Time to Change - 2. rész

Ezzel a résszel szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni minden Olvasómnak! Remélem, tetszeni fog. Lesz még egy harmadik, befejező rész - az sokkal inkább karácsonyi lesz, mint ez, de azon még van mit javítani.
Jó olvasást! :) Az elírásokért elnézést kérek.

°-°-°-°

Time to Change
2. rész

Ha valaki néhány héttel ezelőtt azt mondja nekem, hogy Fernando Torres társaságában fogok ülni egy padon az állatkertben, miközben két gyermeke önfeledten szaladgál a mászókák és hinták dzsungelében, egészen biztosan bolondnak néztem volna. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy mi egymás korlátok nélküli ócsárlásán kívül bármit is együtt csinálhatnánk.

- Beadtuk a válási papírokat – szólal meg hirtelen a focista látszólag minden előzmény nélkül. De én tudom, hogy volt előzménye.

Mikor múltkor beállított hozzám azzal, hogy megtalálta Vickyt, valami megváltozott. Rengeteget beszélgettünk azóta. Nem tudom, hogy a hála vagy valami más az oka, de már nem tudok rá ugyanúgy nézni, mint korábban. De még mindig nem igazodok ki rajta. Mikor a csapattársaival van, igazi seggfej. Minden nőt alaposan megnéz magának, és úgy beszél a feleségéről, mintha csak azért élne, hogy az ő kívánságait teljesítse. De mikor egyedül vagyunk, minden más. Csak egy egyszerű apa, aki bármit megtenne a gyerekeiért, még egy rossz házasságban is maradna, csak hogy ők ne sérüljenek. A baj csupán az, hogy fogalmam sincs, melyik az igazi énje.

- Sajnálom – felelem. Nem tudom, mi mást mondhatnék.

Fernando nem néz rám, Norát és Leot figyeli ugrásra készen, de tudom, hogy hallotta.

- Azt hiszem, én nem – közli végül. – Oli az egyik legjobb barátom volt. Meg kellett próbálnunk együtt, különben egész életünkben azon gondolkoznánk, mi lett volna, ha… De nem működött. Ennyi.

Nem kérdezek, nem kell tovább magyaráznia. Ismerem ezt az érzést.

°-°-°-°

Az után a bizonyos folyosói eset után Garrett és én sokáig csak barátok voltunk. Legjobb barátok. Legalábbis ezzel áltattuk magunkat mind a ketten. De egyik éjszaka, az éppen aktuális randija után felhívott telefonon. Még szinte kómában nyomtam meg a zöld gombot, és majdnem kapásból el is küldtem a francba, amiért ilyenkor hív, de a hangja borzasztóan kétségbeesett volt. Azt mondta, menjek ki a folyosóra, mert feltétlenül mondania kell valamit. Bár egyáltalán nem érettem, mi lehet ilyen fontos az éjszaka közepén, kikászálódtam az ágyból, és úgy, ahogy voltam, kócosan, álmosan, ráadásul pizsamában kimentem az ajtó elé.

Garrett idegesen toporgott a folyosón, a körmét rágta, ezt pedig addig mindössze egyszer láttam tőle: mikor először találkozott Amerikában élő apjával tizenöt év után. Mikor meglátott, elém lépett, és csak egyetlen kérdés hagyta el a száját.

- Gondolod, hogy kettőnk között működne? – Ennyi. Nem mondott többet, én pedig révén, hogy álmomból riasztott néhány perce, nem fogtam fel azonnal, mire céloz. Félrebillentett fejjel, értetlenül bámultam rá, mire szinte dühösen megrázta a fejét, tenyerét a tarkómra csúsztatta, megához húzott és egyszerűen megcsókolt.

Lina & Garrett

Utólag elmondta, hogy Bella, a lány akivel aznap este randizott, aranyos volt, túlságosan is. Szinte

tökéletes. Tudta, hogy bele tudna szeretni, tudta, hogy bele is fog szeretni, ha így haladnak. És pont ezért jött előbb hozzám. Tudnia kellett, hogy van-e esélyünk, mielőtt belevág egy komoly kapcsolatba.

Az diplomaosztóig minden rendben volt. Szerelmes voltam és nagyon boldog. Az egyetem után azonban Garrett Londonban, a szülővárosában kapott munkát, nekem pedig haza kellett mennem Madridba Juliához. Hónapokig próbálkoztunk a távkapcsolattal, míg végül egyik nap nővérem a kezembe nyomott egy repülőjegyet Londonba, és közölte, hogy addig nem jöhetek haza, míg újra nem látja azt a mosolyt az arcomon, mint mikor bemutattam neki Garrettet.

Hallgattam rá, és Garrett után jöttem teljesen egyedül egy teljesen idegen országba. Reméltem, hogy ugyanonnan folytathatjuk, ahol az egyetem végeztével abbahagytuk.

Talán naiv voltam. Talán csak szerelmes.

°-°-°-°

A repülőn ülve idegesen tördelem a kezemet. Nem akarom, vagy inkább nem tudom elhinni, hogy ennyi év után látni fogom Vickyt. A Chelsea teljes csapata itt van körülöttem, az edző, a gyúró, mindenki. De engem nem érdekel. Csakis a húgom jár a fejemben. Kilenc év. Ennyi ideje nem találkoztunk. Az emlékeimben egy tizennyolc éves, lázadó kamasz él, a mindig dühös szemével és a feketére festett, hosszú hajával. Még arra is emlékszem, hogy szaladtak össze a ráncok a homlokán, mikor úgy érezte, Julia és én korlátozni akarjuk a szabadságában. Nem tudom, mire számítok. Hiszen nem lesz ugyanolyan. Már felnőtt nő. És én nem voltam mellette, amikor valóban felnőtt vált belőle…

Fernando gondosan körülnéz, hogy figyeli-e valamelyik csapattársa, majd kezét az enyémre teszi, és megszorítja. Döbbenten kapom felé a fejem, de nem néz rám. Arckifejezése semmit nem változott. Bámul ki az ablakon, és úgy tesz, mintha semmi jelentősége nem lenne ennek a mozdulatnak. Pedig van. Számomra van, bár azt, hogy ez mit jelent valójában, még magamnak is félek bevallani.

Mély levegőt, nehogy gondolataim kiüljenek az arcomra is.

- Miért kerested meg? Hagyhattad volna a fenébe. Már régóta nem volt a te gondod – szólalok meg végül összeszedve minden bátorságomat. Mert ehhez bizony az kellett. Biztosra veszek, hogy a válasz nem nekem vagy az előtörni kívánkozó érzéseimnek fog kedvezni. Mi több, fájni fog.

- Nem ismersz – közli már-már ridegen, rajtam pedig úrrá lesz a csalódottság. Hirtelen ugyanazt az embert látom, mint oly sok évvel korábban. A focistát, akit senki már nem érdekel önmagán kívül.

Már azt hiszem, nem folytatja, mikor végül felém fordul, és barna szemeit az enyémbe fúrja. Őszintén nem tudom, mit látok benne. Egykor biztosra vettem, hogy ismerem a tekintetét. Láttam benne mindent, amit látni akartam. Önzést, magabiztosságot, fennhéjázást, lenézést. De most… Már képtelen vagyok ezeket felfedezni ugyanabban a szempárban.

- Valamit meg kell értened. Az ember nem játszhat világ egyik legjobb klubjában, ha fél. Vicky és én nagyon hasonlítottunk. Legalábbis mindenki ezt hitte. Nekem a központban kellett lennem, ha azt akartam, hogy megismerjék a nevemet. Kellett, és nem akartam. Előadtam magam, mikor kellett, és néha már olyan jól sikerült, hogy én magam is elhittem. Egy időben szinte le sem vettem ezt az álarcot. Akkoriban voltam Vickyvel. Egy idő után már átvettem a stílusát, és mikor erre rájöttem, mikor Ollala a fejemhez vágta, mekkora seggfej lettem, akkor szakítottunk Vickyvel utoljára. És ez volt az egyetlen alkalom, mikor én mondtam ki, hogy vége, nem pedig ő. És vagy ezerszer megbántam.

Összeszorítom a fogaimat. Tudtam, hogy ezt fogom hallani, mégis piszkosul fáj. Jobban, mint kellene. Érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, így inkább elhúzom a kezem Fernando szorításából, és elfordulva alvást imitálok. Nem láthatja rajtam, mit érzek. Sőt, nem is érezhetem ezt. Hiszen ismerem ezt az embert. A fenébe is, ismerem!

°-°-°-°

Igazán szerencsém volt. Hamar kaptam munkát Angliában. Igaz, nem Londonban, de közel hozzá, így Garretthez költözhettem. Azt hittem, így jó lesz. Szerettem őt. Jobban, mint bárki mást, jobban, mint saját magamat. És itt követtem el a hibát.

Senki mást nem ismertem Angliában rajta kívül. Mindenben rá támaszkodtam. Mindenben. Furcsa, Garrett volt az, aki megtanított kiállni magamért. És végül ő volt az egyetlen, akivel szemben sosem mertem ezt megtenni. Belefáradt. Én is.

Nem volt balhés szakítás, de annál súlyosabb következményekkel járt. Bár közös megegyezéssel váltak külön útjaink, mégis utána minden erőmmel azon voltam, hogy visszahódítsam. Addigra már elég sok közös barátunk volt Angliában, így viszonylag gyakran találkoztunk. Többször kötöttünk ki egy-egy éjszakára egymás ágyában, és én minden alkalommal azt hittem, ezúttal jó lesz, ezúttal újra úgy fog rám nézni reggel, mint évekkel korábban. De a szívem minden alkalommal csak még az addiginál is apróbb darabokra tört. Egy évig játszottuk ezt a furcsa játékunkat, míg végül az egyik alkalommal magával hozott egy lányt. A barátnőjét. Dühös voltam. Dühös, mert éppen egy héttel korábban mondta, hogy most nem tudná újrakezdeni, de ha várok, akkor talán valamikor… Természetesen az én értelmezésemben ez annyit jelentett, hogy sínen vagyok. Erre ott volt ez a lány a szőke hajával és a világos szemével. Szívesen megfojtottam volna, pedig ő valószínűleg semmiről sem tehetett. Dühöngve hagytam ott a találkozót. Úgy éreztem, Garrett egyszerűen átvert, és játszott velem, mert néhány éjszakára jó voltam még neki.

Hetek teltek el, mire eljutottam arra a döntésre, hogy bármit is gondolok magamról, bármilyen hálás is vagyok Garrettnek azért, akit faragott belőlem, el kell őt engednem, mert ennél jobbat érdemlek. Végül a költözés mellett döntöttem. Új városrészre, új munkahelyre volt szükségem. Az meg sem fordult a fejemben, hogy visszamegyek Juliához. Nem akartam újra abban a házban élni. Abban, ami teli van a szüleinkkel és Vickyvel. Emlékekkel. Kezdetben albérletben laktam, míg meg nem találtam ezt a helyet. A lakást, amit végre az otthonomnak tudok nevezni. Oly sok év után…

°-°-°-°

Még mindig, itt állva sem hiszem el, hogy az a lány, aki a hatalmas üveg túloldalán, a presszóban sétál fel-alá, az valóban Vicky. Borzasztó sovány, egyáltalán nem néz ki jól, a szemei karikásak, és már közel sem tizennyolc éves. De a szeme… A szeme az ugyanolyan, mint volt. Ugyanolyan elveszett, ugyanolyan dühös. Mindig azt hittem, hogy ez a tekintet nekünk szól, csak később jöttem rá, hogy az egész világra haragudott.

- Köszönöm – suttogom magam elé, bár valójában fogalmam sincs, mit köszönök meg éppen. Azt, hogy itt lehetek, azt, hogy megtalálta… Talán mindent.

- Nem akarsz bemenni? – kérdezi Fernando, mint akinek el sem jutott a füléig ez az egy szó.

- Mi van, ha haragszik rám? – bukik ki belőlem a kérdés akaratlanul.

- Miért haragudna, Lina? – fordít maga felé a focista.

Mikor kettesben voltunk sosem tűnt annak a nagyképű majomnak, mint a középiskolában. Sokkal inkább viselkedett barátként velem, mint bárki az elmúlt egy évben. Sokat mesélt nekem Vickyről, arról a Vickyről, akit én sosem ismertem. Elmondta, milyen volt, mikor csak kettesben voltak. Elmesélte, hogy volt, hogy egész éjjel sírt a szüleink után, hogy mikor túl sokat ivott gyakran tűnt sokkal fiatalabbnak a koránál, hogy sokszor elesett volt, és segítségre szorult, és soha nem utált engem van Juliát, csak dühös volt, amiért mi könnyebben összeszedtük magunkat, mint ő. Pedig ebben egyáltalán nem volt igaza. Nekünk is fájt. Nekünk is hiányzott anya és apa. De nekünk volt egy húgunk, aki miatt erősnek kellett tűnnünk.

- Nem tudtam neki segíteni. Folyton csak veszekedtünk, sosem hallgattam meg. Mindig csak azt láttam, hogy mennyire félvállról veszi az életet, és ahelyett, hogy segítettem volna neki, elítéltem. – Könnyek gyűlnek a szemembe. Most először mondtam ki, hogy igenis bűnös vagyok abban, hogy Vicky végül megszökött. Évekig hibáztattam Fernandot és az önelégült viselkedését, de valójában nagyon is felelősnek éreztem magam.

Fernando nem mond semmit, azt hiszem, pontosan tudja, mit érzek. Másodpercekig az arcomat figyeli, majd egy hirtelen mozdulattal megölel. Minden erőmmel próbáltam gyűlölni Fernandot. Évekig. És mégis most, ahogy a karjaiban tart, képtelen vagyok rá. Nem igazodom ki rajta, még mindig látom mindkét énjét, de most már sokkal jobban érdekel ennek miértje, mint bármi, amit valaha is elkövetett.

- Fernando…? – hallok meg egy félénk hangot a hátam mögül, mire szinte szabályosan kiszakítom magam a férfi öleléséből, és megfordulok. – Lina… - söpör végig húgom arcán a döbbenet.

- Szia, Vicky! – suttogom halvány mosollyal az arcomon.

- A nevem Emma – közli nagyon magabiztosan. Sehol nincs az a hang, amit az imént hallottam. – Vicky már nagyon régen nem létezik – teszi hozzá, és azt hiszem, fogalma sincs, mekkora fájdalmat okoz ezzel nekem. – Bejöttök? – mutat munkahelye felé, mire bólintok, és Fernandoval a sarkamban utána indulok.

Leülünk egy üres asztalhoz, húgom szól a főnökének, hogy kérne pár perc szünetet, majd ő is csatlakozik. Azonban percekig csak csendben ülünk. Vicky… Emma tekintete cikázik kettőnk között, és nem érti.

- Örülök, hogy jól vagy – szólalok meg végül.

- Nem vagyok jól, Lina – vágja rá azonnal dühösen. – Alkoholista, drogfüggő vagyok, és éjszakánként egy bárban dolgozom csaposként. Sosem leszek jól.

Nem tudom, mit mondjak. Fogalmam sincs, erre mi a jó válasz. Vagy létezik-e egyáltalán jó válasz. Mondjam, hogy sajnálom? Vagy kérdezzem meg, hogy segíthetek-e? Inkább hallgatok.

- Hogy kerültök ide? – kérdezi Vicky azzal a borzasztó barátságtalan hangján, amit régen is előszeretettel használt. Én pedig utáltam. Mert mindig megbántott vele.

Vicky mindig úgy gondoltam, mi bántjuk őt azzal, ha nem engedjük el valahova vagy megmondjuk neki a véleményüknek, és ilyenkor rendszerint olyasmit vágott a fejünkhöz, hogy utál mindkettőnket, jobban örülne, ha mi haltunk volna meg apa és anya helyett. És fogalma sem volt róla, hogy ezek a szavak mindig a szívemig hatoltak. Nekem és Juliának legalább annyira fájt, amit mondott, mint neki, hogy velünk kellett élnie.

- Mi csak… – kezdeném, de Fernando közbeszól.

- Nemrég felbéreltem egy nyomozót, hogy találjon meg – mondja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- És arra nem gondoltál, hogy esetleg nem akarom, hogy megtaláljanak? – kérdez vissza. Nem tudom, hogy Fernando vagy az én jelenlétem dühíti ennyire, mindenesetre ez a mondat tőrként hatol a szívembe. Levegőt is alig kapok.

Érzem, ahogy Fernando keze az asztal alatt megtalálja az enyémet, és megszorítja. Sosem hittem volna, hogy egyszer tőle lesz szükségem bármiféle támogatásra is, most mégis itt ülök, és az egyetlen dolog, ami miatt nem roppanok össze, az éppen az ő érintése a bőrömön.

- Jobb lesz, ha megyünk – töri meg a csendet Fernando, én pedig nem hezitálok sokáig, felkelek a székből, és kifelé indulok. Itt és most nem tudok megbirkózni azzal, amit a húgom mondott. Egyszerűen nem megy.

- Sajnálom, hogy nem voltam olyan húgod, amilyen szerettél volna – súgja halkan Vicky, mintha nem is igazán akarná, hogy halljam. Azt hiszem, így is van. A hangja most éppen olyan, mint kislány korában, mikor még félt a villámlástól.

Vicky Moreno

Félúton visszafordulok, csak hogy válaszolhassak. Mert ezt még el kell mondanom.

- Sosem ez volt a baj, te is tudod – vágom rá azonnal. - Te inkább semmilyen húgom nem akartál

lenni. – Tudom, hogy igazam van. És ő is tudja, de szerintem még Fernando is.

- Lina – szól utánam a focista. – Előremennél a kocsihoz? Rögtön jövök.

Az üvegajtó becsukódik mögöttem, és én vissza se nézek. Nem érdekel, mit akar Fernando mondani Vickynek, én személy szerint már kifogytam a mondanivalóból. Mérgesen ülök be a kocsiba, de mérgem pillanatok alatt el is száll, mikor rájövök, lehet, hogy most láttam őt utoljára. Mert igenis lehet, hogy most adtam meg neki a végső lökést.

Annyira vissza akartam kapni azt a lányt, aki tizenhárom évesen volt, és azt valahogy elfelejtettem, hogy ő már nem lehet ugyanaz a lány. Mert már én sem vagyok ugyanolyan, mint akkor. De ilyen sem lehet. Ez nem az én húgom. Könnyeim maguktól indulnak útnak az arcomon. Nem akarok sírni, régóta nem tettem már, hogy mégsem tudom visszatartani. Felhúzom mindkét térdemet, a bérelt autó műszerfalának támasztom, és kitör belőle a zokogás. Minden könnyemet, amit az elmúlt években visszatartottam, most, egyszerre sírom el.

És közben elengedek egy álmot. Elengedem Vickyt.

És elengedem Emmát is.