Way Back Into Life - 15. fejezet

Sziasztok!

És íme, elérkezett ez a fejezet is. Bármit is olvastok a következő 5 percben, azt tudnotok kell, hogy ez a rész már az elejétől kezdve a fejemben élt, nem most találtam ki, mindent pontosan így terveztem. Elég kevés Lara-Sergio jelenet van benne, de úgy éreztem, hogy inkább a lány érzéseire kell koncentrálnom kettejük helyett. Remélem, azért nem bánjátok.
Talán a rész kicsit rövidebb is lett a szokásosnál 200-300 szóval, de ezt így szerettem volna lezárni. A következő hosszabb lesz cserébe :)

Jó olvasást hozzá! :)

-.-.-.-

15. Ha tudtam volna...

Majd két óra futás után visszaérve a szállodába, fáradtan és még mindig meglehetősen dühösen emelem fel laptopom tetejét, majd nyitom meg a böngészőt, és kezdem olvasni az első cikket, amit látok. Azt gondolná az ember, hogy alig néhány órával az Európa-bajnokság vége után a népet az érdekli, ki nyert, vagy hogyan elemzik a meccset és a játékosokat. De nem. A spanyol válogatott címvédése, a megérdemelt vagy épp meg nem érdemelt kiállítás vagy a négy gól ténye eltörpül amellett, hogy a vezető angol sportriporternek, aki éppen csak, hogy végzett riportalanyával, behúzott egyet a saját húga, majd mindenki szeme láttára üvöltözni kezdett vele, és a – csak mellesleg gólkirály – Fernando Torresnek kellett lefognia. Na, ez az igazán érdekes sztori.

Kit érdekel már, hogy ki lőtt gólt vagy ki hibázott a döntőn…?

Jogosan kérdezné bárki: mi történt? Hiszen boldog voltam. Hónapok óta először úgy éreztem, jó helyen vagyok. Elhatároztam, hogy egy időre Madridba költözöm. Esélyt adok Sergionak és magamnak. Esélyt, hogy felejteni tudjak. Mert Londonban minden csak a múltra emlékeztetett volna. Nem akartam visszamenni oda. Nem akartam látni, hogy Lara és Galeno boldogok, míg a férfi, akit én szeretek több száz kilométerre van. Mert Lara Angliába költözik a bátyámhoz. És őszintén nem haragszom érte. Gyerekük lesz. Igenis legyenek együtt, várják közösen a babát, és adjanak meg Neki mindent. Én pedig boldog leszek Sergioval. Madridban. Otthon. Ez volt a terv. És igen, a kérdés teljesen jogos. Mi történt?

Ahogy Lara mondatait hallgattam, elborult az agyam. Úgy hagytam ott, mintha nem hozzám beszélt volna még mindig. Egyszerűen ezek után nem érdekelt, mit akar még mondani. Azt hittem, már mindent hallottam, amit hallanom kellett. Nem érdekeltek az okok, nem gondolkoztam. A testem, mintha magtól mozgott volna. Itt már rég nem én irányítottam.

Dühöngve robogtam el az értetlenül álló Sergio és Daniela mellett, nem érdekelt, hogy Iker kiabál utánam, és nem érdekelt, hogy Galeno éppen Fernandoval és Zoeyval beszélget. Nem foglalkoztam a kamerákkal, a nézőkkel, de még azzal a ténnyel sem, hogy ha valamelyik, akkor ez egyáltalán nem a megfelelő pillanat. Az istenért, semmivel nem foglalkoztam, hiszen a bátyámról volt szó…!

Nem szóltam egy árva szót sem, de amint karnyújtásnyi közelségbe kerültem Galenhez, lendült a kezem, és egy csattanás kíséretében tenyerem az arcához csapódott. Nem fogtam vissza magam. Nem is tudtam volna. Minden érzésem venne volt abban a pofonban. Vakuk villantak körülöttünk, és valahonnan távolról hallottam Zoey ijedt sikítását is, de mintha egy másik világban lettem volna. Egy olyan világban, ahol a bátyám hónapok óta titkolózott előttem. Egy olyanban, ahol hazudott nekem, és ahol egyáltalán nem érdekelte, hogy egy ilyen súlyú információt nem lehet titokban tartani.

Érkezett volna a következő pofon, ha Nando nem szorítja oda karjaimat a testemhez.

- Mi a fene ütött beléd, Lara? – kérdezte spanyolul egyetlen pillanatra sem engedve fogásán, pedig én aztán kapálóztam rendesen. A videók is mind ez bizonyítják. Olyan voltam, mint egy elszabadult ámokfutó.

- Miért nem mondtad el? Nem volt jogom tudni? Gondolod, hogy nem álltam volna melletted? – hagytam teljesen figyelmen kívül unokabátyám kérdését, és üvöltöttem bátyámnak angolul. Egymás között valahogy mindig angolul beszéltünk. Kezdetben, még Spanyolországban azért, mert a többi gyerek ezt nem értette, így olyan volt, mintha egy saját nyelvünk lett volna. Később, azt hiszem, már talán csak megszokásból maradtunk az angolnál.

- Beszéljük meg később, Húgi! – Hangja szinte könyörgött, de akkor túl dühös voltam, hogy ezt felfogjam. Nem voltam kíváncsi a bocsánatkérésére. Úgy gondoltam, mindenfajta mentegetőzéshez késő már.

- Nem lesz később, Gale – higgadtam le kicsit, mire Fernando szorítása is enyhült. De hangom szinte ijesztően érzéketlennek csengett. – Te is tudod, hogy nem – fejeztem be, majd azzal a lendülettel kirántottam magam Nando karjából, és kifelé indultam a kocsimhoz. Pontosan tudtam, hogy még dolgom lett volna. Segítenem kellett volna befejezni az interjúkat, elpakolni, mindent elintézni, de képtelen voltam még akár egy percet is a társaságában tölteni. Egyszerűen elmenekültem.

Visszajöttem a szállodába, átöltöztem, és futni mentem. Kellett valami, hogy elterelje a gondolataimat. Kellett valami, amiben levezethetem a feszültséget, mert azt tudtam, még valakit nem verhetek meg.

És most? Most már nem akarom megütni még egyszer. De dühös vagyok. És nem értem. Semmit nem értek. Mégis hogy a fenébe gondolhatták – vagy gondolhatta Galeno –, hogy ezt eltitkolhatják előlem? Mégis mikor szólt volna? Mikor már késő? Mikor már mindegy? Hagyta volna, hogy Madridba költözzek, mit sem sejtve, és éljen tovább az életemet?

Kopogásra kapom fel a fejem, de inkább nem reagálok. Azt hiszem, pocsék társaság lennék bárki számára ebben a pillanatban. És ami azt illeti, kedvem sincs sok bájcsevegni. Az idegen azonban nem tágít, egy újabb kopogás, és újabb válaszként szolgáló néma csend után egyszerűen benyit a szobába.

Őszintén, kicsit meglepődök, mikor Sergioval találom szemben magam. Hiszen ez az ő szobája is, semmi szükség nem lett volna a kopogásra, ráadásul, ha jól sejtem, éppen ünnepelnie kéne a csapattal, és ha jól látom, bizony ahhoz is van öltözve. Kék farmer, sötétvörös inggel, amely éppen olyan hatást kelt, mintha éppen csak magára rángatta volna. De engem ezzel nem ver át. Tudom, hogy piszok sok munkája van benne, hogy a lazaság látszatát keltse.

Sese leül az ágyra, és engem néz. Vagy a monitort. Nem tudom biztosan. Nem szól semmit, csak bámul, és azt hiszem, arra vár, hogy beszélni kezdjek. Magyarázzam meg, mi történt a meccs után, miért ütöttem meg a saját bátyámat, és miért rohantam el köszönés nélkül. Ám mikor nem mondok semmit, csak egyszerűen megfogja székemet, és maga felé fordítja, majd tenyeremet két keze közé fogja.

- Nézd, én nem kérem, hogy mondd el, mit mondott Lara. Nem kell megmagyaráznod semmit, ha nem akarsz. De egy valamit tudnod kell, Kiscsillag – mondja halálosan komoly arccal. Azt hiszem, még sosem láttam ennyire komolynak azelőtt. – Itt vagyok. És Veled vagyok.

Máskor meghatódnék ezen, a nyakába vetném magam, és megcsókolnám. Őszintén, szeretném, ha ez egy ilyen helyzet lenne. De most a harag mellett minden más érzelem jelentéktelennek tűnik. Mintha a szívemből kiszorult volna minden. Csak a düh maradt.

- Azt hittem, már elmentetek – Ennyi, amit ki tudok préselni magamból.

A hátvéd elengedi a kezemet, és mintha egy pillanatra döbbenetet látnék a szemében. Nem mintha meglepne. Sosem látott még ilyennek. És ezzel nincs egyedül. Rideg hangom még számomra is meglepő.

- Nem jössz velünk? – kérdezi végül. – David üzente, hogy lógsz neki egy tánccal, mert a szülinapodon nem kapta meg.

- Nem hiszem, hogy… - kezdenék valami szánalmas kifogásba azonnal.

- Kérlek! – vág közbe Sese. – Sokat jelentene, ha ott lennél. És a többieknek is megígérted.

Igaza van. Megígértem.

- Tíz perc, csak összeszedem magam. – Hatalmas sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy kimondom ezt a néhány szót. Semmi kedvem bulizni.

Az egyik lengyel szórakozó hely a győztes csapat rendelkezésére állt, hogy a mérkőzés után privát bulit tarthassanak. Mindenki jelen van. A csapat tagjai, feleséges, barátnők, egy ideig még a gyerekek is, a teljes edzőstáb, és a barátok, mint Galeno és Lara, valamint Zoey, akiket valószínűleg Fernando hívott meg. Mire mi odaérünk, a többiek már bent vannak. Éppen del Bosque mond beszédet, megköszöni a játékosainak, a segédedzőknek, majd felszólít mindenkit, hogy érezze jól magát. Persze, mintha az olyan könnyű lenne…

Sergiot hamar elragadja a tömet, mindenki tombol, énekel, én azonban csak ülök a pultnál, és igyekszem úgy tenni, mintha agyban nem egészen máshol járnék. Hamarosan Zoey foglal helyet mellettem, és szemmel láthatóan azzal a határozott céllal érkezett, hogy kiszedje belőlem, mi történt.

- Mit iszol? – kérdezi meg ártatlanul, mire én felemelem üres poharamat. Angol barátnőm int a pincérnek, és nem létező lengyel tudását bevetve rendel két koktélt nekünk.

Az agyam tudja, hogy nem kéne többet innom, mégsem mondok nemet. Jobban akarom magam érezni, és ez a legjobb módszer, nem? Persze, azt hinné az ember, hogy tanultam a legutóbbi esetből. De ebben a pillanatban, nincs jobb ötletem, ami távol tarthatna attól, hogy újból nagy közönség előtt kiabálni kezdjek Galenoval.

- Mi a baj, Lara? – szólal meg újra Zoey, mikor már a kezünkben tartjuk poharainkat.

- Semmi. Megoldom. – A két válasz tökéletes ellentmondásban áll egymással, én is tudom, így inkább csak számhoz illesztem a szívószálat, és inni kezdek.

- Ha hiszed, ha nem, ismerlek. Elég jól. És sosem láttalak még olyan dühösnek, mint mikor Galennel veszekedtél. Soha, Lara. És ez nagy szó. Ne mondd nekem, hogy megoldod, mert tudom, hogy annak mi a vége, és ha nem bánod, nem várnám meg. – Tudom, hogy a félresiklott öngyilkossági kísérletemre céloz. Mint Gale oly sokszor az elmúlt időszakban. Talán igazuk is van. Sérült vagyok. Megtört. Talán ez a dühöm valódi forrása.

- Nem tudsz segíteni, Zoey. Senki nem tud – magyarázom, majd kiiszom a maradék italt a poharamból, és intek a pincérnek egy újabb adagért.

Barátnőm, mintegy feladva a dolgot, fejét rázva száll le a székről, és indul meg Iker és Sara felé. Valamit mond a kapusnak, mire ő megindul felém. Csodás, nem hiányzik a második menet.

- Meg se próbáld! – figyelmeztetem Ikert, még mielőtt túl közel jönne, azonban ő nem tágít.

- Táncoljunk – nyújtja felém a kezét a kapus mosolyogva, és ettől hirtelen úgy érzem magam, mintha egy másik univerzumba csöppentem volna. Vagy talán csak Iker túl jól ismer már, és tudja, úgysem mondok semmit.

Mindenesetre bólintok, és tenyerébe csúsztatva sajátomat, a tánctér felé indulunk.

Órák telnek el. Vagy legalábbis én annak érzem őket. A nem kis mennyiségű alkohol megteszi jótékony hatását. Mindenről megfeledkezem. Daviddal bohóckodok épp a parketten, mellettünk Reina és Zoey őrjöng, másik oldalamon pedig Sergio és Sara igyekeznek táncolást szimulálni.

Hamarosan Fernando is csatlakozik a társasághoz, mégpedig Larát rángatva maga után. A lány próbál ellenkezni, de a csatár hajthatatlan, mint mindig, így végül feladja. Mellettünk táncolnak, nem is igazán figyelek rájuk, csak mikor Lara felém fordul.

- Sajnálom – kiabálja túl a zenét. – Nem akkor kellett volna… Igazából nem is nekem kellett volna… - Egyik mondatot sem fejezi be, de nincs is szükség rá. Értem, mit akar mondani.

- Jól vagyok – kiabálok vissza szinte nevetve. Látom, ahogy Lara összehúzza a szemöldökét. Azt hiszem, nem erre a reakcióra számított. De nem tudom, mit várt. Ha Galeno úgy érezte, erről nekem nem kell tudnom, akkor az lesz a legjobb, ha úgy teszek, mintha nem is tudnék róla. Nem foglalkozom vele. Nem érdekel.

Arcomon azonban valami mégis megváltozhatott, mert, ahogy a szám véget ér, Nando fordul felém.

- Jól vagy, Húgi? Egy pillanatra, mintha lefagytál volna – húzza fel az egyik szemöldökét, és azt hiszem, igaza van. Lefagyhattam, mert észre sem vettem, hogy Lara és David valamikor távoztak a tánctérről, és Zoey immár Sesével, míg Sara – papírforma szerint – Ikerrel táncol.

- Én csak… - Nem tudom befejezni a mondatot. Fernando feje mellett bátyámat látom meg, ahogy éppen Larát öleli. Olyan szorosan tartja… Olyan szerelmesen…

Pillanatok alatt történik minden. Egy másodperc tört része alatt mennyből a pokolba süllyedek. Átmenet nélkül. Nem vagyok dühös, úristen, dehogy vagyok. Már hogy lennék dühös? Egyáltalán kire?

- Húgi – szólít meg újra Nando, mire végre rá emelem tekintetem. A szemem könnyes, érzem. Összeszorul a torkom, még lélegeznem is fáj. Egyetlen hangot sem tudok kinyögni. Csak bámulok rá kétségbeesetten, és vége.

Zokogásban török ki, térdeim felmondják a szolgálatot, pillanatokon belül összecsuklom. A táncparkett közepén, a földön térdelve sírok, és eszemben sincs abbahagyni. Fernando elém térdel, és magához szorít. Éppen, mint gyerekkorunkban. Nem próbál csitítani, nem kér, hogy nyugodjak meg. Csak szorosan tart, hogy tudjam, itt van. És én tudom. Itt van ő is, Sergio is, Iker és Sara is, Zoey is. De engem ebben a pillanatban csak egyetlen ember érdekel, és ő nem lesz mindig itt. Akárhányszor ígérte is meg, hogy soha nem hagy el, akárhányszor mondta is, hogy mellettem lesz, hazudott. Mert nem lesz mellettem. El fog hagyni, és nekem fogalmam sincs, hogy fogom túlélni.

- Meg fog halni – zokogom, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy bárki is érti, amit mondok. De valójában nem is kell, hogy értsék. Elég, ha én tudom. Elég, ha nekem fáj.

- Kicsoda, Lara? – kérdez vissza Nando. Ezek szerint mégis értette.

- Gale – nyögöm, és ha lehet, sírásom még intenzívebbé válik. – Meg fog halni – mondom újra, mint aki csak most fogta fel igazán, miről is beszél. Talán így is van. Talán kellett ez a pár óra, hogy eljusson a tudatomig, mit jelent ez valójában.

Nando nem kérdez többet, felnyalábol a földről, és kivisz az épületből. Nyomában Sergio és a többiek, ha jól látom, még bátyám is csatlakozik a díszkísérethez.

- Visszaviszem a szállodában – magyarázza unokabátyám, mikor kiérünk, és már van rá esély, hogy a többiek is hallják, amit mond. – Maradjatok nyugodtan, vigyázok rá – teszi még hozzá, mire két kivétellel mindenki bólint.

- Veletek megyek – vágja rá Sese, Fernando pedig nem ellenkezik, csupán megvárja, míg a hátvéd beszáll a taxi hátsó ülésére, betesz mellé, és átsiet az anyósülés felőli oldalra.

Bár ebben a pillanatban, képtelen vagyok ezt kifejezni, borzasztó hálás vagyok Sergionak, hogy itt van, annak ellenére, ahogy ma viselkedtem. Vele és mindenki mással is. Nem hagy magamra még most sem, hogy megtehetné. Még csak haragudni sem tudnék rá, ha maradna. Elvégre a címvédést ünneplik.

- Galen? – kérdezi Nando, még mielőtt beszállna, azonban úgy tűnik, bátyám csak elkerekedett szemmel bámul, és képtelen a válaszadásra.

- Megy – felel helyette Lara. – Ne aggódj, hazamegyek Ikerrel és Sarával.

Galen ezek után már nem sokat hezitál, csak bólint, és máris bent ül mellettem az autóban. Sergiotól elhúzódva, az ölébe hajtom a fejem, és olyan szorosan bújok hozzá, ahogy csak tudok. Érezni akarom, hogy itt van. Tudnom kell, hogy még nem hagyott el.

- Sajnálom, Gale – suttogom. – Mindent sajnálok.

Az elmúlt időszak minden veszekedését megbántam már. Még azokat is, amiket nem én kezdtem.

Három szó jár a fejemben újra és újra.

Ha tudtam volna…