Way Back Into Life - 2. fejezet

Sziasztok!
Nagyon örültem az első fejezethez kapott kommenteknek és pipáknak. Köszönöm mindenkinek :) Nem is húzom tovább az időt, íme, a 2. rész. Remélem, tetszeni fog :)
Továbbra is várom a véleményeket! :)
Puszi

-.-.-.-

2. Fájó érzések

Idegesen toporgok a pálya mellett. Már csak néhány pillanat, és kezdetét veszi a 2012-es labdarúgó Európa Bajnokság. Alig fél méterre tőlem sorakozik a görög csapat Jórgosz Karangúnisz vezetésével. A kapitány mereven bámul előre. Azt hiszem, egy teljesen másik világban jár éppen. Igazából elképzelni sem tudom, mit érezhet. Hiszen még én is olyan ideges vagyok, hogy a szívem a torkomban dobog. Pedig egyáltalán nem is fogok játszani!

Nem igazán tudom, miért izgulok ennyire. Talán kezdem érezni, hogy tényleg ez a pár hét az én nagy esélyem. Az esély arra, hogy újra önmagam legyek. Hogy ne kelljen többé a múltat gyászolnom. Igen, azt hiszem, ez egy fontos pillanat az életemben. Tudom, hogy ez az EB tartogat számomra valamit. Valamit, amire még nem is tudom, milyen nagy szükségem van.

Ahogy a csapatok kivonulnak a pályára, én és Galeno helyet foglalunk a két kispad között felállított „stúdióban”, a stadionban pedig nem kevesebb, mint ötvennyolcezer ember kezd őrült tombolásba. Az imént még komoran maga elé meredő Karagúnisz arcát figyelem. Tekintetét végigfuttatja a szurkolókkal tömött lelátókon. Boldog. Megkönnyebbült. Szabad. Éppen úgy néz, mint Fernando, mikor először lépett kezdőként pályára a válogatott színeiben. Tisztán emlékszem csibészes mosolyára, ahogy tizenkilenc évesen megállt a pálya közepén, körbefordult a stadionban, és azt suttogta „köszönöm”. Hiányzik, hogy újra ilyennek lássam.

Alig telik el néhány perc a mérkőzésből, már biztosak lehetünk benne, hogy a házigazdák a győzelemért játszanak. A játékosok szemében olyan elszántság tükröződik, hogy esküszöm, irigylem az akaraterejüket. Minden fajta óvatosságot mellőzve, támadások egész sorát indítják. Az eredmény nem marad el, negyed órát követően már meg is szerzik a vezető gólt. Már-már azt gondolnám, hogy ebben a félidőben nem várható több izgalom. Nagyot tévednék. Nem sokkal a lefújás előtt a görög Papasztatopulosz gyors egymásutánban összeszed két sárgát – hozzáteszem, szerintem igazságtalanul –, és ezzel megpecsételi a találkozó végkimenetelét csapata számára. Tízen, gólhátrányból nem nyerhetnek…

Bármennyire is szerettem volna hinni ennek ellenkezőjét, a második félidő kezdete csak megerősíti bennem ezt a gondolatot. A bíró egy teljesen egyértelmű, tizenegyest érő helyzetet ítélt meg tökéletesen rosszul, ezzel elvéve egy lehetőséget a görögök elől. Szinte magam előtt látom, ahogy apa a TV előtt ülve szidja kollégáját. Bár én magam is dühös vagyok, ahogy erre gondolok, halvány mosoly kúszik arcomra.

Közeledik a második negyvenöt perc vége, és a déli együttes játéka szinte percek alatt változik meg. Ők is érzik, már nincs semmi veszíteni valójuk, és Szalpingindisznek köszönhetően még ki is egyenlítenek. Pörög a mérkőzés, esküszöm, egy percig nem unatkozom. Van itt minden, lesgól, a lengyel kapus kiállítása, kimaradó görög tizenegyes. De hiába minden igyekezet, a meccs végül döntetlennel ér véget.

Csak néhány másodperce fújták le a meccset, de Gale azonnal eltűnik mellőlem, hogy interjút készítsen néhány játékossal. Imádom munka közben nézni. Annyira élvezi, amit csinál! Egész életében erre készült. Sosem volt ügyes focista, nem volt a legjobb kosaras vagy kézis, de mindenkinél jobban ismerte a sportolókat, nem volt elfogult és mindig a jó kérdéseket tette fel. Mikor gyerekek voltunk, általában engem vagy Fernandot használta riportalanynak, mi pedig azt képzeltük, hogy mindketten a spanyol válogatott sztárjátékosai vagyunk, és éppen megnyertük a Világbajnokságot.

Éppen bátyám után indulnék, mikor telefonom rezegni kezd a zsebemben. A kijelző bal felső sarkában egy kis boríték villog. Kíváncsian oldom fel a billentyűzárat, majd kezdem olvasni az üzenetet.

„Ha ez már nem Lara Abbott száma, kérem, tekintse semmisnek a továbbiakat :D Mikor érkeztek Gdanskba? Jó lenne találkozni. Rég beszélgettünk. SR”

Újra az a furcsa érzés kerít hatalmába, ami évekkel ezelőtt, valahányszor Sergio arca jelent meg telefonom képernyőjén. Azt hiszem, szó szerint rajongtam érte. Egy Madridban tett látogatásom változtatta meg ezt az érzést. Dühömben azonnal kitöröltem minden lehetséges telefon, e-mail vagy fax kapcsolatot hozzá. Nem akartam tudni róla, legszívesebben azt is elfelejtettem volna, hogy létezik. Persze ezt azért már akkor sem gondoltam komolyan. Igazi művészet lett volna nem találkozni többé a nevével. Végtére is ő Sergio Ramos…

Bátyám int, hogy siessek, ezért gyorsan, szinte gondolkodás nélkül pötyögöm a választ, mely szerint mi holnap érkezünk valamikor délután, én is szeretném látni őt, és nagyon jó lenne úgy beszélgetni, mint régen. Át sem olvasom, azonnal a küldés gombra bökök ujjammal. Nem adhatok esélyt magamnak visszakozni.

Három lépést sem teszek, azonnal meg is érkezik a válasz Ramostól. Szinte már izgatottan nyitom meg az üzenetet. Nem hittem volna, hogy még egyszer azon kapom magam, hogy igenis látni szeretném őt. És ez szörnyen rémisztő!

„Holnap este a szálloda előtt várlak 7-kor. Hiányoztál, Kiscsillag”

Galeno kapta a varsói és a gdanski csoportmérkőzések pálya menti tudósítását. Ez persze azt is jelenteti, hogy Spanyolország minden találkozóját élőben követhetjük a stadionból. A választás igazából nem túl meglepő, hiszen a csatorna vezetősége jól tudja, hogy bátyám anyanyelvi szinten beszél spanyolul. De csak most jut el a tudatomig, hogy ez azt is jelenti, hogy minden egyes alkalommal találkozni fogok Sergioval. Hirtelen olyan érzés fog el, amit egyáltalán nem akarok érezni. Izgatott vagyok és ideges. Már-már boldog.

Én erre még nem készültem fel! Még nem vagyok kész boldognak lenni. Még túl korai, még túl fájdalmas lenne. Olyan nagyon sok mindenen mentünk keresztül mind a ketten. És egyébként sem véletlenül szakítottuk meg a kapcsolatot évekkel ezelőtt…

Talán meglepő, de Sesét egy időben a legjobb barátaim között tartottam számon, annak ellenére, hogy sok száz km-re éltünk egymástól. Mindent megbeszéltem vele, még akkor is, ha Nando és Galeno rettenetesen féltett a fiútól. Hiába, Ramos mindig is nagy nőcsábász volt. Nem akarták, hogy én legyen a következő áldozat Sergio listáján. Mondanom se kell, mentem a saját fejem után. Minél jobban óvtak, én annál jobban ragaszkodtam a fiúhoz. Hogy őszinte legyek, a történet ennél jóval bonyolultabb, de mára már csak az maradt belőle, hogy Sese volt az első szerelmem. Bár ezt neki a világért sem vallottam volna be. De, azt hiszem, tudta… Tudnia kellett.

Amíg ezen gondolkozom, Gale meginterjúvolja mind a két szövetségi kapitányt, a görög gólszerző Szalpingindiszt, valamint a lengyel csapatkapitány Błaszczykowskit is. Fáradtan tér vissza hozzám, én pedig szó nélkül felcsapom kék noteszemet a mai napnál, hogy megnézzem, mi a következő napirendi pont. Közlöm bátyámmal, hogy most van néhány óra szünete, azonban este jelenése lesz egy sajtótájékoztatón. Cikket kell írnia róla a csatorna internetes oldalára.

- Nem helyettesítenél, húgi?  – Galen szinte könyörög. Nem lenne belőle baj, ezerszer fordult már elő, hogy helyette jelentem meg egy-egy helyszínen, aztán írtam róla cikket a nevében.

Olyan esdeklőn néz rám, hogy megesik rajta a szívem.

Pontosan tudom, mennyire utálja a sajtótájékoztatókat. Érthető. Tömény dög unalom…

- Egy feltétellel – felelem gonoszan. Ismerem. Tudom, hogy bármire rábólintana cserébe.

- Bármit kérhetsz! – ígéri könnyelműen Galeno. Nem hiszem el, hogy ennek minden alkalommal bedől! Igazán ismerhetne már…

- Kérek egy szabad estét holnapra – közlöm követeléseimet. – Ne hívogass tíz percenként, ne küldj rám kommandósokat, és ne kövess! – Próbálom elviccelni, de nagyon is komolyan gondolom. Már nagyon unom, hogy úgy kezel, mint egy elmeháborodottat közvetlenül a gyógykezelés befejezése után. Persze, tudom én is, hogy csináltam nagy hülyeségeket, de sosem fogom tudni elengedni a múltat, ha folyton a folyton a sarkamban liheg. Nem vagyok már gyerek, és ezt neki is tudnia kell.

- Lara, tudod, hogy nem jókedvemben csinálom… – kezdené magyarázni, de nem hagyom, hogy befejezze.

- Tudom. Azért csinálod, mert félsz. De tettem egy ígértet, Gale – próbálkozom. Persze tisztában vagyok vele, hogy teljesen feleslegesen töröm magam. Úgysem fog hinni nekem, míg be nem bizonyítom, hogy jól vagyok. – Megígértem! Hinned kell nekem – teszem még hozzá. Csakhogy nem biztos, hogy egyáltalán én hiszek magamnak…

Hetekkel ezelőtt önkéntes vezeklésre ítéltem magam, mert féltem. Halálosan rettegtem minden emberi érzéstől. Fájdalom, magány és düh uralta az életemet. Talán még mindig így van. Talán még nem állok készen továbblépni.

Mindenesetre, bátyámat ezúttal sikerül meggyőznöm. Ha tudná, hogy Sergioval akarok találkozni…! Nem, nem is gondolok erre. Még a végén elárulnám magam. Pókerarcot erőltetve magamra szedem össze a holmimat, majd indulok meg a bérelt autó felé.

Egy sajtótájékoztatón senki nem figyel a másikra. Az újságírók egyetlen célja, hogy feltegyék a saját ostoba kérdéseiket. Az őr nem kéri el a sajtós igazolványomat a bejáratnál, nem kérdez semmit, csupán int, hogy fáradjak beljebb. Akár terrorista vagy elmebajos rajongó is lehetnék…

A terembe lépve azonnal a Galeno nevével ellátott szék utáni kutatásba kezdek. Hamar rá is bukkanok a helyre. Egy szörnyen ismerős, barna hajú, kreol bőrű fiatal lány mellett foglalok helyet. Szemem sarkából jól látom, hogy sokáig méreget, percekig mégsem szól hozzám egyetlen szót sem. Kényelmetlenül érzem magam, így papírjaim szorgos lapozgatásába kezdek, mintha észre sem vettem volna. Nem akarok tudomást venni a fürkésző barna szempárról. Fogalmam sincs, mi lehet ilyen érdekes rajtam.

- Ne haragudj, de te biztosan nem Galeno Abbott vagy – szól hozzám végül a lány angolul. Milyen elmés megállapítás…!

- Nem, valóban – felelem. Most komolyan, erre mit lehet mondani? – A húga vagyok. Lareina Abbott – nyújtom felé jobb kezemet, amit készségesen el is fogad.

- Lara Álvarez – mutatkozik be a lány is. Amint meghallom a nevét, minden világossá válik. Legalább ezerszer olvastam már ezt a nevet az újságokban és interneten. Hónapok óta másról sem szólnak a bulvárhírek, mint Lara Álvarez és Sergio Ramos folytonos összeveszéséről, majd béküléséről. Csak az elmúlt néhány hétben legalább két vagy három szakításukról adott hírt a média.

Rengetegszer képzeltem már el, milyen lehet ez a lány, és igazság szerint egyáltalán nem ilyennek gondoltam. Hiszen a pletykák alapján szinte egyértelmű volt, hogy csak a hírnévért van még mindig Ramosszal. De be kell vallanom, egész normálisnak tűnik.

- Beszélhetünk spanyolul is, ha gondolod – mosolygok diplomatikusan a spanyol riporternőre. – Édesanyám spanyol. – Tudom, hogy nem kérdezte, de láttam a szemében az akcentusom hiánya okozta meglepettséget.

Nem tudjuk tovább folytatni, ugyanis egy negyvenes éveiben járó férfi krákog bele a mikrofonba. Majd másfél órán keresztül hallgatjuk az ostobábbnál ostobább kérdésekre válaszolgató edzőket, játékosokat, menedzsereket és tulajdonosokat. Egyébként az ilyen sajtótájékoztatók mindig szörnyen unalmasak. Nem csodálom, hogy Galen minden egyes alkalommal megpróbál elküldeni maga helyett. Mindig mindenki ugyanazokat a sablonválaszokat adja, mert nem tehet mást. A csapata azonnal menesztené, hogy eltérne az előre betanult szövegtől. Bár nem tagadom, néhány kíváncsiskodó újságírón, igencsak jól szórakozom…

Összerendezem minden jegyzetemet, magamra veszem a kabátomat, és éppen indulni készülnék, mikor Lara utánam szól. Ezúttal már spanyolul.

- Nincs kedved meginni egy kávét? – kérdezi mosolyogva.

Hezitálok. Minden eszembe jut. Jóban akarok én lenni Sergio barátnőjével? Hiszen még arról sincs konkrét elképzelésem, hogy Sergioval jóban akarok-e lenni! A másik oldalról viszont hónapok óta Lara az egyetlen ember, aki egyáltalán nem ismer. Neki semmiféle elképzelése nincs arról, hogy milyen voltam vagy milyennek kellene lennem. Az ő világában én csak egy lány vagyok, akivel néhány perce találkozott. És ez piszok jó érzés! Egyébként tényleg rendesnek látszik…

- Miért ne? A mai teendőim amúgy is kimerülnek ennek a rendkívül érdekfeszítő cikknek a megírásában – válaszolok végül. Mégis valahogy rosszul érezem magam. Feszengek, pedig az égvilágon semmi okom sincsen rá. Lara csak egy egyszerű lány… Legalábbis erről próbálom minden áron meggyőzni magam.

- Hogyhogy te dolgozol a bátyád helyett? – kérdezi Lara, majd belekortyol a nemrégiben rendelt capuccinojába. Hogy őszinte legyek, először azt hittem, csupán udvariasságból beszélget velem, de most valahogy úgy tűnik, tényleg érdekli a válasz.

- Gale utálja a sajtótájékoztatókat, én meg szívesen segítek neki. Ő sokkal jobb a kamera előtt – magyarázom. – Én meg amúgy is újságírónak készültem. – Nem tudom, miért tettem hozzá ezt a mondatot, hiszen mindig is utáltam magamról beszélni.

- És mi lett belőled? – kérdezget tovább a spanyol lány.

- Modell – felelem tömören. Csaknem egy „azt hiszem” is kicsúszik a számon, de ebbe egyáltalán nem akarok belemenni.

Nem vagyok egészen biztos benne, hogy még nevezhetem magam modellnek. Hónapok óta egyetlen munkám sem volt. Már nem mintha csodálkoznék a dolgon. Én sem alkalmaznám magam… Még csak nem is hasonlítok arra a lányra, aki mindig felszabadultan mosolygott a kamera előtt. Rég eltűnt minden fény belőlem.

Azt hiszem, keserű gondolataim kiültek az arcomra, ugyanis Lara szemében aggodalom csillog. Pontosan látja, hogy valahol egészen máshol jártam az imént. Egy olyan helyen, ahol már szinte állandó vendégnek számítok. Az önsajnálat birodalmában…

Nem kérdez semmit. Nem tudom, azért teszi-e, mert úgy érzi, nincs joga megkérdezni, vagy, mert látja, nem tud segíteni. Igazából nem is érdekel… De hálás vagyok érte. Nem biztos, hogy ezredszer is ki tudnám mondani szemrebbenés nélkül, hogy jól vagyok.

- Melyik szállodában laksz? – töri meg végül a csendet Lara.

- Radisson. – Újabb egyszavas válasz…

- Akkor, ha gondolod, hazaviszlek kocsival. Én is ott lakom – válaszol mosolyogva. Csodálom, amiért még mindig ilyen kedvesen beszél velem. Pedig igazán nem vagyok túl szórakoztató társaság…

- Azt megköszönném – húzom kényszeredett mosolyra ajkaimat, nehogy azt higgye, nem vagyok hálás a gesztusért. – Ott leszel a holnapi meccsen, ugye? – Igyekszem gyorsan elterelni a figyelmet átlátszóan hamis arckifejezésemről. Arra nem számítottam, hogy ettől a kérdéstől viszont az ő arca rándul meg.

- Nem kell dolgoznom holnap, de kimegyek – feleli diplomatikusan. – Így is eleget veszekszünk Sergioval – teszi hozzá halkan. Nem vagyok biztos benne, hogy azt szerette volna, hogy meghalljam. Hiszen egyáltalán semmi közöm sincs a kapcsolatukhoz.

Nem tudom, mit tegyek. Mondjam, hogy sajnálom? Vagy kérdezzem meg, mi a baj? Vagy mondjam, hogy nyugodtan beszélhet róla?

- Tudod, az a legrosszabb az egészben, hogy mindenki tud róla. Nem lehet olyan problémánk, amiről ne írna azonnal legalább három újság és két internetes magazin. – Azt hiszem, nem tervezte ilyen őszintére az utolsó néhány mondatot, ugyanis azonnal bocsánatot is kér. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy Larát egyáltalán nem érdekli a pénz vagy a hírnév. Neki igenis fontos Sergio, még akkor is, ha több ezer ember gondolja teljesen másképp.

Bűntudat. Ez az, amit érzek. Bűntudatot azért, amiért beálltam ebbe a sorba.

Belépve a lakosztály nappalijába, látom, Galeno éppen a laptopját bámulja. Ha jól sejtem a statisztikákkal, az edzők nyilatkozataival és a várható eredményekkel van elfoglalva. Minden meccs előtt ezt csinálja. Képtelen lenne úgy odaállni a pálya szélére, hogy nem nézett utána mindennek. De komolyan, szerintem még a játékosok által használt fogkrém márkájával is tisztában van…!

- Merre jártál? – kérdezi anélkül, hogy tekintetét leemelné a monitorról.

Szép próbálkozás… Nagyon jól tudom, hogy majd meghal a kíváncsiságtól és az aggodalomtól, hogy végre kinyögjem, merre csavarogtam. De hatott rá, amit a meccs után mondtam. Megértette, hogy ha folyton ellenőriz, sosem fogom tudni elengedni a múltat. És a bátyám nem hülye.  Tisztában van vele, hogy semmire nem lenne nagyobb szükségem.

- Lara Álvarezzel beszélgettem – válaszolom. Egy pillanatra mintha a düh árnyalatai suhannának át arcán. Azt hiszem, ez csupán annak tudható be, hogy Ramos barátnőjéről van szó. Tévedek…

Az újabb kérdések elől gyorsan bemenekülök a szobámba. De, persze, tudom, úgysem úszhatom meg… Arra számítok, hogy Sese után fog érdeklődni, kíváncsi lesz rá, hogy vele is összefutottam-e vagy hasonlók, de tévedek. Megint.

- Hogy találkoztatok? – kérdezi végül feltápászkodva a számítógép elől.

Beviharzok a fürdőszobába.

- Mellette ültem a sajtótájékoztatón – válaszolok, miközben gyorsan összekötöm a hajamat. – Ami egyébként, köszönöm szépen, nagyon unalmas volt. Éjfélre kész lesz a cikked – adok puszit az arcára, és azzal a lendülettel be is csukom az orra előtt a fürdő ajtaját.

- Köszönöm, húgi! Imádlak! – kiabál még utánam, mielőtt megnyitom a vízcsapot, és elzárok előle minden lehetőséget a felém irányuló kommunikációra.

Egy épkézláb cikk összehozása, reggeli futás, pakolás, és máris egy Gdansk felé tartó repülőn találom magam. És izgulok. Szörnyen izgulok! Nem tudom, Sergio létezése, a közeledő meccs, a Fernandoval való találkozás vagy a tény, hogy egy szót sem szóltam Larának arról, hogy ismerem a barátját váltja ezt ki belőlem, de rossz előérzetem van.

Azt hiszem, félek. Mindentől, ami előttem áll. Nem biztos, hogy készen állok azokra a változásokra, amelyek lehetőségét az elkövetkezendő pár hét tartogatja. Ha Galeno nem állna mellettem… Nem, ebbe bele sem merek gondolni!

Amint kilépünk a terminálba, szemem azonnal megakad a kijáratnál várakozó férfin. Nincs ott arcán a szokásos fél oldalas mosoly. Még akkor sem látok semmi érzelmet rajta, mikor barátnője hozzá lép, és megöleli.

Be kell vallanom, fáj. Féltékeny volnék rájuk? Hiszen néhány hete még engem is várt valaki! Valaki, akinek mindenemet odaadtam, amim csak volt. Az életemet, a szívemet, a lelkemet. A gondolatra könnybe lábad a szemem.

Olyannyira sikerül elbambulnom, hogy bátyám már méterekkel előttem jár, mire összeszedem magam. Megpróbálok észrevétlenül elsurranni az ölelkező páros mellett. Szerencsém van, Lara nem vesz észre. Sergio pedig, ha észre is vesz, van annyi esze, hogy ne hozza kellemetlen helyzetbe magát.

Meggyorsítom lépteimet, így hamar utolérem Galenot, aki valamiért szintén nagyon siet. Nem foglalkozom vele, nem is nagyon tudnék. Teli van a fejem a saját életemmel. Bátyám sarkában lépek ki az épületből, és szívom be Gdansk megnyugtatóan hűs levegőjét.