Kérdések és válaszok

Mivel azóta még két blogtól megkaptam az előző bejegyzésben említett díjat, úgy döntöttem az így összesen 33 kérdésnek külön bejegyzést nyitok :) Tehát íme a kérdések és a rájuk adott válaszaim. Fogadjátok szeretettel.

Köszönöm a díjat Dora Großnak, Nominak és Denise-nek, valamint Viviannek :)) Szuperek vagytok lányok!!!! :)

Dora 11 kérdése:

1. Melyek azok a városok, ahova mindenképpen el szeretnél jutni?

München abszolút  fölénnyel nyeri ezt a kategóriát, évek óta oda vágyom, és egész pontosan három éve kaptam rá ígéretet, hogy meg is fog valósulni. Most úgy tűnik, tényleg :))

De mivel imádok/imádnék sokat utazni, ezen kívül sok van még: Madrid, London, Berlin (úgy tűnik, nyáron ez is összejön), Róma, Stockholm (tudom, fura :D), New York. 
2. Abszolút legeslegmeghatározóbb filmélmény? (ami nagyon tetszett/nem tetszett, miért?)

Hűha. Ehhez a kérdéshez azt tudni kell rólam, hogy bármit megnézek, kedve a nyálas tinivígjátékoktól, át az akciófilmeken, egészen a horrorig, és semmit nem hagyom félbe. Egyetlen film volt eddigi pályafutásom alatt, amit nem bírtam végignézni, ez pedig a Trópusi vihar. Emlékszem, ültem a moziban két barátommal és a felétől kezdve szenvedtem, az utolsó fél órában pedig már nemes egyszerűséggel zenét hallgattam. Engem megviselt az a film, és igen, tudom, hogy ezzel rajongók ezreinek lelkébe taposok bele, de annak a filmnek számomra semmiféle értelme nem volt.

Ha viszont a pozitív értelemben vett filmélmény a kérdés, arra sokkal nehezebb válaszolnom, ugyanis rengeteg nagyon jó és nekem mai napig sokat jelentő filmet láttam. Talán a legmeghatározóbb mágis a Doktor Parnassus és a képzelet birodalma. Tudom, most is biztosan sokan hülyének néznek. De eleve úgy ültem be a moziba, hogy ez Heath Ledger utolsó filmje (a forgatás ugyanis még zajlott, mikor meghalt), és bár tudtam, hogy a történet megértéséhez külön lélek kell, engem megfogott. Azóta csak egy olyan sráccal találkoztam, aki osztozott az imádatomban. Mondanom sem kell, jól ki is beszéltük az egészet :) 
3. Sportolsz/sportoltál valamit? Ha igen, mit?

Na, ezt is inkább sorolom. Úsztam 8 évig a Jövő SC-ben, szertornáztam 2 évig, akrobatikus rock and rolloztam 12 évig először a Holiday SE, majd a Négy Muskétás egyesületben, pingpongoztam 4 évig a Statisztikában és társastáncoltam 4 évig a Caliente Tánciskolában. Azt hiszem, talán ennyi. Jelenleg nem csinálok hivatalos keretek között semmit, de hetente háromszor eljárok futni, és ha van egy órám itthon, edzésvideókkal edzek, emellett pedig barátokkal néha elmegyünk focizni, röpizni vagy fallabdázni. 
4. Mi a bűnös élvezeted?

Ha a forrócsokit nevezhetjük annak, akkor mindenképp :) Imádom, itthon is mindig van por, úgyhogy bármikor tudok csinálni, és ezzel elég gyakran vissza is élek. És mindenféle kávékülönlegességet is ide sorolnék :) Nagyon szeretem mindet, de sajnos a legtöbb nem olcsó, így ezt lényegesen ritkábban élvezhetem. 
5. Nézel sorozatokat? Ha igen, mit? Melyik a legek legje?

Na, ezt a kérdést sem lett volna szabad feltenni nekem. Rengeteg sorozatot nézek, ezt a másik blogomon ki is fejtettem a Top5 sorozat bejegyzésben. Úgyhogy a teljesség igénye nélkül sorolom, amiket jelenleg is nézek (mert vagy még futnak vagy még nem értem a végére): Bones, Supernatural, Pretty Little Liars, Chicago Fire, The OC, Doctor Who, Scandal, Sherlock, Criminal Minds, Hart of Dixie, Murdoch Mysteries, Switched at Birth, Enlisted, Arrow, Covert Affairs, Grimm, Almost Human, The Following, The Killing, Perception, Fringe, The Newsroom, Unforgettable, The Vampire Diaries, True Blood, de a "legek legje" örökké a Firends, vagyis a Jóbarátok marad <3 
6. Nagyváros vagy vidék? Miért?

Ez viszont könnyű. Nagyváros. Budapesten születtem, a belvárosban nőttem fel, elképzelni sem tudom az életemet kisebb városban. Imádom a rohanást, az állandó pörgést és a végtelen lehetőséget. 
7. Most épp mi a kedvenc dalod?

Hm. Most épp The Fray - Love Don't Die. Meghallgathatjátok IDE kattintva :) 
8. Van valamilyen "művészeti tehetséged"?

Mivel én alapvetően nem hiszek abban, hogy bármihez is kifejezett tehetségem lenne, ez kicsit erős, de zongoráztam 13 évig, csembalóztam 4 évig, fuvoláztam 1 évig, próbálok gitározni és énekelek 8 éve, úgyhogy talán a zene :) De szerintem nem feltétlenül a tehetségem nagyobb, mint az átlagos, inkább az érdeklődésem. Egyébként rajzolni is szeretek, de ez többnyire a kreativitásomba bukik bele. Bármit lerajzolok másolás nélkül, ha azt már előttem valaki lerajzolta. Ha fejből kell karaktert kitalálnom, csúfos kudarc a vége. 
9. Gimiben mi (volt) a kedvenc tantárgyad? (több is ér)

Matek, magyar (irodalom és nyelvtan), informatika :) Tudom, nem nagyon passzoknak össze, de ez van :D 
10. Mit szeretsz jobban - szórakozóhelyre járni vagy "vendéglátóipari egységbe"?

Régen a szórakozóhelyet mondtam volna, ma már inkább beülni szeretek valahova beszélgetni :) Persze táncolni is szeretek, de lényegesen ritkábban. 
11. Szereted a kávét?

Igen :) Imádom az ízét, minden reggel iszom, még akkor is, ha nem kéne :D


Noemi és Denise 11 kérdése:

1. Mennyire öltözködsz nőiesen a hétköznapokban? (smink, ruha, stb.)
Szeretek nőiesen öltözködni, de a sportos is legalább annyira az én stílusom. Na, ezt inkább megmagyarázom. Szerelmes vagyok a magassarkú cipőkbe, rendelkezem is jó néhánnyal, és ezeket előszeretettel hordom a hétköznapokban is, emellett, mint azt korábban írtam, műkörmöm van, ami szerintem alapvetően inkább nőies stílust vagy inkább némi előítélettel, kevés IQ-t és tehetetlenséget sugall az emberek felé és sminkelni is szeretem magam. Hobbiból nagyon sok különböző smink típust és technikát tanultam meg, órákig tudnék bíbelődni vele, de sokszor kedvem, időm és energiám sincs rá. Szempillaspirált és szemceruzát viszont kb. minden nap használok. Viszont, hogy ennek ellentmondjak egy kicsit, imádom a sportcipőket és a kapucnis pulcsikat is - ebből is van elég sok. Minden attól függ, milyen "hangulattal" ébredek reggel :) 
2. Nézed a valóságshow műsorokat? Ha igen, ha nem, miért?
Nem. Alapvetően nagyon kevés TV-t nézek és többnyire, ha be van kapcsolva, akkor is csak háttérzajként szolgál. De ezeket a műsorokat egyébként is kerülöm. A legtöbb valóságshow - legalábbis nálunk, mert külföldön azért vannak más típusú valóságshow-k is - primitív és olyan tulajdonságokat emel piedesztálra, amik egyáltalán nem érdemelnék meg. Őszintén nem vagyok kíváncsi arra, hogy melyik ValóVilág szereplő tud a legrondábban káromkodni, a legjobban berúgni vagy hamarabb ágyba vinni valamelyik lakótársát. Ismerek olyat, aki azért nézi, mert szerinte lehet azon röhögni, mennyire ostoba emberek vannak, de engem ez valahogy nem mulattat. Szerintem csak szánalmas. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb valóságshow megrendezett, előre megírt forgatókönyv szerint zajlanak benne az események. 
3. Abba tudnád végleg hagyni az írást?
Ezen még nem gondolkoztam, de azt hiszem, nem. Én mindig írok, még ha nem is mindig a történeteim éppen aktuális fejezetét. Napló helyett többnyire novellákat írok, és nem hinném, hogy ezt valaha abba tudnám vagy abba akarnám hagyni. Persze, ha kevés az időm, kevesebbet írok. Ez így van rendjén. 
4. Van olyan "vad" dolog, amibe félsz belevágni, de szívesen megtennéd? Ha igen, mi az?
Hm. Nem nagyon tudom, mennyire számít vadnak. Évek óta tervezem, hogy tetováltatok magamra, de még nem valósult meg. Bár valójában nem a félelem tart vissza, inkább csak még nem találtam meg azt a mintát, ami tényleg én vagyok és amit egy életen át viselnék. Motorozni is szeretnék egyszer, de ebben sem a félelem tart issza, csupán a 24 éves korhatár. 
5. Tudsz főzni, sütni? Ha nem, szeretnél megtanulni?
Nem állítanám, hogy tudok, mert még sokat kell tanulnom, de a párom szerint jól főzök és sütök, és kifejezetten szeretem is mindkettőt, bár talán sütni kicsit jobban. Jó érzés, mikor egyedül készítek valamit, és az aztán másoknak is ízlik :) 
6. Melyik történeted áll hozzád a legközelebb? Miért pont arra esett a választásod?
Most épp az I Hate Myself for Loving You. Egész nap ezen agyalok - ezért is haladok lassan az összes többivel. A miértet viszont nem tudom, ha a keletkezésének történetét nézem, nyilván a Run Awaynek kéne lennie, mégis tényleg ehhez van a legtöbb ötletem és gondolatom. 
7. Ha tehetnéd, melyik főszereplőd bőrébe bújnál? Miért?
Nehéz kérdés, mivel többnyire állati szemét vagyok a főszereplőimmel és olyan dolgokon mennek keresztül, amit abszolút nem kívánnék senkinek. De ha választanom kéne, talán Cassie lenne az, hiszen egyébként is az ő életébe ültettem át a legtöbb mindent a sajátomból. Ráadásul Fernando Torres oldalán utazgat a világban :P 
8. Az írás számodra csak hobbi vagy komolyabb terveid is vannak vele?
Egyelőre csak hobbi, hiszen egyetemre járok mellette és a diplomámból/diplomáimból tervezek majd megélni. De természetesen szeretnék ezzel is foglalkozni majd, először is az újságírás nagyon vonz, másrészt hosszú távú terveim között szerepel egy nyomtatásban megjelenő könyv is. 
9. Ha kiadathatnád az egyik történetedet, melyik lenne az, és miért?
Nehéz kérdés, mert nyilván szeretném egyszer a kezemben tartani valamelyik írásomat, de nem hinném, hogy most elég jó lennék ehhez. Így azt kell mondanom, a jelenlegi történeteim közül egyiket sem jelentetném meg. Nyomtatásban egyébként is saját történetet szeretnék majd látni, nem pedig fanfictiont. 
10. Van olyan zene, amit ha meghallgatsz, olyan, mintha csak rólad szólna? Ha igen, melyik az, és miért?
Ez is nehéz, mert immár évek óta újra és újra azon kapom magam, hogy nem magamat, hanem a történeteim főszereplőt keresem egy-egy számban. Másrészt pedig hangulat és pillanatnyi lelki állapot kérdése, melyikben találom meg önmagamat. Mostanában Mika - Grace Kelly című számát hallgatom sokat és bár nagyon is boldog vagyok a párommal, magamra ismertem benne, rám ugyanis abszolút jellemző ez a fajta megfelelési kényszer. Tényleg szinte "bárki" lehetek, akit a másik akar. Persze lehet, hogy éppen ezért leszek jó pszichológus egyszer :) De hasonló még Kowalsky meg a Vega - Magadban másokat és Gotye - Somebody That I Used to Know című alkotása is.  
11. Meglepett, hogy megkaptad tőlünk a díjat? Ha igen, ha nem, miért?
Valahányszor díjat kapok, az engem meglep, akárcsak a pozitív vélemények egy-egy rész után, mert én mindig úgy érzem, feleannyira sem sikerült jól, mint a kommentek sugallják. De mindig nagyon hálás vagyok értük, mert adnak egy lökést, és mindig kicsit jobban elhiszem, hogy jó úton járok.


Vivian 11 kérdése:

1. Emlékszel, mi volt az első történet/novella, amibe belekezdtél? Hogy végződött? Publikáltad valaha?
Hűha. Arra, hogy melyik volt, pontosan nem emlékszem. De mivel 10-17 éves korom között megszállotta anime rajongó voltam, és regisztrált tagja voltam az Anime Fanfiction Styles nevű oldalnak, biztos vagyok benne, hogy ilyen témájú történet volt, és az oldalon publikáltam is. Abban pedig 99%-ban biztos vagyok, hogy happy end lett a vége, akkoriban még nem tudtam elképzelni, hogy mást írjak. Bár úgy a harmadik "regényem" környékén már tudom, hogy fordulattal zártam, és nem mindenki számára végződött boldogan.
2. Milyen tulajdonságokkal jellemeznéd az írói stílusodat?
Erre tényleg nem tudom a választ. Szeretem azt hinni magamról, hogy izgalmasan írok, részletesen, de nem túl részletesen, át tudom az adni az érzelmeket és logikus, követhető a történetvezetésem, de mivel én tudom, mit akartam írni, nem tudom megmondani, így valóban így van-e. Azért remélem :)
3. Minden író életében eljön az az időszak, mikor nincs ihlete. Veled is megtörtént már? Ilyenkor mit szoktál tenni? Van valami sajátod módszered?
Persze, vannak ilyen időszakok. Nem hinném, hogy ilyenkor erőltetni kellene a dolgok, nem kell az üres Word dokumentum előtt ülni addig, amíg nem írsz le valamit. De én mikor nem írok is nagyon sokat gondolkozom egy-egy karakter fejével. Sokszor kapom magam azon, hogy a villamoson azt sem tudom, melyik megállónál tartok, mert egy másik világban, másik szerepben voltam. Zenehallgatás közben is rengeteg ötletem támad, de egy-egy élethelyzet, beszélgetés is segít. Meg persze, ha elakadok, az is gyakran használ, ha végigolvasom az addig megírtakat, mert így eszembe jutnak olyan dolgok, amiket az elején meg akartam valósítani, valahogy mégis elmaradtak.
4. Elégedett vagy a kezeid közül kikerült írással/írásokkal?
Ezt erős lenne kijelenteni. Soha nem vagyok teljesen elégedett semmivel, amit csinálok, legyen szó írásról, tanulásról, autóvezetésről. Mindig találok kivetnivalót és éppen ezért hónapokkal, de néha csak hetekkel később is képes lennék teljesen átírni az egész történetet. Szeretem hinni, hogy folyamatosan fejlődik a stílusom, így azt hiszem, sosem leszek teljesen elégedett.
5. Csak olyan történeteket olvasok ahol a kedvenceid vannak? Esetleg más blogokat is?
Nem, egyáltalán nem csak ilyen történeteket olvasok, ha jól van megírva a karakter, nem érdekel, ki a főhős, Sőt, egyáltalán nem is csak fanfiction jöhet szóba. Rengeteget olvasok mindenfélét, havonta 2-3 könyv a minimum, de blogok és különböző publikálási lehetőséget biztosító oldalak esetében is keresem az egyedi, saját "világot" megmutató történeteket. Sőt, mostanában tervezem feltölteni a másik blogomra az én egyik régebbi történetemet, ami abszolút mentes mindenféle fanfic beütéstől.
6. Gyerekkorban mindenkinek van kedvenc meséje. Neked melyik volt az?
Nem tudom, könyvre vagy rajzfilmre gondolsz így inkább mindkettőt leírok. A kedvenc mesekönyvem Csukás István: A téli tücsök meséi volt, még most is bármikor elolvasom :) A kedvenc mesefilmem pedig a Tom és Jerry volt, több kazettányi felvételem volt belőle és valahányszor beteg voltam, elég volt berakni egyet, hogy lekössenek. De nagyon szerettem a Charlie - Minden kutya a mennybe jut című mesét is. Ezt mostanában néztem újra :)
7. Mit tartasz a legrosszabb emberi tulajdonságnak?
Nehéz. Sok rossz tulajdonság van, de többnyire az ember csak akkor lesz "elviselhetetlen", ha ezek keverednek. Szerintem nincs olyan tulajdonság, amit nem lehet tolerálni, feltéve, hogy nem párosul valami hasonlóan rosszal. De mondjuk amit nehezen tolerálok az a szélsőséges énközpontúság és a hiperérzékenység együttes keveréke - volt hozzá szerencsém több ízben is.
8. Mi számodra a legfontosabb dolog egy emberben?
Attól függ, milyen kapcsolatban állok az emberrel, de úgy általánosságban szerintem nagyon fontos az őszinteség, még akkor is, ha néha fáj hallani. Engem rántott már vissza a szakadékból, hogy egy barátnőm közölte velem, mennyire megváltoztam és ő mennyire utálja ezt. Azóta is hálás vagyok neki :)
9. Melyik az a zeneszám, amiről úgy gondolod, hogy téged sugall?
Nem is tudom. Nomi és Denise kérdései között volt már egy hasonló, így az ott megadott válaszok természetesen itt is élnek, de van még egy szám, ami nem szövegét tekintve szól rólam, sokkal inkább a stílusa fogott meg. Ez pedig The Civil Wars - Barton Hollow.
10. Mit gondolsz a bloggeren elterjedt díjakról? Hasznosnak találod őket? Vagy más véleményen vagy? Miért?
Sok szempontból hasznosak. Lökést adhatnak az írónak, önbizalmat, esetleg egy kis pluszt, hogy meg akarjon felelni ennek a díjnak. De sajnos láttam már sok olyat, hogy a díjat csak azért adták tovább XY-nak, mert amúgy ők jó barátok, és nem az írásaival érdemelte ki. Szerintem amellett, hogy tényleg jól esne ezek a díjak, azt is meg kell mondani, ha valami nem tetszik, ha valamin változtatni kéne, mert így lehet fejlődni.
11. Szeretsz ezekre a kérdésekre válaszolni? Ha igen, ha nem, miért?
Én alapvetően szeretek kérdezni és kérdésekre válaszolni :) Én az a típus vagyok, aki magától nem kezd el beszélni, de ha kérdeznek, nagyon szívesen válaszolok nagyjából bármire. Őszintének tartom magam, sőt néha talán túlságosan is hosszan és őszintén fejtek ki egy-egy gondolatot.

Második díj - újratöltve

Sziasztok!

Nos, ez lenne a nagy visszatérő bejegyzésem. Esküszöm, az arcomról leég a bőr, amiért ilyen sokáig nem jelentkeztem, de higgyétek el, mikor azt mondom, tényleg összecsaptak a fejem felett a hullámok mostanában és sem kedvem, sem igazán sok időm nem volt írni. De most itt vagyok Dora Groß jóvoltából egy díjjal :) És az ígérettel, hogy ma este átolvasom, kijavítom a novella utolsó részét, és fel is teszem a blogra a hétvégén.

Szóval köszönet a díjért Dora Großnak :) 

Szabályok:

- Írj 11 dolgot magadról!

- Válaszolj a jelölő minden kérdésére!

- Tegyél fel 11 kérdést!

- Add tovább 11 blognak!

- Nincs visszaadás.

Mivel ezt a díjat - ahogy a cím is mutatja - már megkaptam korábban, így előrebocsátom, hogy nem fogom továbbadni. De mivel olyan régen volt már a dolog, úgy gondoltam, újra írok magamról 11 dolgot és természetesen a kérdésekre is válaszolok :)

11 dolog magamról:

1. Imádok olvasni, idén az évi 100 könyv az álomcél. Már 14-nél tartok :)

2. Néhány éve elszakadt egy izom a lábamban, mikor belecsapódtam egy fába :D

3. Van egy nővérem.

4. Műkörmöm van immár több mint két éve. Akkor csináltattam, mikor abbahagytam a zongorázást, és engedélyezetté vált a hosszú köröm. (Persze azóta is szoktam zongorázni, és egész jól megtanultam kezelni :))

5. Beszélek angolul és németül, most a következő cél a spanyol.

6. Teli van a szobám fényképekkel barátokról, családtagokról.

7. Johnny Depp a kedvenc színészem, de 90%-ban a 2004 előtti filmjei miatt :)

8. Öngyújtókat gyűjtök.

9. A teknősömet Eric Northman után hívom Ericnek.

10. Szeretem a verseket, az egyik szekrényem ajtaját ki is plakátoltam a kedvenceimmel.

11.Hat helyen van kilyukasztva a fülem.

A 11 kérdésre EBBEN a bejegyzésben válaszolok.

Time to Change - 3. rész

Tudom, hogy meg fogtok ölni azért, amit most mondok, de nem tudok mást tenni. Mégis lesz egy 4. része a novellának. Ennek oka pedig, hogy olyan hosszú lett ez a rész, hogy kénytelen voltam kettészedni, és így tartalmilag is egy kicsi jobb lesz - remélem legalábbis :) Viszont még egy örömhír, hogy mivel kész a 4. rész is, egy héten belül hozom! :)

A szavazással egyébként nagyon megleptetek. Pillanatok alatt olyan sok voks gyűlt össze, hogy álmomban sem számítottam erre :) Köszönöm Nektek!

Most pedig: jó olvasást!

°-°-°-°

Time to Change

3. rész

Könnyeimmel küszködve, törülközőbe csavarva lépek ki Fernando szállodai lakrészének fürdőszobájából. Hiába tiltakoztam, a fejébe vette, hogy ha már ő rángatott el ide, akkor ő fizeti a müncheni szállásomat. Végül hosszas vitatkozás után, erről csak azon az áron volt hajlandó letenni, hogy akkor az ő szobájában fogok lakni a klub költségére. Végül ráhagytam. Hiszen úgyis csak két éjszaka az egész… Azt bárhol kibírom.

A délutáni találkozó óta jó pár óra eltelt, én mégis még mindig tökéletesen tisztán látom magam előtt a húgom dühös arcát. És éppen úgy fáj, mint akkor. Igazság szerint nem is tudom, mire számítottam. Hiszen egyetlen szó nélkül hagyott ott minket, és azóta nem keresett, pedig Julia egy tapodtat sem mozdult. Ha akart volna bármit is, megtalál. De világos, hogy nem akart, én mégis rárontottam. Ráadásul a volt barátjával együtt. Zseniális terv, tényleg… Nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy el fog küldeni, én mégis az utolsó pillanatig hinni akartam benne, hogy örülni fog.

Mert ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam, és nem hiszem, hogy huszonkilenc évesen fogok ebben megváltozni. Azt hiszem, a remény az én drogom. És nem tudok leszokni róla, mert éppen ez tart életben is.

Fernando az ágyán ül, éppen a telefonját nyomkodja. Valószínűleg játszik. Mert ő egész nap játszik. Esküszöm, rosszabb, mint egy kisgyerek. Még a lánya is hasznosabban tölti a szabadfoglalkozást az óvodában, mint ő…

Alig beszéltünk azóta. Mikor kijött a kávézóból, egyetlen szó nélkül beszállt a kocsiba, és visszajöttünk a szállodába. Hagyta, hogy útközben kisírjam magam, nem mondott vagy kérdezett semmit, és ez nekem így tökéletesen meg is felelt. És a szobába érve is csak gyorsan közöltem vele, hogy lezuhanyozom, és már el is tűntem. Nem volt kedvem beszélgetni. Semmi szükségem nem volt rá, hogy elmondja, mit érez, vagy én elmondjam neki. Változtat az bármin is? Nem, Vicky ugyanúgy elküld, és ugyanúgy levegőnek néz akkor is, ha megteszem.

Ahogy Nando észreveszi, hogy végeztem, leteszi a telefonját maga mellé és rám emeli jellegzetesen barna szemeit. Arca meglepett, nekem pedig olyannyira máshol jár az eszem, hogy másodpercekbe telik felfognom, hogy döbbenete valószínűleg annak köszönhető, hogy még mindig törülközőben állok alig egy méterre tőle. Gyorsan összeszedek néhány ruhát, és fülig vörösödve sietek vissza a fürdőszobába. A szívem őrült gyorsan ver, levegőt is alig kapok. Tudom, Istenem, pontosan tudom hogy nem kéne ezt éreznem. Egyáltalán nem….

Csak érjünk haza Londonba…! Akkor elfelejthetem végre ezt az egész hétvégét, és csinálhatok megint úgy, mintha a húgom halott lenne, Fernando pedig nem egy városban élne velem. Talán gyáva vagyok, hogy ezt gondolom. De még mindig jobb, mint az igazság.

Mikor következő alkalommal – immár felöltözve – lépek be a helyiségbe, Fernando éppen egy üvegből, melyet valószínűleg a mini bárból vett elő, tölt whiskyt két pohárba. Nem kérdezi kérek-e, csupán a kezembe nyomja az egyiket.

- Ezt idd meg! – adja ki az utasítást. – Hidd el, jót fog tenni.

Nem vagyok egészen biztos abban, hogy igaza van, mindenesetre számhoz emelve a poharat, egy kortyra legurítom a tartalmát. Nyelőcsövem ég az alkohol után, azt hiszem, az arcom is eltorzul, mégis piszok jól esik a tudat, hogy ha ezt még néhányszor megismétlem, nem fog így fájni.

- Még egy? – kérdezi Fernando, de meg sem várva a választ már tölti is a következőt nekem és magának is.

Nem tudom, mit tervez, de ha le akar itatni, nagyon jó úton jár.

°-°-°-°

Részeg vagyok. Túlságosan részeg ehhez a beszélgetéshez, de hogy őszinte legyek, nem nagyon érdekel. Azt hiszem, most már semmi sem érdekel igazán.

- Tudod, hogy egy bunkó vagy? – fordulok Fernando felé, aki pontosan ugyanannyit ivott, mint én, mégis olyan józannak tűnik, mint mikor elkezdtük.

Valószínűleg nem életem legjobb ötlete, hogy részegen akarok Nandonak tanácsokat adni az életével és a viselkedésével kapcsolatban, de a szám önálló életre kelt. Már egyáltalán nem én irányítok. A szavak csak úgy kibuknak belőlem.

- Bunkó. Összetartás meg minden, de nem értem, miért kell neked folyton beszólni mindenkinek, ha a többiekkel vagy. Állati lekezelő, ahogy megbámulod a csajokat – magyarázom, de a nyelvem nem pörög úgy, ahogy szeretném. Abban sem vagyok biztos, hogy Fernando egy szavamat is érti. – Nem vagy gimis. Az egész világon mindenki ismer téged. Már nem kell bizonyítanod senkinek semmit. Minek játszod még mindig az agyad?

- Lina… – kezdene bele valamibe, de nem hagyom szóhoz jutni.

- Ne Linázz itt nekem! – vágok közbe, miközben szavaimnak meglehetősen koordinálatlan kézmozdulatokkal igyekszem hangsúlyt adni. – Téged marhára nem érdekel, én mit gondolok. Megkerested Vickyt, mert bűntudatod volt. Talán még hiányzott is. Én rohadtul nem vagyok fontos. – Ha csak egy kicsit józanabb lennék, biztos leállítanám magam, de így képtelen vagyok rá. Ki akarom mondani, mert ha visszamegyünk Londonba, úgyis minden a régi lesz. Ő úgyis elfelejti ezt az egészet. Az utat, Vickyt. Engem. – Miért rángattál el ide? Téged kicsit sem érdekel, mi lesz velem meg a családommal. Elérted, hogy azt higgyem, félreismertelek, és elvetted tőlem.

- Lina. – Fernando feláll a fotelből, és ezzel együtt én is felpattanok az ágyról. Nem akarom, hogy leállítson.

- Az egészet elvetted. Csak magaddal törődtél – mondom tovább, szememben pedig apró könnycseppek jelennek meg.

- Lina! – szól rám a focista ezúttal határozottabban, és tesz is felém néhány lépést. Hátrálni kezdek, félek, mi történne, ha túl közel engedném magamhoz. Hátam azonban hamarosan nekiütközik a falnak, és már nincs hova mennem.

- Én egy kicsit sem számítok. – Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, és azt hiszem, ezzel még saját magamat is meglepem. Fogalmam sem volt arról, hogy ez ennyire fáj. Olyan profin nyomtam el magamban minden Fernando iránti érzésemen, hogy szinte meg is feledkeztem róla, hogy léteznek. És míg én elzárva tartottam őket, egyre csak erősödtek. És amikor azt mondta, megbánta, hogy szakított a húgommal… Összetört a szívem. Fernando és Vicky is összetörte.

Nando már előttem áll. Csupán néhány centire. Vadul kapálózva igyekszem minél távolabb tartani magamtól, de ő józanabb és, valljuk be, sokkal erősebb nálam. Lefogja mindkét kezemet, és a falhoz szorít. Esélyem sincs szabadulni.

- Számítasz, Lina – mondja az arcomba olyan határozottsággal, hogy minden ellenkezést feladok. – Itt és most csak te számítasz.

Ahogy felnézek rá, ahogy belenézek barna szemeibe, elakad a lélegzetem. Két kezemet még mindig a falhoz szegezve tartja és arca csupán néhány milliméterre van az enyémtől. Érzem a leheletét az arcomon, és látom tekintetében a vágyat, amely mintha csak tükörképe lenne az enyémnek. Ajkaim akaratlanul is elválnak egymástól, és ezzel mintegy engedélyt adok rá, hogy elszabaduljon minden. Minden, amit visszatartottam, minden, amitől féltem.

Amint ajkaink összeérnek, már egyáltalán nem érdekel, mit miért tesz vagy tett korábban. Már csak ő van és én. Nem puhatolózik és egyáltalán nem óvatos, szenvedélyesen csókol, én pedig elvesztem a fejem. Kiszabadítom kezeimet, és a pólója alá nyúlva körmömmel végigszántom a hátát, mire, ha lehet, még inkább a falhoz nyom. Érzem minden egyes izmát, ami megfeszül, ahogy hozzáérek. Egyik kezével a fenekem alá nyúl, és egy kicsit megemel, így arcom épp az övével kerül egy magasságba. Olyan könnyedén tart, mintha súlyomat egyáltalán nem is érezné. Testünk minden lehetséges ponton összeér, érzem őt, bőröm szinte meggyullad, ahogy hozzáér. Biztos vagyok benne, hogy ha a fal és Fernando nem tartana ilyen biztosan, itt helyben összecsuklanék. Hiszen már így is remegek. Lábamat körbefonom csípőjén, mire halkan felnyög, és ezúttal már szabályosan beleprésel a falba. Egy papírlap sem férne már el kettőnk között. De nekem nem elég. Többet akarok. Mindent. Még közelebb akarom érezni magamhoz.

Néhány gyors mozdulattal, anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra is eleresztene, az ágyhoz visz, és hanyatt fektet. Ekkor áll meg először, fölém térdel, karjaival a fejem mellett támaszkodik, és az arcomat fürkészi. Nem tudom, mit keres, és nem tudom, mire vár, de néhány másodpercig csak némán figyel, nem mozdul. A szemében ott csillog mindaz, amire vágytam, ott látom benne a valódi Fernando Torrest. Most nem játszik szerepet, nem akar megfelelni a közvéleménynek vagy a csapattársaknak. Bár Vicky miatt jöttem München, délután óta most először érzem úgy, nem volt hiábavaló az utam. Mert ha a húgomat nem is, valaki mást megtaláltam, akit bár tudtomon kívül, de legalább annyira kerestem.

Fernando féloldalas mosolyra húzza ajkait, és felém hajol. Ám ezúttal nem heves, nem követelőző és nem sürget semmire, lassan és lágyan csókol. Ajkainak finom ízére minden érzékem eltompul, már csakis rá tudok figyelni. Elveszek benne.

Azt akarom, hogy sose érjen véget. Hogy örökké csókoljon, örökké így vágyjon rám.

De az örökké borzasztó hosszú idő…

°-°-°-°

A hotelszoba ablakán beszűrődő napfény az arcomat égeti. Kábán nyitom ki a szemem, és azonnal Fernando békés és nyugodt arcát pillantom meg közvetlenül magam mellett. Egy pillanatig azt hiszem, álom az egész, és elég csupán néhányszor pislognom, hogy eltűnjön. De ő nem mozdul. Valahányszor újra kinyitom a szemem, még mindig a karjaiban fekszem. És fogalmam sincs, hogyan kerültem oda. Másodpercek telnek, mire az agyam végül magához tér, és derengeni kezd, mi történt.

- Istenem, de hülye vagyok… – szalad ki a számon, de azonnal meg is bánom. Nem hiányzik, hogy még Fernando is felébredjen. Egyáltalán nem vagyok még kész a szemébe nézni. Nem akarom látni benne a bűntudatot, nem akarok szembesülni vele, hogy mikor visszaérünk Londonba, ez meg sem történtté fog válni.

Mély levegőt veszek, majd óvatosan lefejtem magamról a spanyol karját, lopakodva felkapom a ruháimat, firkantok egy semmitmondó üzenetet arról, hogy elmentem, és kisietek a szobából. Friss levegő kell vagy megfulladok. Bűntudat, félelem és fájdalom mardossa szívemet. Eljöttem Münchenbe, hogy visszakapjam a húgomat, erre lefekszem a volt barátjával. Egyszerűen csodálatos. Remek nővér vagyok… Pedig azt hittem, ennél jobban már nem szúrhatom el.

Kilépve a szállodából csak megyek a lábam után, és fogalmam sincs, merre tartok. Azt hiszem, nem is fontos. Csak sétálok, és igyekszem nem gondolni az újra és újra bevillanó emlékképekre a tegnap éjszakáról, de nem szabadulok. Ismét hatalmába kerít a bűntudat és a rettegés a következményektől. Mert bármit próbáltam is elhitetni magammal az utóbbi néhány napban, igenis fájna, ha Fernando visszaváltozna azzá az érzékelten tuskóvá, akiként megismertem. Még akkor is, ha valójában az volt igazán ő. Nem tudnám őt is elveszíteni. Már nem tudnám őt úgy semmibe venni, mint korábban tettem. Túl sokat jelent. Veszélyesen sokat…

Észre sem veszem, és egy parkban találom magam, az út túloldalán pedig ott a kávézó, ahol a húgommal találkoztunk tegnap. Egy padra roskadok, melyről tökéletes rálátás nyílik az üvegablakokra. Nem tudom, mit keresek itt, Vicky elég világosan fogalmazott, én pedig tegnap még határozottan úgy gondoltam, többé nem keresem őt. Hogy elengedem. Most mégis itt vagyok alig néhány méterre a helytől, ahol nap, mint nap dolgozik. Hirtelen ötlettől vezérelve előszedem a hotelszobában a zsebembe gyűrt papírt és tollat, és írni kezdek. Mindent leírok, mindent, ami csak eszembe jut. Az összes érzésem, minden hibám és a húgom minden hibája, a múlt, a jelen és a jövő is végül a papíron landol. A félelmeim, a vágyaim, az elveszett hitem.

Nem olvasom át a levelet, mert tudom, ha megtenném, nagyon sok mindent kihúznék belőle. Átgondolnám az egészet, és már nem lennék ilyen őszinte. Nem tudnék az lenni. Így inkább összehajtom a lapot, hogy ne is lássam, mi van rajta, és remegő lábakkal a kávézó felé indulok. Abból kiindulva, hogy tegnap délután dolgozott, reménykedem benne, hogy húgom nincs itt, és valamelyik kollégáján keresztül adhatom át neki az üzentet. Mert mi van, ha nem érdekli? Ha azonnal, olvasás nélkül széttépi. Nem bírnám még egyszer látni az elutasítást a szemében. Mert én még emlékszem, tisztán emlékszem arra, milyen volt a tekintete, mikor megkapta az áhított bicikli a tízedik születésnapjára, és milyen áhítattal nézett apára, mikor megmutatta neki, hogy lehet kéz nélkül tekerni. Nyitott volt a világra, csodálta a szüleinket és még hitt a mesékben. Harcias volt, és akaratos, de hitt benne, hogy bármit elérhet, nincs akadály, ami őt legyőzhetné. Nem akarom, vagy inkább nem tudom elhinni, hogy ez a tűz örökre eltűnt. Hiszen ő volt a legerősebb hármunk közül…

Szerencsém van, ma is csak délután dolgozik. Egy Tom nevű, egész barátságosnak látszó srácra bízom a levelet, és remélem, valóban átadja majd a húgomnak. Nem hiszem, hogy választ kapok majd, de szeretném, ha Vicky végre megtudná, hogy nem csak ő szenvedett és nem csak ő változott meg az évek alatt. Minden német tudásomat összeszedve megköszönöm Tomnak a segítséget, majd távozom a kávézóból, és mivel néhány óra múlva a reptéren kell lennünk, visszaindulok a szállodába. Azonban útközben minden kirakatot alaposan megbámulok, minden közeledő kutyát megsimogatok, és egyáltalán mindent megteszek, hogy minél később találjam magam újra szembe Fernandoval.

°-°-°-°

Mikor visszaérek a szállodába, Fernando nincs sehol. Csendben összepakolom a holmimat, rendet rakok, amennyire csak lehetséges, és még olvasni is marad egy kis időm. Mert ő csupán akkor kerül elő, mikor majdnem kilencven perccel később indulnunk kell a reptérre. És nincs is egyedül, Juan Mata hűségesen követi, mint akit felbéreltek, hogy egyetlen másodpercre se maradjunk kettesben. Talán így is van… Talán Fernando kérte, hogy ne kelljen szembesülnie mindazzal, ami történt, és amin, már ha akar, sem tud változtatni.

A vállára kapja táskáját, és távozik a szobából. Mindezt úgy, hogy rám sem néz egész idő alatt, ami valljuk be, művészet, mikor a másik mindössze fél méterre áll tőled.

- Majd add le a kulcsot. – Ennyi. Ennyivel intéz el mindent.

Nem sírok, nem mutatom, hogy fáj. De belül összetört valami. Ebben a pillanatban úgy érzem, az a Fernando, akit reméltem, hogy megismerhetek egy kicsit jobban, valójában soha nem is létezett. Csak a képzeletem űzött velem csúnya tréfát, csak a szívem játéka volt minden. És hirtelen ugyanott találom magam, ahonnan indultam. Ahol akkor voltam, mikor elvállaltam azt az óvodai munkát.

°-°-°-°

Ahogy landol a gép, eltűnök Fernando látóteréből. Kirohanok a legelső taxihoz, és igyekszem minél messzebb kerülni az újságíróktól, fotósoktól és az egész Chelsea-től. Gyáván hangzik, de elmenekülök, mielőtt bárki észrevehetné, mekkora erőfeszítésembe kerül, hogy ne omoljak össze.

Hirtelen ötlettől vezérelve, táskám mélyéről előhalászom a telefonomat, és beütök egy számot. Egy olyan számot, melyet már régóta nem hívtam. Egykor még a nevet is kitöröltem a készülékből, remélve, felejteni tudok. De nem ment. Nem is igazán akartam, hogy menjen. Mert ő volt az, aki mindig összeszedett a földről. Mikor azt hittem, a szakadékból már nem tudok kimászni, ő mindig értem jött, és ő volt, akiről biztosan tudtam, hogy mindig elkap, ha zuhanok.

Csupán egyszer tévesztett célt…

Számolom a csengéseket. Számolom, mert egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy végül felveszi. Már a kilencediknél tartok, már épp feladnám, és elkönyvelném magamban, hogy ez egy borzasztó rossz ötlet volt, mikor meghallom a hangját. Épp olyan vidám és magabiztos, ahogy emlékeztem rá.

- Szia, Garrett! – szólok bele a készülékbe.

Ha pszichológus lennék, biztosan valami olyasmit gondolnék magamról, hogy partnerfüggő. Hogy nem tud elszakadni. Hogy nem tudja elengedni a múltat. Hogy az emlékekbe kapaszkodik, hogy ne legyen egyedül. Talán mind igaz is. Talán én vagyok a legostobább ember egész Londonban. Talán csak dühös Fernandora. Vagy inkább magamra… De tudom, hogy most már nincs visszaút. Ezzel a hívással elszabadítottam magamban valamit, amit egyáltalán nem biztos, hogy féken tudok majd tartani.

- Nem tudnánk találkozni valahol?

Szavazz!

Sziasztok!

Mint, azt láthatjátok, bal oldalra kikerült egy szavazás arról, hogy melyik történetemből legyen friss legközelebb :) Ennek oka, hogy mindháromhoz - a novellával együtt mind a négyhez sok ötletem van, és mindegyiket tudnám írni, de egyszerre sajnos csak az egyikre van időm. Így kíváncsian várom a véleményeket!

Az új novelláról annyit, hogy valószínűleg egy, de maximum két részes lenne és a Real Madrid egyik játékosa állna a középpontjában és talán kicsit jobban az érzelmekre helyezné a hangsúlyt a történettel szemben. Ennél többet egyelőre ne szeretnék elárulni róla!

Szóval arra kérek mindenkit, hogy szavazzon! A szavazás jövő péntek éjfélig él, de az állás függvényében már korábban is elkezdem írni a folytatást, mert most, hogy kicsit több időm van, minden héten szeretnék frissíteni.

A Time to Change utolsó része pedig még ma éjszaka vagy holnap érkezik! :)

Happy New Year 2014!

Boldog Új Évet Kívánok Minden Kedves Olvasómnak! :)

Köszöntsétek vidáman, jó társaságban 2014-et!

Time to Change - 2. rész

Ezzel a résszel szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni minden Olvasómnak! Remélem, tetszeni fog. Lesz még egy harmadik, befejező rész - az sokkal inkább karácsonyi lesz, mint ez, de azon még van mit javítani.
Jó olvasást! :) Az elírásokért elnézést kérek.

°-°-°-°

Time to Change
2. rész

Ha valaki néhány héttel ezelőtt azt mondja nekem, hogy Fernando Torres társaságában fogok ülni egy padon az állatkertben, miközben két gyermeke önfeledten szaladgál a mászókák és hinták dzsungelében, egészen biztosan bolondnak néztem volna. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy mi egymás korlátok nélküli ócsárlásán kívül bármit is együtt csinálhatnánk.

- Beadtuk a válási papírokat – szólal meg hirtelen a focista látszólag minden előzmény nélkül. De én tudom, hogy volt előzménye.

Mikor múltkor beállított hozzám azzal, hogy megtalálta Vickyt, valami megváltozott. Rengeteget beszélgettünk azóta. Nem tudom, hogy a hála vagy valami más az oka, de már nem tudok rá ugyanúgy nézni, mint korábban. De még mindig nem igazodok ki rajta. Mikor a csapattársaival van, igazi seggfej. Minden nőt alaposan megnéz magának, és úgy beszél a feleségéről, mintha csak azért élne, hogy az ő kívánságait teljesítse. De mikor egyedül vagyunk, minden más. Csak egy egyszerű apa, aki bármit megtenne a gyerekeiért, még egy rossz házasságban is maradna, csak hogy ők ne sérüljenek. A baj csupán az, hogy fogalmam sincs, melyik az igazi énje.

- Sajnálom – felelem. Nem tudom, mi mást mondhatnék.

Fernando nem néz rám, Norát és Leot figyeli ugrásra készen, de tudom, hogy hallotta.

- Azt hiszem, én nem – közli végül. – Oli az egyik legjobb barátom volt. Meg kellett próbálnunk együtt, különben egész életünkben azon gondolkoznánk, mi lett volna, ha… De nem működött. Ennyi.

Nem kérdezek, nem kell tovább magyaráznia. Ismerem ezt az érzést.

°-°-°-°

Az után a bizonyos folyosói eset után Garrett és én sokáig csak barátok voltunk. Legjobb barátok. Legalábbis ezzel áltattuk magunkat mind a ketten. De egyik éjszaka, az éppen aktuális randija után felhívott telefonon. Még szinte kómában nyomtam meg a zöld gombot, és majdnem kapásból el is küldtem a francba, amiért ilyenkor hív, de a hangja borzasztóan kétségbeesett volt. Azt mondta, menjek ki a folyosóra, mert feltétlenül mondania kell valamit. Bár egyáltalán nem érettem, mi lehet ilyen fontos az éjszaka közepén, kikászálódtam az ágyból, és úgy, ahogy voltam, kócosan, álmosan, ráadásul pizsamában kimentem az ajtó elé.

Garrett idegesen toporgott a folyosón, a körmét rágta, ezt pedig addig mindössze egyszer láttam tőle: mikor először találkozott Amerikában élő apjával tizenöt év után. Mikor meglátott, elém lépett, és csak egyetlen kérdés hagyta el a száját.

- Gondolod, hogy kettőnk között működne? – Ennyi. Nem mondott többet, én pedig révén, hogy álmomból riasztott néhány perce, nem fogtam fel azonnal, mire céloz. Félrebillentett fejjel, értetlenül bámultam rá, mire szinte dühösen megrázta a fejét, tenyerét a tarkómra csúsztatta, megához húzott és egyszerűen megcsókolt.

Lina & Garrett

Utólag elmondta, hogy Bella, a lány akivel aznap este randizott, aranyos volt, túlságosan is. Szinte

tökéletes. Tudta, hogy bele tudna szeretni, tudta, hogy bele is fog szeretni, ha így haladnak. És pont ezért jött előbb hozzám. Tudnia kellett, hogy van-e esélyünk, mielőtt belevág egy komoly kapcsolatba.

Az diplomaosztóig minden rendben volt. Szerelmes voltam és nagyon boldog. Az egyetem után azonban Garrett Londonban, a szülővárosában kapott munkát, nekem pedig haza kellett mennem Madridba Juliához. Hónapokig próbálkoztunk a távkapcsolattal, míg végül egyik nap nővérem a kezembe nyomott egy repülőjegyet Londonba, és közölte, hogy addig nem jöhetek haza, míg újra nem látja azt a mosolyt az arcomon, mint mikor bemutattam neki Garrettet.

Hallgattam rá, és Garrett után jöttem teljesen egyedül egy teljesen idegen országba. Reméltem, hogy ugyanonnan folytathatjuk, ahol az egyetem végeztével abbahagytuk.

Talán naiv voltam. Talán csak szerelmes.

°-°-°-°

A repülőn ülve idegesen tördelem a kezemet. Nem akarom, vagy inkább nem tudom elhinni, hogy ennyi év után látni fogom Vickyt. A Chelsea teljes csapata itt van körülöttem, az edző, a gyúró, mindenki. De engem nem érdekel. Csakis a húgom jár a fejemben. Kilenc év. Ennyi ideje nem találkoztunk. Az emlékeimben egy tizennyolc éves, lázadó kamasz él, a mindig dühös szemével és a feketére festett, hosszú hajával. Még arra is emlékszem, hogy szaladtak össze a ráncok a homlokán, mikor úgy érezte, Julia és én korlátozni akarjuk a szabadságában. Nem tudom, mire számítok. Hiszen nem lesz ugyanolyan. Már felnőtt nő. És én nem voltam mellette, amikor valóban felnőtt vált belőle…

Fernando gondosan körülnéz, hogy figyeli-e valamelyik csapattársa, majd kezét az enyémre teszi, és megszorítja. Döbbenten kapom felé a fejem, de nem néz rám. Arckifejezése semmit nem változott. Bámul ki az ablakon, és úgy tesz, mintha semmi jelentősége nem lenne ennek a mozdulatnak. Pedig van. Számomra van, bár azt, hogy ez mit jelent valójában, még magamnak is félek bevallani.

Mély levegőt, nehogy gondolataim kiüljenek az arcomra is.

- Miért kerested meg? Hagyhattad volna a fenébe. Már régóta nem volt a te gondod – szólalok meg végül összeszedve minden bátorságomat. Mert ehhez bizony az kellett. Biztosra veszek, hogy a válasz nem nekem vagy az előtörni kívánkozó érzéseimnek fog kedvezni. Mi több, fájni fog.

- Nem ismersz – közli már-már ridegen, rajtam pedig úrrá lesz a csalódottság. Hirtelen ugyanazt az embert látom, mint oly sok évvel korábban. A focistát, akit senki már nem érdekel önmagán kívül.

Már azt hiszem, nem folytatja, mikor végül felém fordul, és barna szemeit az enyémbe fúrja. Őszintén nem tudom, mit látok benne. Egykor biztosra vettem, hogy ismerem a tekintetét. Láttam benne mindent, amit látni akartam. Önzést, magabiztosságot, fennhéjázást, lenézést. De most… Már képtelen vagyok ezeket felfedezni ugyanabban a szempárban.

- Valamit meg kell értened. Az ember nem játszhat világ egyik legjobb klubjában, ha fél. Vicky és én nagyon hasonlítottunk. Legalábbis mindenki ezt hitte. Nekem a központban kellett lennem, ha azt akartam, hogy megismerjék a nevemet. Kellett, és nem akartam. Előadtam magam, mikor kellett, és néha már olyan jól sikerült, hogy én magam is elhittem. Egy időben szinte le sem vettem ezt az álarcot. Akkoriban voltam Vickyvel. Egy idő után már átvettem a stílusát, és mikor erre rájöttem, mikor Ollala a fejemhez vágta, mekkora seggfej lettem, akkor szakítottunk Vickyvel utoljára. És ez volt az egyetlen alkalom, mikor én mondtam ki, hogy vége, nem pedig ő. És vagy ezerszer megbántam.

Összeszorítom a fogaimat. Tudtam, hogy ezt fogom hallani, mégis piszkosul fáj. Jobban, mint kellene. Érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, így inkább elhúzom a kezem Fernando szorításából, és elfordulva alvást imitálok. Nem láthatja rajtam, mit érzek. Sőt, nem is érezhetem ezt. Hiszen ismerem ezt az embert. A fenébe is, ismerem!

°-°-°-°

Igazán szerencsém volt. Hamar kaptam munkát Angliában. Igaz, nem Londonban, de közel hozzá, így Garretthez költözhettem. Azt hittem, így jó lesz. Szerettem őt. Jobban, mint bárki mást, jobban, mint saját magamat. És itt követtem el a hibát.

Senki mást nem ismertem Angliában rajta kívül. Mindenben rá támaszkodtam. Mindenben. Furcsa, Garrett volt az, aki megtanított kiállni magamért. És végül ő volt az egyetlen, akivel szemben sosem mertem ezt megtenni. Belefáradt. Én is.

Nem volt balhés szakítás, de annál súlyosabb következményekkel járt. Bár közös megegyezéssel váltak külön útjaink, mégis utána minden erőmmel azon voltam, hogy visszahódítsam. Addigra már elég sok közös barátunk volt Angliában, így viszonylag gyakran találkoztunk. Többször kötöttünk ki egy-egy éjszakára egymás ágyában, és én minden alkalommal azt hittem, ezúttal jó lesz, ezúttal újra úgy fog rám nézni reggel, mint évekkel korábban. De a szívem minden alkalommal csak még az addiginál is apróbb darabokra tört. Egy évig játszottuk ezt a furcsa játékunkat, míg végül az egyik alkalommal magával hozott egy lányt. A barátnőjét. Dühös voltam. Dühös, mert éppen egy héttel korábban mondta, hogy most nem tudná újrakezdeni, de ha várok, akkor talán valamikor… Természetesen az én értelmezésemben ez annyit jelentett, hogy sínen vagyok. Erre ott volt ez a lány a szőke hajával és a világos szemével. Szívesen megfojtottam volna, pedig ő valószínűleg semmiről sem tehetett. Dühöngve hagytam ott a találkozót. Úgy éreztem, Garrett egyszerűen átvert, és játszott velem, mert néhány éjszakára jó voltam még neki.

Hetek teltek el, mire eljutottam arra a döntésre, hogy bármit is gondolok magamról, bármilyen hálás is vagyok Garrettnek azért, akit faragott belőlem, el kell őt engednem, mert ennél jobbat érdemlek. Végül a költözés mellett döntöttem. Új városrészre, új munkahelyre volt szükségem. Az meg sem fordult a fejemben, hogy visszamegyek Juliához. Nem akartam újra abban a házban élni. Abban, ami teli van a szüleinkkel és Vickyvel. Emlékekkel. Kezdetben albérletben laktam, míg meg nem találtam ezt a helyet. A lakást, amit végre az otthonomnak tudok nevezni. Oly sok év után…

°-°-°-°

Még mindig, itt állva sem hiszem el, hogy az a lány, aki a hatalmas üveg túloldalán, a presszóban sétál fel-alá, az valóban Vicky. Borzasztó sovány, egyáltalán nem néz ki jól, a szemei karikásak, és már közel sem tizennyolc éves. De a szeme… A szeme az ugyanolyan, mint volt. Ugyanolyan elveszett, ugyanolyan dühös. Mindig azt hittem, hogy ez a tekintet nekünk szól, csak később jöttem rá, hogy az egész világra haragudott.

- Köszönöm – suttogom magam elé, bár valójában fogalmam sincs, mit köszönök meg éppen. Azt, hogy itt lehetek, azt, hogy megtalálta… Talán mindent.

- Nem akarsz bemenni? – kérdezi Fernando, mint akinek el sem jutott a füléig ez az egy szó.

- Mi van, ha haragszik rám? – bukik ki belőlem a kérdés akaratlanul.

- Miért haragudna, Lina? – fordít maga felé a focista.

Mikor kettesben voltunk sosem tűnt annak a nagyképű majomnak, mint a középiskolában. Sokkal inkább viselkedett barátként velem, mint bárki az elmúlt egy évben. Sokat mesélt nekem Vickyről, arról a Vickyről, akit én sosem ismertem. Elmondta, milyen volt, mikor csak kettesben voltak. Elmesélte, hogy volt, hogy egész éjjel sírt a szüleink után, hogy mikor túl sokat ivott gyakran tűnt sokkal fiatalabbnak a koránál, hogy sokszor elesett volt, és segítségre szorult, és soha nem utált engem van Juliát, csak dühös volt, amiért mi könnyebben összeszedtük magunkat, mint ő. Pedig ebben egyáltalán nem volt igaza. Nekünk is fájt. Nekünk is hiányzott anya és apa. De nekünk volt egy húgunk, aki miatt erősnek kellett tűnnünk.

- Nem tudtam neki segíteni. Folyton csak veszekedtünk, sosem hallgattam meg. Mindig csak azt láttam, hogy mennyire félvállról veszi az életet, és ahelyett, hogy segítettem volna neki, elítéltem. – Könnyek gyűlnek a szemembe. Most először mondtam ki, hogy igenis bűnös vagyok abban, hogy Vicky végül megszökött. Évekig hibáztattam Fernandot és az önelégült viselkedését, de valójában nagyon is felelősnek éreztem magam.

Fernando nem mond semmit, azt hiszem, pontosan tudja, mit érzek. Másodpercekig az arcomat figyeli, majd egy hirtelen mozdulattal megölel. Minden erőmmel próbáltam gyűlölni Fernandot. Évekig. És mégis most, ahogy a karjaiban tart, képtelen vagyok rá. Nem igazodom ki rajta, még mindig látom mindkét énjét, de most már sokkal jobban érdekel ennek miértje, mint bármi, amit valaha is elkövetett.

- Fernando…? – hallok meg egy félénk hangot a hátam mögül, mire szinte szabályosan kiszakítom magam a férfi öleléséből, és megfordulok. – Lina… - söpör végig húgom arcán a döbbenet.

- Szia, Vicky! – suttogom halvány mosollyal az arcomon.

- A nevem Emma – közli nagyon magabiztosan. Sehol nincs az a hang, amit az imént hallottam. – Vicky már nagyon régen nem létezik – teszi hozzá, és azt hiszem, fogalma sincs, mekkora fájdalmat okoz ezzel nekem. – Bejöttök? – mutat munkahelye felé, mire bólintok, és Fernandoval a sarkamban utána indulok.

Leülünk egy üres asztalhoz, húgom szól a főnökének, hogy kérne pár perc szünetet, majd ő is csatlakozik. Azonban percekig csak csendben ülünk. Vicky… Emma tekintete cikázik kettőnk között, és nem érti.

- Örülök, hogy jól vagy – szólalok meg végül.

- Nem vagyok jól, Lina – vágja rá azonnal dühösen. – Alkoholista, drogfüggő vagyok, és éjszakánként egy bárban dolgozom csaposként. Sosem leszek jól.

Nem tudom, mit mondjak. Fogalmam sincs, erre mi a jó válasz. Vagy létezik-e egyáltalán jó válasz. Mondjam, hogy sajnálom? Vagy kérdezzem meg, hogy segíthetek-e? Inkább hallgatok.

- Hogy kerültök ide? – kérdezi Vicky azzal a borzasztó barátságtalan hangján, amit régen is előszeretettel használt. Én pedig utáltam. Mert mindig megbántott vele.

Vicky mindig úgy gondoltam, mi bántjuk őt azzal, ha nem engedjük el valahova vagy megmondjuk neki a véleményüknek, és ilyenkor rendszerint olyasmit vágott a fejünkhöz, hogy utál mindkettőnket, jobban örülne, ha mi haltunk volna meg apa és anya helyett. És fogalma sem volt róla, hogy ezek a szavak mindig a szívemig hatoltak. Nekem és Juliának legalább annyira fájt, amit mondott, mint neki, hogy velünk kellett élnie.

- Mi csak… – kezdeném, de Fernando közbeszól.

- Nemrég felbéreltem egy nyomozót, hogy találjon meg – mondja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- És arra nem gondoltál, hogy esetleg nem akarom, hogy megtaláljanak? – kérdez vissza. Nem tudom, hogy Fernando vagy az én jelenlétem dühíti ennyire, mindenesetre ez a mondat tőrként hatol a szívembe. Levegőt is alig kapok.

Érzem, ahogy Fernando keze az asztal alatt megtalálja az enyémet, és megszorítja. Sosem hittem volna, hogy egyszer tőle lesz szükségem bármiféle támogatásra is, most mégis itt ülök, és az egyetlen dolog, ami miatt nem roppanok össze, az éppen az ő érintése a bőrömön.

- Jobb lesz, ha megyünk – töri meg a csendet Fernando, én pedig nem hezitálok sokáig, felkelek a székből, és kifelé indulok. Itt és most nem tudok megbirkózni azzal, amit a húgom mondott. Egyszerűen nem megy.

- Sajnálom, hogy nem voltam olyan húgod, amilyen szerettél volna – súgja halkan Vicky, mintha nem is igazán akarná, hogy halljam. Azt hiszem, így is van. A hangja most éppen olyan, mint kislány korában, mikor még félt a villámlástól.

Vicky Moreno

Félúton visszafordulok, csak hogy válaszolhassak. Mert ezt még el kell mondanom.

- Sosem ez volt a baj, te is tudod – vágom rá azonnal. - Te inkább semmilyen húgom nem akartál

lenni. – Tudom, hogy igazam van. És ő is tudja, de szerintem még Fernando is.

- Lina – szól utánam a focista. – Előremennél a kocsihoz? Rögtön jövök.

Az üvegajtó becsukódik mögöttem, és én vissza se nézek. Nem érdekel, mit akar Fernando mondani Vickynek, én személy szerint már kifogytam a mondanivalóból. Mérgesen ülök be a kocsiba, de mérgem pillanatok alatt el is száll, mikor rájövök, lehet, hogy most láttam őt utoljára. Mert igenis lehet, hogy most adtam meg neki a végső lökést.

Annyira vissza akartam kapni azt a lányt, aki tizenhárom évesen volt, és azt valahogy elfelejtettem, hogy ő már nem lehet ugyanaz a lány. Mert már én sem vagyok ugyanolyan, mint akkor. De ilyen sem lehet. Ez nem az én húgom. Könnyeim maguktól indulnak útnak az arcomon. Nem akarok sírni, régóta nem tettem már, hogy mégsem tudom visszatartani. Felhúzom mindkét térdemet, a bérelt autó műszerfalának támasztom, és kitör belőle a zokogás. Minden könnyemet, amit az elmúlt években visszatartottam, most, egyszerre sírom el.

És közben elengedek egy álmot. Elengedem Vickyt.

És elengedem Emmát is.