Way Back Into Life - 12. fejezet

Sziasztok!

Azt hiszem, itt már egy bocsánatkérés sem segít. Elhiszitek még, ha azt mondom, cserkész becsszó, a következő rész még májusban fenn lesz. Igazából egy héten belül fel szeretném tölteni, de ilyen ígéretekbe már inkább bele sem kezdek... Helyette inkább megköszönöm mindenkinek, aki írt, érdeklődött az új részről. Jól esik nagyon, hogy tényleg vártátok! :) Szuperek vagytok! <3
Nos, akkor a fejezetről. Ebben a részben kicsit felforgattam a dolgokat. Talán nehezen indul be, de remélem, megéri végigolvasni :) 
(Elnézést a valószínűleg rengeteg elgépelésért, jojózik a szemem, biztosan hagytam rengeteget.)

Puszi

-.-.-.-

12. Happy Birt... Yeah, sure...

Négy teljes nap. Már négy napja, hogy Lara kórházban fekszik. Galeno gyakorlatilag beköltözött hozzá, amikor pedig nagy ritkán előkerül, csak egy-egy munkahelyi feladatot intéz el a főnökének. Nem beszél arról, mi történt, sőt, igazából egyáltalán nem is beszél. Aggódom. Bármi is történt köztünk, bárhogy is érez most irántam, akkor is a bátyám. Azt pedig pontosan tudom, hogy ok nélkül biztosan nem tartanák benn Larát ilyet sokáig. Sok mindent elkövetett, olyan emberek érzéseivel játszott, akik fontosak nekem, de sosem kívánnám, hogy bármi baja essen. Már csak Galeno miatt sem.

Már csak tíz perc van hátra a rendes játékidőből, és Galeno még mindig nincs sehol. A vérnyomásom és a pulzusom azt hiszem, már rég túllépték az egészséges magasságot, körmeimet pedig tövig rágtam az elmúlt néhány percben. Nem veszi fel a telefonját, fogalmam sincs, mihez kezdek, ha nem érkezik meg hamarosan. Bár ha így folytatják a csapatok, nem is kell annyira sietnie…

Egyszerűen nem bírnak egymással. Mindkét fél védelme jó. A lehető legjobb. Van ugyan egy-egy helyzet spanyol és portugál oldalon is, nem mondanám, hogy a mérkőzés idegölően izgalmas. Inkább csak idegölő… Nem úgy tűnik, mintha el tudnák dönteni 90 perc alatt, hogy ki jusson tovább.

A percek telnek, helyzet akad mindkét oldalon. Ronaldo csak nem akarja feladni. Nem szokása. Még a 89. percben is megpróbál gólt szerezni, de elhibázza. Kezdődhet a hosszabbítás. Lehet, hogy spanyol drukker szívem mondatja ezt velem, de mintha a portugál csapat elfáradt volna. Több a spanyol helyzet, de ők is inkább a kockázatmentes, taktikai játékra koncentrálnak a támadások helyett. Nem akarnak sérülést a döntőre, nem akarnak több sárgalapot sem. Dühít a tétovázás, dühít, hogy inkább a szerencsére és a tizenegyesekre bízzák a döntő sorsát, ahelyett, hogy kockáztatnának. Három perccel a vége előtt már mindenki tudja a stadionban, hogy biztos büntetőpárbaj elé nézünk. Oda sem figyelek már, a játékosok is már a tizenegyesekre készítik magukat.

- Hogy állunk? – hallok meg magam mellől egy ismerős hangot.

- Istenem, fogalmad sincs, mennyire örülök neked – bukik ki belőlem a kijelentés, pedig az elmúlt néhány nap után nem gondoltam volna, hogy ez lesz az első dolog, amit bátyámmal közlök, ha megérkezik. – Tessék, itt vannak a jegyzeteim. Most jönnek a büntetőt, addig nézd át őket. Arra gondoltam, hogy a büntetők miatt interjúvolhatnád a két kapust, de Ronaldo is… – kezdek bele, de Galeno arckifejezése megállásra késztet.

- Nem láttam a meccset, Lara. Nem csinálhatom meg az interjúkat. Mit kérdeznék? Hogy milyen tusfürdőt használnak? – kérdezi teljes természetességgel. Tudom, hogy igaza van, de nem voltam felkészülve erre a lehetőségre. Nem akartam foglalkozni azzal, hogy lehetetlen kérek tőle azzal, hogy az én jegyzeteim alapján készítsen interjút.

- És én ezzel most mihez kezdjek? – Ha eddig ideges voltam, most a szívroham kerülget.

- Csináld meg. Legyél te a riporter – mondja ki a tervét, mire földbe gyökerezik a lábam. Tudok írni, bármiről írok. Imádok írni. De én egy kamera előtt? Galenonak agyára ment a kórház. Egy értelmes szó sem jönne ki a torkomon. Nincs az az isten, amiért hajlandó lennék interjút készíteni bárkivel is.

Nem létezik!

Galeno megint eltűnt valahova, de már nincs időm vele foglalkozni, kezdetét vette a tizenegyes-párbaj. Xabi Alonso áll a labda mögött, nekifut, rúg. És Rui Patrício véd. Szívem kihagy egy ütemet. Így nem veszíthetnek. Nem múlhat Alonso büntetőjén. Iker fejében is valami hasonló járhat, mert, ahogy a kapuba sétál, arca mérhetetlen elszántságot tükröz. Mutinho elkövet egy hibát. Belenéz Casillas szemébe. Belenéz, és látja, amit én látok: akaratot. Mindent elsöprő akaratot. Megtorpan, már ahogy a labda felé indul, látom, hogy ezt Iker nem engedi be. Igazam van, a kapus hárít, a spanyol közönség felordít, éppen úgy, ahogy a többi játékos is a pálya közepén. Felsóhajtok. Visszajött a remény. Iniesta, Pepe, Piqué és Nani is belövi. 2:2. Sergio indul meg a kapu felé. Egy pillanatra látom, hogy még egyszer rám néz, és elmosolyodik. Megáll, ellövi a labdát. Szinte megsajnálom a portugál hálóőrt. Ramos piszkosul magabiztosan és piszkosul szemtelenül csinálta. Ünneplés közben kifut a pálya szélére, és már le tudom olvasni a szájáról, hogy „boldog szülinapot”.

- A srác odáig van érted – szólal meg Zoey a meccs kezdete óta először. Szinte el is felejtettem, hogy itt van. Nem jellemző rá, hogy tíz percnél tovább csendben tud maradni.

- Hülye vagy – felelem azonnal, de azt hiszem, a tudatom legmélyére mégis befészkeli magát a gondolat. Sergio Ramos. Egy gondolat, ami már évek óta ott van, még akkor is, ha a világért sem vallottam volna be, hogy sosem sikerült igazán túllépnem rajta. Sosem engedtem el teljesen. Még akkor se, mikor férjhez mentem, még akkor sem, mikor boldog voltam. Én azt hiszem, az első szerelmeknek mindig ez a sorsa. Egy darab a szívünkből, egy kis hely az agyunkban örökre.

Közben Bruno Alves állítja a büntetőpontra a labdát. Nekifut, hatalmas erővel lövi el a játékszert. Nem tudom leplezni érzéseimet. Felkiáltok, mikor a labda a kapufán csattan. Ronaldo a fejét fogja, a spanyol csapat ugrál. De még nincs vége. Fàbregas sétál a labdához. Be kell rúgnia! Nem hagyhatja ki, nem hagyhatja, hogy a Portugálok jussanak tovább. Esküszöm, az idő mintha megállna egy pillanatra, mikor a játékszer a kapufához ér. Van az az egy tized másodperc, mikor még nem tudni, befelé vagy kifelé pattan. Gól lesz vagy csalódás. Ronaldo tizenegyese következik vagy az ünneplés. Ahogy a labda áthalad a gólvonalon, hangzavar támad a hatalmas stadionban. A spanyol játékosok egymást és Fàbregast ölelve ugrálnak. Döntőbe jutottak!

Alig kapok észbe, máris egy mikrofonnal a kezemben állok a pálya szélén, egy kamera alig egy méterre tőlem az arcomat veszi, mellettem pedig ott áll Iker. A szívem a torkomban dobog. De megcsinálom. Meg kell csinálnom. Galeno főnöke világos volt: vagy odaállok helyette a kamera elé, vagy kirúgják. És én egész biztosan nem fogom hagyni, hogy bátyám az élete tönkretétele mellett még a munkája elvesztését is a számlámra írhassa!

A fülemben hallom, hogy a rendező szól, mindjárt élő adásban leszek. Az operatőr visszaszámol, mély levegő. Gyerünk!

- Üdvözlöm a kedves nézőket – veszem elő a lehető legtermészetesebb hangomat. – A nevem Lareina Abbott, és itt áll mellettem a spanyol válogatott csapatkapitánya, Iker Casillas – mondom a kamerába angolul. – Jó estét! – fordulok ezúttal már első elő interjúm alanya felé.

- Jó estét! – mosolyodik el Iker.

- Azt hiszem, helytálló, ha azt mondom, te vagy a mérkőzés hőse, Iker. Megfogtad Mutinho büntetőjét, ezzel visszaadtad a csapattársaid és a szurkolók reményeit is. Mire gondoltál, mikor először a kapu álltál, veled szemben pedig ott állt a portugál tizenegyesre készülve?

- Arra, hogy nem láthatja rajtam, hogy félek – válaszol a kapitány meglepő őszinteséggel. Közben odaér mellénk Sergio is, és mutogat valamit, de mivel semmi esély, hogy rá figyeljek, Zoeynak kezd magyarázni.

- Miért, féltél? – kérdezek vissza, pedig ismerem Casillast. Tudom, hogy mekkora terhet cipel minden egyes meccsen.

- Mindig félek. Én vagyok a csapat kapitánya és én vagyok a kapus is. Ha egy csatár elront valamit, kimarad egy helyzet. De helyre tudja hozni, ha belövi a következőt. Senki nem fog emlékezni rá, hogy mennyi kísérletet rontott el. De ha én hibázok, hátrányba kerül a csapat. Mégsem omolhatok össze, és adhatom fel, mert én vagyok a kapitány. Nekem kell összerántanom a fiúkat, még akkor is, ha éppen miattam állunk vesztésre.

- Azt hiszem, kedves nézők, erre nem lehet mit mondani. Inkább egy újabb kérdéssel folytatnám. Hogy készültök a döntőre? Nyilván tudjátok, hogy Spanyolország és vele együtt sokan világszerte EB győzelmet várnak tőletek.

- Igen, tisztában vagyunk az elvárásokkal. Győzni akarunk. Mindannyian, egytől egyig. Nagy dolog lenne a címvédés, de úgy érzem, minden esélyünk meg van rá. Jó a csapat. Együtt vagyunk, és együtt küzdünk a végsőkig.

- Ez volt a tökéletes végszó. Köszönöm a beszélgetést, Iker. További jó ünneplést – köszönök el a kapitánytól, mire az operatőr kikapcsolja a kamerát, az adás pedig visszakapcsol a stúdióba. Hatalmas sóhaj szalad ki a számon. Túléltem… Alig hiszem el.

- Ügyes voltál – mosolyog Iker, és egy puszit nyom a homlokomra. – Megvársz?  – kérdezi még, majd miután bólintok, az öltöző felé indul Ramosszal együtt.

Remek. Egy megvolt. Maradt egy.

Idegesen toporgok, míg az egyik stábtag előkeríti következő interjúm alanyát, a másik csapat kapitányát. Cristiano Ronaldot.

Megszólalni sincs időm, rögtön a fülemre szólnak, hogy felvétel, így mielőtt Cris vagy én mondhatnánk bármit, bele is vágok az interjúba.

- Ismét üdvözlöm a kedves nézőket. Ezúttal Cristiano Ronaldo, a portugál válogatott csapatkapitánya áll mellettem. Mi volt az első gondolatod, mikor Fàbregas berúgta a büntetőt?

- Azt hiszem, arra gondoltam, milyen igazságtalan ez a játék – felel a csatár.

- Úgy gondolod, nektek kellett volna továbbjutnotok? – kérdezek vissza. Hiába látom rajta, hogy igen, így gondolja, muszáj megkérdeznem. Azt is látom, hogy nem szívesen nyilatkozik, mihamarabb szabadulni akar, de még nem engedhetem el.

- Tizenegyesekkel kiesni a legborzasztóbb dolog, ami velünk történhetett. Ezt csak tetézte, hogy az én büntetőmre már nem került sor. Berúgtam volna. – Magabiztos, ehhez kétség sem fér. Nem mintha valaha is mást gondoltam volna róla. Az év nagy részében ő a legnagyobb szoknyapecér egész Spanyolországban. Akkor is, ha van barátnője, akkor is, ha nincs.

- A csapattársaid többsége a spanyol válogatottban játszik.  Nem nehezítette a helyzeteteket, hogy ők jól ismernek téged?

- De, természetesen. Nem tudok Ramos mellett, és nem tudok úgy gólt rúgni Casillasnak, mint a Realban tenném. Számítanak rá. De nem foghatom erre, hogy nem jutottunk tovább. Ez egy feladat volt, amit meg kellett volna oldani. Nem sikerült. – Hangján tisztán érződik a csalódottság. Nagyon vágyott a döntőbe jutásra. Azt hiszem, be akarta bizonyítani a világnak, hogy nem csak Madridban jó játékos, a válogatottban is megállja a helyét. Őszintén megsajnálom egy pillanatra, pedig sosem kedveltem igazán.

- Köszönöm, hogy válaszoltál. Most pedig visszakapcsolunk a stúdióba – fejezem be, és amint a kamera leáll, kirántom a fülemből az elképesztően bosszantó fülest.

- Te mit keresel itt? Nem tudtam, hogy riporter vagy – hallom Ronaldo kérdését, miközben leszerelem magamról a kellékeket, és pakolni kezdek.

- Nem vagyok. A bátyámnak kellett egy helyettes, és csak én voltam kéznél – magyarázom csupán félig odafigyelve. – Hogy van Irina? – teszem fel ezúttal én a kérdést. Egy fotózáson találkoztunk egyszer, ahová Cristiano is elkísérte. A csatár természetesen minden jelen lévő modell lánnyal kikezdett. Emlékszem, nem értettem, Irina miért viseli ezt el egyáltalán.

- Nem tudom. Már nem vagyunk együtt – válaszol váll rándítva a portugál, mire csak lemondóan megrázom a fejem. Ez az ember sosem fog megváltozni. – Nem érsz rá este? – érdeklődik teljes természetességgel a csatár, mire kénytelen vagyok elnevetni magam. Mintha fél perce még nem a volt barátnőjéről lett volna szó.

- Nem hiszem – válaszolok hasonló stílusban, majd a spanyol folyosó felé indulok. – Sesével és Ikerrel ünnepelek – szólok még hátra, de nem foglalkozom tovább Ronaldoval.

- Nem érünk oda lassan? – kérdezem újra megmozgatva lábujjaimat magas sarkú cipőmben.

Legalább huszonöt perce gyalogolunk állítólag Doneck legjobb szórakozóhelyére. Ezt Sergio mondta így, én pedig ostoba módon rábólintottam a dologra.

- Mindjárt ott vagyunk, nyugalom – csitít a hátvéd, mire elhúzom a számat, megforgatom a szememet, és még egyszer, utoljára megpróbálom kényelmesebbé varázsolni a cipőmet. Fernando hangos nevetésben tör ki mellettem.

- Miért ezt vetted fel, ha egyszer ilyen kényelmetlen? – kérdezi unokatestvérem, mikor végre abbahagyja a röhögést.

- Szülinapom van. Jól kell kinéznem, ha már ünnepelni visztek. De persze minek is töröm magam…? Ezt egy pasi soha az életben nem fogja megérteni – morgom, mire újabb nevetőroham tör rá, amihez ezúttal már Sese is csatlakozik.

- Haver, a női nem egy másik univerzumból származik. Ne próbáld megérteni őket – vihogja Ramos, amit egy rúgással jutalmazok a sípcsontjára.

- Hé, vigyázz! Ha lesérülök a döntőre… – kezdene bele, de félbeszakítom.

- Nők ezrei zokognának otthon a TV-k előtt – fejezem be a mondatát.

- Itt vagyunk – áll meg hirtelen Sese, nem is válaszol iménti kijelentésemre.

Követem a védő kezének útját, és egy zöld üveggel díszített, dupla szárnyú ajtót pillantok meg, felette pedig egy feliratot:

чому?

чому б і ні?

 Nem tudok ukránul, de minden orosz tudásomat összeszedve, azt hiszem, ez annyit jelent, „miért? miért ne?”. Ez a kérdés jellemezte az életemet eddig. Miért? Mindennek kerestem az értelmét, mert nem akartam elfogadni, hogy vannak dolgok, amikre nincs magyarázat. Amiket nem kell megérteni, csak elfogadni, mert nem változtathatok rajta, bármennyire is szeretnék. De talán itt az ideje, hogy a második felére koncentráljak. Miért ne legyek boldog? Miért ne érezzem jól magam? Miért ne ünnepeljek? Miért ne élhetnék tovább?

Kíváncsi vagyok, ki választotta ezt a helyet…

Amíg ezen gondolkozom, ellenkezni is elfelejtek szemem bekötése ellen. Pedig utálom, ha nem látom, merre megyek. Utálom, mert mindig félek, hogy a következő lépésnél egy lépcsősor alján találom magam egy hatalmas esés után. Azonban, ahogy Sergio átfogja a derekamat, és maga előtt kezd vezetni, valamiért biztonságban érzem magam. Túl jó érzés. Egyértelműen túl jó…

- Miért van bekötve a szemem? – kezdek azért ellentmondani, csak úgy a rend kedvéért. – Tudom, hogy a szülinapomat ünnepeljük.

- Ne morogj már – súgja a fülembe a védő, mire bennem rekedt minden maradék mondanivalóm.

Ahogy belépünk a helyiségbe Sese leültet egy székre, majd lerántja a szememről a kendőt. Tátva marad a szám. Az egész klub tömve van a barátaimmal Angliából és Spanyolországból egyaránt. A vendéglista egyértelműen Zoey szervezéséről árulkodik, én mégis biztos vagyok benne, hogy az ötletgazda nem ő volt. Sergio napok óta titkolózott, tudtam, hogy készül valamire, azt pedig egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy a születésnapom alapos megünnepléséből nem enged.

Könnyek gyűlnek a szemembe. Örömkönnyek. Nem hittem volna, hogy valaha úgy fogom még érezni, hogy jó helyen vagyok, mégis megtörtént. Otthon érzem magam. Hirtelen pattanok fel, és ölelem meg Sesét. A védő nem ellenkezik, szorosan tart. Érzem szabálytalan szívverését, érzem, hogy ebben a mozdulatban volt valami. Esküszöm, nem tudom, mi változott, vagy változott-e egyáltalán valami, mégis elfog egy rég elfeledett érzés, ahogy Sergio karjai derekam köré fonódnak.

- Khm… – krákog David meglehetősen hangosan, így elengedem a spanyol védőt, szemrehányó tekintetem, mellyel Villára nézek, azonban nem maradhat el. A sérült csatár csak elmosolyodik, odajön, és ő is magához húz. – Bocs, de nekem is kellett egy ölelés – nevet a fülembe. Hülye. – Boldog szülinapot, Kislány.

Sorra jön mindenki gratulálni, hol angolul, hol spanyolul kívánnak boldog szülinapot, mindenkinek van egy-két kedves szava hozzám. És hónapok óta először senki nem kezdi azzal a mondatot, hogy részvétem. Csak egy ember hiányzik… Pedig szükségem lenne rá. Mellettem kéne lennie, úgy, ahogy mellettem volt az elmúlt két hónapban bármikor.

- Jól érzed magad? – nyom a kezembe egy felest Iker. Alig láttam az elmúlt néhány órában. Biztosan Sarával volt, ha jól láttam, ő is el tudott jönni. Bár mondta a kapus, hogy korán haza kell mennie, hogy holnap kipihent lehessen a német-olasz elődöntőn, így lehet, hogy mostanra már nincs is itt.

Azt hiszem, eleget ittam már, mégis koccintok a kapitánnyal, és lehúzom a pohár tartalmát.

- Szenzációsan – nevetem Casillas nyakába kapaszkodva. Nem vagyok benne biztos, hogy a lábaim elbírnának, ha nem támaszkodnék a spanyolon.

- Akkor táncolj velem – int fejével a parkett felé, majd nyomatékot adva szavainak, karon is ragad, és maga után húz.

A derekát ölelve ringatózunk a lassú zenére, mikor valaki megérinti a vállamat. Fejemet az ismeretlen irányába emelem, és legnagyobb meglepetésemre Cristiano Ronaldo áll előttem teljes életnagyságban.

- Lekérhetem a hölgyet? – nyújtja a kezét, Casillas pedig valószínűleg beleegyezik, ugyanis néhány másodperccel később már a portugál ölelésében találom magam. – Boldog születésnapot, Lara!

- Mit keresel itt, Cris? – kérdezem értetlenül, hiszen úgy emlékszem, legutóbb azt mondtam neki, hogy nem találkozom vele este.

- Megkérdeztem Ramost, hol lesztek este – feleli, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Hát persze… Hiszen ő Cristiano Ronaldo. Hozzá van szokva, hogy minden megkapja, amit akar. Legyen az információ, autó vagy nő. Neki mindegy. Ha kell neki, megszerzi.

- Én nem vagyok az a lány, Ronaldo – közlöm vele, mire csak elmosolyodik. Istenem, de idegesít…! Főleg, hogy fogalmam sincs, ez mit is jelent pontosan.

- Tényleg nem – közlöm ezúttal magabiztosabban, éppen, mikor a szám is véget ér. Egyszerűen hátat fordítok neki, és ott hagyom a tánctér közepén. Igazán megérdemli.

Azt hiszem, levegőre van szükségem. Nagyokat lélegezve kibotorkálok a klub udvarára. Egyáltalán nem kellett volna ennyit innom. Hülye, hülye, hülye…

- Minden rendben? – sétál mellém a hozzám képest bosszantóan józan Zoey. Pedig ő is ivott eleget, láttam. Tudom, hogy ő sincs már egészen magánál.

- Hiányzik Galeno – közlöm vele hirtelen. Fogalmam sincs, honnan van miért jött most ez a kijelentés. De ettől még így van. Hiányzik a bátyám, mert neki igenis itt lenne a helye. Velem. Mellettem.

- Hívd fel! – javasolja barátnőm, és valószínűleg egy kicsit kevesebb alkohollal a véremben igazat is adnék neki, de így képtelen vagyok erre.

- Hallani sem akar rólam. Meg is értem… Én se akarnék tudni magamról ezek után – felelem helyette. Ennél nagyobb hülyeséget is régen mondtam már, de nem tudok tisztán gondolkozni.

- Nem vagy normális – közli Zoey azonnal. – Hívd már fel! Ő a bátyád, és szeret téged.

- Nem érdemlem meg, hogy éljek – mondom ki ezt a öt szót, mire a szőke lány elveszti az eszét. Az elmúlt pár napban annyiszor hallotta tőlem ezt a mondatot, hogy már nem tudja visszafogni magát. Szülinap ide van oda, kitörnek belőle az érzései.

- Tudod, mi van, Lara? Magad sem hiszed el, hogy Galeno azért dühös, mert a baleseted után téged kellett ápolnia. A szíved mélyén legalább olyan jól tudod, hogy ez mekkora baromság, mint én. De sokkal könnyebb azt mondani, hogy igaza van, mint harcolni, ugye? Mert te végig ezt gondoltad. Végig azt hajtogattad, hogy minden a te hibád, hogy miattad halt meg Nick, hogy miattad halt meg a kicsi. Még azt is bemagyaráztad magadnak, hogy Galeno feláldozta magát érted. Esküszöm, mintha végig erre vártál volna. Még jól is jött, hogy Galen elveszítette az eszét, így legalább nem kell elhinned, mikor mindenki más azt mondja, hogy baleset volt, igaz? Így okolhatod tovább magadat nyugodtan, és feladhatod bármikor. Megerősítést kaptál, és nem kell tovább küzdened, hogy higgyenek neked. – Zoey levegőt sem vesz, úgy hadar el mindent. – Ha fel akarod adni, Lara, csak rajta. Gyerünk! Én feladtam – emeli fel védekezőn mindkét kezét, és dühösen visszamegy a klubba.

Levegőt venni is elfelejtek. Bámulok az ajtó felé, ami mögött barátnőm néhány másodperce eltűnt. Esküszöm, ha csak eggyel kevesebb tequilát ittam volna, azonnal utánamennék, és elmondanám, mekkora hülye vagyok, és igaza van. De így csak a sértettséget érzem. A dühöt, hogy a bátyám után a legjobb barátnőm is ellenem fordult. Nincs az az isten, amiért én bocsánatot kérjek…

Olyan gyorsan megyek a legközelebbi bárpulthoz, és kérek magamnak még egy felest, amilyen gyorsan csak tudok. Ezúttal az sem zavar, hogy Cris pillanatok alatt ott terem mellettem, kér még egy kört, és miután azt is lehúztam, táncolni rángat.

A nyakába kapaszkodva ringatom a csípőmet jobbra-balra, a csatár pedig készségesen segíti mozgásomat combomra, illetve fenekemre helyezett kezeivel. Nem tolom el, nem hagyom ott, belesimulok a portugál karjaiba. Egyik tenyere végigsimít a gerincemen. Beleborzongok az érintésbe. A támadó arcára emelem igencsak ködös tekintetem, és elveszek. Hagyom magam. Hagyom, hogy ajkai az enyémhez érjenek, hagyom, hogy beletúrjon a hajamba, hagyom, hogy magával ragadjon egy olyan érzés, aminek egyáltalán léteznie sem lenne szabad.

És a legrosszabb, hogy még élvezem is.

Díj! - Az ötödik

Még mielőtt felteszem a részt (mert felteszem ám 10 percen belül) válaszolnék egy újabb díjazásra. A díjat kaptam Tiától, Dorától és Csannától. Köszönöm szépen, lányok! :) Tényleg, már csak ismételgetem magam, de piszok jól esik. <3 Amiket pedig magyarázatként írtatok... Nagyon meghatódtam! Elképesztően jól esik, hogy ezt gondoljátok rólam. A jövőben sem  szeretnék csalódást okozni Nektek! :)

Szabályok:

- Említsd meg, hogy kitől kaptad a díjat!  
- Válassz ki maximum öt bloggert, akiknek továbbküldöd a díjat, és utána röviden indokold meg, miért éppen ő érdemes szerinted erre a díjra!  
- Hagyj üzenetet a választottak blogján a díjról! 
- Végezetül válaszolj meg öt egyszerű kérdést, amelyek a következők:
 

♥Ki vagy mi inspirál Téged elsősorban abban, hogy blogot vezess/írj?

 Nem is tudom. Az olvasók és a visszajelzések mindenképp inspirálnak. A hangulatom, a zene, amit épp  hallgatok, de az is, hogy mi történik velem éppen. Szinte minden inspirál :) 

♥Melyik a kedvenc dalod jelenleg, amelyet nap mint nap meghallgatsz? (előadó, számcím, youtube link)

 Most épp Gnarls Barkley - Crazy. De ez hetente változik. 

♥Ha választhatnál egy helyet a világon, hol élnél most a legszívesebben és miért?

 Sok helyen élnék. Münchenbe vágyom már vagy 10 éve, de New York, Madrid, London vagy Párizs is csodálatos lenne. Bármelyikben szívesen laknék.

♥Mi volt tegnap az utolsó gondolatod elalvás előtt? 

Hűha. Nem tudom. Valami 'szeretlek' vagy hasonló lehetett :)

♥Ha eltölthetnél egy estét egy híres emberrel (legyen élő vagy már elhunyt) kit választanál és miért pont őt?

Azt hiszem, ez a kérdés több gondolkodást igényelne, mint amennyit így 1-kor rászánok, de legyen a válaszom József Attila. Ha már úgyis pszichológusnak és készülök, és a hobbim egyébként is évek óta az emberi cselekedetek megértése, tudni szeretném, hogy miért látta ilyen borzasztónak az életet. Nem biztos, hogy tudnék rajta segíteni, sőt egy este alatt biztos, hogy nem tudnék, de meg szeretném érteni. (Egyébként így belegondolva, ez a válasz valószínűleg csak a magyar érettségi utóhatása... :D No, de mindegy, már ez marad.) 

Akiknek továbbküldeném:

Előre is elnézést, szinte biztos, hogy több lesz, mint öt :$ Megint lázadok. Szörnyű... :D

Skyes - mert szeretném ösztönözni arra, hogy írjon sokat, mert kifúrja az oldalamat a kíváncsiság és mert valószínűleg fogalma sincs arról, mennyire meghatódtam azokon a kommenteken, amit a legutóbbi két feltöltött fejezetemhez írt!

Bett - mert iszonyú sok kritikával lógok neki, de szeretném, ha tudná, hogy olvastam a novellájának legújabb részét is, és nagyon tetszik.

Dora - mert az ő történetéből is rettenetesen várom a folytatást, és gratulálok a vizsgáihoz! :)

Dorcsy - mert alig várom, hogy visszajusson a Timeless times oda, ahol egyszer már tartott, és megtudjam végre, mi történik utána!

Vii - mert a legutóbbi fejezethez írt kommentjén majdnem elsírtam magam, olyan sokat jelentett, mint első véleményező, Vitali pedig az egyik kedvenc karakterem mind közül.

Tia - (tudom, visszaadni nem szokás, de most egyszerűen muszáj) mert tényleg folyton arra ösztönöz, hogy írjak, már pusztán azzal is, hogy ő rendre felteszi az újabb és újabb fejezeteket, de ezen kívül ír nekem, újra és újra elmondja, hogy várja a következő rész és díjaz, annak ellenére, hogy nagyon régen nem frissítettem! köszönöm! :)

Dorcsa - mert bár csak most kezdtem el olvasni a történetét, eddig tetszik, érdekel, hogy mi lesz a folytatás, és nagyon jól esett, amit chatben írt délután.

 -------------------------------------------------------------------------

Beccának pedig hatalmas köszönet az újabb díjért :) nem írom ki még egyszer, de ITT megtaláljátok

2nd award - újratöltve

 Rögtön itt a következő bejegyzés és díj is. Hálás köszönet Beccának! :) Köszönöm <3

Mivel ez a díj körbeért (amennyire én látom, már 2× is), már egyszer írtam 11 dolgot magamról és írtam 11 kérdést is, ezért ezúttal úgy gondoltam, csak a kérdésekre válaszolnék. Remélem, nem bánjátok.

Amennyiben ennek ellenére valakit érdekelne a 11 tény rólam és a többi kérdésre adott válaszom: ITT elolvashatja :)

Becca kérdései 

1. Mi a jelenlegi kedvenc számod?

Újabban Brains - Your Desire című számát hallgatom egész nap. Nagyon tetszik :)

2. Mi a kedvenc színed?

Nehéz kérdés. Szeretem a lilát, a kéket és a pirosat is.

3. Hány éves vagy?

Kereken 20.

4. Szereted a lepkéket?

Szeretem őket, nekem valahogy a gondtalanság és a szabadság szimbólumai.

5. Mi a szerencseszámod?

23. Aznap születtem.

6. Miért szeretsz blogolni?

A kreatív írás mindig is a hobbim volt, de bloggeren nagyon sok érdekes, tehetséges és kedves embert ismerhettem meg. Mielőtt a blogom elindult is rengeteg blogot olvastam már rendszeresen, és egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy szeretném megismerni, ki írja ezt és ezt a történetet. Mert az írásból nagyon sok mindent meg lehet tudni a másikról.

7. Mi a kedvenc filmed?

Hm... Batman - Dark Knight, Viharsziget, A tökéletes trükk. Szeretem azokat a filmeket, aminek nem számítok a végére. Sajnos kevés ilyen van :(

8. Mi az a zene, amin igazán tudsz sírni?

Nem nagyon szoktam zenéken sírni. Egy Kaláka versmegzenésítés van csak, ami mindig megríkat, de az is inkább csak a körülmények miatt, ahogy először hallottam.

9. Játszol valamilyen hangszeren?

Bizony. 12 évig zongoráztam, 4 évig csembalóztam, 1 évig fuvoláztam és egy kicsit tudok gitározni, de azt csak úgy magamtól próbáltam megtanulni. Imádom a zenét! :)

10. Szereted a kisbabákat?

Szeretem? Imádom! :) Órákig képes vagyok nézni egy kisbabát csak alvás közben is. Az unokaöcsém pedig, aki most lett egy éves a világ legédesebb gyereke! <3
11. Melyik a kedvenc évszakod?
Nem is tudom. Télen születtem. De nyáron nincs suli. Tavasszal szépen a virágok és a fák. De ősszél szépek a színes levelű lombok. Én vagyok a döntésképtelenség mintapéldánya.

És egy jó hír (vagy legalábbis remélem, hogy jó hír :)), ha törik, ha szakad, holnap feltöltöm a Way Back Into Life következő részét! :)

Negyedik díj!

A blog megkapta a negyedik díját. Köszönet érte Eninek, Tiának és Beccának!

Komolyan, csajok, elmondani sem tudom, mennyire jól esik, hogy bár ilyen iszonyúan régen volt új fejezet, Ti továbbra is velem vagytok!

Szabályok:
1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat!
2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma!
3. Egy- egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról!

Nos, ezúttal nem szeretném konkretizálni, hogy kinek adom tovább, mivel úgy érzem, minden egyes olvasómat megilletne egy-egy díj, azokat is, akik nem írnak saját történetet. Úgyhogy ezt a díjat Nektek küldöm! Mindenkinek, aki kitartott mellettem és a blogom mellett akkor is, mikor nem volt időm vagy energiám írni.

Köszönöm! :)

3rd award :)

A blog tegnap megkapta a harmadik díját. Ezer köszönet érte Csannának! :)

a) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (ez alap)!

b) Tedd ki a díj képét az oldaladra, bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!

c) Válaszolj az eredeti kérdésekre! (szám szerint öt darab)

d) Küldd tovább maximum öt blogírónak! 

Kérdések: 

1. Volt valami (valaki), ami nagy szerepet játszott a történeted megalkotásában?

Most akkor mindkét történetemmel kapcsolatban válaszolnék :)

A Way Back Into Life megszületésében nagyon sok minden és mindenki szerepet játszott. Mikor elkezdtem írni, már sok focistákról szóló történetet olvastam rendszeresen, amik nagy hatással voltak rám, és készen volt a saját focis történetem is (saját szereplőkkel, saját focistákkal). De a kezdőlökést igazából az adta meg, mikor először láttam meg Ramost rövid hajjal :)

A Run Away alapötlete igazából hirtelen jött. Vonattal utaztam Esztergom felé, és mikor kinéztem az ablakon, átfutott az agyamon, hogy nem akarok visszajönni Budapestre, el akarok szakadni az itthoni problémáktól. Még ott a vonaton megírtam az 1. fejezet felét.  

2. Melyik szereplővel tudsz azonosulni leginkább?

Cassie-vel, a Run Away főszereplőkével. Őt teljes egészében magamról mintáztam, az életét pedig az én életemről. 

3. Számodra mit jelent az írás?

Nem szeretek beszélni arról, ha valami bánt, viszont kiírom magamból. A novelláim nagy része például azt örökíti meg, hogyan éreztem az adott pillanatban.  

4. Mi volt az első történet, amit írtál?

Hűha. Szerintem valami anime fanfiction úgy 10 éves korom környékén. Az első, ami mondjuk értékelhető írás és még be is fejeztem, az egy regény volt egy elég zűrös középiskolás lányról. Ezt, ha jól emlékszem, 12 évesen kezdtem el írni, és nagyjából 1-1,5 év alatt fejeztem be.  

5. Mit szoktál csinálni, ha nincs ihleted?

Hm. Olvasok. Sokat és mindent. Legyen az "amatőr" írás, szórakoztató vagy szépirodalom, általában kikapcsol és egy másik dimenzióba irányít, így pedig könnyebben jön az ihlet. De zenét is szívesen hallgatok írás közben. Ez is segíteni szokott :) Vagy elmegyek futni a Margitszigetre.

Nos, akkor továbbadnám a díjat annak az öt embernek, akiknek a blogjait és történeteit imádom, és már azelőtt is rendszeresen olvastam, mielőtt megnyitottam volna a saját blogomat. Többek között ők voltak azok, akikről az első kérdésre adott válaszomban írtam. Borzasztó sokat segítettek, és elképzelni sem tudják, mennyire hálás vagyok Nekik ezért :)

Skyes

Bett

Vii

Dora

Dorcsy

Köszönöm, csajok <3

Way Back Into Life - 11. fejezet

Sziasztok!

Elmondani sem tudom, mennyire sajnálom, hogy ilyen borzasztó régen volt friss fejezet az oldalon, de mostanában nagyon nehezen ment az írás. Teli volt a fejem mindennel, elegem volt az egész univerzumból az utóbbi időben, úgyhogy nem nagyon szántam rá magam még arra sem, hogy megnyissam a word-öt. Na, de nem nyafogok tovább, itt vagyok :)
A legutóbbi fejezet óta átléptem a 10000 látogató számot, aminek elképesztően örülök! Köszönöm Nektek! De tényleg, mindenkinek, aki valaha is ide tévedt, annak pedig aki pipált és/vagy kommentált még jobban! Szuperek vagytok :)

Na, és akkor a lényeg: itt az új rész, ami az eddigi leghosszabb. Igazából írtam még tovább, de végül levágtam a végét, és az már a következő rész lesz. Azt hiszem, az már túl sok lett volna.

Jó olvasást! :)
Puszi

-.-.-.-

11. Menj a pokolba!

2012. június 23. Reggel nyolc óra hat perc. A pillanat, mikor végre nyugodtan ébredek, a légzésem normális, nem kapkodok levegőért, és nem ver ki a víz egy újabb rémálom után. A pillanat, mikor Sergio, bár még alszik, tenyerével végigsimít a hátamon, és én beleborzongok az érintésébe. A pillanat, mikor belélegzem az őt körülvevő férfias illatot, és elbódít az érzés, hogy ezt minden reggel szívesen érezném. És ez az a pillanat is, mikor bátyám berobog a szobába, és dühösen bevágja maga mögött az ajtót, felébresztve ezzel Sergiot és Fernandot is.

- Lara, mégis mi a francot művelsz? – kiabál. Egyáltalán nem fogja vissza magát, nem érdekli, ki hallja és ki nem, nem érdekli, hány szomszéd fog erre ébredni.

- Tűnj el! – felelek gondolkodás nélkül. Dühös vagyok. Sokkal dühösebb annál, minthogy jól tudjak kezelni egy ilyen szituációt.

Csend. Fogalmam sincs, mi zajlik a bátyám fejében. Tekintete cikázik köztem és Sergio között, sőt, néha még a padlót is útba ejti félúton, de talán életemben először elképzelni sem tudom, mire gondol.

Látom a tükörben, hogy Fernando áll meg a helyiség ajtajában. Az ajtófélfának támaszkodik, karba tett kézzel várja, hogy történjen valami. Tudja jól, milyen természete van a bátyámnak. Tudja, hiszen éppen ugyanolyanok. Hirtelen haragúak, gyorsan ítélkeznek, és egyáltalán nem bocsátanak meg könnyen. Oké… Ez utóbbiban azért én sem vagyok éppen ártatlan, de ők ketten bőven túltesznek rajtam.

Sergio álmosan ül fel, és ha nem lennék éppen bátyám ámokfutásával elfoglalva, még talán aranyosnak is tartanám, ahogy megdörzsöli a szemét, és próbálja összerakni, mi is zajlik körülötte. Látom, már épp mondana valamit, de Galen újra megszólal, és bár hangja és tekintete ezúttal higgadtabbnak tűnik, engem nem ver át. Tudom, hogy dühöng, tudom, mennyire gyűlöli, hogy Sese karjaiban talált, és azt is tudom, ő már réges-rég elkönyvelte, hogy történt is köztünk valami, ahogyan azt is, hogy véget akartam vetni az életemnek néhány napja. És ez az, ami fáj. A tudat, hogy mondhatnék bármit, akkor sem hinne nekem. Nekem. A húgának.

- Mindegy. Hagyjuk. – közli végül, pedig jól tudom, nem ezt szerette volna mondani. Talán csak négyszemközt akar elkezdeni igazán üvöltözni. Mert azt akar, ebben egészen biztos vagyok.  És fog is…

Galeno egyszerűen hátat fordít, és ugyanazzal a lendülettel, ahogy érkezett, már távozik is, én pedig fáradtan dőlök vissza az ágyba. Határozottan elegem van ebből a napból. Pedig még csak nyolc óra tizennyolc perc van…

- Csodás – motyogom, és a legközelebbi kezem ügyébe kerülő tárgy gyanánt, a fejembe húzok egy párnát.

Pedig milyen jól kezdődött…

A csapat a konferenciateremben gyülekezik. Még egy utolsó megbeszélés a franciák elleni meccs előtt, aztán indulás a helyszínre. Nyerniük kell. Ez a negyeddöntő, itt már nem lehet szórakozni. Egyszerű a képlet: győznek vagy hazamennek. Elképzelni sem tudom, mekkora felelősség lehet ez számukra. Ők nem csak magukért játszanak. Egy egész ország számít rájuk, egy egész nemzet vár tőlük újabb Európa-bajnoki címet. Hogy őszinte legyek, én is azt várom tőlük. Ezzel a tudattal pályára lépni pedig borzasztó nehéz lehet. Mert elég egyszer hibázniuk, elég egyszer nem oda figyelniük, és elúszik minden, amiért küzdöttek.

Őszintén csodálom ezeket a srácokat. Csodálom, mert hajtanak, edzenek, mindent megtesznek, és közben nem veszítik el önmagukat, nem felejtik el jól érezni magukat. Talán ez az, amibe Fernando belefáradt. Azt hiszem, ő elfelejtette, hogyan kell élvezni ezt a játékot. Vagy egyáltalán az életet. Bár be tudná ezt vallani…

Bár hagyná, hogy segítsek…!

Úgy terveztem, hogy Zoeyval töltöm a délutánt, és csapunk egy csajos napot, de őt sajnos behívták egy fotózásra itt, Lengyelországban, ha már úgyis ide utazott, és csak a meccs után ér vissza, úgyhogy tökéletesen egyedül maradtam, míg a fiúk del Bosque fejtágításán ülnek.

Kihasználva az alkalmat, éppen az esti utazásra készítem össze a táskámat, mikor kopognak, és hallom, ahogy néhány másodperccel később az ajtó ki is nyílik. A szoba bejárata felé kapom a fejem, és Galenoval találom szemben magam. Tudtam, hogy nem úsztam meg azzal a reggeli kis jelenettel… Biztos voltam benne, hogy ma még elő fog kerülni, mert van még mondanivalója bőven.

- Nézd, húgi – kezd bele, én pedig leülök az ágy szélére, és onnan figyelem őt. Azt hiszem, ülnöm kell, ha ezt végig akarom hallgatni. –, tudom, hogy dühös vagy.

Nem tiltakozom, igaza van. Dühös vagyok. Szeretem a bátyámat, esküszöm, tényleg szeretem, de nem prédikálhat nekem Ramosról meg a hűtlenségről, miközben teherbe ejtette Larát. Ez egyáltalán nem fair egyikünkkel szemben sem.

- Ne így akarj visszavágni – folytatja, és elpattan az agyam. Ennyire nem ismer? Fogalma sincs, mi történt, mégis ítélkezik. Nem tudom, mi változott, de Galeno tényleg nem volt ilyen. Soha.

- Senkinek nem akarok visszavágni, Galen! Nem feküdnék le valakivel csak azért, hogy bosszút álljak rajtad – felelek azonnal. – Én nem vagyok te – csúszik ki a számon, de azonnal meg is bánom. Lehetek bármilyen dühös, haragudhatok bármennyire, de sosem bántanám meg szándékosan a bátyámat. Rögtön bocsánatot is kérnék, de nem hagyja, neki azonnal válaszolnia kell.

- Előbb nézd meg jól, kinek az ágyában fekszel és ébredsz, és csak aztán tegyél ilyen kijelentéseket!

Tátva marad a szám. Nem hiszem el, hogy tényleg ezt mondta. Elkerekedett szemmel bámulom azt az embert, akire egész életemben felnéztem, és egyetlen hang sem jön ki a torkomon.

- Mind a ketten tudjuk, hogy a végén neked fog fájni, Lara – emeli fel a hangját. Tudom, hogy megbántottam az előbb, mégis hiába győzködöm magam arról, hogy csak a hirtelen haragú természete beszél belőle, én magam sem hiszem el. Valami nem stimmel. –  Ez a féreg egyszerűen képtelen a szerelemre – teszi még hozzá, mire azonnal visszatér a hangom és a magabiztosságom.

- Féreg?! – kérdezek vissza a kelleténél jóval dühösebben. Nem tudom, a Sese ellen felhozott vádak vagy bátyám álszentsége váltja ki belőlem a heves reakciót, de nem tudom, és azt hiszem, nem is akarom visszafogni magam. Tudnia kell, hogy hibázott, tudnia kell, hogy nem mindenről én és Sergio tehetünk. – Ő a féreg? Egyáltalán nem hibátlan, és csinált hülyeségeket, de te aztán maga vagy a tökély, igaz? Sosem törted össze senki szívét, nem használtad ki, hogy a csajoknak igenis tetszett a stílusod. Soha nem tettél ilyet.

Gale arcán egy pillanatra, mintha átsuhanna a döbbenet, de ahogy jött, úgy is múlik el. Nem értem. Így elvette az eszét a szerelem? Gyorsan ítélkezett világ életében, de az ész érvek mindig hatottak rá. Éppen ezt becsültem benne. Ahogy Zoey is mondta, mindig belátta, ha hibázott, és képes volt bocsánatot kérni. Fogalmam sincs, mi történt, de egyáltalán nem tetszik a változás.

- Álszent vagy, ha azt hiszed, Sergio a legrosszabb, ami csak velem történhet. Arra kértél, hogy hazudjak érted, hogy tegyek úgy, mintha semmit nem tudnék a kapcsolatodról Larával, pedig pontosan tudtad, mennyire elítélem a dolgot. Választás elé kényszerítettél, mert tudtad, hogy téged választalak. – Mondanám tovább is, de Galeno egyszerűen félbeszakít.

- Te csak magadról tudsz beszélni? És velem mi van? – üvölt bátyám magából kikelve. Tényleg üvölt. Megijeszt, sosem láttam még ilyennek. Volt már dühös, volt már dühös rám is, de esküszöm, nem csak képzelem, hogy gyűlölet csillog a szemében. – Feltűnt az neked valaha, hogy hónapok óta mást sem teszek, mint a te életedet próbálom rendbe rakni?  Minden másodpercemet neked szenteltem, semmi másra nem volt sem időm, sem pedig energiám. Már nincs is saját életem, Lara!

Tényleg nem hiszem el, hogy ezt mondta. Nem hiszem el. Ez övön aluli volt, ő tudja jól. Mert tisztában van vele, mit veszítettem, és tisztában van azzal is, hogy mikor a kórházban felébredtem, és az orvos elmondta, hogy meghalt a férjem, én pedig elvetéltem, öt teljes napig nem ettem, nem ittam és nem mondtam egyetlen árva szót sem. A hatodik napon pedig az első szavaim azok voltak, hogy „bárcsak én is meghaltam volna”. Ezek után a tulajdon bátyám képes felróni nekem, hogy segítségre szorulok?

Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. De nem akarok sírni… Nem sírhatok. Gyerünk már…!

- Sajnálom, hogy a terhedre voltam – suttogom rekedten, majd hátat fordítok, és kisietek a saját szobámból, majdnem felrúgva az akkor érkező Ikert. Hiába szól utánam, megyek tovább. Nem tudnék a szemébe nézni. Így biztosan nem.

Lerohanok a lépcsőn, kifutok a szállodából is. Fogalmam sincs, hová megyek, de itt nem maradok, ez egészen biztos. Ennyi telik tőlem ebben a pillanatban. Igazából alig fogom fel, mi történt. Ezt egész egyszerűen nem mondatta ugyanaz az ember, aki néhány hónappal ezelőtt elém állt, és közölte, hogy akkor sem hagy el, ha mindent megteszek ezért. Megígérte, hogy örökké mellettem lesz, megígérte, hogy bármi történik is, számíthatok rá.

A francba is, azt mondta, nem hagyna cserben…!

Spanyolország megnyerte a találkozót, továbbjutottak, de hogy őszinte legyek, nem játszottak jól. Nem küzdöttek úgy, ahogy szoktak. Nem láttam a szemükben azt a lobogó tüzet, ami minden alkalommal lángra kap a himnusz alatt. Tudom, hogy ez a játék nem lesz elég a világbajnoki győzelemhez, mégsem izgulok. Tudom, hogy győzni fognak. Mert nagyon akarják. Jobban, mint bármelyik másik csapat. Ők is tisztában vannak vele, mit kell nyújtaniuk az elődöntőben, és mindent meg is fognak tenni, hogy azt is nyújthassák. De ezúttal a francia csapat ellen még felpörögniük sem kellett igazán.

Ahogy Galeno végez az utolsó interjúval is, szó nélkül indulok az öltözők felé. Százhuszonkét perc. Ennyire ideje nem szólalt meg már egyikünk sem. Végignéztük a mérkőzést, megcsináltunk mindent a csatornának, amit csak kellett egyetlen szó nélkül. Nekem már nincs mondanivalóm. Ezek után nincs. Hiszen gyakorlatilag kijelentette, hogy én tettem tönkre az életét. És a legborzasztóbb, hogy azt hiszem, hiszek is neki. Fogalmam sincs, mit áldozott fel azért, hogy végig mellettem lehessen. Tényleg fogalmam sincs.

Annyira elbambulok, hogy észre sem veszem, és nekisétálok valakinek. Sűrű bocsánatkérések közepette emelem fel a fejem, és egy mosolygós barna szempárral találom szemben magam, melyek a válogatott hiányzó heteséhez tartoznak. Azonban, ahogy arcomra siklik tekintete, eltűnik tekintetéből a boldog csillogás. Aggódik. Ennyire borzasztóan festenék…?

- Jól vagy, Kislány? – húzza fel az egyik szemöldökét csak úgy, Villásan.

- Persze – erőltetek magamra mosolyt. – Csak hosszú volt ez a nap. – Tudom, hogy egy szavamat sem hiszi, de elég jól ismer már. Tudja, hogy ha nem akarom, bárhogy kérhet, akkor sem fogom elmondani, mi a baj. – Szerinted mehetnék veletek vissza a szállodába? – kérdezem elterelve a témát. Semmi kedvem akár egyetlen percet is kettesben tölteni Galenoval. Üljön csak be a kocsiba egyedül, én biztosan nem fogok.

-  Persze, hogy jöhetsz velünk – mosolyodik el újra a csatár. De ez már egyáltalán nem ugyanaz a csibészes vigyor, amit néhány perce láttam. – Ez még csak nem is kérdés! – Másodpercekig nem mond mást, pedig látom a szemében, hogy szíve szerint folytatná.

Hogy őszinte legyek, rossz érzés, hogy nem mondok el neki mindent. Olyan, mintha hazudnék valakinek, aki egyáltalán nem érdemli meg. Pedig tudom, hogy ha valaki, akkor Villa megérti, hogy nem tudok erről beszélni. Még azt sem vetné a szememre, hogy Ramosnak elmondtam, mi történt, neki pedig nem. Tudja, milyen kapcsolat volt közöttünk, és azt is tudja, mennyit jelentett nekem a fiú egykor.

Istenem, kit álltatok…? Még mindig sokat jelent.

- Lara, én… – kezd bele végül David, de amint nyílik az öltöző ajtaja, elhallgat. Alba lép ki a helyiségből, és normál esetben azt hiszem, oda is jönne hozzánk beszélgetni, de úgy tűnik, érzi, hogy megzavart valamit, így csak barátságosan odaköszön, és indul is a bejáratnál várakozó busz felé. Kedvenc hetesem némán várja meg, míg a védő hallótávolságon kívül kerül, majd folytatja.

- Csak szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok – teszi a kezét a vállamra a csatár. – Lehet, hogy évek teltek el, míg nem találkoztunk, de én még mindig itt vagyok neked. Tudnod kell, hogy nem vagy egyedül, Kislány. Egyáltalán nem. – David tekintete elárulja, komolyan beszél.

Nem mintha bizonygatnia kéne, hogy számíthatok rá… Tisztában vagyok vele, hogy ha segítséget kérnék tőle, szó nélkül ott teremne mellettem. És fogalma sincs, ezért milyen borzasztó hálás vagyok neki.

- Látod, mit tesztek velünk, ti nők? Ez tényleg baromi nyálas volt – szólal meg újra, mire elnevetem magam. – És ha Ramos még egyszer megbánt valamivel, nézd csak meg, mit teszek vele és a csapatával a következő El Clásicon – teszi még hozzá.

Ez hiányzott.

Éppen Iker lép ki az öltöző ajtaján, mikor rövidnadrágom zsebében csörögni kezd a telefonom. Nagyon remélem, hogy nem Galeno akar valamit. Semmi kedvem nincs beszélni vele, bár a mai nap után nem hinném, hogy ő még fel akarna hívni. Haragszik rám, jobban, mint azt valaha is gondoltam volna. A legnagyobb baj azonban mégsem ez, hanem, hogy egyáltalán nem tudom, hol szúrom el folyton. Sergioval, Fernandoval és most Galenoval… Esküszöm, nem tudom.

Bátyám helyett szerencsére Zoey neve villog a képernyőn, így nem habozok tovább, a fülemhez emelem a készüléket. Közben fél szemmel azért még látom, ahogy Casillas int, hogy induljunk a busz felé, így gyorsan a nyomába eredek.

- Miért nem mondtad, hogy összejöttél Ramosszal? – szól bele a telefonba Zoey köszönés nélkül, én pedig hirtelen azt sem tudom, miről beszél.

- Mi? – kérdezek vissza döbbenten. Tényleg fogalmam sincs, miből gondolja ezt éppen most. Hiszen ott volt, mikor a karaoke után megcsókoltam, akkor mégsem bocsátkozott messzemenő következtetésekbe.

- Tudom, hogy vele voltál éjszaka – válaszol. – Mindent el kell mesélned, Lara! – Hangja izgatott és követelőző egyszerre.

- Zo, nem feküdtem le vele – közlöm higgadtan, de barátnőm lelkesedése fikarcnyit sem lankad.

- Hát persze. – Szinte magam előtt látom a perverz vigyort az arcán, ahogy ezt mondja. Tudom, hogy nem hisz nekem.

- Egyébként is, honnan tudsz te erről? – Fogalmam sincs, hogy terjedhetnek ilyen gyorsan az információk. Még csak a szálloda közelében sem volt reggel, mégis mindenről tud.

- Megvannak a forrásaim – nevet. Hát persze. Fernando… Tudhattam volna. Rosszabb, mint azok a pletykás vénasszonyok, akiknek nincs jobb dolguk, mint a szomszédok életével foglalkozni egész nap. – Találkozzunk két óra múlva a szálloda előtt. Mindent tudni akarok!

- Tényleg nem feküdtem le Sergioval – próbálkozom még egyszer tökéletesen feleslegesen, ugyanis Zoey nem reagál, csak elköszön, és bontja a vonalat.

- Remek. Mit kéne tennem, hogy valaki végre higgyen nekem? – morgom már csak úgy magamnak, miközben telefonomat visszasüllyesztem a zsebembe.

- Ha segít, én tudom, hogy nem feküdtél le velem. – Hatalmasat ugrom, ahogy meghallom Sese vidám hangját magam mellett, mire a hátvéd hangos nevetésben tör ki.

- Őszintén? Nem sokat… – felelek végül elmosolyodva, majd felszállok a buszra.

Sosem beszéltem még ilyen sokáig arról, hogy mennyire nem történt semmi. Zoey tényleg minden részletet tudni akart. Milyen érzés volt Sergio mellett ébredni, meg úgy egyáltalán, hogyan kerültem az ő ágyába. A mi múltunkat ismerve mondjuk ez egy egészen jogos kérdés… A válasz azonban talán túl egyszerű. Tegnap este, miután Zoey elutazott a fotózás helyszínére Sergio és Fernando szobájában beszélgettünk, én pedig elaludtam.  Mind tudják, milyen harapós vagyok, ha felkeltenek, így hagytak aludni. Arról azonban, hogy mikor vagy miért bújtunk össze fogalmam sincs. Talán az a múltkori csók mégis nyomot hagyott volna bennünk…?

Épp egy játszótér mellett sétálunk el, miközben Zoey azt ecseteli, hogy ennél egy hangyányit izgalmasabb történetre számított. Folyamatosan fecsegő barátnőm megy tovább, nekem azonban meg kell állnom egy pillanatra. Egy kisfiú játszik a homokozóban, egy testvérpár épp egy labdán civakodik, egy anya pedig mosolyogva figyeli, ahogy gyermeke egyre magasabbra löki magát a hintával. Istenem, hányszor álmodtam arról, hogy a kislányomat hintáztatom… Összeszorul a szívem.

- Jól vagy? – szólal meg halkan. Bólintok. Tényleg nagyon unom már ezt a kérdést. Nincs rá jó válasz. Ha őszinte lennék, összeomlana minden körülöttem, de úgyis mindenki tudja, ha hazudok.

Elég volt! Igaza van Sesének, nem kínozhatom magam ezzel örökké. El kell engednem a múltat. Csak tudnám, hogy kezdjek hozzá…

Már éppen indulnék tovább, mikor az egyik padon egy síró barna hajú lányt látok meg. Néhány lépést tennem kell felé, hogy észreveszem, hogy Lara az. Azonnal tovább kéne mennem. Tudom, hogy ez lenne az egyetlen logikus lépés részemről, én mégis rögtön a pad felé indulok. Zoey ugyan utánam szól, de nem állok meg. Tényleg nem tudom, mi vezérel, nem tudom, miért akarok még mindig segíteni rajta, de így van.

- Lara – szólítom meg, ahogy mellé érek. A lány ijedten kapja fel a fejét, úgy látom, nem számított társaságra. Pláne nem az enyémre. – Mi a baj? – kérdezem. Tapasztalt válaszadó révén nem a „jól vagy?” kérdéssel indítok.

- Semmi – válaszol túl gyorsan. Nem tudom, kit is próbál meg valójában átverni. Engem vagy önmagát. – Csak sétáltam egyet. De már épp indulni akartam vissza – áll fel, és indul is vissza a szálloda felé. Nem állítom meg, felülkerekedik bennem az az érzés, mely szerint ennél többet úgysem tehetek, ráadásul semmi közöm sincsen hozzá, hogy miért sír terhesen, egyedül egy játszótéren, miközben látszólag mindent elért, amit szeretett volna.

- Menjünk, Zoey! – fordulok vissza barátnőm felé, és folytatjuk utunkat eredeti célunk, a kávézó felé, szemem sarkából azonban még látom, ahogy Lara kilép az útra. Nem néz körül, túlságosan feldúlt, hogy ilyesmire figyeljen. Nem törődik semmivel, csak menekülni akar. Lehetőleg minél messzebb. Ismerem ezt az érzést.

És ismerem a következményeit is…

Ijedten kapom felé a fejem, és egy másodperc töredéke alatt hozok döntést. Meg sem fordul a fejemben, hogy egyszerűen csak elsétáljak, őrült módjára rohanni kezdek. Hiába kiabál utánam Zoey, futok tovább. Ezt nem nézhetem végig. Nem megy. Nem tudnék együtt élni a bűntudattal. Éppen időben érkezem. Egyszerűen megragadom Lara vállát, és elrántom az úttestről. Az sofőr dudálni kezd, sőt azt hiszem, még egy sikítást és egy üvöltést is hallok a kocsiból, de a fejem kiürül, gondolataim lelassulnak. Minden lelassul. Úgy tűnik, mintha percek telnének el, míg mi a levegőben vagyunk, pedig tudom jól, csak másodpercekről van szó. Szinte megáll a világ körülöttem. Semmit nem érzek, semmire nem gondolok.

Csupán akkor térnek vissza a fejembe a zajok és a körülöttünk lévő hangzavar, mikor Larával együtt a betonnak csapódom. Érzékszerveim ismét működésbe lépnek, újra érzem a fájdalmat, érzem, hogy borzasztó rosszul estem, és érzem, ahogy Lara teljes súlya rám nehezedik.

Mozdulni sem tudok.

Larát elviszi a mentő. Engem is vinnének, de nem akarom, hogy a bátyám egy telefonáló orvostól tudja meg, hogy a gyermeke és a barátnője veszélyben lehetnek. Ezt tőlem kell hallania. Bármi is történt kettőnk között, nem hagyhatom egyedül éppen most. Egy dologban igaza volt. Nem tudom, mi mindent tett értem az utóbbi időben, úgyhogy ennyivel igazán tartozom neki.

- Gale itt van? – rontok be Zoeyval a nyomomban Fernando és Sergio szobájába mindenféle előzetes jelzés nélkül. Választ sem várok, azonnal unokatestvérem lakrészébe sietek. A szobába lépve azonban elmúlik a magabiztosságom.

Nem tudom, mit kellene mondanom, pedig Fernando és Galeno is engem bámul, és egyáltalán nem értik, mi történik.

- Lara kórházban van – mondom ki végül. Bármennyire haragszom is rájuk, ezt nem akartam. Egyáltalán nem. Bemegyek vele a kórházba. Nem akarom, hogy egyedül legyen, nem akarom, hogy aggódnia kelljen a gyermekéért. Az pedig, hogy elveszítse… Inkább bele sem gondolok.

Legnagyobb meglepetésemre Galeno válasza azonban egyáltalán nem az aggodalom. Ő dühös. Mégpedig egyes egyedül rám.

- Mi az istent műveltél vele? – esik nekem azonnal. Nem hiszem el. A mai napom már sokadszor nem hiszem el, amit a bátyám nekem mond. Komolyan…? Komolyan ennyire aljasnak gondol? Tényleg azt hiszi, hogy bántanám a terhes barátnőjét?

Azt hittem ismer. Azt hittem, szeret. Azt hittem, bízik bennem.

- Én? – nyögöm döbbenetemben. Másodpercek kellenek, hogy össze tudjam szedni gondolataimat. Erre tényleg nem számítottam. – Te komplett hülye vagy. Tudod mit, Galeno? Tényleg menj a pokolba!

Nem mondok mást, hátat fordítok, és kirohanok a szobából. Könnyek mardossák a tokomat. Elegem van. Bátyám ezúttal tényleg túllőtt a célon. Bármit tehetek, akkor is úgy látja a helyzetet, ahogy akarja. Nem hisz nekem többé. Csak épp azt nem tudom, miért.

- Muszáj ekkora seggfejnek lenned? – hallom még az ajtó becsapódása előtt Zoey üvöltözését. – Esküszöm, ha visszalököd a szakadékba, saját kezemmel fojtalak meg, te idióta!

Tudom, hogy helyettem vitatkozik, és az én csatámat vívja meg éppen, de már egyszerűen belefáradtam ebbe. Nem akarok állandó harcban állni sem Galenoval, sem pedig Fernandoval. Ők a bátyáim. Legalábbis valaha tényleg azok voltak…

Szánalmasan festhetek. Felhúzott térdekkel, hátamat a falnak vetve ülök az ágy mellett a földön, és sírok. Sírok, akár egy kisgyerek. Elég volt. Ezúttal tényleg elég volt. Mindent megtettem, hogy megfeleljek, mindent elkövettem, hogy legalább töredékét meghálálhassam mindannak, amit Galenonak köszönhetek. De így nem megy. Tényleg nem.

Rövid kopogást követően Fernando lép a szobába. Rá nem számítottam. Azt hittem, Zoey vagy Sergio fognak utánam jönni, Nando eszembe sem jutott. Bőven eleget vitáztunk már.

- Ha veszekedni akarsz, akkor kérlek, inkább bele se kezdj. – Nem tudom, vajon mennyit értett ebből unokabátyám, hangom ugyanis borzasztó rekedt, a sírástól pedig teljesen eltorzult.

- Zoey mindent elmondott – ül le mellém Nando a padlóra. Nem vár választ, folytatja. – Ugye tudod, hogy Gale a hülye, és nem te?

- Ha egy hónap alatt két rokonom is azt állítja, hogy miattam ment tönkre az élete, akkor talán… talán lehet benne valami – szipogom. Nem vettem magamra, mikor Fernando néhány hete azt mondta, az én hibám, hogy nem megy neki a játék. Sőt, biztos voltam benne, hogy csak engem hibáztat, amiért elvesztette a hitét. Mert így könnyebb neki. Így nem kell szembenéznie a saját démonaival. De Galeno szavai túlságosan szíven ütöttek ahhoz, hogy józanul tudjak gondolkodni. Hiszek neki. Elhiszem, hogy én tehetek mindenről.

- Húgi, kérlek. Kiábrándultam és belefásultam az életembe, de ez egyáltalán nem a te hibád. Igazad volt, már nem látom azt ebben a világban, amit gyerekkorunkban. Ez már csak egy munka. Egy munka, amit el kell végeznem, még akkor is, ha úgy ébredek, hogy labdához sem akarok érni.

Elkerekedett szemmel bámulok unokabátyámra. Alig hiszem el, hogy emlékszik. Nyolc-kilenc éves lehettem, mikor tettünk egy fogadalmat. Mindketten megígértük, hogy azt fogjuk csinálni, amit az álmaink súgnak. Azt mondtuk, hogy amint munkának tekintjük a hivatásunkat, feladjuk, és Nando akkor azt állította, élete hátralévő részében minden egyes nap úgy fog felébredni, hogy focizni akar. Mert ez az élete. Mert mást el sem tud képzelni.

- Nem tetted tönkre az életemet. Egyáltalán nem. De te voltál az egyetlen, aki a szemembe mondta, hogy megváltoztam. Valakit hibáztatnom kellett. Kellett egy bűnbak. Mert nem fásulhattam bele valamibe, amit ennyire szeretek. Nem fogadhattam el, hogy ez megtörtént velem.

Fernando barna szemeiben őszinteséget látok. De látnom sem kell, tudom, hogy igazat mond. Csak épp ennyi év után… Már nem is reménykedtem benne, hogy valaha ugyanannak az egyszerű srácnak fogom látni, mint mikor Liverpoolba igazolt.

- Kérlek, bocsáss meg nekem, Húgi. Engedd, hogy melletted legyen. Engedd, hogy segítsek. – Nando mintha az életéért könyörögne. Arcán nyomokban látom a huszonnyolc éves, felnőtt férfi vonásait, de szemei éppen ugyanolyanok, mint mikor tíz évvel ezelőtt azt kérte, ne felejtsem el ott, Nagy-Britanniában.

Újabb könnyek mardossák torkomat. Érzem, hogy hamarosan újabb érzelmi hullám tör a felszínre.  De már nem bánom. Egyáltalán nem. Mert már nem kell visszatartanom, nem kell elhitetnem vele, hogy nem érdekel. Mert igenis érdekel, mindig is érdekelt. És mindig fájt, és mindig hiányzott. De túl makacs voltam, hogy ezt az orrára kössem azok után, amiket a fejemhez vágott.

Fernando magához húz, én azonban még néhány pillanatig ellenállok, hogy a szemébe nézhessek.

- Segíts! – suttogom rekedtem. – Segíts… – ismétlem meg, majd hozzá bújok, a mellkasára hajtom a fejem, és szabad utat engedek könnyeimnek. Ironikus. Reggel még azt hittem, Fernando az kettőnk közül, aki segítségre szorul. De talán mindketten elesettek vagyunk. Talán nem is egyikünk kell a másiknak, sokkal inkább egymásnak kellünk. Talán mindvégig csak egymásra lett volna szükségünk.

Hatalmába kerít egy furcsa, kettős érzés. Egyszerre vagyok boldog és szomorú, nyugodt és ideges, bizakodó és elkeseredett. Végre visszakaptam a bátyámat. Mindenestül, éppen úgy, ahogyan évekkel ezelőtt elengedtem. De talán a másik bátyám elvesztése túl nagy ár volt ezért...