, hogy biztos büntetőpárbaj elé nézünk. Oda sem figyelek már, a játékosok is már a tizenegyesekre készítik magukat.

- Hogy állunk? – hallok meg magam mellől egy ismerős hangot.

- Istenem, fogalmad sincs, mennyire örülök neked – bukik ki belőlem a kijelentés, pedig az elmúlt néhány nap után nem gondoltam volna, hogy ez lesz az első dolog, amit bátyámmal közlök, ha megérkezik. – Tessék, itt vannak a jegyzeteim. Most jönnek a büntetőt, addig nézd át őket. Arra gondoltam, hogy a büntetők miatt interjúvolhatnád a két kapust, de Ronaldo is… – kezdek bele, de Galeno arckifejezése megállásra késztet.

- Nem láttam a meccset, Lara. Nem csinálhatom meg az interjúkat. Mit kérdeznék? Hogy milyen tusfürdőt használnak? – kérdezi teljes természetességgel. Tudom, hogy igaza van, de nem voltam felkészülve erre a lehetőségre. Nem akartam foglalkozni azzal, hogy lehetetlen kérek tőle azzal, hogy az én jegyzeteim alapján készítsen interjút.

- És én ezzel most mihez kezdjek? – Ha eddig ideges voltam, most a szívroham kerülget.

- Csináld meg. Legyél te a riporter – mondja ki a tervét, mire földbe gyökerezik a lábam. Tudok írni, bármiről írok. Imádok írni. De én egy kamera előtt? Galenonak agyára ment a kórház. Egy értelmes szó sem jönne ki a torkomon. Nincs az az isten, amiért hajlandó lennék interjút készíteni bárkivel is.

Nem létezik!

Galeno megint eltűnt valahova, de már nincs időm vele foglalkozni, kezdetét vette a tizenegyes-párbaj. Xabi Alonso áll a labda mögött, nekifut, rúg. És Rui Patrício véd. Szívem kihagy egy ütemet. Így nem veszíthetnek. Nem múlhat Alonso büntetőjén. Iker fejében is valami hasonló járhat, mert, ahogy a kapuba sétál, arca mérhetetlen elszántságot tükröz. Mutinho elkövet egy hibát. Belenéz Casillas szemébe. Belenéz, és látja, amit én látok: akaratot. Mindent elsöprő akaratot. Megtorpan, már ahogy a labda felé indul, látom, hogy ezt Iker nem engedi be. Igazam van, a kapus hárít, a spanyol közönség felordít, éppen úgy, ahogy a többi játékos is a pálya közepén. Felsóhajtok. Visszajött a remény. Iniesta, Pepe, Piqué és Nani is belövi. 2:2. Sergio indul meg a kapu felé. Egy pillanatra látom, hogy még egyszer rám néz, és elmosolyodik. Megáll, ellövi a labdát. Szinte megsajnálom a portugál hálóőrt. Ramos piszkosul magabiztosan és piszkosul szemtelenül csinálta. Ünneplés közben kifut a pálya szélére, és már le tudom olvasni a szájáról, hogy „boldog szülinapot”.

- A srác odáig van érted – szólal meg Zoey a meccs kezdete óta először. Szinte el is felejtettem, hogy itt van. Nem jellemző rá, hogy tíz percnél tovább csendben tud maradni.

- Hülye vagy – felelem azonnal, de azt hiszem, a tudatom legmélyére mégis befészkeli magát a gondolat. Sergio Ramos. Egy gondolat, ami már évek óta ott van, még akkor is, ha a világért sem vallottam volna be, hogy sosem sikerült igazán túllépnem rajta. Sosem engedtem el teljesen. Még akkor se, mikor férjhez mentem, még akkor sem, mikor boldog voltam. Én azt hiszem, az első szerelmeknek mindig ez a sorsa. Egy darab a szívünkből, egy kis hely az agyunkban örökre.

Közben Bruno Alves állítja a büntetőpontra a labdát. Nekifut, hatalmas erővel lövi el a játékszert. Nem tudom leplezni érzéseimet. Felkiáltok, mikor a labda a kapufán csattan. Ronaldo a fejét fogja, a spanyol csapat ugrál. De még nincs vége. Fàbregas sétál a labdához. Be kell rúgnia! Nem hagyhatja ki, nem hagyhatja, hogy a Portugálok jussanak tovább. Esküszöm, az idő mintha megállna egy pillanatra, mikor a játékszer a kapufához ér. Van az az egy tized másodperc, mikor még nem tudni, befelé vagy kifelé pattan. Gól lesz vagy csalódás. Ronaldo tizenegyese következik vagy az ünneplés. Ahogy a labda áthalad a gólvonalon, hangzavar támad a hatalmas stadionban. A spanyol játékosok egymást és Fàbregast ölelve ugrálnak. Döntőbe jutottak!

Alig kapok észbe, máris egy mikrofonnal a kezemben állok a pálya szélén, egy kamera alig egy méterre tőlem az arcomat veszi, mellettem pedig ott áll Iker. A szívem a torkomban dobog. De megcsinálom. Meg kell csinálnom. Galeno főnöke világos volt: vagy odaállok helyette a kamera elé, vagy kirúgják. És én egész biztosan nem fogom hagyni, hogy bátyám az élete tönkretétele mellett még a munkája elvesztését is a számlámra írhassa!

A fülemben hallom, hogy a rendező szól, mindjárt élő adásban leszek. Az operatőr visszaszámol, mély levegő. Gyerünk!

- Üdvözlöm a kedves nézőket – veszem elő a lehető legtermészetesebb hangomat. – A nevem Lareina Abbott, és itt áll mellettem a spanyol válogatott csapatkapitánya, Iker Casillas – mondom a kamerába angolul. – Jó estét! – fordulok ezúttal már első elő interjúm alanya felé.

- Jó estét! – mosolyodik el Iker.

- Azt hiszem, helytálló, ha azt mondom, te vagy a mérkőzés hőse, Iker. Megfogtad Mutinho büntetőjét, ezzel visszaadtad a csapattársaid és a szurkolók reményeit is. Mire gondoltál, mikor először a kapu álltál, veled szemben pedig ott állt a portugál tizenegyesre készülve?

- Arra, hogy nem láthatja rajtam, hogy félek – válaszol a kapitány meglepő őszinteséggel. Közben odaér mellénk Sergio is, és mutogat valamit, de mivel semmi esély, hogy rá figyeljek, Zoeynak kezd magyarázni.

- Miért, féltél? – kérdezek vissza, pedig ismerem Casillast. Tudom, hogy mekkora terhet cipel minden egyes meccsen.

- Mindig félek. Én vagyok a csapat kapitánya és én vagyok a kapus is. Ha egy csatár elront valamit, kimarad egy helyzet. De helyre tudja hozni, ha belövi a következőt. Senki nem fog emlékezni rá, hogy mennyi kísérletet rontott el. De ha én hibázok, hátrányba kerül a csapat. Mégsem omolhatok össze, és adhatom fel, mert én vagyok a kapitány. Nekem kell összerántanom a fiúkat, még akkor is, ha éppen miattam állunk vesztésre.

- Azt hiszem, kedves nézők, erre nem lehet mit mondani. Inkább egy újabb kérdéssel folytatnám. Hogy készültök a döntőre? Nyilván tudjátok, hogy Spanyolország és vele együtt sokan világszerte EB győzelmet várnak tőletek.

- Igen, tisztában vagyunk az elvárásokkal. Győzni akarunk. Mindannyian, egytől egyig. Nagy dolog lenne a címvédés, de úgy érzem, minden esélyünk meg van rá. Jó a csapat. Együtt vagyunk, és együtt küzdünk a végsőkig.

- Ez volt a tökéletes végszó. Köszönöm a beszélgetést, Iker. További jó ünneplést – köszönök el a kapitánytól, mire az operatőr kikapcsolja a kamerát, az adás pedig visszakapcsol a stúdióba. Hatalmas sóhaj szalad ki a számon. Túléltem… Alig hiszem el.

- Ügyes voltál – mosolyog Iker, és egy puszit nyom a homlokomra. – Megvársz?  – kérdezi még, majd miután bólintok, az öltöző felé indul Ramosszal együtt.

Remek. Egy megvolt. Maradt egy.

Idegesen toporgok, míg az egyik stábtag előkeríti következő interjúm alanyát, a másik csapat kapitányát. Cristiano Ronaldot.

Megszólalni sincs időm, rögtön a fülemre szólnak, hogy felvétel, így mielőtt Cris vagy én mondhatnánk bármit, bele is vágok az interjúba.

- Ismét üdvözlöm a kedves nézőket. Ezúttal Cristiano Ronaldo, a portugál válogatott csapatkapitánya áll mellettem. Mi volt az első gondolatod, mikor Fàbregas berúgta a büntetőt?

- Azt hiszem, arra gondoltam, milyen igazságtalan ez a játék – felel a csatár.

- Úgy gondolod, nektek kellett volna továbbjutnotok? – kérdezek vissza. Hiába látom rajta, hogy igen, így gondolja, muszáj megkérdeznem. Azt is látom, hogy nem szívesen nyilatkozik, mihamarabb szabadulni akar, de még nem engedhetem el.

- Tizenegyesekkel kiesni a legborzasztóbb dolog, ami velünk történhetett. Ezt csak tetézte, hogy az én büntetőmre már nem került sor. Berúgtam volna. – Magabiztos, ehhez kétség sem fér. Nem mintha valaha is mást gondoltam volna róla. Az év nagy részében ő a legnagyobb szoknyapecér egész Spanyolországban. Akkor is, ha van barátnője, akkor is, ha nincs.

- A csapattársaid többsége a spanyol válogatottban játszik.  Nem nehezítette a helyzeteteket, hogy ők jól ismernek téged?

- De, természetesen. Nem tudok Ramos mellett, és nem tudok úgy gólt rúgni Casillasnak, mint a Realban tenném. Számítanak rá. De nem foghatom erre, hogy nem jutottunk tovább. Ez egy feladat volt, amit meg kellett volna oldani. Nem sikerült. – Hangján tisztán érződik a csalódottság. Nagyon vágyott a döntőbe jutásra. Azt hiszem, be akarta bizonyítani a világnak, hogy nem csak Madridban jó játékos, a válogatottban is megállja a helyét. Őszintén megsajnálom egy pillanatra, pedig sosem kedveltem igazán.

- Köszönöm, hogy válaszoltál. Most pedig visszakapcsolunk a stúdióba – fejezem be, és amint a kamera leáll, kirántom a fülemből az elképesztően bosszantó fülest.

- Te mit keresel itt? Nem tudtam, hogy riporter vagy – hallom Ronaldo kérdését, miközben leszerelem magamról a kellékeket, és pakolni kezdek.

- Nem vagyok. A bátyámnak kellett egy helyettes, és csak én voltam kéznél – magyarázom csupán félig odafigyelve. – Hogy van Irina? – teszem fel ezúttal én a kérdést. Egy fotózáson találkoztunk egyszer, ahová Cristiano is elkísérte. A csatár természetesen minden jelen lévő modell lánnyal kikezdett. Emlékszem, nem értettem, Irina miért viseli ezt el egyáltalán.

- Nem tudom. Már nem vagyunk együtt – válaszol váll rándítva a portugál, mire csak lemondóan megrázom a fejem. Ez az ember sosem fog megváltozni. – Nem érsz rá este? – érdeklődik teljes természetességgel a csatár, mire kénytelen vagyok elnevetni magam. Mintha fél perce még nem a volt barátnőjéről lett volna szó.

- Nem hiszem – válaszolok hasonló stílusban, majd a spanyol folyosó felé indulok. – Sesével és Ikerrel ünnepelek – szólok még hátra, de nem foglalkozom tovább Ronaldoval.

- Nem érünk oda lassan? – kérdezem újra megmozgatva lábujjaimat magas sarkú cipőmben.

Legalább huszonöt perce gyalogolunk állítólag Doneck legjobb szórakozóhelyére. Ezt Sergio mondta így, én pedig ostoba módon rábólintottam a dologra.

- Mindjárt ott vagyunk, nyugalom – csitít a hátvéd, mire elhúzom a számat, megforgatom a szememet, és még egyszer, utoljára megpróbálom kényelmesebbé varázsolni a cipőmet. Fernando hangos nevetésben tör ki mellettem.

- Miért ezt vetted fel, ha egyszer ilyen kényelmetlen? – kérdezi unokatestvérem, mikor végre abbahagyja a röhögést.

- Szülinapom van. Jól kell kinéznem, ha már ünnepelni visztek. De persze minek is töröm magam…? Ezt egy pasi soha az életben nem fogja megérteni – morgom, mire újabb nevetőroham tör rá, amihez ezúttal már Sese is csatlakozik.

- Haver, a női nem egy másik univerzumból származik. Ne próbáld megérteni őket – vihogja Ramos, amit egy rúgással jutalmazok a sípcsontjára.

- Hé, vigyázz! Ha lesérülök a döntőre… – kezdene bele, de félbeszakítom.

- Nők ezrei zokognának otthon a TV-k előtt – fejezem be a mondatát.

- Itt vagyunk – áll meg hirtelen Sese, nem is válaszol iménti kijelentésemre.

Követem a védő kezének útját, és egy zöld üveggel díszített, dupla szárnyú ajtót pillantok meg, felette pedig egy feliratot:

чому?

чому б і ні?

 Nem tudok ukránul, de minden orosz tudásomat összeszedve, azt hiszem, ez annyit jelent, „miért? miért ne?”. Ez a kérdés jellemezte az életemet eddig. Miért? Mindennek kerestem az értelmét, mert nem akartam elfogadni, hogy vannak dolgok, amikre nincs magyarázat. Amiket nem kell megérteni, csak elfogadni, mert nem változtathatok rajta, bármennyire is szeretnék. De talán itt az ideje, hogy a második felére koncentráljak. Miért ne legyek boldog? Miért ne érezzem jól magam? Miért ne ünnepeljek? Miért ne élhetnék tovább?

Kíváncsi vagyok, ki választotta ezt a helyet…

Amíg ezen gondolkozom, ellenkezni is elfelejtek szemem bekötése ellen. Pedig utálom, ha nem látom, merre megyek. Utálom, mert mindig félek, hogy a következő lépésnél egy lépcsősor alján találom magam egy hatalmas esés után. Azonban, ahogy Sergio átfogja a derekamat, és maga előtt kezd vezetni, valamiért biztonságban érzem magam. Túl jó érzés. Egyértelműen túl jó…

- Miért van bekötve a szemem? – kezdek azért ellentmondani, csak úgy a rend kedvéért. – Tudom, hogy a szülinapomat ünnepeljük.

- Ne morogj már – súgja a fülembe a védő, mire bennem rekedt minden maradék mondanivalóm.

Ahogy belépünk a helyiségbe Sese leültet egy székre, majd lerántja a szememről a kendőt. Tátva marad a szám. Az egész klub tömve van a barátaimmal Angliából és Spanyolországból egyaránt. A vendéglista egyértelműen Zoey szervezéséről árulkodik, én mégis biztos vagyok benne, hogy az ötletgazda nem ő volt. Sergio napok óta titkolózott, tudtam, hogy készül valamire, azt pedig egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy a születésnapom alapos megünnepléséből nem enged.

Könnyek gyűlnek a szemembe. Örömkönnyek. Nem hittem volna, hogy valaha úgy fogom még érezni, hogy jó helyen vagyok, mégis megtörtént. Otthon érzem magam. Hirtelen pattanok fel, és ölelem meg Sesét. A védő nem ellenkezik, szorosan tart. Érzem szabálytalan szívverését, érzem, hogy ebben a mozdulatban volt valami. Esküszöm, nem tudom, mi változott, vagy változott-e egyáltalán valami, mégis elfog egy rég elfeledett érzés, ahogy Sergio karjai derekam köré fonódnak.

- Khm… – krákog David meglehetősen hangosan, így elengedem a spanyol védőt, szemrehányó tekintetem, mellyel Villára nézek, azonban nem maradhat el. A sérült csatár csak elmosolyodik, odajön, és ő is magához húz. – Bocs, de nekem is kellett egy ölelés – nevet a fülembe. Hülye. – Boldog szülinapot, Kislány.

Sorra jön mindenki gratulálni, hol angolul, hol spanyolul kívánnak boldog szülinapot, mindenkinek van egy-két kedves szava hozzám. És hónapok óta először senki nem kezdi azzal a mondatot, hogy részvétem. Csak egy ember hiányzik… Pedig szükségem lenne rá. Mellettem kéne lennie, úgy, ahogy mellettem volt az elmúlt két hónapban bármikor.

- Jól érzed magad? – nyom a kezembe egy felest Iker. Alig láttam az elmúlt néhány órában. Biztosan Sarával volt, ha jól láttam, ő is el tudott jönni. Bár mondta a kapus, hogy korán haza kell mennie, hogy holnap kipihent lehessen a német-olasz elődöntőn, így lehet, hogy mostanra már nincs is itt.

Azt hiszem, eleget ittam már, mégis koccintok a kapitánnyal, és lehúzom a pohár tartalmát.

- Szenzációsan – nevetem Casillas nyakába kapaszkodva. Nem vagyok benne biztos, hogy a lábaim elbírnának, ha nem támaszkodnék a spanyolon.

- Akkor táncolj velem – int fejével a parkett felé, majd nyomatékot adva szavainak, karon is ragad, és maga után húz.

A derekát ölelve ringatózunk a lassú zenére, mikor valaki megérinti a vállamat. Fejemet az ismeretlen irányába emelem, és legnagyobb meglepetésemre Cristiano Ronaldo áll előttem teljes életnagyságban.

- Lekérhetem a hölgyet? – nyújtja a kezét, Casillas pedig valószínűleg beleegyezik, ugyanis néhány másodperccel később már a portugál ölelésében találom magam. – Boldog születésnapot, Lara!

- Mit keresel itt, Cris? – kérdezem értetlenül, hiszen úgy emlékszem, legutóbb azt mondtam neki, hogy nem találkozom vele este.

- Megkérdeztem Ramost, hol lesztek este – feleli, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Hát persze… Hiszen ő Cristiano Ronaldo. Hozzá van szokva, hogy minden megkapja, amit akar. Legyen az információ, autó vagy nő. Neki mindegy. Ha kell neki, megszerzi.

- Én nem vagyok az a lány, Ronaldo – közlöm vele, mire csak elmosolyodik. Istenem, de idegesít…! Főleg, hogy fogalmam sincs, ez mit is jelent pontosan.

- Tényleg nem – közlöm ezúttal magabiztosabban, éppen, mikor a szám is véget ér. Egyszerűen hátat fordítok neki, és ott hagyom a tánctér közepén. Igazán megérdemli.

Azt hiszem, levegőre van szükségem. Nagyokat lélegezve kibotorkálok a klub udvarára. Egyáltalán nem kellett volna ennyit innom. Hülye, hülye, hülye…

- Minden rendben? – sétál mellém a hozzám képest bosszantóan józan Zoey. Pedig ő is ivott eleget, láttam. Tudom, hogy ő sincs már egészen magánál.

- Hiányzik Galeno – közlöm vele hirtelen. Fogalmam sincs, honnan van miért jött most ez a kijelentés. De ettől még így van. Hiányzik a bátyám, mert neki igenis itt lenne a helye. Velem. Mellettem.

- Hívd fel! – javasolja barátnőm, és valószínűleg egy kicsit kevesebb alkohollal a véremben igazat is adnék neki, de így képtelen vagyok erre.

- Hallani sem akar rólam. Meg is értem… Én se akarnék tudni magamról ezek után – felelem helyette. Ennél nagyobb hülyeséget is régen mondtam már, de nem tudok tisztán gondolkozni.

- Nem vagy normális – közli Zoey azonnal. – Hívd már fel! Ő a bátyád, és szeret téged.

- Nem érdemlem meg, hogy éljek – mondom ki ezt a öt szót, mire a szőke lány elveszti az eszét. Az elmúlt pár napban annyiszor hallotta tőlem ezt a mondatot, hogy már nem tudja visszafogni magát. Szülinap ide van oda, kitörnek belőle az érzései.

- Tudod, mi van, Lara? Magad sem hiszed el, hogy Galeno azért dühös, mert a baleseted után téged kellett ápolnia. A szíved mélyén legalább olyan jól tudod, hogy ez mekkora baromság, mint én. De sokkal könnyebb azt mondani, hogy igaza van, mint harcolni, ugye? Mert te végig ezt gondoltad. Végig azt hajtogattad, hogy minden a te hibád, hogy miattad halt meg Nick, hogy miattad halt meg a kicsi. Még azt is bemagyaráztad magadnak, hogy Galeno feláldozta magát érted. Esküszöm, mintha végig erre vártál volna. Még jól is jött, hogy Galen elveszítette az eszét, így legalább nem kell elhinned, mikor mindenki más azt mondja, hogy baleset volt, igaz? Így okolhatod tovább magadat nyugodtan, és feladhatod bármikor. Megerősítést kaptál, és nem kell tovább küzdened, hogy higgyenek neked. – Zoey levegőt sem vesz, úgy hadar el mindent. – Ha fel akarod adni, Lara, csak rajta. Gyerünk! Én feladtam – emeli fel védekezőn mindkét kezét, és dühösen visszamegy a klubba.

Levegőt venni is elfelejtek. Bámulok az ajtó felé, ami mögött barátnőm néhány másodperce eltűnt. Esküszöm, ha csak eggyel kevesebb tequilát ittam volna, azonnal utánamennék, és elmondanám, mekkora hülye vagyok, és igaza van. De így csak a sértettséget érzem. A dühöt, hogy a bátyám után a legjobb barátnőm is ellenem fordult. Nincs az az isten, amiért én bocsánatot kérjek…

Olyan gyorsan megyek a legközelebbi bárpulthoz, és kérek magamnak még egy felest, amilyen gyorsan csak tudok. Ezúttal az sem zavar, hogy Cris pillanatok alatt ott terem mellettem, kér még egy kört, és miután azt is lehúztam, táncolni rángat.

A nyakába kapaszkodva ringatom a csípőmet jobbra-balra, a csatár pedig készségesen segíti mozgásomat combomra, illetve fenekemre helyezett kezeivel. Nem tolom el, nem hagyom ott, belesimulok a portugál karjaiba. Egyik tenyere végigsimít a gerincemen. Beleborzongok az érintésbe. A támadó arcára emelem igencsak ködös tekintetem, és elveszek. Hagyom magam. Hagyom, hogy ajkai az enyémhez érjenek, hagyom, hogy beletúrjon a hajamba, hagyom, hogy magával ragadjon egy olyan érzés, aminek egyáltalán léteznie sem lenne szabad.

És a legrosszabb, hogy még élvezem is.