Way Back Into Life - 1. fejezet

Sziasztok!
Köszönök minden visszajelzést a prológushoz! :) Ígéretemhez híven, meg is hoztam az első fejezetet. A történet nem halad túl sokat, inkább a főszereplő és a környezet bemutatása volt a cél. De azért a végén, azt hiszem, nyitva hagytam egy pár kérdést.
Nyugodtan mondjátok meg, ha van benne hiba, vagy valami nem tetszik! Csak őszintén ;) Bár azért, remélem, tetszeni fog, mert én imádtam írni.
Jó olvasást!
Puszi 

- . - . - . -

1. Pillanatok a múltból

Hangos nevetés. Tompa puffanás. Egy hatalmas rántás. Vér mindenhol. Fájdalom. Félelem. Halál... 

- Lara, ébredj! – hallom valahonnan szörnyen messziről. – Lara! – szól még egyszer a hang, mire résnyire nyitom szemeimet. Gale aggódó tekintetét látva, arcomhoz kapom kezeimet, és érzem, könnyek áztatták bőrömet. Túl gyakran fordult ez elő velem mostanában, így Galeno már nem is kérdez semmit, csupán egyetlen, szívből jövő sóhajjal nyugtázza: nem tud segíteni.

- Mindjárt landolunk – közli végül, mire becsatolom a biztonsági övet, és a táj töretlen bámulásába kezdek. Kavarognak bennem a gondolatok és az érzések, de a közeledő fákat és házakat nézve, egyre csak azon jár az eszem, hogy hiába futok el, önmagam elől akkor sem menekülhetek.

A nevem Lareina Abbott, és éppen a bátyámmal tartok Londonból Lengyelországba, a 2012-es Európa Bajnokság nyitómeccsére. Galeno – merthogy így hívják a bátyámat – újságíró és sportriporter, ezért hivatalból köteles részt venni az eseményen. És én? Én csak egy sportmániás, futballőrült huszonegy éves lány volnék. És jól vagyok… Csakhogy ezt már másfél hónapja hiába bizonygatom mindenkinek. Így Galen jobbnak látta kirobbantani engem Anglia szürke és esős hétköznapjaiból. Az igazat megvallva, először csak dühöngtem, hogy úgy rángat magával, mint egy kisgyereket, de, azt hiszem, most már hálás vagyok, hogy nem hagyott egyedül, akkor sem, mikor ezt üvöltve kértem tőle.

Egyébként furcsa család a miénk. Apa angol, és amellett, hogy rendőr, korábban elismert futballbíró volt, ám mára kiöregedett a szakmából, és csak a TV előtt ülve méltatlankodik a „rengeteg bírói baklövésen”. Egy külföldi mérkőzés során találkozott anyával, aki viszont ízig-vérig spanyol, kinézetét és temperamentumát tekintve egyaránt. Ráadásul José Torres húga. Ez természetesen azt is jeleneti, hogy a sztárcsatár, Fernando Torres, valamint a nővére és a bátyja is az unokatestvéreim. Én és a bátyám Madridban születtünk, és Nandoék szomszédjában laktunk egészen tíz éves koromig. Bár Fernando születésemkor már a Parque 84 csapatában focizott, mindig volt ideje rám. Ő világ életében kistestvért akart, és olyan jól játszotta a báty szerepét, hogy már négy-öt éves lehettem, mire anyáéknak sikerült elmagyarázniuk, hogy ő bizony „csak” az unokatestvérem.

Állítólag anya természetét örököltem, így nem is olyan meglepő, hogy imádtam Spanyolországot, imádtam az embereket, szerettem az állandó hangzavart és a folytonoson pörgést. Azonban apát hazaszólította a munkája, mi pedig kénytelen kelletlen vele mentünk. Volt sok sírás és ígéret, hogy nem változik meg a kapcsolatunk, és bár interneten és telefonon évekig napi szinten beszéltünk, az elmúlt tizenkét évben csupán kétszer vagy háromszor találkoztam személyesen Fernandoval, Israellel és Mari Pazzal. Így maradtunk kettesben Galenoval. Egy akkor még számunkra teljesen idegen és ismeretlen országba költöztünk, ahol az emberek komolyak, ridegek és egyáltalán nem értik a viccet. Sok időbe telt, mire sikerült beilleszkednem ebbe a furcsa világba. Bátyám korábban is óvott mindentől, de a költözés még szorosabbra fonta kapcsolatunkat, így ma már elképzelni sem tudnám, hogy komoly döntést hozzak anélkül, hogy megbeszélném vele.

A repülő hirtelen rántása térít vissza a valóságba. Az utazó közönség tapsolni kezd, én pedig lassan felfogom, hogy bizony az imént landoltunk. A pilóta gyorsan megköszöni, hogy a légitársaságot választottuk, elmondja, milyen idő vár ránk Varsóban, majd utunkra enged minket. Bátyám és én pedig összeszedve bőröndjeinket és egyéb kisebb-nagyobb csomagjainkat, a taxik felé vesszük az irányt. Galeno szállását természetesen a Channell 3 TV csatorna finanszírozza, én pedig be vagyok jelentve, mint hivatalos kísérő, titkárnő és személyi asszisztens, úgyhogy ingyen vele tarthatok a varsói Radisson Hotelbe.

Egész úton egy szót sem szólunk. Gale az utat bámulja, én pedig az alig pár hónapja kapott karikagyűrűt forgatom az ujjamon. Bátyám pontosan tudja, hogy álmodtam, és még azzal is remekül tisztában van, hogy miről. De nem tehet semmit. Próbált ő már mindent, először azt akarta, hogy beszéljek róla, később azt, hogy olvassam el az újságcikkeket, aztán próbált ő beszélni, megnyugtatni, de semmi nem működött. Valahányszor lehunyom a szemem, újra át kell élnem életem legszörnyűbb néhány másodpercét. Most persze mindenki gondolhat, amit akar. Hiszen, milyen traumán is lehet túl egy huszonegy éves, fiatal lány…? Valójában nem érdekel, ki, mit hisz rólam. Neveztek már hazugnak, hisztis ribancnak, sőt olcsó kurvának is. De én csak egy lány vagyok. Egy lány, aki felejteni akar, aki hátrahagyná akár az egész életét, ha tudná, attól jobb lesz. Mert megtenném, esküszöm, bármit megtennék, csak ne fájjon már ennyire!

Galen lakosztálya valami elképesztő! Ha tudtam volna, hogy ez a munka ennyi plusszal jár, nem hagyom ott az egyetemet! Na, jó, ez persze nem igaz… Tizenöt éves lehettem, mikor egyik barátnőm unszolására jelentkeztem egy modell munkára. Elhihetitek, én voltam legjobban meglepve, mikor engem választották. Azt mondták, hogy délies vonásaim és kreol bőröm miatt nagyon sikeres modell lehetnék. Persze, én egyáltalán nem gondoltam, hogy később is ezzel kéne foglalkoznom, de egyszer-egyszer jó bulinak tűnt. Érettségi után újságírást kezdtem tanulni az egyetemen, azonban egyre több felkérést kaptam, és én olyan nagyon jól éreztem magam a kamera előtt, hogy nem utasíthattam őket vissza. Sok külföldi fotózás is szerepelt a napirendemben, ezért hamar eljutottam odáig, hogy az óráimra már szinte egyáltalán nem volt időm bejárni. Így három szemeszter után otthagytam az iskolát, és tizenkilenc évesen főállású modell lettem. Szüleim persze nem voltak túl lelkesek ettől a ténytől, de hamar bebizonyítottam, hogy felnőttem, hiszen alig egy évvel később elköltöztem otthonról, saját lakásom lett. Azt hiszem, az első látogatásukkor jöttek rá, hogy boldogulok egyedül. Mármint boldogultam… Az utóbbi egy hónapot ugyanis Galenonál töltöttem.

 Elég már, hogy mindenről ez jut eszembe! Hatalmas sóhaj közepette veszek elő egy rövidnadrágot, egy pólót és futócipőmet az egyik bőröndből. A sport mindig segített megnyugodni. Bármi volt is a gond, egy kis futás vagy úszás után jobban éreztem magam. Már leszámítva ezt az utóbbi időszakot, mikor egyáltalán semmilyen testmozgást nem végezhettem. Feküdnöm kellett, sokat pihenni, nem megerőltetni magam. Magyarán szólva, rettenetesen unatkoznom… Most, hogy átöltözni készülök is látom Gale szemében, hogy egyáltalán nem tetszik neki az ötlet. Pedig tudja, hogy nem tudok sport nélkül élni. Azt hiszem, nevezhetem ezt családi örökségemnek.

Mikor kislány voltam, Fernando rengeteget focizott velem. Mindig is játékost akart belőlem faragni. Tíz éves koromig játszottam is egy-két korosztályos csapatban – hol fiúkkal, hol lányokkal –, de mikor elköltöztünk, feladtam. Csak arra emlékeztetett volna, hogy milyen jól éreztem magam Spanyolországban, és mennyire hiányzik minden. Így a foci maradt plátói örök szerelem, viszont az úszást egyre komolyabban vettem. Nyertem a korosztályos versenyeket Nagy Britanniában, részt vehettem ifi Európa- és Világbajnokságon is több-kevesebb sikerrel. Aztán jött a pofon: egy ostoba bicikli baleset és izomszakadás a bal vádlimban. A lábam sosem lett olyan, mint volt, én pedig abbahagytam az úszást. Ekkor kezdtem el egyre több és több fotózást vállalni. Kellett valami, ami leköti a feleslegesen maradt energiáimat. Azóta a sport csak hobbiszinten maradt jelen az életemben. De a világért sem tudnék elszakadni tőle!

Végül sikerült meggyőznöm bátyámat, hogy vigyázok magamra, és az égvilágon semmi bajom nem lesz. Még a telefonomat is magammal hoztam, hogy megnyugodjon. Ahogy a közeli parkba érkezem, mélyen magamban szívom a fák, a virágok, a szabadság illatát. Istenem, de hiányzott már a mozgás! Átjár az energia, ahogy elkezdek futni. Nem figyelek semmire, csak a fülemben zakatoló zenére, és úgy érzem, sosem akarok megállni. Azonban úgy tűnik, ez sajnos egyáltalán nem rajtam múlik. Az előttem futó férfi hirtelen megáll, én pedig erősen ütközöm a hátának. Találkozásom a talajjal nem különösebben fájdalmas, a férfi mégis ijedten kapja rám tekintetét, mire kihúzom fülemből fülhallgatót, hogy halljam, mit mond.

- Nagyon sajnálom, kisasszony! – magyarázza angolul, pedig én egészen pontosan tudom, hogy nem ezen a nyelven akart megszólalni. Azonban azt egyáltalán nem értem, mit keres egy varsói parkban, mikor legjobb tudomásom szerint egy gniewno-i hotelben szállt meg a csapat.

- Nincs semmi baj – felelem neki mosolyogva spanyolul, és elfogadom a felém nyújtott kezét, mellyel már korábban jelezte, szívesen segítene feltápászkodni. Látom a pillanatnyi döbbenetet az arcán, majd féloldalas, eltéveszthetetlen mosoly kíséretében felsegít.

- Sergio Ramos vagyok – mondja, ezúttal már spanyolul.

- Tudom – közlöm vele apró, szinte észrevétlen mosolyra húzva ajkaimat. – Nem emlékszel rám, igaz? – Nem is kell válaszolnia, látom a kétségbeesést barna szemeiben.

Nando még 2005-ben mutatott be minket egymásnak. Meghívott, hogy látogassam meg a nyári válogatott edzőtáborban, én pedig örömmel mentem, hiszen akkor már évek óta nem találkoztunk. Sergio akkor még csak tizenkilenc éves volt, éppen csak kikerült az U21-es keretből, és csatlakozhatott a nagyokhoz. Egészen jól kijöttünk egymással, hiszen ő volt az egyik legfiatalabb az akkori csapatban.

- Lareina Abbott – segítem ki végül a spanyol védőt. A felismerés elemi erővel söpör végig Ramos arcán.

- Torres kishúga, hát persze! – csap homlokára a focista. Igazából nem hibáztatom, amiért nem ismert meg. Hiszen utoljára 2006-ban találkoztunk, és akárhonnan nézem, akkor tizenhat éves voltam.  Igaz, ami igaz, akkor jóban voltunk, de már hat éve volt. Sokat változtam azóta… – Hogy kerülsz Lengyelországba? Csak nem te is EB-lázban égsz? – próbál viccelni Sergio, miközben egy padhoz sétálunk.

- Így is mondhatjuk – foglalok helyet a spanyol mellett. – A bátyám sportriporter, én meg elkísértem. – Gondoltam az előző két hónapom eseményeit egyáltalán nem kell megosztanom vele. Utálok róla beszélni. Tudom már, hogy mi az első reakció: „Úristen!”, „Nagyon sajnálom”, „Elképzelni sem tudom, mit érzel”. Nos, nekem erre nincs szükségem. Gyűlölöm, ha sajnálnak. – És te mit keresel Varsóban? Úgy tudtam, hogy az ország másik felén laktok.

- Nos, igen. De a barátnőm a Radissonban szállt meg, úgyhogy meglátogattam – magyarázza, de érzem, hogy valami nem stimmel a történetben. Ki az a hülye, aki csak azért látogatja meg a barátnőjét, hogy aztán inkább eljöjjön futni? Mert abban biztos vagyok, hogy éjszakai kimenőt nem kapott del Bosquetól. – Torres tudja, hogy itt vagy? – tereli el gyorsan a témát Ramos.

- Nem, úgyhogy örülnék, ha te sem szólnál neki – válaszolom azonnal. – Ott leszünk az első meccseteken, és Galeno készíti majd a pálya melletti interjúkat. Szeretnénk meglepni.

- Nagyon fog nektek örülni – mosolyog Sergio, és látom, hogy még mondana valamit, de a telefonom csörgése félbeszakítja gondolatmenetét. Gale arca és neve villog a kijelzőn.

- Bocsáss meg, ezt muszáj felvennem – állok fel, és sétálok pár méterrel odébb, hogy felvegyem a készüléket. Persze tudom, mit akar bátyám… Csak aggódik, hogy minden rendben van-e, mert már régen eljöttem a szállodából. Megnyugtatom, hogy teljesen jól vagyok, csak nem figyeltem az órámat. Ez még igaz is, csupán a Sergioval való találkozást hagyom ki a történetből. Nem véletlenül.

- Sajnálom, muszáj visszamennem. Galen aggódik – magyarázom, miközben telefonomat visszacsúsztatom a karomra erősített tartóba.

- Nem vagy már óvodás, hogy nyolcra haza kelljen érned – nevet Ramos. Tudom, hogy viccnek szánja, és normál esetben igaza is lenne, de nem tudja, min mentünk keresztül.

- Meg van rá az oka, hidd el – felelem mosolyt erőltetve arcomra. Azonban a kérdés ott van a szemében. Tudom, hogy magyarázatot vár a kijelentésemre, de én még nem tudom elmondani. – De most rohanok, bocsi. Nem akarom megvárni, míg újrahív! – Igyekszem elviccelni a dolgot, hogy Sergio ne vegye észre idegességem. – Még találkozunk, Sese – hívom régi becenevén, mire végre ő is elmosolyodik.

- Vigyázz magadra, Kiscsillag – kiabál még utánam. Első találkozásunk alkalmával nevezett el így. Ugyanis volt egy ezüst láncom, rajta egy csillag alakú medállal, melyet még akkor kaptam Fernandotól, mikor elköltöztünk. Bele volt gravírozva, hogy „Forever”. Természetesen ez arra vonatkozott, hogy sosem szakadunk el egymástól. Évekig nem vettem le. Akkor még hittem ebben…

Mosolyogva szaladok vissza a szállodához. Hónapok óta először mosolygok őszintén.  Nem vagyok benne biztos, hogy Sergio vagy a futás volt-e rám ilyen hatással, de nem is igazán érdekel, hogy őszinte legyek. Ki akarom élvezni azt a rövid időt, amíg jól érzem magam. Mert afelől viszont nincs kétségem, hogy ez nem fog sokáig tartani. Amint elalszom, vissza fognak térni az álmaim, és holnap reggel ugyanolyan pocsékul fogom érezni magam, mint néhány órával ezelőtt.

Tudom, hogy Galeno egyáltalán nem örülne neki, ha tudná, hogy Ramosszal voltam, így nem szólok róla egy szót sem. Inkább bevonulok a szobámba, és felhívom legjobb, és nagyjából egyetlen angliai barátnőmet.
Zoey szintén focirajongó, és bár családját tekintve teljes mértékben angol, én mégis benne találtam meg a leginkább a spanyolokra jellemző közvetlen és életvidám magatartást. Ő volt az, aki annak idején a modellkedésre bátorított, hiszen ő maga is ezt a „szakmát” űzi. Zoey valahogy mindig más volt, mint az átlagos brit lányok. Nem a szabályok megrögzött híve, szabadelvű, és egyszerűen képtelen jó kislány módjára nyugton ülni. Neki buliznia kellett, folyton pörögni, pasizni. Azt hiszem, ő a legvidámabb ismerősöm. Emellett pedig gimnáziumi osztálytársam volt. Szinte mindent tud rólam, még azokat is, amiket Gale-nek sem mertem soha elmondani. Szinte… Azt ugyan tudja, hogy a spanyol válogatott nagy részével találkoztam már, de igazából sosem tértem ki Sergiora. Erről valójában senkinek sem meséltem.

Azt azonban muszáj elmondanom Zoeynak, hogy szó szerint véve a védőbe futottam. Révén, hogy óriási Real Madrid-fanatikusról beszélünk, hosszú percekig faggat, hogy milyen volt, hogy nézett ki, kedves volt-e. De természetes kitér arra is, hogy normálisan viselkedett-e velem, és hogy érzem magam most, hogy láttam. Zoey egy igazi rajongó, nekem pedig már nevetnem kell jobbnál jobb kérdésein.

Végül azzal a reménnyel fekszem le aludni, hogy talán holnap végre tényleg jól leszek. Talán holnap majd nem kell az egész világ képébe hazudnom, talán őszinte lesz a mosolyom, talán elfelejthetek mindent, ami korábban történt, talán újra boldog lehetek. Apró puszit adok az ujjamon lévő karikagyűrűnek, és a levegőbe suttogom, hogy „szeretlek”, majd hetek óta először úgy alszom el, hogy nincs fojtogató gombóc a torkomban, nincs, ami ébren tartson.