Tudom, hogy meg fogtok ölni azért, amit most mondok, de nem tudok mást tenni. Mégis lesz egy 4. része a novellának. Ennek oka pedig, hogy olyan hosszú lett ez a rész, hogy kénytelen voltam kettészedni, és így tartalmilag is egy kicsi jobb lesz - remélem legalábbis :) Viszont még egy örömhír, hogy mivel kész a 4. rész is, egy héten belül hozom! :)
A szavazással egyébként nagyon megleptetek. Pillanatok alatt olyan sok voks gyűlt össze, hogy álmomban sem számítottam erre :) Köszönöm Nektek!
Most pedig: jó olvasást!
Most pedig: jó olvasást!
°-°-°-°
Time to Change
3. rész
Könnyeimmel küszködve, törülközőbe csavarva lépek
ki Fernando szállodai lakrészének fürdőszobájából. Hiába tiltakoztam, a fejébe
vette, hogy ha már ő rángatott el ide, akkor ő fizeti a müncheni szállásomat.
Végül hosszas vitatkozás után, erről csak azon az áron volt hajlandó letenni,
hogy akkor az ő szobájában fogok lakni a klub költségére. Végül ráhagytam.
Hiszen úgyis csak két éjszaka az egész… Azt bárhol kibírom.
A délutáni találkozó óta jó pár óra eltelt, én
mégis még mindig tökéletesen tisztán látom magam előtt a húgom dühös arcát. És
éppen úgy fáj, mint akkor. Igazság szerint nem is tudom, mire számítottam.
Hiszen egyetlen szó nélkül hagyott ott minket, és azóta nem keresett, pedig
Julia egy tapodtat sem mozdult. Ha akart volna bármit is, megtalál. De világos,
hogy nem akart, én mégis rárontottam. Ráadásul a volt barátjával együtt.
Zseniális terv, tényleg… Nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy el fog
küldeni, én mégis az utolsó pillanatig hinni akartam benne, hogy örülni fog.
Mert ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam, és nem
hiszem, hogy huszonkilenc évesen fogok ebben megváltozni. Azt hiszem, a remény az én drogom. És nem tudok
leszokni róla, mert éppen ez tart életben is.
Fernando az ágyán ül, éppen a telefonját nyomkodja.
Valószínűleg játszik. Mert ő egész nap
játszik. Esküszöm, rosszabb, mint egy kisgyerek. Még a lánya is hasznosabban
tölti a szabadfoglalkozást az óvodában, mint ő…
Alig beszéltünk azóta. Mikor kijött a kávézóból, egyetlen
szó nélkül beszállt a kocsiba, és visszajöttünk a szállodába. Hagyta, hogy útközben
kisírjam magam, nem mondott vagy kérdezett semmit, és ez nekem így tökéletesen
meg is felelt. És a szobába érve is csak gyorsan közöltem vele, hogy
lezuhanyozom, és már el is tűntem. Nem volt kedvem beszélgetni. Semmi szükségem
nem volt rá, hogy elmondja, mit érez, vagy én elmondjam neki. Változtat az
bármin is? Nem, Vicky ugyanúgy elküld, és ugyanúgy levegőnek néz akkor is, ha
megteszem.
Ahogy Nando észreveszi, hogy végeztem, leteszi a
telefonját maga mellé és rám emeli jellegzetesen barna szemeit. Arca meglepett,
nekem pedig olyannyira máshol jár az eszem, hogy másodpercekbe telik felfognom,
hogy döbbenete valószínűleg annak köszönhető, hogy még mindig törülközőben
állok alig egy méterre tőle. Gyorsan összeszedek néhány ruhát, és fülig
vörösödve sietek vissza a fürdőszobába. A szívem őrült gyorsan ver, levegőt is
alig kapok. Tudom, Istenem, pontosan tudom hogy nem kéne ezt éreznem.
Egyáltalán nem….
Csak érjünk haza Londonba…! Akkor elfelejthetem
végre ezt az egész hétvégét, és csinálhatok megint úgy, mintha a húgom halott
lenne, Fernando pedig nem egy városban élne velem. Talán gyáva vagyok, hogy ezt
gondolom. De még mindig jobb, mint az igazság.
Mikor következő alkalommal – immár felöltözve –
lépek be a helyiségbe, Fernando éppen egy üvegből, melyet valószínűleg a mini
bárból vett elő, tölt whiskyt két pohárba. Nem kérdezi kérek-e, csupán a
kezembe nyomja az egyiket.
- Ezt idd meg! – adja ki az utasítást. – Hidd el,
jót fog tenni.
Nem vagyok egészen biztos abban, hogy igaza van,
mindenesetre számhoz emelve a poharat, egy kortyra legurítom a tartalmát.
Nyelőcsövem ég az alkohol után, azt hiszem, az arcom is eltorzul, mégis piszok
jól esik a tudat, hogy ha ezt még néhányszor megismétlem, nem fog így fájni.
- Még egy? – kérdezi Fernando, de meg sem várva a
választ már tölti is a következőt nekem és magának is.
Nem tudom, mit tervez, de ha le akar itatni, nagyon
jó úton jár.
°-°-°-°
Részeg vagyok. Túlságosan részeg ehhez a
beszélgetéshez, de hogy őszinte legyek, nem nagyon érdekel. Azt hiszem, most
már semmi sem érdekel igazán.
- Tudod, hogy egy bunkó vagy? – fordulok Fernando
felé, aki pontosan ugyanannyit ivott, mint én, mégis olyan józannak tűnik, mint
mikor elkezdtük.
Valószínűleg nem életem legjobb ötlete, hogy
részegen akarok Nandonak tanácsokat adni az életével és a viselkedésével
kapcsolatban, de a szám önálló életre kelt. Már egyáltalán nem én irányítok. A
szavak csak úgy kibuknak belőlem.
- Bunkó. Összetartás meg minden, de nem értem,
miért kell neked folyton beszólni mindenkinek, ha a többiekkel vagy. Állati
lekezelő, ahogy megbámulod a csajokat – magyarázom, de a nyelvem nem pörög úgy,
ahogy szeretném. Abban sem vagyok biztos, hogy Fernando egy szavamat is érti. –
Nem vagy gimis. Az egész világon mindenki ismer téged. Már nem kell
bizonyítanod senkinek semmit. Minek játszod még mindig az agyad?
- Lina… – kezdene bele valamibe, de nem hagyom
szóhoz jutni.
- Ne Linázz itt nekem! – vágok közbe, miközben
szavaimnak meglehetősen koordinálatlan kézmozdulatokkal igyekszem hangsúlyt
adni. – Téged marhára nem érdekel, én mit gondolok. Megkerested Vickyt, mert
bűntudatod volt. Talán még hiányzott is. Én rohadtul nem vagyok fontos. – Ha csak
egy kicsit józanabb lennék, biztos leállítanám magam, de így képtelen vagyok
rá. Ki akarom mondani, mert ha visszamegyünk Londonba, úgyis minden a régi
lesz. Ő úgyis elfelejti ezt az egészet. Az utat, Vickyt. Engem. – Miért
rángattál el ide? Téged kicsit sem érdekel, mi lesz velem meg a családommal.
Elérted, hogy azt higgyem, félreismertelek, és elvetted tőlem.
- Lina. – Fernando feláll a fotelből, és ezzel
együtt én is felpattanok az ágyról. Nem akarom, hogy leállítson.
- Az egészet elvetted. Csak magaddal törődtél –
mondom tovább, szememben pedig apró könnycseppek jelennek meg.
- Lina! – szól rám a focista ezúttal határozottabban,
és tesz is felém néhány lépést. Hátrálni kezdek, félek, mi történne, ha túl
közel engedném magamhoz. Hátam azonban hamarosan nekiütközik a falnak, és már
nincs hova mennem.
- Én egy kicsit sem számítok. – Egy könnycsepp
gördül végig az arcomon, és azt hiszem, ezzel még saját magamat is meglepem.
Fogalmam sem volt arról, hogy ez ennyire fáj. Olyan profin nyomtam el magamban
minden Fernando iránti érzésemen, hogy szinte meg is feledkeztem róla, hogy
léteznek. És míg én elzárva tartottam őket, egyre csak erősödtek. És amikor azt
mondta, megbánta, hogy szakított a húgommal… Összetört a szívem. Fernando és
Vicky is összetörte.
Nando már előttem áll. Csupán néhány centire. Vadul
kapálózva igyekszem minél távolabb tartani magamtól, de ő józanabb és, valljuk
be, sokkal erősebb nálam. Lefogja mindkét kezemet, és a falhoz szorít. Esélyem
sincs szabadulni.
- Számítasz, Lina – mondja az arcomba olyan
határozottsággal, hogy minden ellenkezést feladok. – Itt és most csak te számítasz.
Ahogy felnézek rá, ahogy belenézek barna szemeibe, elakad
a lélegzetem. Két kezemet még mindig a falhoz szegezve tartja és arca csupán
néhány milliméterre van az enyémtől. Érzem a leheletét az arcomon, és látom
tekintetében a vágyat, amely mintha csak tükörképe lenne az enyémnek. Ajkaim
akaratlanul is elválnak egymástól, és ezzel mintegy engedélyt adok rá, hogy
elszabaduljon minden. Minden, amit visszatartottam, minden, amitől féltem.
Amint ajkaink összeérnek, már egyáltalán nem
érdekel, mit miért tesz vagy tett korábban. Már csak ő van és én. Nem
puhatolózik és egyáltalán nem óvatos, szenvedélyesen csókol, én pedig elvesztem
a fejem. Kiszabadítom kezeimet, és a pólója alá nyúlva körmömmel végigszántom a
hátát, mire, ha lehet, még inkább a falhoz nyom. Érzem minden egyes izmát, ami
megfeszül, ahogy hozzáérek. Egyik kezével a fenekem alá nyúl, és egy kicsit
megemel, így arcom épp az övével kerül egy magasságba. Olyan könnyedén tart,
mintha súlyomat egyáltalán nem is érezné. Testünk minden lehetséges ponton
összeér, érzem őt, bőröm szinte meggyullad,
ahogy hozzáér. Biztos vagyok benne, hogy ha a fal és Fernando nem tartana ilyen
biztosan, itt helyben összecsuklanék. Hiszen már így is remegek. Lábamat
körbefonom csípőjén, mire halkan felnyög, és ezúttal már szabályosan beleprésel
a falba. Egy papírlap sem férne már el kettőnk között. De nekem nem elég.
Többet akarok. Mindent. Még közelebb
akarom érezni magamhoz.
Néhány gyors mozdulattal, anélkül, hogy akár
egyetlen pillanatra is eleresztene, az ágyhoz visz, és hanyatt fektet. Ekkor
áll meg először, fölém térdel, karjaival a fejem mellett támaszkodik, és az
arcomat fürkészi. Nem tudom, mit keres, és nem tudom, mire vár, de néhány
másodpercig csak némán figyel, nem mozdul. A szemében ott csillog mindaz, amire
vágytam, ott látom benne a valódi
Fernando Torrest. Most nem játszik szerepet, nem akar megfelelni a
közvéleménynek vagy a csapattársaknak. Bár Vicky miatt jöttem München, délután
óta most először érzem úgy, nem volt hiábavaló az utam. Mert ha a húgomat nem
is, valaki mást megtaláltam, akit bár tudtomon kívül, de legalább annyira
kerestem.
Fernando féloldalas mosolyra húzza ajkait, és felém
hajol. Ám ezúttal nem heves, nem követelőző és nem sürget semmire, lassan és
lágyan csókol. Ajkainak finom ízére minden érzékem eltompul, már csakis rá tudok
figyelni. Elveszek benne.
Azt akarom, hogy sose érjen véget. Hogy örökké
csókoljon, örökké így vágyjon rám.
De az örökké borzasztó hosszú idő…
°-°-°-°
A hotelszoba ablakán beszűrődő napfény az arcomat
égeti. Kábán nyitom ki a szemem, és azonnal Fernando békés és nyugodt arcát
pillantom meg közvetlenül magam mellett. Egy pillanatig azt hiszem, álom az
egész, és elég csupán néhányszor pislognom, hogy eltűnjön. De ő nem mozdul.
Valahányszor újra kinyitom a szemem, még mindig a karjaiban fekszem. És fogalmam
sincs, hogyan kerültem oda. Másodpercek telnek, mire az agyam végül magához
tér, és derengeni kezd, mi történt.
- Istenem, de hülye vagyok… – szalad ki a számon,
de azonnal meg is bánom. Nem hiányzik, hogy még Fernando is felébredjen.
Egyáltalán nem vagyok még kész a szemébe nézni. Nem akarom látni benne a bűntudatot,
nem akarok szembesülni vele, hogy mikor visszaérünk Londonba, ez meg sem
történtté fog válni.
Mély levegőt veszek, majd óvatosan lefejtem
magamról a spanyol karját, lopakodva felkapom a ruháimat, firkantok egy
semmitmondó üzenetet arról, hogy elmentem, és kisietek a szobából. Friss levegő
kell vagy megfulladok. Bűntudat, félelem és fájdalom mardossa szívemet.
Eljöttem Münchenbe, hogy visszakapjam a húgomat, erre lefekszem a volt
barátjával. Egyszerűen csodálatos. Remek
nővér vagyok… Pedig azt hittem, ennél jobban már nem szúrhatom el.
Kilépve a szállodából csak megyek a lábam után, és
fogalmam sincs, merre tartok. Azt hiszem, nem is fontos. Csak sétálok, és igyekszem
nem gondolni az újra és újra bevillanó emlékképekre a tegnap éjszakáról, de nem
szabadulok. Ismét hatalmába kerít a bűntudat és a rettegés a következményektől.
Mert bármit próbáltam is elhitetni magammal az utóbbi néhány napban, igenis fájna,
ha Fernando visszaváltozna azzá az érzékelten tuskóvá, akiként megismertem. Még
akkor is, ha valójában az volt igazán ő. Nem tudnám őt is elveszíteni. Már nem
tudnám őt úgy semmibe venni, mint korábban tettem. Túl sokat jelent.
Veszélyesen sokat…
Észre sem veszem, és egy parkban találom magam, az
út túloldalán pedig ott a kávézó, ahol a húgommal találkoztunk tegnap. Egy
padra roskadok, melyről tökéletes rálátás nyílik az üvegablakokra. Nem tudom,
mit keresek itt, Vicky elég világosan fogalmazott, én pedig tegnap még
határozottan úgy gondoltam, többé nem keresem őt. Hogy elengedem. Most mégis
itt vagyok alig néhány méterre a helytől, ahol nap, mint nap dolgozik. Hirtelen
ötlettől vezérelve előszedem a hotelszobában a zsebembe gyűrt papírt és tollat,
és írni kezdek. Mindent leírok, mindent, ami csak eszembe jut. Az összes
érzésem, minden hibám és a húgom minden hibája, a múlt, a jelen és a jövő is
végül a papíron landol. A félelmeim, a vágyaim, az elveszett hitem.
Nem olvasom át a levelet, mert tudom, ha megtenném,
nagyon sok mindent kihúznék belőle. Átgondolnám az egészet, és már nem lennék
ilyen őszinte. Nem tudnék az lenni. Így inkább összehajtom a lapot, hogy ne is
lássam, mi van rajta, és remegő lábakkal a kávézó felé indulok. Abból
kiindulva, hogy tegnap délután dolgozott, reménykedem benne, hogy húgom nincs
itt, és valamelyik kollégáján keresztül adhatom át neki az üzentet. Mert mi
van, ha nem érdekli? Ha azonnal, olvasás nélkül széttépi. Nem bírnám még
egyszer látni az elutasítást a szemében. Mert én még emlékszem, tisztán
emlékszem arra, milyen volt a tekintete, mikor megkapta az áhított bicikli a tízedik
születésnapjára, és milyen áhítattal nézett apára, mikor megmutatta neki, hogy
lehet kéz nélkül tekerni. Nyitott volt a világra, csodálta a szüleinket és még
hitt a mesékben. Harcias volt, és akaratos, de hitt benne, hogy bármit elérhet,
nincs akadály, ami őt legyőzhetné. Nem akarom, vagy inkább nem tudom elhinni, hogy ez a tűz örökre eltűnt. Hiszen ő volt a
legerősebb hármunk közül…
Szerencsém van, ma is csak délután dolgozik. Egy
Tom nevű, egész barátságosnak látszó srácra bízom a levelet, és remélem,
valóban átadja majd a húgomnak. Nem hiszem, hogy választ kapok majd, de
szeretném, ha Vicky végre megtudná, hogy nem csak ő szenvedett és nem csak ő
változott meg az évek alatt. Minden német tudásomat összeszedve megköszönöm
Tomnak a segítséget, majd távozom a kávézóból, és mivel néhány óra múlva a
reptéren kell lennünk, visszaindulok a szállodába. Azonban útközben minden kirakatot
alaposan megbámulok, minden közeledő kutyát megsimogatok, és egyáltalán mindent
megteszek, hogy minél később találjam magam újra szembe Fernandoval.
°-°-°-°
Mikor visszaérek a szállodába, Fernando nincs
sehol. Csendben összepakolom a holmimat, rendet rakok, amennyire csak
lehetséges, és még olvasni is marad egy kis időm. Mert ő csupán akkor kerül
elő, mikor majdnem kilencven perccel később indulnunk kell a reptérre. És nincs
is egyedül, Juan Mata hűségesen követi, mint akit felbéreltek, hogy egyetlen
másodpercre se maradjunk kettesben. Talán így is van… Talán Fernando kérte,
hogy ne kelljen szembesülnie mindazzal, ami történt, és amin, már ha akar, sem
tud változtatni.
A vállára kapja táskáját, és távozik a szobából. Mindezt
úgy, hogy rám sem néz egész idő alatt, ami valljuk be, művészet, mikor a másik
mindössze fél méterre áll tőled.
- Majd add le a kulcsot. – Ennyi. Ennyivel intéz el
mindent.
Nem sírok, nem mutatom, hogy fáj. De belül összetört
valami. Ebben a pillanatban úgy érzem, az a Fernando, akit reméltem, hogy
megismerhetek egy kicsit jobban, valójában soha nem is létezett. Csak a
képzeletem űzött velem csúnya tréfát, csak a szívem játéka volt minden. És
hirtelen ugyanott találom magam, ahonnan indultam. Ahol akkor voltam, mikor elvállaltam
azt az óvodai munkát.
°-°-°-°
Ahogy landol a gép, eltűnök Fernando látóteréből.
Kirohanok a legelső taxihoz, és igyekszem minél messzebb kerülni az újságíróktól,
fotósoktól és az egész Chelsea-től. Gyáván hangzik, de elmenekülök, mielőtt
bárki észrevehetné, mekkora erőfeszítésembe kerül, hogy ne omoljak össze.
Hirtelen ötlettől vezérelve, táskám mélyéről
előhalászom a telefonomat, és beütök egy számot. Egy olyan számot, melyet már
régóta nem hívtam. Egykor még a nevet is kitöröltem a készülékből, remélve,
felejteni tudok. De nem ment. Nem is igazán akartam, hogy menjen. Mert ő volt
az, aki mindig összeszedett a földről. Mikor azt hittem, a szakadékból már nem
tudok kimászni, ő mindig értem jött, és ő volt, akiről biztosan tudtam, hogy mindig
elkap, ha zuhanok.
Csupán egyszer tévesztett célt…
Számolom a csengéseket. Számolom, mert egyáltalán
nem vagyok benne biztos, hogy végül felveszi. Már a kilencediknél tartok, már
épp feladnám, és elkönyvelném magamban, hogy ez egy borzasztó rossz ötlet volt,
mikor meghallom a hangját. Épp olyan vidám és magabiztos, ahogy emlékeztem rá.
- Szia, Garrett! – szólok bele a készülékbe.
Ha pszichológus lennék, biztosan valami olyasmit
gondolnék magamról, hogy partnerfüggő. Hogy nem tud elszakadni. Hogy nem tudja
elengedni a múltat. Hogy az emlékekbe kapaszkodik, hogy ne legyen egyedül. Talán
mind igaz is. Talán én vagyok a legostobább ember egész Londonban. Talán csak
dühös Fernandora. Vagy inkább magamra… De tudom, hogy most már nincs visszaút. Ezzel
a hívással elszabadítottam magamban valamit, amit egyáltalán nem biztos, hogy
féken tudok majd tartani.
- Nem tudnánk találkozni valahol?
