Time to Change - 2. rész

Ezzel a résszel szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni minden Olvasómnak! Remélem, tetszeni fog. Lesz még egy harmadik, befejező rész - az sokkal inkább karácsonyi lesz, mint ez, de azon még van mit javítani.
Jó olvasást! :) Az elírásokért elnézést kérek.

°-°-°-°

Time to Change
2. rész

Ha valaki néhány héttel ezelőtt azt mondja nekem, hogy Fernando Torres társaságában fogok ülni egy padon az állatkertben, miközben két gyermeke önfeledten szaladgál a mászókák és hinták dzsungelében, egészen biztosan bolondnak néztem volna. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy mi egymás korlátok nélküli ócsárlásán kívül bármit is együtt csinálhatnánk.

- Beadtuk a válási papírokat – szólal meg hirtelen a focista látszólag minden előzmény nélkül. De én tudom, hogy volt előzménye.

Mikor múltkor beállított hozzám azzal, hogy megtalálta Vickyt, valami megváltozott. Rengeteget beszélgettünk azóta. Nem tudom, hogy a hála vagy valami más az oka, de már nem tudok rá ugyanúgy nézni, mint korábban. De még mindig nem igazodok ki rajta. Mikor a csapattársaival van, igazi seggfej. Minden nőt alaposan megnéz magának, és úgy beszél a feleségéről, mintha csak azért élne, hogy az ő kívánságait teljesítse. De mikor egyedül vagyunk, minden más. Csak egy egyszerű apa, aki bármit megtenne a gyerekeiért, még egy rossz házasságban is maradna, csak hogy ők ne sérüljenek. A baj csupán az, hogy fogalmam sincs, melyik az igazi énje.

- Sajnálom – felelem. Nem tudom, mi mást mondhatnék.

Fernando nem néz rám, Norát és Leot figyeli ugrásra készen, de tudom, hogy hallotta.

- Azt hiszem, én nem – közli végül. – Oli az egyik legjobb barátom volt. Meg kellett próbálnunk együtt, különben egész életünkben azon gondolkoznánk, mi lett volna, ha… De nem működött. Ennyi.

Nem kérdezek, nem kell tovább magyaráznia. Ismerem ezt az érzést.

°-°-°-°

Az után a bizonyos folyosói eset után Garrett és én sokáig csak barátok voltunk. Legjobb barátok. Legalábbis ezzel áltattuk magunkat mind a ketten. De egyik éjszaka, az éppen aktuális randija után felhívott telefonon. Még szinte kómában nyomtam meg a zöld gombot, és majdnem kapásból el is küldtem a francba, amiért ilyenkor hív, de a hangja borzasztóan kétségbeesett volt. Azt mondta, menjek ki a folyosóra, mert feltétlenül mondania kell valamit. Bár egyáltalán nem érettem, mi lehet ilyen fontos az éjszaka közepén, kikászálódtam az ágyból, és úgy, ahogy voltam, kócosan, álmosan, ráadásul pizsamában kimentem az ajtó elé.

Garrett idegesen toporgott a folyosón, a körmét rágta, ezt pedig addig mindössze egyszer láttam tőle: mikor először találkozott Amerikában élő apjával tizenöt év után. Mikor meglátott, elém lépett, és csak egyetlen kérdés hagyta el a száját.

- Gondolod, hogy kettőnk között működne? – Ennyi. Nem mondott többet, én pedig révén, hogy álmomból riasztott néhány perce, nem fogtam fel azonnal, mire céloz. Félrebillentett fejjel, értetlenül bámultam rá, mire szinte dühösen megrázta a fejét, tenyerét a tarkómra csúsztatta, megához húzott és egyszerűen megcsókolt.

Lina & Garrett

Utólag elmondta, hogy Bella, a lány akivel aznap este randizott, aranyos volt, túlságosan is. Szinte

tökéletes. Tudta, hogy bele tudna szeretni, tudta, hogy bele is fog szeretni, ha így haladnak. És pont ezért jött előbb hozzám. Tudnia kellett, hogy van-e esélyünk, mielőtt belevág egy komoly kapcsolatba.

Az diplomaosztóig minden rendben volt. Szerelmes voltam és nagyon boldog. Az egyetem után azonban Garrett Londonban, a szülővárosában kapott munkát, nekem pedig haza kellett mennem Madridba Juliához. Hónapokig próbálkoztunk a távkapcsolattal, míg végül egyik nap nővérem a kezembe nyomott egy repülőjegyet Londonba, és közölte, hogy addig nem jöhetek haza, míg újra nem látja azt a mosolyt az arcomon, mint mikor bemutattam neki Garrettet.

Hallgattam rá, és Garrett után jöttem teljesen egyedül egy teljesen idegen országba. Reméltem, hogy ugyanonnan folytathatjuk, ahol az egyetem végeztével abbahagytuk.

Talán naiv voltam. Talán csak szerelmes.

°-°-°-°

A repülőn ülve idegesen tördelem a kezemet. Nem akarom, vagy inkább nem tudom elhinni, hogy ennyi év után látni fogom Vickyt. A Chelsea teljes csapata itt van körülöttem, az edző, a gyúró, mindenki. De engem nem érdekel. Csakis a húgom jár a fejemben. Kilenc év. Ennyi ideje nem találkoztunk. Az emlékeimben egy tizennyolc éves, lázadó kamasz él, a mindig dühös szemével és a feketére festett, hosszú hajával. Még arra is emlékszem, hogy szaladtak össze a ráncok a homlokán, mikor úgy érezte, Julia és én korlátozni akarjuk a szabadságában. Nem tudom, mire számítok. Hiszen nem lesz ugyanolyan. Már felnőtt nő. És én nem voltam mellette, amikor valóban felnőtt vált belőle…

Fernando gondosan körülnéz, hogy figyeli-e valamelyik csapattársa, majd kezét az enyémre teszi, és megszorítja. Döbbenten kapom felé a fejem, de nem néz rám. Arckifejezése semmit nem változott. Bámul ki az ablakon, és úgy tesz, mintha semmi jelentősége nem lenne ennek a mozdulatnak. Pedig van. Számomra van, bár azt, hogy ez mit jelent valójában, még magamnak is félek bevallani.

Mély levegőt, nehogy gondolataim kiüljenek az arcomra is.

- Miért kerested meg? Hagyhattad volna a fenébe. Már régóta nem volt a te gondod – szólalok meg végül összeszedve minden bátorságomat. Mert ehhez bizony az kellett. Biztosra veszek, hogy a válasz nem nekem vagy az előtörni kívánkozó érzéseimnek fog kedvezni. Mi több, fájni fog.

- Nem ismersz – közli már-már ridegen, rajtam pedig úrrá lesz a csalódottság. Hirtelen ugyanazt az embert látom, mint oly sok évvel korábban. A focistát, akit senki már nem érdekel önmagán kívül.

Már azt hiszem, nem folytatja, mikor végül felém fordul, és barna szemeit az enyémbe fúrja. Őszintén nem tudom, mit látok benne. Egykor biztosra vettem, hogy ismerem a tekintetét. Láttam benne mindent, amit látni akartam. Önzést, magabiztosságot, fennhéjázást, lenézést. De most… Már képtelen vagyok ezeket felfedezni ugyanabban a szempárban.

- Valamit meg kell értened. Az ember nem játszhat világ egyik legjobb klubjában, ha fél. Vicky és én nagyon hasonlítottunk. Legalábbis mindenki ezt hitte. Nekem a központban kellett lennem, ha azt akartam, hogy megismerjék a nevemet. Kellett, és nem akartam. Előadtam magam, mikor kellett, és néha már olyan jól sikerült, hogy én magam is elhittem. Egy időben szinte le sem vettem ezt az álarcot. Akkoriban voltam Vickyvel. Egy idő után már átvettem a stílusát, és mikor erre rájöttem, mikor Ollala a fejemhez vágta, mekkora seggfej lettem, akkor szakítottunk Vickyvel utoljára. És ez volt az egyetlen alkalom, mikor én mondtam ki, hogy vége, nem pedig ő. És vagy ezerszer megbántam.

Összeszorítom a fogaimat. Tudtam, hogy ezt fogom hallani, mégis piszkosul fáj. Jobban, mint kellene. Érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, így inkább elhúzom a kezem Fernando szorításából, és elfordulva alvást imitálok. Nem láthatja rajtam, mit érzek. Sőt, nem is érezhetem ezt. Hiszen ismerem ezt az embert. A fenébe is, ismerem!

°-°-°-°

Igazán szerencsém volt. Hamar kaptam munkát Angliában. Igaz, nem Londonban, de közel hozzá, így Garretthez költözhettem. Azt hittem, így jó lesz. Szerettem őt. Jobban, mint bárki mást, jobban, mint saját magamat. És itt követtem el a hibát.

Senki mást nem ismertem Angliában rajta kívül. Mindenben rá támaszkodtam. Mindenben. Furcsa, Garrett volt az, aki megtanított kiállni magamért. És végül ő volt az egyetlen, akivel szemben sosem mertem ezt megtenni. Belefáradt. Én is.

Nem volt balhés szakítás, de annál súlyosabb következményekkel járt. Bár közös megegyezéssel váltak külön útjaink, mégis utána minden erőmmel azon voltam, hogy visszahódítsam. Addigra már elég sok közös barátunk volt Angliában, így viszonylag gyakran találkoztunk. Többször kötöttünk ki egy-egy éjszakára egymás ágyában, és én minden alkalommal azt hittem, ezúttal jó lesz, ezúttal újra úgy fog rám nézni reggel, mint évekkel korábban. De a szívem minden alkalommal csak még az addiginál is apróbb darabokra tört. Egy évig játszottuk ezt a furcsa játékunkat, míg végül az egyik alkalommal magával hozott egy lányt. A barátnőjét. Dühös voltam. Dühös, mert éppen egy héttel korábban mondta, hogy most nem tudná újrakezdeni, de ha várok, akkor talán valamikor… Természetesen az én értelmezésemben ez annyit jelentett, hogy sínen vagyok. Erre ott volt ez a lány a szőke hajával és a világos szemével. Szívesen megfojtottam volna, pedig ő valószínűleg semmiről sem tehetett. Dühöngve hagytam ott a találkozót. Úgy éreztem, Garrett egyszerűen átvert, és játszott velem, mert néhány éjszakára jó voltam még neki.

Hetek teltek el, mire eljutottam arra a döntésre, hogy bármit is gondolok magamról, bármilyen hálás is vagyok Garrettnek azért, akit faragott belőlem, el kell őt engednem, mert ennél jobbat érdemlek. Végül a költözés mellett döntöttem. Új városrészre, új munkahelyre volt szükségem. Az meg sem fordult a fejemben, hogy visszamegyek Juliához. Nem akartam újra abban a házban élni. Abban, ami teli van a szüleinkkel és Vickyvel. Emlékekkel. Kezdetben albérletben laktam, míg meg nem találtam ezt a helyet. A lakást, amit végre az otthonomnak tudok nevezni. Oly sok év után…

°-°-°-°

Még mindig, itt állva sem hiszem el, hogy az a lány, aki a hatalmas üveg túloldalán, a presszóban sétál fel-alá, az valóban Vicky. Borzasztó sovány, egyáltalán nem néz ki jól, a szemei karikásak, és már közel sem tizennyolc éves. De a szeme… A szeme az ugyanolyan, mint volt. Ugyanolyan elveszett, ugyanolyan dühös. Mindig azt hittem, hogy ez a tekintet nekünk szól, csak később jöttem rá, hogy az egész világra haragudott.

- Köszönöm – suttogom magam elé, bár valójában fogalmam sincs, mit köszönök meg éppen. Azt, hogy itt lehetek, azt, hogy megtalálta… Talán mindent.

- Nem akarsz bemenni? – kérdezi Fernando, mint akinek el sem jutott a füléig ez az egy szó.

- Mi van, ha haragszik rám? – bukik ki belőlem a kérdés akaratlanul.

- Miért haragudna, Lina? – fordít maga felé a focista.

Mikor kettesben voltunk sosem tűnt annak a nagyképű majomnak, mint a középiskolában. Sokkal inkább viselkedett barátként velem, mint bárki az elmúlt egy évben. Sokat mesélt nekem Vickyről, arról a Vickyről, akit én sosem ismertem. Elmondta, milyen volt, mikor csak kettesben voltak. Elmesélte, hogy volt, hogy egész éjjel sírt a szüleink után, hogy mikor túl sokat ivott gyakran tűnt sokkal fiatalabbnak a koránál, hogy sokszor elesett volt, és segítségre szorult, és soha nem utált engem van Juliát, csak dühös volt, amiért mi könnyebben összeszedtük magunkat, mint ő. Pedig ebben egyáltalán nem volt igaza. Nekünk is fájt. Nekünk is hiányzott anya és apa. De nekünk volt egy húgunk, aki miatt erősnek kellett tűnnünk.

- Nem tudtam neki segíteni. Folyton csak veszekedtünk, sosem hallgattam meg. Mindig csak azt láttam, hogy mennyire félvállról veszi az életet, és ahelyett, hogy segítettem volna neki, elítéltem. – Könnyek gyűlnek a szemembe. Most először mondtam ki, hogy igenis bűnös vagyok abban, hogy Vicky végül megszökött. Évekig hibáztattam Fernandot és az önelégült viselkedését, de valójában nagyon is felelősnek éreztem magam.

Fernando nem mond semmit, azt hiszem, pontosan tudja, mit érzek. Másodpercekig az arcomat figyeli, majd egy hirtelen mozdulattal megölel. Minden erőmmel próbáltam gyűlölni Fernandot. Évekig. És mégis most, ahogy a karjaiban tart, képtelen vagyok rá. Nem igazodom ki rajta, még mindig látom mindkét énjét, de most már sokkal jobban érdekel ennek miértje, mint bármi, amit valaha is elkövetett.

- Fernando…? – hallok meg egy félénk hangot a hátam mögül, mire szinte szabályosan kiszakítom magam a férfi öleléséből, és megfordulok. – Lina… - söpör végig húgom arcán a döbbenet.

- Szia, Vicky! – suttogom halvány mosollyal az arcomon.

- A nevem Emma – közli nagyon magabiztosan. Sehol nincs az a hang, amit az imént hallottam. – Vicky már nagyon régen nem létezik – teszi hozzá, és azt hiszem, fogalma sincs, mekkora fájdalmat okoz ezzel nekem. – Bejöttök? – mutat munkahelye felé, mire bólintok, és Fernandoval a sarkamban utána indulok.

Leülünk egy üres asztalhoz, húgom szól a főnökének, hogy kérne pár perc szünetet, majd ő is csatlakozik. Azonban percekig csak csendben ülünk. Vicky… Emma tekintete cikázik kettőnk között, és nem érti.

- Örülök, hogy jól vagy – szólalok meg végül.

- Nem vagyok jól, Lina – vágja rá azonnal dühösen. – Alkoholista, drogfüggő vagyok, és éjszakánként egy bárban dolgozom csaposként. Sosem leszek jól.

Nem tudom, mit mondjak. Fogalmam sincs, erre mi a jó válasz. Vagy létezik-e egyáltalán jó válasz. Mondjam, hogy sajnálom? Vagy kérdezzem meg, hogy segíthetek-e? Inkább hallgatok.

- Hogy kerültök ide? – kérdezi Vicky azzal a borzasztó barátságtalan hangján, amit régen is előszeretettel használt. Én pedig utáltam. Mert mindig megbántott vele.

Vicky mindig úgy gondoltam, mi bántjuk őt azzal, ha nem engedjük el valahova vagy megmondjuk neki a véleményüknek, és ilyenkor rendszerint olyasmit vágott a fejünkhöz, hogy utál mindkettőnket, jobban örülne, ha mi haltunk volna meg apa és anya helyett. És fogalma sem volt róla, hogy ezek a szavak mindig a szívemig hatoltak. Nekem és Juliának legalább annyira fájt, amit mondott, mint neki, hogy velünk kellett élnie.

- Mi csak… – kezdeném, de Fernando közbeszól.

- Nemrég felbéreltem egy nyomozót, hogy találjon meg – mondja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- És arra nem gondoltál, hogy esetleg nem akarom, hogy megtaláljanak? – kérdez vissza. Nem tudom, hogy Fernando vagy az én jelenlétem dühíti ennyire, mindenesetre ez a mondat tőrként hatol a szívembe. Levegőt is alig kapok.

Érzem, ahogy Fernando keze az asztal alatt megtalálja az enyémet, és megszorítja. Sosem hittem volna, hogy egyszer tőle lesz szükségem bármiféle támogatásra is, most mégis itt ülök, és az egyetlen dolog, ami miatt nem roppanok össze, az éppen az ő érintése a bőrömön.

- Jobb lesz, ha megyünk – töri meg a csendet Fernando, én pedig nem hezitálok sokáig, felkelek a székből, és kifelé indulok. Itt és most nem tudok megbirkózni azzal, amit a húgom mondott. Egyszerűen nem megy.

- Sajnálom, hogy nem voltam olyan húgod, amilyen szerettél volna – súgja halkan Vicky, mintha nem is igazán akarná, hogy halljam. Azt hiszem, így is van. A hangja most éppen olyan, mint kislány korában, mikor még félt a villámlástól.

Vicky Moreno

Félúton visszafordulok, csak hogy válaszolhassak. Mert ezt még el kell mondanom.

- Sosem ez volt a baj, te is tudod – vágom rá azonnal. - Te inkább semmilyen húgom nem akartál

lenni. – Tudom, hogy igazam van. És ő is tudja, de szerintem még Fernando is.

- Lina – szól utánam a focista. – Előremennél a kocsihoz? Rögtön jövök.

Az üvegajtó becsukódik mögöttem, és én vissza se nézek. Nem érdekel, mit akar Fernando mondani Vickynek, én személy szerint már kifogytam a mondanivalóból. Mérgesen ülök be a kocsiba, de mérgem pillanatok alatt el is száll, mikor rájövök, lehet, hogy most láttam őt utoljára. Mert igenis lehet, hogy most adtam meg neki a végső lökést.

Annyira vissza akartam kapni azt a lányt, aki tizenhárom évesen volt, és azt valahogy elfelejtettem, hogy ő már nem lehet ugyanaz a lány. Mert már én sem vagyok ugyanolyan, mint akkor. De ilyen sem lehet. Ez nem az én húgom. Könnyeim maguktól indulnak útnak az arcomon. Nem akarok sírni, régóta nem tettem már, hogy mégsem tudom visszatartani. Felhúzom mindkét térdemet, a bérelt autó műszerfalának támasztom, és kitör belőle a zokogás. Minden könnyemet, amit az elmúlt években visszatartottam, most, egyszerre sírom el.

És közben elengedek egy álmot. Elengedem Vickyt.

És elengedem Emmát is.

Merry Christmas

Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek, aki erre téved! :)

Holnap pedig jön egy kis meglepetés Nektek.

Time to Change - 1. rész

Sziasztok! :)

Megérkeztem a beígért novella első részével. Igazából sokáig nem tudtam eldönteni, hogy valóban Fernando-e a főszereplő, mert bár először is neki szántam a "szerepet", úgy éreztem, nem illik hozzá. És igazából, mint jó szokásom,én egyáltalán nem vagyok elégedett ezzel az írásommal. Valahogy nem érzem úgy, hogy ez jól sikerült volt :( Remélem, Ti másképp látjátok!
A novella két vagy három részes lesz egyébként. Eredetileg kettőre terveztem, de most, mikor átolvastam az első részt, eszembe jutott még valami, ami kimaradt, így lehet, hogy kibővítem majd. (Aztán a végén kisregénnyé változik... :D)

°-°-°-°

Time to Change
1. rész

Tudjátok, milyen az, mikor senki nem vár otthon? Mikor hazaérsz egy jól sikerült dolgozat után, elmesélnéd valakinek, vagy valaki megbántott, és legszívesebben sírnál, de nincs senki, aki meghallgasson. Én tudom, milyen. Engem tizenöt éves korom óta nem vár haza senki. A szüleim ekkor haltak meg. Autóbaleset. Egy részeg sofőr. A szokásos képlet. A nővérem éppen tizennyolc volt. Munkát kellett vállalnia, ami azt illeti, rögtön kettőt is, ha azt akarta, hogy vele maradhassak én és a húgom is. Márpedig ő azt akarta. Soha nem adott volna intézetbe minket. Ő akart felnevelni. De így sem láttam soha. A rengeteg munka miatt rendszerint csak éjjel ért haza, hajnalban pedig már indult is tovább. Szerettem volna, ha több ideje van rám, persze, hogy szerettem volna. De sosem panaszkodtam. Nem mondtam, hogy jöjjön haza hamarabb, nem sírtam, hogy magamnak kell takarítanom és főznöm. Legalább volt otthonom. És volt valakim.

Nora Torres

Ahogy erre a kislányra nézek, egyetlen gondolat jár a fejemben. Miért kell neki már órák óta kettesben lennie velem, miközben a többi gyereket már rég elvitték a szülei? Tudom, mennyire fél. Látom, a szemében, hogy meg van rémülve. Csendes, alig beszél, látszólag elmélyülten játszik a babákkal a szőnyegen és nem panaszkodik, de percenként az ajtó felé pillant. Fél, hogy a szülei egyszerűen megfeledkeztek róla, és soha többé nem bukkannak fel. Mi mást is gondolhatna? Hiszen immár három teljes órája itt van velem, egy nénivel, akit még csak ma látott először. Számára én csak egy idegen vagyok. Próbálok vele beszélgetni, én is odakuporodok mellé a földre, de csupán egy-egy szót kapok válaszként.

Dühös vagyok a kislány szüleire. Felelőtlenek. Szerintem fogalmuk sincs róla, egy gyereknek mekkora szüksége van rájuk. Bele sem gondolnak, hogy a lányuknak ők jelentik a világ közepét, hogy számít rájuk, ők az egyetlenek, akikre mindig számít. Én nem voltam már kisgyerek, mikor anya és apa elhagytak, de emlékszem még, mennyire vártam napokig, sőt hónapokig, hogy egyszer csak felbukkannak. Nem hittem el, hogy meghaltak. Azt hittem, csak nyaralni mentek, és vissza fognak jönni. Tudom, ostoba gondolat egy tizenöt éves lánytól. De az ember logikát keres. Mindig és mindenben. Akkor is, ha valami egyáltalán nem logikus. Akkor is, ha valaminek nincs értelme.

Az óvoda ajtaja hirtelen kivágódik, és egy kapucnis férfi siet be rajta bőrig ázva. Annyira lekötötte gondolataimat a kislány és a múlt, hogy észre sem vettem, mikor kezdett esni.

Én ugyan nem látom az érkező férfi arcát, a kislány azonban felpattan a földről, és a babákkal vagy velem mit sem törődve, azonnal szalad felé. Szemei csillognak a boldogságtól, és ez egy pillanatra engem is mosolygásra késztet. De csak egy pillanatra. A következőben már én is feltápászkodom, és esélyt sem adva az idegennek a magyarázkodásra, azonnal nekiállok a sárga földig lehordani, amiért így megfeledkezett a saját gyerekéről.

- Örülnék, ha legközelebb szólna, ha késik, mert ez a szegény kislány… - Bár dühöm nem szállt el, nem tudom befejezni a mondatot. A férfi letéve kislányát a földre, leveszi fejéről a kapucnit, rám emeli tekintetét, én pedig lefagyok. Azt hiszem, még a szám is tátva marad döbbenetemben.

- Elnézést, hölgyem. Többé nem fordul elő. Többnyire a feleségem jön érte, ez kivételes eset volt – magyarázza angolul, azonban mikor nem kap választ, csupán egymástól elvált ajkakat, és hitetlen tekintetet, inkább máshogy folytatja. Nagyképűen. Már nem egyszerű apa, aki magyarázkodni kényszerül egy óvónő előtt. Most már sokkal inkább egy népszerű focista.  – Bemutatkoznék, de maga nyilvánvalóan tudja, ki vagyok.

- Istenem, te semmit nem változtál – nevetek fel kínomban, és észre sem veszem, hogy nem ugyanazon a nyelven szólok hozzá, mint ő hozzám.

- Tessék? – kérdez vissza értetlenül, ezúttal már ő is spanyolul. Nem lep meg, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Mindig is ilyen volt.

Válasz helyett, felé nyújtom jobb kezem, és bemutatkozom.

- Lina Moreno. – A férfi nem mond semmit, csupán elfogadja a kézfogást, de a szemében látom, hogy még mindig nem egészen tiszta a kép. – Vicky a húgom – teszem hozzá, és bár nem mond semmit, látom, ahogy elméjét elárasztják az emlékek.

Fernando Torres

- Kicsim, ha kiszaladsz az óvoda elé, ott vár Juan bácsi – mosolyog rá kislányára, mire ő se szó, se beszéd, rohanni kezd kifelé. Nagyon remélem, hogy ez a bizonyos Juan bácsi valóban ott vár rá, és nem csak egyedül fog álldogálni az utcán az apjára várva.

- Megváltoztál – mondja mintegy magyarázatképp, mikor az ajtó becsukódik lánya mögött.

- Ne etess már, Fernando, könyörgöm! Ha semmit nem változtam volna, akkor sem ismernél meg. Ugyan már, hiszen egy osztályba jártunk négy évig, de még a nevemre sem emlékeztél – felelem. Nem vagyok rá mérges emiatt, de még csak meg sem lep a dolog. Mindannyian szürke kisegerek voltunk hozzá képest, és ezt ő is nagyon jól tudta. Nem foglalkozott velünk, észre sem vett. Nem hiszem, hogy valaha is tudatosult benne, mások is járnak abba az osztályba rajta kívül. – És csak hogy befejezzem, amit az előbb elkezdtem, a kislányod egyedül volt órákon át, és félt. Nem érdekel, mi jött közbe neked vagy a feleségednek. Engem csak egy dolog érdekel: ne forduljon elő többet.

- Hogy van Vicky? – Remek, mintha a falnak beszélnék. Azt hinné az ember, hogy ha valaki, legalább a saját gyereke érdekli, de szerintem mióta a húgom nevét kiejtettem a számon, semmi mást nem hallott meg. Ez mindig is így volt. Minkét fél részéről.

- Nem tudom – mondom meg az igazat, pedig egyáltalán nem akarom. Hiszen már semmi köze hozzá. Semmi köze a családomhoz.

Hármunk közül mindig is Vicky volt a lázadó. Julia, a nővérünk mindent megtett, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, neki fel kellett nőnie abban a pillanatban, hogy magunkra maradtunk. Én láttam ezt, és megértettem, próbáltam minél kevesebb gondot okozni neki, de Vicky a maga alig tizenhárom évével ezt akkor még nem fogta fel. Ő csak azt látta, hogy vele senkinek nincs ideje foglalkozni. Ki akart törni innen bármi áron. Borzasztóan megváltozott. Bulizni járt, erősen sminkelte magát és folyton idősebb fiúkkal lógott. Mint Fernando. Hogy őszinte legyek, ők ketten igazán megérdemelték egymást. Mindketten csak a saját kis világukkal foglalkoztak, egyiküket sem érdekelte, hogy mi zajlik körülötte. Rossz hatással voltak egymásra, ezt még a vak is látta, de egyiküket sem érdekelte a „papolás”. Azt hittük, őket erőszakkal sem lehet szétválasztani. De végül Fernando focista karrierje – Ollala erőteljes ráhatásával – mégis megtette. És bár Vicky ettől csak még dühösebb lett, mindannyian megkönnyebbültünk.

- Nem érsz rá valamikor egy kávéra? – kérdezi végül a focista, én pedig hirtelen azt sem tudom, melyik univerzumba csöppentem. Évekig játszotta a se veled, se nélküled színdarabot a húgommal, de rólam soha még csak tudomást sem vett.

- Ráérni épp ráérnék, ha nem kéne minden délután plusz három órát itt töltenem egy-egy itt felejtett gyerekkel. De eszemben sincs veled kávézni, Fernando – közlöm végül. – Most pedig, ha megbocsátasz, összepakolnék. – Szavaimnak nyomatékot adva, el is indulok vissza a terembe, és a szétszórt játékokat, zsírkrétákat, poharakat igyekszem elrámolni. Néhány másodperccel később pedig már csak a bejárati ajtó csukódását hallom a hátam mögül.

°-°-°-°

Egy dologban igaza volt Fernandonak. Sokat változtam a gimnázium óta. Testvéreim közül mindig is én voltam a legcsendesebb. Én mindig minden helyzetbe beletörődtem. Tanultam, ahogy tőlem tellett, igyekeztem mindig a legjobb formámat hozni, és egy szavam sem volt, ha valaki mégis jobb volt nálam. Nem emeltem hangot, ha valaki igazságtalan volt velem, nem álltam ki magamért. Hagytam, hogy bárki eltaposson.

Juliának, a nővéremnek viszont muszáj volt kiállnia magáért, különben mindkettőnket elvettek volna tőle. Bizony át kellett vennie anyánk helyét, még akkor is, ha neki legalább annyira hiányzott, mint nekünk. Ő nem tudott továbbtanulni. Éppen gólya volt az egyetemen, mikor a baleset történt, így gyógytornász pályafutása idejekorán félbe szakadt. Azért azonban mindent megtett, hogy én és Vicky egyetemre mehessünk. És én mentem is. Óvónőnek az ország másik végébe. Nem véletlenül. Önállóságot akartam tanulni. Már csak azért is, hogy végre Julia is élhessen. Hiszen akkor még mindig csak huszonegy éves volt…!

Az egyetem azonban megváltoztatott. Már nem volt mellettem a nővérem, aki megvívta a csatáimat helyettem, és nem volt ott a húgom sem, aki mellett észrevétlen lennék. Csak én voltam. Egyedül én.

A kollégiumi szobatársam egy borzasztó önző lány volt. Kezdetben minden estémet a folyosón töltöttem, mert ő mindig az éppen aktuális pasiját szédítette odabent. Hónapok teltek így el. Egyik este azonban, míg én az ajtóval szemben ültem, hátamat a falnak vetve, és olvasva az éppen aktuális regényt, ami a kezembe akadt, valaki egyszerűen csak leült mellém. Garrett, egy angol srác. Majdnem egész éjszaka ott volt mellettem, és szóval tartott. Sok mindenről beszélgettünk. Elmesélte, hogy került ilyen messzire otthonról, és ő volt az első – és majdnem egyetlen – egész egyetemi pályafutásom során, akinek én is elmeséltem mindent. Pedig alig ismertem.

Garrett sok mindenre megtanított. Főleg miatta, vagy inkább érte változtam meg. Másnap este, nem foglalkozva Lisa legújabb hódításával, kérdés nélkül nyitottam be a szobába. Elvégre a saját szobámról volt szó …! Ő persze kiabált, hogy menjek ki, de én csak leültem az ágyamra a könyvemmel a kezemben, és bár a szívem hevesen vert, és rettentően féltem, mi lesz ennek a vége, minden erőmmel igyekeztem úgy tenni, mintha nem érdekelne a visítozása. Egy idő után pedig már tényleg nem is érdekelt. Nem lettünk barátok az évek során, de kölcsönösen elviseltük egymást.

°-°-°-°

Mivel az új lakásomba még mindig nem sikerült bekötni az internetet, fogom magam délelőtt

tizenegykor, és a laptopom társaságában beülök a szomszéd ház aljában lévő cukrászdába. Megírom a nővéremnek, aki már négy üzenetet is küldött, hogy minden rendben ment a költözéssel és az új munkahelyem is szuper, megnyugtatom, hogy semmi bajom nem lesz, és vigyázok magamra. Sorra felelek minden kérdésére. Mikor megyek haza, hallottam-e a húgomról mostanában… A mesélésből csupán Fernandot felejtem ki. Ha van ember, aki nálam jobban ellenezte a Vickyvel való kapcsolatát, akkor az Julia. Semmi szükség rá, hogy tudjon róla, hogy a lánya a csoportomban van. Csak felhúzná magát, tudom, ismerem.

Cappuccinomat kortyolgatva bámulom a monitort, és nem foglalkozom szomszéd asztalnál vitatkozó párral vagy a síró kisgyerekkel a sarokban. Azt sem veszem észre, hogy négy férfi lép a kávézóba, csupán akkor kapom fel a fejem, mikor egyikük helyet foglal velem szemben.

- Elnézést, de… – Már épp azon vagyok, hogy rászóljak, mikor észreveszem, hogy kivel hozott össze a sors ismét.

Sors. Na, persze…

- Mit keresel itt? – csúszik ki végül a kérdés a számon, pedig ennél jóval udvariasabbra terveztem a dolgot. De azt hiszem, ha róla van szó, még mindig jó nagy adag düh munkál bennem. Elvégre is elvesztettem a húgomat. Miatta.

- Pár csapattársammal jöttem – mutat egy távolabbi asztal felé, ahol a maradék három férfi foglal helyett, akik még csak leplezni sem próbálják, hogy éppen rólunk beszélnek, fél szemmel pedig még azt is észreveszem, hogy egy másik asztalnál ülő fiatal lány minket fényképez a telefonjával.

- A feleséged biztosan örülni fog, ha meglátja azokat a képeket – morgom, majd újabbat kortyolok italomból.

Ollala mindig is kettős érzéseket váltott ki belőlem. Egy részről főleg neki volt köszönhető, hogy Vicky és Fernando szakítottak negyvenharmadszor is, és azt gondolhatná mindenki, hogy én ennek örültem. Így is volt. De a húgom nem lett könnyebbek kezelhető, nem lett kevésbé lázadó ettől, sőt minden csak Fernando távozásával vált igazán rosszá. Mindig is azt hittük, ő volt rá rossz hatással, de akkor először eszembe jutott az is, hogy talán éppen fordítva volt. Talán éppen Vicky rántotta őt magával. Ollala viszont egy tipikus jó kislány volt. Legalábbis annak mutatta magát. Mindenkivel kedvesen bánt, mindenki szerette. És mindig elérte, amit akart. Amilyen naivnak látszott, olyan számító is tudott lenni. Látszólag csak Fernando jó barátjaként viselkedett, valójában azonban nem egyszer hallottam, mikor arról beszélt, hogy Vicky csak visszahúzza őt a profi karriertől.

- Őt már rég nem érdekli, mit csinálok – felel vállat rántva, és közben nem szégyelli megbámulni az asztal mellett elsiető húsz év körüli lányt.

- Tudod, furcsa. Itt vannak ezek a cikkek az interneten rólad, és egytől egyig mind téged tart az egyik legvisszafogottabb, legszerényebb játékosnak. Csak tudnám, mikor lettél ennyire jó színész…

Lecsukom laptopom tetején, és a focista arcát figyelve, próbálom megfejteni azt a rejtélyt, amit a szemében látok. Tekintete pillanatok alatt tud megváltozni, akárcsak hanglejtése és testtartása. Egyik pillanatban ő a sztár, pontosan tudja, hogy mindenki őt bámulja, a másik pillanatban viszont egy átlagos férfit látok, akinek egyáltalán semmi kedve nincs folyton a reflektorfényben lenni.

 - Mi történt vele? – kérdezi meg hirtelen, mit sem törődve azzal, amit korábban mondtam.

Nem válaszolok, nem akarok válaszolni.

- Kérlek – nyögi halkan. – Tudnom kell. – Könyörög. Tényleg könyörög.

- Amint betöltötte a tizennyolcat, megszökött. De én akkor már nem laktam otthon, alig találkoztunk. Annyit tudok, hogy miután szakítottatok drogozni kezdett, nagyon sokat ivott, és nem érettségizett le. Egyik nap Julia zokogva hívott fel, hogy egy cetlit talált az ágyán Vicky írásával, hogy „Elmentem. Ne keress!”. Persze kerestük. Mi is, a rendőrség is, de azóta nem látta egyikünk sem – fejezem be a történetet. – Mindent tudsz. Most boldog vagy…?

- Sajnálom – feleli Fernando, bennem pedig elpattan valami.

- Nem igaz. Nem sajnálod. Téged senki és semmi más nem érdekel, csak önmagad. Nem foglalkoztál azzal, hogy Vicky egyre lejjebb csúszik, nem érdekelt, hogy még csak tizenhárom éves volt, mikor találkoztatok. Szerintem fel sem fogtad, min ment keresztül, csak egy csaj volt, akivel szórakozhattál – borítom rá egyszerre minden dühömet, ami Vicky eltűnése óta egyre csak gyűlt bennem. Valahányszor megláttam a focista képét az újságban, legszívesebben széttéptem és elégettem volna. Valójában volt, hogy meg is tettem. – Istenem, Fernando, te bárkit megkaphattál volna. Miért pont ő…?

Nem kapok választ, az egyik csapattársa odajön hozzánk, és közli vele, hogy indulni kéne, mire Fernando szó nélkül feláll, odavet egy laza hellót, és lelép.

°-°-°-°

Hetekig nem látom Fernandot. Ahogy azt ő is mondta, Ollala jön Noráért minden délután. Ő bezzeg felismer. Köszön, udvariasan elmondja, hogy örül egy ismerős arcnak, hogy végre valakihez spanyolul szólhat, ám ebben ki is merülnek beszélgetéseink. Egy iskolába jártunk, de sosem voltunk barátnők, két szónál többet igazából nem is nagyon szóltunk egymáshoz. Miért változott volna bármi is? Csak mert én egykor hittem benne? Ugyan már…

A héten délelőttös vagyok. Megsürgettem az internetszolgáltatót, hogy lehetőleg minél kevesebbre redukáljam a focistával való találkozás lehetőségét, így mostanra már otthon élvezhetem a gépem adta lehetőségeket. Végül tegnap vagy tegnapelőtt elmondtam Juliának, hogy múltkor gyakorlatilag Fernando fejére öntöttem az elmúlt néhány évemet a kávézóban, de természetesen a kettős érzéseimről, és kételyeimről vele kapcsolatban inkább nem tettem említést. Nővérem erre csak annyit mondott, hogy „az a srác egy köcsög, megérdemelte”. Azonban bennem valami megváltozott akkor, ott a kávézóban. Már nem vagyok benne egészen biztos, hogy igaza van.

Valaki kopog, és már le is teszem az ölemből laptopomat, és indulok a bejárat felé, mikor az illető újra türelmetlenül kezdi verni az ajtót.

- Nyugalom, megyek már! – kiabálok ki angolul. Valamelyik szomszédra tippelek, biztos elment az internet vagy a TV a lakásában. Ez gyakran előfordul ezen a környéken. De tévedek. Ahogy kinyitom az ajtót, Fernando azonnal besiet mellettem. Nem köszön, nem ad magyarázatot, csak beront a lakásomba. Még azt sem tudom, hogy szerezte meg a címemet…!

Az órára pillantok. Délután fél6. Nagyjából most kéne megérkeznie a valakinek Noráért.

- Megtaláltam – mondja Fernando végül. – Vickyt – teszi még hozzá teljesen feleslegesen.

- Mi? Hogyan? – értetlenkedek. Nem fogom fel, amit mond. Mikor a rendőrség nem talált semmit, azt mondta az egyik nyomozó, hogy el kellene fogadnunk, hogy lehet, hogy Vicky már meghalt. Hiszen nem lenne meglepő annak fényében, milyen életet élt az eltűnése előtt. Felpofoztam a nyomozót, de napokkal, hónapokkal később már nem tűnt olyan lehetetlennek a dolog. Kezdtem elhinni. És mostanra már szinte el is fogadtam, hogy soha többé nem látom majd a húgomat.

Erre ideállít Fernando, és azt mondja, él. Mozdulni sem bírok, megbénítanak az érzések.

Lina Moreno

- Felbéreltem egy magánnyomozót miután beszéltünk. És megtalálta. Németországban van – hadarja el gyorsan. – Most Emma Lindberg néven él Münchenben.

- És jól van? Mit csinál? – kérdezem.

- Azt nem tudom. Nézd, én jövő héten utazom Münchenbe a csapattal, és talán velem jöhetnél – mondja ki végül azt, amiért valójában idejött.

A szemében jutatok biztosíték után, csak hogy lássam, igazat mond. Mert nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ezt megtette. Hogy megtalálta.

- Velem kéne jönnöd – folytatja Fernando, mikor nem kap választ tőlem. – Tudom, hogy nem kedvelsz, sőt… És tudom, hogy tettem eleget azért, hogy ezt kiérdemeljem, de kérlek, higgy nekem! Vicky Münchenben van. Láthatod a saját szemeddel.

Könnybe lábad a szemem, kábán bólogatok, másra most nem futja az erőmből. Bármit mondanék is, ostobaság lenne. Egy köszönöm egyáltalán nem tudná kifejezni, amit valójában érzek. Szívem szerint Fernando nyakába borulva zokognék a boldogságtól, de ehelyett csak bámulom tekintetét, és meglátom benne azt, amit kerestem. A választ. A választ arra, mégis mit látott benne a húgom.