Run Away - 2. fejezet

Sziasztok! :)

Végre itt a régen beígért Run Away 2. fejezete. Viszont cserébe extra hosszú lett. Korábban már írtam, hogy kis bajban voltam a rész végével. Igazából az volt a dilemmám, hogy ez legyen-e a fejezet befejezése, és mint látjátok, végül így döntöttem. Na, ez jó zavaros lett. Inkább abba is hagyom :D Véleményeket nagyon várok!
A következő friss valószínűleg a Way Backből lesz! :)

Ajánlás továbbra is Catalinának :) Remélem, tetszik!

Jó olvasást!

°-°-°-°

2. ...there is loneliness

Egyesek arra használják a szavakat, hogy azok mögé rejtsék a gondolataikat. /Voltaire/

Ha egy világhírű focistával akar feltűnés nélkül utazni az ember, akkor bizony figyelni kell egy-két dologra. Például nem mehetünk bármilyen nagy szállodába, mert minden bizonnyal lesz legalább egy lelkes rajongó, aki autogramot akar majd kérni, ezzel pedig akaratlanul is óriási lavinát indíthat el. Megláthatja ezt egy férfi, és azonnal beugrik neki, hogy honnan volt olyan fene ismerős a rövid, barna hajú srác a szemközti szobából, akivel a mai napon már legalább négyszer futott össze a szűk folyosón, de nem tudta hova tenni. A férfi lelkesedésében, bár tudja, a feleségét a legkevésbé sem érdeklik a sportok, azonnal elújságolja neki, hogy bizony melyik focista is lakik a szomszédjukban, a nő pedig nyilván pletykásabb, mint bármelyik vidéki néni, és az információt tovább is adja a nála jó tíz évvel fiatalabb szeretőjének, akinek nem is lehetne más foglalkozása, mint az újságírás. A másnapi lapok pedig már le is hozzák a hatalmas sztorit, természetesen rendesen kibővítve és feltuningolva. Lavina. Egy végeláthatatlan lavina.

Így második nekifutásra, azt hiszem, sikerült megtalálnunk New York alighanem legkisebb panzióját. Mindössze három kiadó szobája van, ebből szinte magától értetődik, hogy kettő foglalt, tehát marad egy. De legalább kétágyas – még akkor is, ha az a két ágy össze van tolva…

Egész nap New York utcáit róttuk. Mindent megnéztünk, amit ennyi idő alatt emberileg lehetséges volt, túránk végén pedig a Central Parkban kötöttünk ki néhány szendviccsel és vízzel. Egész nap nem sokat beszélgettünk. Vagyis ez nem igaz. Beszéltünk mindenről, az időjárásról, arról, hogy ő mennyi helyen járt már, melyek voltak a kedvencei, az angolokról, a spanyolokról, de megvitattuk az aktuális filmeket és a kedvenc zenéinket is, arra azonban mind a ketten kínosan ügyeltünk, hogy egyszer se kerüljön szóba London, a foci vagy a balett. Nem beszéltünk a családról, a munkáról, a múltról. Nem azért, mert nem tudtunk volna. Kiönthettük volna a szívünket a másiknak. Elmondhattuk volna, miért vagyunk itt, valószínűleg egyikünk sem tett volna szemrehányást érte. De minek…? Változtatna az valamin? Jobb lenne tőle? Valószínűleg mind a ketten túl sokat beszéltünk már erről. Azért jöttünk el Londonból, hogy többé ne kelljen visszamennünk. Még gondolatban sem. Túl fájdalmas lenne. És messze túl félelmetes.

Éppen esti programunkat vitatnánk meg, mikor egy esőcsepp hullik a combomra, majd másodperceken belül újabb és újabb követi. Alig egy perc telik el, és leszakad az ég. Mindent gyorsan összepakolva, futva indulunk vissza a szállásra. Nevetünk egész úton. Mert ő gyorsan fut, míg én borzasztó sután, mert már azt sem tudjuk, miért sietünk, mikor már így is bőrig áztunk mindketten. A jókedv még akkor sem hagy alább, mikor belépünk a szobába. Fernando nevetve dől az ágyra, én pedig gyorsan a fürdőszobába sietek.

Míg a víz az arcomba folyik, végig arra gondolok, milyen régen nevettem ennyit. Mert már több hónapja, hogy még egy mosoly sem kúszott az arcomra. Több hónapig éltem bezárva a saját életembe, miközben én menekülni akartam. Mert már nem volt helyem Londonban, nem volt helyem a családi házunkban, nem volt helyem az iskolában és nem volt helyem az életben sem. Legalábbis én ezt gondoltam. Ezt éreztem. És a húgom, az anyám és Daniel csak megerősítettek ebben. Olyan volt, mintha mindenki egyszerre hagyott volna el. És hogy még mélyebbre süllyedjek, elveszítettem az utolsó mentsváramat is.

Hirtelen visszatér a szorító érzés a mellkasomba. Már nem nevetek. Már nem tudok.

Végeláthatatlanul zuhog az eső. Néhány perc alatt az egész világ sötétté változott odakint, és leszakadt az ég. A futás okozta adrenalinnak és vidámságnak már nyoma sincs. Mintha soha nem is lett volna. Talán nem is volt, csak képzelődtem.

Régen szerettem nézni az esőt. Gyakran ültem a szobám ablakának belső párkányán, és órákig csak bámultam, ahogy az vízcseppek végigfolynak az üvegen. Egyszerre volt megnyugtató és felkavaró. Sok ember fél a vihartól, a villámlástól és a mennydörgéstől, de én mindig is imádtam. Most pedig gyűlölöm. Gyűlölöm, mert elvette tőlem az életemet, elvette tőlem az egyetlen dolgot, ami még egyben tartott. Dühös vagyok, ahogy kinézek az ablakon. Nem érzem a megnyugvást, mint régen, nem érzek mást, csak a haragot.

Annyira lekötnek saját gondolataim, hogy észre sem veszem, hogy közben Fernando is végzett a zuhanyzással.

- Minden rendben, Balerina? – kérdezi kilépve a fürdőszobából, mire azonnal felé kapom a fejem. Testét egyetlen rövidnadrág takarja, és be kell vallanom, tekintetem egy pillanatra elidőzik kidolgozott hasfalán. Mindig ez volt a gyengém. A kockák.

- Persze, minden – erőltetek mosolyt magamra, és behúzom a függönyt. Nem akarom látni a vihart. Éppen elég, hogy hallanom kell…

Tudom, hogy Nando nem hisz nekem. Az arcomra van írva, hogy semmi sincsen rendben, de egész pontosan tudja, hogy, ha ugyanezt a kérdést feltenném neki, ő sem tudna őszintén válaszolni. Mi ketten egyáltalán nem vagyunk őszinték. Egymással sem. Önmagunkkal sem. Így inkább nem mond semmit, leül az egyik fotelba, és bekapcsolja a TV-t.

- Kérdezhetek valamit? – ülök le vele szembe, az ágyára. Nem válaszol, csak felém fordul, ebből tudom, figyel. – Miért jöttél velem? – kérdezem meg. Napok óta ez foglalkoztat. Nem értem.

- Nincs hova mennem, ahogy, ha jól sejtem, neked sincs. Akár együtt is lehetünk Sehol – feleli, és esküszöm, logikusan hangzik, amit mond.

- Tudod, nem egészen értem. Nem vagyok képben, de azt biztosan tudom, hogy Anglia, sőt, Európa egyik legjobb csapatában játszol. Van egy feleséged. Gyerekeid. Még egyszer: miért jöttél velem? – Bármilyen meggyőző is volt ez előbb, nem tudtam nem észrevenni, hogy egyáltalán nem a kérdésemre válaszolt.

Egy részről dühös vagyok, mert ha mást nem is, azt már egész biztosan tudom, hogy Fernando egy olyan apa, aki egyetlen szó nélkül elhagyta a gyerekeit. Hagyta, hogy sírjanak utána, hagyta, hogy hiányozzon nekik. Más részről viszont akkora fájdalom ül a szemében a nap minden percében, hogy szinte sajnálom, hogy ilyen sokáig húzta, hogy eltűnjön. Bármi is történt vele, az nem egy nap alatt juttatta ide. Lassan tette tönkre, talán évek alatt, és talán… talán, ha korábban felismerte volna, merre tart… Mindegy. Nem is tudom, miért érdekel ennyire az egész. Valójában semmi közöm hozzá. Együtt utazgatunk egy ideig, aztán valószínűleg soha többé nem is látjuk egymást.

- Mindent tönkretettem magam körül. A foci volt az életem. Régen imádtam játszani, nem volt kényszer. Nekem ez nem munka volt. Olallát nyolc éves koromban ismertem meg. Alig voltam több mint most a gyerekeim. Nem is emlékszem már arra, milyen voltam, mielőtt találkoztunk. Vele nőttem fel, és mikor randizni kezdtünk, olyan volt, mintha mindig is így lett volna. Terhes lett, elvettem feleségül, megszülettek a gyerekeink. Mindent úgy csináltam, ahogy a nagy könyvben meg van írva. – Ömlenek belőle a szavak. Azt hiszem, olyan régóta magában tartotta mindezt, hogy már csak arra várt, hogy valakinek végre elmondhassa. –  De minden monotonná vált. Az edzések, a családom. Oliban még mindig ott látom a legjobb barátomat, de közben megváltoztam. És ő is. Belefásultam az egészbe. Mindenen veszekedni kezdtünk, pedig soha nem is vitáztunk azelőtt.

Hallom, hogy még folytatná, azonban táskám mélyéről megszólal a Coldplay egyik dala, és ez valahogy visszarántja őt a burokba. A némaságba.

Bocsánatot kérek, és mobilom utáni lázas kutatásba kezdek, de ahogy megtalálom, már meg is bánom a dolog. Csak Lindsay próbálkozik újra és újra. Dühösen hajítom a készüléket az ágyra, és az éppen Fernando mellett landol. Ismét látom a szemében a kérdéseket, de ezúttal nem teszi fel egyiket sem. Nem kérdezősködik, az előbbi kis története után azonban mégis úgy érzem, mondanom kell valamit. Még ha nem is tudatosan tette, megnyitott egy rést kettőnk között, amit most már, ha akarnék, sem tudnék visszazárni.

- Lindsay a húgom. És azért hívogat folyton, mert úgy érzi, miatta jöttem el Londonból. Megjegyzem, ő a legnagyobb rajongód. Megőrülne, ha megtudná, hogy itt vagy velem – mosolyodom el halványan. Még mindig tisztán emlékszem, hogy visítozott, mikor a sajtó bejelentette, hogy Fernando Torres a Chelsea-hez igazol, és Londonba költözik. –  Persze honnan tudná meg… – teszem hozzá halkan. Én biztosan nem mondom el neki. És senki másnak sem, ha már itt tartunk. A magány elemi erővel hatol ismét a szívembe. Még akkor is, ha fizikailag nem vagyok egyedül, még akkor is, ha Fernando olyan természetesen próbál viselkedni, ahogy csak tud.

- És miatta jöttél el? – kérdez vissza a csatár.

Telefonom, mely még mindig az ágyon fekszik, ezúttal SMS-t jelez. Nem akarom elolvasni. Nem akarom tudni, mit akar Lindsay. Sokkal boldogabb lennék, ha a kis titkait megtartotta volna magának. Istenem, annyira szeretnék semmiről sem tudni…!

- Egyezzünk meg valamiben – emelem tekintetem telefonomról ismét a férfira. – Ha te kérdezel egyet, akkor én is. – Fernando nem válaszol, csak egy apró bólintással jelzi, hogy ha nem is boldogan, de belemegy a játékba. Furcsa kettősség lesz úrrá rajtam, nem igazán tudom, miért csinálom ezt. Egy részről, minden szeretnék tudni róla már attól a perctől kezdve, hogy a szemébe néztem a vonaton. Másrészt viszont így kevesebbet kell magamról beszélnem. – Igen, miatta jöttem el. És az anyám miatt, a barátom miatt, az edzőm miatt, egy baleset miatt… – sorolom, és tudnám még folytatni. Órákig mesélhetném, mi minden juttatott arra a vonatra. De nem akarom. Nem akarok megnyílni, mert akkor fájni fog. Mindig fáj. Ezt az egyet nagyon jól megtanultam az utóbbi időben.

- Van barátod? – Nem tudom, hangjában csak képzelem a csalódottságot vagy valóban ott van, abban viszont biztos vagyok, hogy erre a kérdésre nem itt és nem most fogok válaszolni.

- Hé, most az én kérdésem jön! – hívom fel erre a tényre a figyelmet, csak hogy elterelhessem a témát. A módszer elképesztően átlátszó, úgy tűnik, mégis működik.

Fernando védekezőn maga elé emeli a kezét. Azt hiszem, ő is érzi, hogy igencsak kényes témára sikerült tapintania.

- Miért pont Liverpoolba mentél? – Bár nekem, mikor felszálltam arra a vonatra, fogalmam sem volt vonatunk úticéljáról, és nem is nagyon érdekelt, szinte biztos vagyok benne, hogy ő nem véletlenül azon a szerelvényen volt. Hiszen őt annyi minden köti Liverpoolhoz… Az volt az otthon hosszú éveken át. Éppen ezért nem értem a dolgot. Menekülni akart, mégis egy olyan városba igyekezett, ahol nincs ember, aki nem ismerné a nevét. Menekülni akart, de hova? A régi életébe?

- Úgy éreztem, minden akkor romlott el, mikor eljöttem onnan. Én csak meg akartam tudni, miért – válaszol olyan közömbös hangom, mintha éppen csak arról beszélne, mit ebédelt tegnap. Minden színészi képességét beleadja, hogy úgy tűnjön, valójában nem is érdekli az egész. – Hülyeség, ugye? – nevet fel Fernando, de hangjában semmi vidámság nincs.

- Nem az – felelem neki, azonban én magam is elgondolkozom a dolgon. Miért romlik el bármi is? Azt hiszem, mi ketten egyáltalán nem szolgáltunk rá, hogy úgy érezzük, el kell hagynunk az otthonunkat, a családunkat és a barátainkat. Mert végeredményben bárhogy nevezhetjük, önmagunk megismerése, világjárás, kalandok keresése, ezt tettük. Elmenekültünk, mert már nem tudtunk szembenézni mindazzal, ami ránk várt.

Tudom, sokan azonnal rávágnák, gyávák vagyunk. Mind a ketten elképesztően gyávák. Néha azt gondolom, talán igazuk is van. Hiszen nem tagadhatom, azért szálltam fel arra a vonatra, mert féltem szembenézni a jövővel. Máskor azonban eszembe jut az is, mennyire féltem eljönni otthonról. Rettegtem, hogy egyedül leszek. Hiszen soha életemben nem voltam még igazán magam. Már születésem előtt is Tessával osztoztam mindenen. Fogalmam sem volt róla, hogyan fogok boldogulni. Tényleg gyávaság lenne ekkora félelem ellenére is a magányt választani…?

- Elég volt – pattanok fel hirtelen. – Elég a múltból. Öltözz! – adom ki az utasítást, és szavaimat igazolva, én magam is a ruháim között kezdek kutatni.

- És mégis hová megyünk? – kérdezi Fernando értetlenül. A helyében, azt hiszem, én nem sok rációt látnék a saját viselkedésemben. – Még mindig szakad az eső, rémlik?

- El. Bárhova. Inni. Bulizni – magyarázom, miközben már be is vonulok a fürdőszobába, hogy mielőbb rendbe szedjem magam. – És egyáltalán nem érdekel az eső! – szólok még vissza, mielőtt becsukódik az ajtó mögöttem.

Alig fél órával később mindketten útra készen állunk. Nandon egy egyszínű, sötétkék ing van fekete nadrággal, és be kell vallanom, elképesztően jól néz ki benne. Azt hiszem, kicsit tovább időz tekintetem a férfin, mint illene, úgyhogy fülig vörösödve hajtom le végül a fejem.

- Csinos ez a ruha – mosolyodik el a focista, én pedig pontosan tudom, direkt csinálja. – Jól áll neked a piros – teszi hozzá, és bár a ruhám valóban piros, egészen biztos vagyok benne, hogy nem arra gondolt.

Lehajtott fejjel közlöm, hogy inkább induljunk, mire Fernando hangos nevetésben tör ki.

- Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű téged zavarba hozni. – A nevetése továbbra sem csillapodik, az én arcom azonban csak egyre jobban lángol.

- És ezt miből gondoltad? – kérdezek vissza, miközben táskámba csúsztatom a szoba kulcsát, és kifelé indulok az épületből.

- Nem is tudom. Olyannak tűntél, aki bármire képes, és ezt pontosan tudja magáról. Úgy hagytad ott a szüleidet, hogy vissza se néztél, pedig gyakorlatilag még gyerek vagy – magyarázza Nando. – Úgy tűnt, konkrét terved van, tudod, mit akarsz, és véghezviszed.

Bár van igazság abban, amit mond, én is tudom. Mégis csak egyetlen szó visszhangzik a fejemben. Egyetlen szó maradt meg mindabból, amit mondott. És ez az egy szó sokkal jobban bánt, mint kellene. Jobban, mint amit jelen helyzetben megengedhetnék magamnak.

- Nem vagyok gyerek!

Igyekszem nem gondolni semmire, és őszintén megvallva, a hangosan üvöltő zene és a három koktél nagyon megkönnyíti a helyzetemet. Belemerülök a táncba, szinte arról is megfeledkezek, hogy New Yorkban vagyok.

- Kérsz még egy koktélt? – Fernando, jelezve kérdésének komolyságát, abbahagyja az ütemre – vagy ütem mellett – való mozgást. Mivel én vele ellentétben kételkedek benne, hogy tudnék hangosabban üvölteni, mint a zene, csupán bólintok, és amint a focista elindul a bárpult felé, folytatom a táncot – ezúttal egyedül.

Véget ér a szám, sőt a következő is, de Nando még mindig nincs sehol, így tekintetemmel keresni kezdem. Nem kell sokáig nézelődnöm, ugyanis ő még mindig a pultnál áll, kezében a két pohárral, amit feltehetően nekem és magának kért, mellette pedig egy szőke, huszonöt körüli, igencsak mély dekoltázzsal és rövid szoknyával rendelkező lánnyal. Elkerekedett szemmel bámulom őket néhány másodpercig, és érzem, agyamat lassan elönti a düh. Nem tudnám megmagyarázni, miért vagyok féltékeny vagy az vagyok-e egyáltalán, de ebben a pillanatban egyáltalán nem is érdekel. Valószínűleg az alkoholnak köszönhetően nem gondolkozom sokáig a visszavágáson, ismét a táncba vetem magam, azonban ezúttal jóval nagyobb lendülettel és lelkesedéssel.

Nem kell egy fél számot sem várnom, hamarosan érzem, ahogy egy erős kéz csúszik a derekamra, és közelebb vonva magához igyekszik átvenni az irányítást. Hagyom magam. Hagyom, hogy elragadjanak az érzelmek. Még az sem érdekel, ki a férfi mellettem, csukott szemmel ringatózom az ismeretlen karjaiban.

- Zavarok? – Ránt vissza a pillanatba egy türelmetlen hang magam mellől. Nem kell felnéznem, hogy tudjam, ki az. Hiszen erre vártam. Hogy észrevegyen.

- Egy egész kicsit – rántom meg a vállam, és teszek úgy, mintha nem pontosan ez lett volna a célom.

- Azt hiszem, haza kéne mennünk, Cassie. – Fernando hangja komolyan cseng. Mi sem bizonyítja jobban, hogy most először nem Balerinának szólít. Most először használja a nevemet, és ez megijeszt. Félek, hogy túllőttem a célon. Félek, megbántottam a kis akciómmal, pedig egyáltalán nem akartam.

Pillanatok alatt józanodok ki. Nem akarom elveszíteni, még mielőtt igazán megismerném. Ő az egyetlen, aki miatt nem érzem magam borzasztóan egyedül a nap minden percében, és valószínűleg egyedül miatta nem estem még szét. Azonnal eltávolodok ideiglenes táncpartneremtől, és Nandot követve indulok a kijárat felé.

Néma csendben ülünk a taxiban. Egyikünk sem tudja, mit is kéne mondani. Egyszerre félek és vagyok sértett. Hiszen mit tettem? Csak azt, amit ő. És egyáltalán mi köze van ahhoz, hogy kivel táncolok? Alig ismer. És egyébként is csak egy gyereknek tart, ő maga mondta. Milyen jogon ró fel nekem bármit is? Más részről viszont nem akartam megbántani. Nem akarom, hogy az a furcsa, ismeretlen ismerős kapcsolat kettőnk között megváltozott. Mindemellett pedig halálosan megrémít az az érzés, amit ez a mellettem ülő férfi kivált belőlem. Magamat kérdőjelezem meg minden egyes vele töltött percben. Azt hiszem, talán túl gyorsan vált túl fontossá számomra…

- Fernando – szólítom meg halkan a csatárt.

- Hm? – Hangja csupán morgás, tekintete pedig nem árul el semmit. Nem tudom, mire gondol, nem tudom, dühös-e, csalódott vagy éppen annyira zavart, mint én.

- Gondolkoztál valaha azon, mennyi idő kell ahhoz, hogy megváltoztasd valakinek az életét? Úgy értem, elég lehet egy pillantás vagy egy beszélgetés hozzá?

Fernando végre felém fordul, és ezúttal látom a szemében, hogy pontosan tudja, mekkora hatással van rám. Csupán abban nem vagyok biztos, betudja-e érzéseimet gyerekes „rajongásnak”. Hiszen még én magam sem tudom, csupán erről van-e szó, neki viszont már nem egyszer volt ezzel dolga. Lányok ezrei, velem egykorú kis csitrik visítoztak valahányszor kilépett az utcára, legyen szó akár Angliáról, akár Spanyolországról.

Nem válaszol. Talán nem is akarom tudni a választ a gyakorlatilag fel sem tett kérdésemre. Amint a taxi megáll a panzió előtt, szinte kiugrom az autóból, és meg sem várva Nandot, vörösödő arccal besietek az épületbe.

Épp a zárral bajlódom, mikor utolér. Megáll mögöttem, és egyetlen egyszerű mozdulattal elnyúl a fejem mellett, kiveszi remegő kezemből a kulcsokat, és kitárja előttem az ajtót. Azonban nem enged újra elrohanni. Ahogy belépek a szobába, keze a csuklómra fonódik, ajkai pedig a vak sötétben is elsőre megtalálják az enyémet.

Csókja lágy, egyáltalán nem követelőző. Nem erőltet semmit, meghagyja nekem a kihátrálás lehetőségét, szinte minden pillanatban kész arra, hogy megálljon, ha azt kérem.

- Nem vagy gyerek, Cassie – súgja a számba Fernando két csók között. – A legbátrabb nő vagy, akit ismerek. – Szinte még be sem fejezi a mondatot, mikor ajakit újra a sajátomon érzem.

Lassan az ágy felé terel, nekem pedig eszemben sincs ellenkezni. Hamarosan mindketten az immár órák óta az ágyon heverő telefonom mellett találjuk magunkat, miközben a csókot alig egy-egy pillanatra szakítjuk csak meg, míg gyorsan levegőt veszünk. Fernando tenyere végigsimít a vállamon, végül a ruhámat felhúzva a combomon állapodik meg. Beleremegek minden érintésébe.

A pillanatnak természetesen a Coldplay vet véget, és bár azonnal némítom a beérkező hívást, mindketten érezzünk, hogy ennek itt és most nem lesz folytatása. Talán jobb is így. Talán gondolkoznunk kéne, mielőtt olyat teszünk, amire lelkileg még egyikünk sincs felkészülve igazán. Összeszedve magam átemelem a lábam Fernando dereka fölött, és néhány centit távolodva mellé fekszem, azonban ő szinte azonnal közelebb húz, és magához ölel. Elmosolyodom. Ahogy fejem a mellkasán pihen, rég érzett nyugalom lesz úrrá rajtam.

- Holnap vennünk kell neked egy új telefont – töri meg a csendet Nando, én pedig elnevetem magam.

Igen, holnap feltétlen kell egy új telefon.