Díj! - Az ötödik

Még mielőtt felteszem a részt (mert felteszem ám 10 percen belül) válaszolnék egy újabb díjazásra. A díjat kaptam Tiától, Dorától és Csannától. Köszönöm szépen, lányok! :) Tényleg, már csak ismételgetem magam, de piszok jól esik. <3 Amiket pedig magyarázatként írtatok... Nagyon meghatódtam! Elképesztően jól esik, hogy ezt gondoljátok rólam. A jövőben sem  szeretnék csalódást okozni Nektek! :)

Szabályok:

- Említsd meg, hogy kitől kaptad a díjat!  
- Válassz ki maximum öt bloggert, akiknek továbbküldöd a díjat, és utána röviden indokold meg, miért éppen ő érdemes szerinted erre a díjra!  
- Hagyj üzenetet a választottak blogján a díjról! 
- Végezetül válaszolj meg öt egyszerű kérdést, amelyek a következők:
 

♥Ki vagy mi inspirál Téged elsősorban abban, hogy blogot vezess/írj?

 Nem is tudom. Az olvasók és a visszajelzések mindenképp inspirálnak. A hangulatom, a zene, amit épp  hallgatok, de az is, hogy mi történik velem éppen. Szinte minden inspirál :) 

♥Melyik a kedvenc dalod jelenleg, amelyet nap mint nap meghallgatsz? (előadó, számcím, youtube link)

 Most épp Gnarls Barkley - Crazy. De ez hetente változik. 

♥Ha választhatnál egy helyet a világon, hol élnél most a legszívesebben és miért?

 Sok helyen élnék. Münchenbe vágyom már vagy 10 éve, de New York, Madrid, London vagy Párizs is csodálatos lenne. Bármelyikben szívesen laknék.

♥Mi volt tegnap az utolsó gondolatod elalvás előtt? 

Hűha. Nem tudom. Valami 'szeretlek' vagy hasonló lehetett :)

♥Ha eltölthetnél egy estét egy híres emberrel (legyen élő vagy már elhunyt) kit választanál és miért pont őt?

Azt hiszem, ez a kérdés több gondolkodást igényelne, mint amennyit így 1-kor rászánok, de legyen a válaszom József Attila. Ha már úgyis pszichológusnak és készülök, és a hobbim egyébként is évek óta az emberi cselekedetek megértése, tudni szeretném, hogy miért látta ilyen borzasztónak az életet. Nem biztos, hogy tudnék rajta segíteni, sőt egy este alatt biztos, hogy nem tudnék, de meg szeretném érteni. (Egyébként így belegondolva, ez a válasz valószínűleg csak a magyar érettségi utóhatása... :D No, de mindegy, már ez marad.) 

Akiknek továbbküldeném:

Előre is elnézést, szinte biztos, hogy több lesz, mint öt :$ Megint lázadok. Szörnyű... :D

Skyes - mert szeretném ösztönözni arra, hogy írjon sokat, mert kifúrja az oldalamat a kíváncsiság és mert valószínűleg fogalma sincs arról, mennyire meghatódtam azokon a kommenteken, amit a legutóbbi két feltöltött fejezetemhez írt!

Bett - mert iszonyú sok kritikával lógok neki, de szeretném, ha tudná, hogy olvastam a novellájának legújabb részét is, és nagyon tetszik.

Dora - mert az ő történetéből is rettenetesen várom a folytatást, és gratulálok a vizsgáihoz! :)

Dorcsy - mert alig várom, hogy visszajusson a Timeless times oda, ahol egyszer már tartott, és megtudjam végre, mi történik utána!

Vii - mert a legutóbbi fejezethez írt kommentjén majdnem elsírtam magam, olyan sokat jelentett, mint első véleményező, Vitali pedig az egyik kedvenc karakterem mind közül.

Tia - (tudom, visszaadni nem szokás, de most egyszerűen muszáj) mert tényleg folyton arra ösztönöz, hogy írjak, már pusztán azzal is, hogy ő rendre felteszi az újabb és újabb fejezeteket, de ezen kívül ír nekem, újra és újra elmondja, hogy várja a következő rész és díjaz, annak ellenére, hogy nagyon régen nem frissítettem! köszönöm! :)

Dorcsa - mert bár csak most kezdtem el olvasni a történetét, eddig tetszik, érdekel, hogy mi lesz a folytatás, és nagyon jól esett, amit chatben írt délután.

 -------------------------------------------------------------------------

Beccának pedig hatalmas köszönet az újabb díjért :) nem írom ki még egyszer, de ITT megtaláljátok

2nd award - újratöltve

 Rögtön itt a következő bejegyzés és díj is. Hálás köszönet Beccának! :) Köszönöm <3

Mivel ez a díj körbeért (amennyire én látom, már 2× is), már egyszer írtam 11 dolgot magamról és írtam 11 kérdést is, ezért ezúttal úgy gondoltam, csak a kérdésekre válaszolnék. Remélem, nem bánjátok.

Amennyiben ennek ellenére valakit érdekelne a 11 tény rólam és a többi kérdésre adott válaszom: ITT elolvashatja :)

Becca kérdései 

1. Mi a jelenlegi kedvenc számod?

Újabban Brains - Your Desire című számát hallgatom egész nap. Nagyon tetszik :)

2. Mi a kedvenc színed?

Nehéz kérdés. Szeretem a lilát, a kéket és a pirosat is.

3. Hány éves vagy?

Kereken 20.

4. Szereted a lepkéket?

Szeretem őket, nekem valahogy a gondtalanság és a szabadság szimbólumai.

5. Mi a szerencseszámod?

23. Aznap születtem.

6. Miért szeretsz blogolni?

A kreatív írás mindig is a hobbim volt, de bloggeren nagyon sok érdekes, tehetséges és kedves embert ismerhettem meg. Mielőtt a blogom elindult is rengeteg blogot olvastam már rendszeresen, és egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy szeretném megismerni, ki írja ezt és ezt a történetet. Mert az írásból nagyon sok mindent meg lehet tudni a másikról.

7. Mi a kedvenc filmed?

Hm... Batman - Dark Knight, Viharsziget, A tökéletes trükk. Szeretem azokat a filmeket, aminek nem számítok a végére. Sajnos kevés ilyen van :(

8. Mi az a zene, amin igazán tudsz sírni?

Nem nagyon szoktam zenéken sírni. Egy Kaláka versmegzenésítés van csak, ami mindig megríkat, de az is inkább csak a körülmények miatt, ahogy először hallottam.

9. Játszol valamilyen hangszeren?

Bizony. 12 évig zongoráztam, 4 évig csembalóztam, 1 évig fuvoláztam és egy kicsit tudok gitározni, de azt csak úgy magamtól próbáltam megtanulni. Imádom a zenét! :)

10. Szereted a kisbabákat?

Szeretem? Imádom! :) Órákig képes vagyok nézni egy kisbabát csak alvás közben is. Az unokaöcsém pedig, aki most lett egy éves a világ legédesebb gyereke! <3
11. Melyik a kedvenc évszakod?
Nem is tudom. Télen születtem. De nyáron nincs suli. Tavasszal szépen a virágok és a fák. De ősszél szépek a színes levelű lombok. Én vagyok a döntésképtelenség mintapéldánya.

És egy jó hír (vagy legalábbis remélem, hogy jó hír :)), ha törik, ha szakad, holnap feltöltöm a Way Back Into Life következő részét! :)

Negyedik díj!

A blog megkapta a negyedik díját. Köszönet érte Eninek, Tiának és Beccának!

Komolyan, csajok, elmondani sem tudom, mennyire jól esik, hogy bár ilyen iszonyúan régen volt új fejezet, Ti továbbra is velem vagytok!

Szabályok:
1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat!
2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma!
3. Egy- egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról!

Nos, ezúttal nem szeretném konkretizálni, hogy kinek adom tovább, mivel úgy érzem, minden egyes olvasómat megilletne egy-egy díj, azokat is, akik nem írnak saját történetet. Úgyhogy ezt a díjat Nektek küldöm! Mindenkinek, aki kitartott mellettem és a blogom mellett akkor is, mikor nem volt időm vagy energiám írni.

Köszönöm! :)

3rd award :)

A blog tegnap megkapta a harmadik díját. Ezer köszönet érte Csannának! :)

a) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (ez alap)!

b) Tedd ki a díj képét az oldaladra, bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!

c) Válaszolj az eredeti kérdésekre! (szám szerint öt darab)

d) Küldd tovább maximum öt blogírónak! 

Kérdések: 

1. Volt valami (valaki), ami nagy szerepet játszott a történeted megalkotásában?

Most akkor mindkét történetemmel kapcsolatban válaszolnék :)

A Way Back Into Life megszületésében nagyon sok minden és mindenki szerepet játszott. Mikor elkezdtem írni, már sok focistákról szóló történetet olvastam rendszeresen, amik nagy hatással voltak rám, és készen volt a saját focis történetem is (saját szereplőkkel, saját focistákkal). De a kezdőlökést igazából az adta meg, mikor először láttam meg Ramost rövid hajjal :)

A Run Away alapötlete igazából hirtelen jött. Vonattal utaztam Esztergom felé, és mikor kinéztem az ablakon, átfutott az agyamon, hogy nem akarok visszajönni Budapestre, el akarok szakadni az itthoni problémáktól. Még ott a vonaton megírtam az 1. fejezet felét.  

2. Melyik szereplővel tudsz azonosulni leginkább?

Cassie-vel, a Run Away főszereplőkével. Őt teljes egészében magamról mintáztam, az életét pedig az én életemről. 

3. Számodra mit jelent az írás?

Nem szeretek beszélni arról, ha valami bánt, viszont kiírom magamból. A novelláim nagy része például azt örökíti meg, hogyan éreztem az adott pillanatban.  

4. Mi volt az első történet, amit írtál?

Hűha. Szerintem valami anime fanfiction úgy 10 éves korom környékén. Az első, ami mondjuk értékelhető írás és még be is fejeztem, az egy regény volt egy elég zűrös középiskolás lányról. Ezt, ha jól emlékszem, 12 évesen kezdtem el írni, és nagyjából 1-1,5 év alatt fejeztem be.  

5. Mit szoktál csinálni, ha nincs ihleted?

Hm. Olvasok. Sokat és mindent. Legyen az "amatőr" írás, szórakoztató vagy szépirodalom, általában kikapcsol és egy másik dimenzióba irányít, így pedig könnyebben jön az ihlet. De zenét is szívesen hallgatok írás közben. Ez is segíteni szokott :) Vagy elmegyek futni a Margitszigetre.

Nos, akkor továbbadnám a díjat annak az öt embernek, akiknek a blogjait és történeteit imádom, és már azelőtt is rendszeresen olvastam, mielőtt megnyitottam volna a saját blogomat. Többek között ők voltak azok, akikről az első kérdésre adott válaszomban írtam. Borzasztó sokat segítettek, és elképzelni sem tudják, mennyire hálás vagyok Nekik ezért :)

Skyes

Bett

Vii

Dora

Dorcsy

Köszönöm, csajok <3

Way Back Into Life - 11. fejezet

Sziasztok!

Elmondani sem tudom, mennyire sajnálom, hogy ilyen borzasztó régen volt friss fejezet az oldalon, de mostanában nagyon nehezen ment az írás. Teli volt a fejem mindennel, elegem volt az egész univerzumból az utóbbi időben, úgyhogy nem nagyon szántam rá magam még arra sem, hogy megnyissam a word-öt. Na, de nem nyafogok tovább, itt vagyok :)
A legutóbbi fejezet óta átléptem a 10000 látogató számot, aminek elképesztően örülök! Köszönöm Nektek! De tényleg, mindenkinek, aki valaha is ide tévedt, annak pedig aki pipált és/vagy kommentált még jobban! Szuperek vagytok :)

Na, és akkor a lényeg: itt az új rész, ami az eddigi leghosszabb. Igazából írtam még tovább, de végül levágtam a végét, és az már a következő rész lesz. Azt hiszem, az már túl sok lett volna.

Jó olvasást! :)
Puszi

-.-.-.-

11. Menj a pokolba!

2012. június 23. Reggel nyolc óra hat perc. A pillanat, mikor végre nyugodtan ébredek, a légzésem normális, nem kapkodok levegőért, és nem ver ki a víz egy újabb rémálom után. A pillanat, mikor Sergio, bár még alszik, tenyerével végigsimít a hátamon, és én beleborzongok az érintésébe. A pillanat, mikor belélegzem az őt körülvevő férfias illatot, és elbódít az érzés, hogy ezt minden reggel szívesen érezném. És ez az a pillanat is, mikor bátyám berobog a szobába, és dühösen bevágja maga mögött az ajtót, felébresztve ezzel Sergiot és Fernandot is.

- Lara, mégis mi a francot művelsz? – kiabál. Egyáltalán nem fogja vissza magát, nem érdekli, ki hallja és ki nem, nem érdekli, hány szomszéd fog erre ébredni.

- Tűnj el! – felelek gondolkodás nélkül. Dühös vagyok. Sokkal dühösebb annál, minthogy jól tudjak kezelni egy ilyen szituációt.

Csend. Fogalmam sincs, mi zajlik a bátyám fejében. Tekintete cikázik köztem és Sergio között, sőt, néha még a padlót is útba ejti félúton, de talán életemben először elképzelni sem tudom, mire gondol.

Látom a tükörben, hogy Fernando áll meg a helyiség ajtajában. Az ajtófélfának támaszkodik, karba tett kézzel várja, hogy történjen valami. Tudja jól, milyen természete van a bátyámnak. Tudja, hiszen éppen ugyanolyanok. Hirtelen haragúak, gyorsan ítélkeznek, és egyáltalán nem bocsátanak meg könnyen. Oké… Ez utóbbiban azért én sem vagyok éppen ártatlan, de ők ketten bőven túltesznek rajtam.

Sergio álmosan ül fel, és ha nem lennék éppen bátyám ámokfutásával elfoglalva, még talán aranyosnak is tartanám, ahogy megdörzsöli a szemét, és próbálja összerakni, mi is zajlik körülötte. Látom, már épp mondana valamit, de Galen újra megszólal, és bár hangja és tekintete ezúttal higgadtabbnak tűnik, engem nem ver át. Tudom, hogy dühöng, tudom, mennyire gyűlöli, hogy Sese karjaiban talált, és azt is tudom, ő már réges-rég elkönyvelte, hogy történt is köztünk valami, ahogyan azt is, hogy véget akartam vetni az életemnek néhány napja. És ez az, ami fáj. A tudat, hogy mondhatnék bármit, akkor sem hinne nekem. Nekem. A húgának.

- Mindegy. Hagyjuk. – közli végül, pedig jól tudom, nem ezt szerette volna mondani. Talán csak négyszemközt akar elkezdeni igazán üvöltözni. Mert azt akar, ebben egészen biztos vagyok.  És fog is…

Galeno egyszerűen hátat fordít, és ugyanazzal a lendülettel, ahogy érkezett, már távozik is, én pedig fáradtan dőlök vissza az ágyba. Határozottan elegem van ebből a napból. Pedig még csak nyolc óra tizennyolc perc van…

- Csodás – motyogom, és a legközelebbi kezem ügyébe kerülő tárgy gyanánt, a fejembe húzok egy párnát.

Pedig milyen jól kezdődött…

A csapat a konferenciateremben gyülekezik. Még egy utolsó megbeszélés a franciák elleni meccs előtt, aztán indulás a helyszínre. Nyerniük kell. Ez a negyeddöntő, itt már nem lehet szórakozni. Egyszerű a képlet: győznek vagy hazamennek. Elképzelni sem tudom, mekkora felelősség lehet ez számukra. Ők nem csak magukért játszanak. Egy egész ország számít rájuk, egy egész nemzet vár tőlük újabb Európa-bajnoki címet. Hogy őszinte legyek, én is azt várom tőlük. Ezzel a tudattal pályára lépni pedig borzasztó nehéz lehet. Mert elég egyszer hibázniuk, elég egyszer nem oda figyelniük, és elúszik minden, amiért küzdöttek.

Őszintén csodálom ezeket a srácokat. Csodálom, mert hajtanak, edzenek, mindent megtesznek, és közben nem veszítik el önmagukat, nem felejtik el jól érezni magukat. Talán ez az, amibe Fernando belefáradt. Azt hiszem, ő elfelejtette, hogyan kell élvezni ezt a játékot. Vagy egyáltalán az életet. Bár be tudná ezt vallani…

Bár hagyná, hogy segítsek…!

Úgy terveztem, hogy Zoeyval töltöm a délutánt, és csapunk egy csajos napot, de őt sajnos behívták egy fotózásra itt, Lengyelországban, ha már úgyis ide utazott, és csak a meccs után ér vissza, úgyhogy tökéletesen egyedül maradtam, míg a fiúk del Bosque fejtágításán ülnek.

Kihasználva az alkalmat, éppen az esti utazásra készítem össze a táskámat, mikor kopognak, és hallom, ahogy néhány másodperccel később az ajtó ki is nyílik. A szoba bejárata felé kapom a fejem, és Galenoval találom szemben magam. Tudtam, hogy nem úsztam meg azzal a reggeli kis jelenettel… Biztos voltam benne, hogy ma még elő fog kerülni, mert van még mondanivalója bőven.

- Nézd, húgi – kezd bele, én pedig leülök az ágy szélére, és onnan figyelem őt. Azt hiszem, ülnöm kell, ha ezt végig akarom hallgatni. –, tudom, hogy dühös vagy.

Nem tiltakozom, igaza van. Dühös vagyok. Szeretem a bátyámat, esküszöm, tényleg szeretem, de nem prédikálhat nekem Ramosról meg a hűtlenségről, miközben teherbe ejtette Larát. Ez egyáltalán nem fair egyikünkkel szemben sem.

- Ne így akarj visszavágni – folytatja, és elpattan az agyam. Ennyire nem ismer? Fogalma sincs, mi történt, mégis ítélkezik. Nem tudom, mi változott, de Galeno tényleg nem volt ilyen. Soha.

- Senkinek nem akarok visszavágni, Galen! Nem feküdnék le valakivel csak azért, hogy bosszút álljak rajtad – felelek azonnal. – Én nem vagyok te – csúszik ki a számon, de azonnal meg is bánom. Lehetek bármilyen dühös, haragudhatok bármennyire, de sosem bántanám meg szándékosan a bátyámat. Rögtön bocsánatot is kérnék, de nem hagyja, neki azonnal válaszolnia kell.

- Előbb nézd meg jól, kinek az ágyában fekszel és ébredsz, és csak aztán tegyél ilyen kijelentéseket!

Tátva marad a szám. Nem hiszem el, hogy tényleg ezt mondta. Elkerekedett szemmel bámulom azt az embert, akire egész életemben felnéztem, és egyetlen hang sem jön ki a torkomon.

- Mind a ketten tudjuk, hogy a végén neked fog fájni, Lara – emeli fel a hangját. Tudom, hogy megbántottam az előbb, mégis hiába győzködöm magam arról, hogy csak a hirtelen haragú természete beszél belőle, én magam sem hiszem el. Valami nem stimmel. –  Ez a féreg egyszerűen képtelen a szerelemre – teszi még hozzá, mire azonnal visszatér a hangom és a magabiztosságom.

- Féreg?! – kérdezek vissza a kelleténél jóval dühösebben. Nem tudom, a Sese ellen felhozott vádak vagy bátyám álszentsége váltja ki belőlem a heves reakciót, de nem tudom, és azt hiszem, nem is akarom visszafogni magam. Tudnia kell, hogy hibázott, tudnia kell, hogy nem mindenről én és Sergio tehetünk. – Ő a féreg? Egyáltalán nem hibátlan, és csinált hülyeségeket, de te aztán maga vagy a tökély, igaz? Sosem törted össze senki szívét, nem használtad ki, hogy a csajoknak igenis tetszett a stílusod. Soha nem tettél ilyet.

Gale arcán egy pillanatra, mintha átsuhanna a döbbenet, de ahogy jött, úgy is múlik el. Nem értem. Így elvette az eszét a szerelem? Gyorsan ítélkezett világ életében, de az ész érvek mindig hatottak rá. Éppen ezt becsültem benne. Ahogy Zoey is mondta, mindig belátta, ha hibázott, és képes volt bocsánatot kérni. Fogalmam sincs, mi történt, de egyáltalán nem tetszik a változás.

- Álszent vagy, ha azt hiszed, Sergio a legrosszabb, ami csak velem történhet. Arra kértél, hogy hazudjak érted, hogy tegyek úgy, mintha semmit nem tudnék a kapcsolatodról Larával, pedig pontosan tudtad, mennyire elítélem a dolgot. Választás elé kényszerítettél, mert tudtad, hogy téged választalak. – Mondanám tovább is, de Galeno egyszerűen félbeszakít.

- Te csak magadról tudsz beszélni? És velem mi van? – üvölt bátyám magából kikelve. Tényleg üvölt. Megijeszt, sosem láttam még ilyennek. Volt már dühös, volt már dühös rám is, de esküszöm, nem csak képzelem, hogy gyűlölet csillog a szemében. – Feltűnt az neked valaha, hogy hónapok óta mást sem teszek, mint a te életedet próbálom rendbe rakni?  Minden másodpercemet neked szenteltem, semmi másra nem volt sem időm, sem pedig energiám. Már nincs is saját életem, Lara!

Tényleg nem hiszem el, hogy ezt mondta. Nem hiszem el. Ez övön aluli volt, ő tudja jól. Mert tisztában van vele, mit veszítettem, és tisztában van azzal is, hogy mikor a kórházban felébredtem, és az orvos elmondta, hogy meghalt a férjem, én pedig elvetéltem, öt teljes napig nem ettem, nem ittam és nem mondtam egyetlen árva szót sem. A hatodik napon pedig az első szavaim azok voltak, hogy „bárcsak én is meghaltam volna”. Ezek után a tulajdon bátyám képes felróni nekem, hogy segítségre szorulok?

Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. De nem akarok sírni… Nem sírhatok. Gyerünk már…!

- Sajnálom, hogy a terhedre voltam – suttogom rekedten, majd hátat fordítok, és kisietek a saját szobámból, majdnem felrúgva az akkor érkező Ikert. Hiába szól utánam, megyek tovább. Nem tudnék a szemébe nézni. Így biztosan nem.

Lerohanok a lépcsőn, kifutok a szállodából is. Fogalmam sincs, hová megyek, de itt nem maradok, ez egészen biztos. Ennyi telik tőlem ebben a pillanatban. Igazából alig fogom fel, mi történt. Ezt egész egyszerűen nem mondatta ugyanaz az ember, aki néhány hónappal ezelőtt elém állt, és közölte, hogy akkor sem hagy el, ha mindent megteszek ezért. Megígérte, hogy örökké mellettem lesz, megígérte, hogy bármi történik is, számíthatok rá.

A francba is, azt mondta, nem hagyna cserben…!

Spanyolország megnyerte a találkozót, továbbjutottak, de hogy őszinte legyek, nem játszottak jól. Nem küzdöttek úgy, ahogy szoktak. Nem láttam a szemükben azt a lobogó tüzet, ami minden alkalommal lángra kap a himnusz alatt. Tudom, hogy ez a játék nem lesz elég a világbajnoki győzelemhez, mégsem izgulok. Tudom, hogy győzni fognak. Mert nagyon akarják. Jobban, mint bármelyik másik csapat. Ők is tisztában vannak vele, mit kell nyújtaniuk az elődöntőben, és mindent meg is fognak tenni, hogy azt is nyújthassák. De ezúttal a francia csapat ellen még felpörögniük sem kellett igazán.

Ahogy Galeno végez az utolsó interjúval is, szó nélkül indulok az öltözők felé. Százhuszonkét perc. Ennyire ideje nem szólalt meg már egyikünk sem. Végignéztük a mérkőzést, megcsináltunk mindent a csatornának, amit csak kellett egyetlen szó nélkül. Nekem már nincs mondanivalóm. Ezek után nincs. Hiszen gyakorlatilag kijelentette, hogy én tettem tönkre az életét. És a legborzasztóbb, hogy azt hiszem, hiszek is neki. Fogalmam sincs, mit áldozott fel azért, hogy végig mellettem lehessen. Tényleg fogalmam sincs.

Annyira elbambulok, hogy észre sem veszem, és nekisétálok valakinek. Sűrű bocsánatkérések közepette emelem fel a fejem, és egy mosolygós barna szempárral találom szemben magam, melyek a válogatott hiányzó heteséhez tartoznak. Azonban, ahogy arcomra siklik tekintete, eltűnik tekintetéből a boldog csillogás. Aggódik. Ennyire borzasztóan festenék…?

- Jól vagy, Kislány? – húzza fel az egyik szemöldökét csak úgy, Villásan.

- Persze – erőltetek magamra mosolyt. – Csak hosszú volt ez a nap. – Tudom, hogy egy szavamat sem hiszi, de elég jól ismer már. Tudja, hogy ha nem akarom, bárhogy kérhet, akkor sem fogom elmondani, mi a baj. – Szerinted mehetnék veletek vissza a szállodába? – kérdezem elterelve a témát. Semmi kedvem akár egyetlen percet is kettesben tölteni Galenoval. Üljön csak be a kocsiba egyedül, én biztosan nem fogok.

-  Persze, hogy jöhetsz velünk – mosolyodik el újra a csatár. De ez már egyáltalán nem ugyanaz a csibészes vigyor, amit néhány perce láttam. – Ez még csak nem is kérdés! – Másodpercekig nem mond mást, pedig látom a szemében, hogy szíve szerint folytatná.

Hogy őszinte legyek, rossz érzés, hogy nem mondok el neki mindent. Olyan, mintha hazudnék valakinek, aki egyáltalán nem érdemli meg. Pedig tudom, hogy ha valaki, akkor Villa megérti, hogy nem tudok erről beszélni. Még azt sem vetné a szememre, hogy Ramosnak elmondtam, mi történt, neki pedig nem. Tudja, milyen kapcsolat volt közöttünk, és azt is tudja, mennyit jelentett nekem a fiú egykor.

Istenem, kit álltatok…? Még mindig sokat jelent.

- Lara, én… – kezd bele végül David, de amint nyílik az öltöző ajtaja, elhallgat. Alba lép ki a helyiségből, és normál esetben azt hiszem, oda is jönne hozzánk beszélgetni, de úgy tűnik, érzi, hogy megzavart valamit, így csak barátságosan odaköszön, és indul is a bejáratnál várakozó busz felé. Kedvenc hetesem némán várja meg, míg a védő hallótávolságon kívül kerül, majd folytatja.

- Csak szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok – teszi a kezét a vállamra a csatár. – Lehet, hogy évek teltek el, míg nem találkoztunk, de én még mindig itt vagyok neked. Tudnod kell, hogy nem vagy egyedül, Kislány. Egyáltalán nem. – David tekintete elárulja, komolyan beszél.

Nem mintha bizonygatnia kéne, hogy számíthatok rá… Tisztában vagyok vele, hogy ha segítséget kérnék tőle, szó nélkül ott teremne mellettem. És fogalma sincs, ezért milyen borzasztó hálás vagyok neki.

- Látod, mit tesztek velünk, ti nők? Ez tényleg baromi nyálas volt – szólal meg újra, mire elnevetem magam. – És ha Ramos még egyszer megbánt valamivel, nézd csak meg, mit teszek vele és a csapatával a következő El Clásicon – teszi még hozzá.

Ez hiányzott.

Éppen Iker lép ki az öltöző ajtaján, mikor rövidnadrágom zsebében csörögni kezd a telefonom. Nagyon remélem, hogy nem Galeno akar valamit. Semmi kedvem nincs beszélni vele, bár a mai nap után nem hinném, hogy ő még fel akarna hívni. Haragszik rám, jobban, mint azt valaha is gondoltam volna. A legnagyobb baj azonban mégsem ez, hanem, hogy egyáltalán nem tudom, hol szúrom el folyton. Sergioval, Fernandoval és most Galenoval… Esküszöm, nem tudom.

Bátyám helyett szerencsére Zoey neve villog a képernyőn, így nem habozok tovább, a fülemhez emelem a készüléket. Közben fél szemmel azért még látom, ahogy Casillas int, hogy induljunk a busz felé, így gyorsan a nyomába eredek.

- Miért nem mondtad, hogy összejöttél Ramosszal? – szól bele a telefonba Zoey köszönés nélkül, én pedig hirtelen azt sem tudom, miről beszél.

- Mi? – kérdezek vissza döbbenten. Tényleg fogalmam sincs, miből gondolja ezt éppen most. Hiszen ott volt, mikor a karaoke után megcsókoltam, akkor mégsem bocsátkozott messzemenő következtetésekbe.

- Tudom, hogy vele voltál éjszaka – válaszol. – Mindent el kell mesélned, Lara! – Hangja izgatott és követelőző egyszerre.

- Zo, nem feküdtem le vele – közlöm higgadtan, de barátnőm lelkesedése fikarcnyit sem lankad.

- Hát persze. – Szinte magam előtt látom a perverz vigyort az arcán, ahogy ezt mondja. Tudom, hogy nem hisz nekem.

- Egyébként is, honnan tudsz te erről? – Fogalmam sincs, hogy terjedhetnek ilyen gyorsan az információk. Még csak a szálloda közelében sem volt reggel, mégis mindenről tud.

- Megvannak a forrásaim – nevet. Hát persze. Fernando… Tudhattam volna. Rosszabb, mint azok a pletykás vénasszonyok, akiknek nincs jobb dolguk, mint a szomszédok életével foglalkozni egész nap. – Találkozzunk két óra múlva a szálloda előtt. Mindent tudni akarok!

- Tényleg nem feküdtem le Sergioval – próbálkozom még egyszer tökéletesen feleslegesen, ugyanis Zoey nem reagál, csak elköszön, és bontja a vonalat.

- Remek. Mit kéne tennem, hogy valaki végre higgyen nekem? – morgom már csak úgy magamnak, miközben telefonomat visszasüllyesztem a zsebembe.

- Ha segít, én tudom, hogy nem feküdtél le velem. – Hatalmasat ugrom, ahogy meghallom Sese vidám hangját magam mellett, mire a hátvéd hangos nevetésben tör ki.

- Őszintén? Nem sokat… – felelek végül elmosolyodva, majd felszállok a buszra.

Sosem beszéltem még ilyen sokáig arról, hogy mennyire nem történt semmi. Zoey tényleg minden részletet tudni akart. Milyen érzés volt Sergio mellett ébredni, meg úgy egyáltalán, hogyan kerültem az ő ágyába. A mi múltunkat ismerve mondjuk ez egy egészen jogos kérdés… A válasz azonban talán túl egyszerű. Tegnap este, miután Zoey elutazott a fotózás helyszínére Sergio és Fernando szobájában beszélgettünk, én pedig elaludtam.  Mind tudják, milyen harapós vagyok, ha felkeltenek, így hagytak aludni. Arról azonban, hogy mikor vagy miért bújtunk össze fogalmam sincs. Talán az a múltkori csók mégis nyomot hagyott volna bennünk…?

Épp egy játszótér mellett sétálunk el, miközben Zoey azt ecseteli, hogy ennél egy hangyányit izgalmasabb történetre számított. Folyamatosan fecsegő barátnőm megy tovább, nekem azonban meg kell állnom egy pillanatra. Egy kisfiú játszik a homokozóban, egy testvérpár épp egy labdán civakodik, egy anya pedig mosolyogva figyeli, ahogy gyermeke egyre magasabbra löki magát a hintával. Istenem, hányszor álmodtam arról, hogy a kislányomat hintáztatom… Összeszorul a szívem.

- Jól vagy? – szólal meg halkan. Bólintok. Tényleg nagyon unom már ezt a kérdést. Nincs rá jó válasz. Ha őszinte lennék, összeomlana minden körülöttem, de úgyis mindenki tudja, ha hazudok.

Elég volt! Igaza van Sesének, nem kínozhatom magam ezzel örökké. El kell engednem a múltat. Csak tudnám, hogy kezdjek hozzá…

Már éppen indulnék tovább, mikor az egyik padon egy síró barna hajú lányt látok meg. Néhány lépést tennem kell felé, hogy észreveszem, hogy Lara az. Azonnal tovább kéne mennem. Tudom, hogy ez lenne az egyetlen logikus lépés részemről, én mégis rögtön a pad felé indulok. Zoey ugyan utánam szól, de nem állok meg. Tényleg nem tudom, mi vezérel, nem tudom, miért akarok még mindig segíteni rajta, de így van.

- Lara – szólítom meg, ahogy mellé érek. A lány ijedten kapja fel a fejét, úgy látom, nem számított társaságra. Pláne nem az enyémre. – Mi a baj? – kérdezem. Tapasztalt válaszadó révén nem a „jól vagy?” kérdéssel indítok.

- Semmi – válaszol túl gyorsan. Nem tudom, kit is próbál meg valójában átverni. Engem vagy önmagát. – Csak sétáltam egyet. De már épp indulni akartam vissza – áll fel, és indul is vissza a szálloda felé. Nem állítom meg, felülkerekedik bennem az az érzés, mely szerint ennél többet úgysem tehetek, ráadásul semmi közöm sincsen hozzá, hogy miért sír terhesen, egyedül egy játszótéren, miközben látszólag mindent elért, amit szeretett volna.

- Menjünk, Zoey! – fordulok vissza barátnőm felé, és folytatjuk utunkat eredeti célunk, a kávézó felé, szemem sarkából azonban még látom, ahogy Lara kilép az útra. Nem néz körül, túlságosan feldúlt, hogy ilyesmire figyeljen. Nem törődik semmivel, csak menekülni akar. Lehetőleg minél messzebb. Ismerem ezt az érzést.

És ismerem a következményeit is…

Ijedten kapom felé a fejem, és egy másodperc töredéke alatt hozok döntést. Meg sem fordul a fejemben, hogy egyszerűen csak elsétáljak, őrült módjára rohanni kezdek. Hiába kiabál utánam Zoey, futok tovább. Ezt nem nézhetem végig. Nem megy. Nem tudnék együtt élni a bűntudattal. Éppen időben érkezem. Egyszerűen megragadom Lara vállát, és elrántom az úttestről. Az sofőr dudálni kezd, sőt azt hiszem, még egy sikítást és egy üvöltést is hallok a kocsiból, de a fejem kiürül, gondolataim lelassulnak. Minden lelassul. Úgy tűnik, mintha percek telnének el, míg mi a levegőben vagyunk, pedig tudom jól, csak másodpercekről van szó. Szinte megáll a világ körülöttem. Semmit nem érzek, semmire nem gondolok.

Csupán akkor térnek vissza a fejembe a zajok és a körülöttünk lévő hangzavar, mikor Larával együtt a betonnak csapódom. Érzékszerveim ismét működésbe lépnek, újra érzem a fájdalmat, érzem, hogy borzasztó rosszul estem, és érzem, ahogy Lara teljes súlya rám nehezedik.

Mozdulni sem tudok.

Larát elviszi a mentő. Engem is vinnének, de nem akarom, hogy a bátyám egy telefonáló orvostól tudja meg, hogy a gyermeke és a barátnője veszélyben lehetnek. Ezt tőlem kell hallania. Bármi is történt kettőnk között, nem hagyhatom egyedül éppen most. Egy dologban igaza volt. Nem tudom, mi mindent tett értem az utóbbi időben, úgyhogy ennyivel igazán tartozom neki.

- Gale itt van? – rontok be Zoeyval a nyomomban Fernando és Sergio szobájába mindenféle előzetes jelzés nélkül. Választ sem várok, azonnal unokatestvérem lakrészébe sietek. A szobába lépve azonban elmúlik a magabiztosságom.

Nem tudom, mit kellene mondanom, pedig Fernando és Galeno is engem bámul, és egyáltalán nem értik, mi történik.

- Lara kórházban van – mondom ki végül. Bármennyire haragszom is rájuk, ezt nem akartam. Egyáltalán nem. Bemegyek vele a kórházba. Nem akarom, hogy egyedül legyen, nem akarom, hogy aggódnia kelljen a gyermekéért. Az pedig, hogy elveszítse… Inkább bele sem gondolok.

Legnagyobb meglepetésemre Galeno válasza azonban egyáltalán nem az aggodalom. Ő dühös. Mégpedig egyes egyedül rám.

- Mi az istent műveltél vele? – esik nekem azonnal. Nem hiszem el. A mai napom már sokadszor nem hiszem el, amit a bátyám nekem mond. Komolyan…? Komolyan ennyire aljasnak gondol? Tényleg azt hiszi, hogy bántanám a terhes barátnőjét?

Azt hittem ismer. Azt hittem, szeret. Azt hittem, bízik bennem.

- Én? – nyögöm döbbenetemben. Másodpercek kellenek, hogy össze tudjam szedni gondolataimat. Erre tényleg nem számítottam. – Te komplett hülye vagy. Tudod mit, Galeno? Tényleg menj a pokolba!

Nem mondok mást, hátat fordítok, és kirohanok a szobából. Könnyek mardossák a tokomat. Elegem van. Bátyám ezúttal tényleg túllőtt a célon. Bármit tehetek, akkor is úgy látja a helyzetet, ahogy akarja. Nem hisz nekem többé. Csak épp azt nem tudom, miért.

- Muszáj ekkora seggfejnek lenned? – hallom még az ajtó becsapódása előtt Zoey üvöltözését. – Esküszöm, ha visszalököd a szakadékba, saját kezemmel fojtalak meg, te idióta!

Tudom, hogy helyettem vitatkozik, és az én csatámat vívja meg éppen, de már egyszerűen belefáradtam ebbe. Nem akarok állandó harcban állni sem Galenoval, sem pedig Fernandoval. Ők a bátyáim. Legalábbis valaha tényleg azok voltak…

Szánalmasan festhetek. Felhúzott térdekkel, hátamat a falnak vetve ülök az ágy mellett a földön, és sírok. Sírok, akár egy kisgyerek. Elég volt. Ezúttal tényleg elég volt. Mindent megtettem, hogy megfeleljek, mindent elkövettem, hogy legalább töredékét meghálálhassam mindannak, amit Galenonak köszönhetek. De így nem megy. Tényleg nem.

Rövid kopogást követően Fernando lép a szobába. Rá nem számítottam. Azt hittem, Zoey vagy Sergio fognak utánam jönni, Nando eszembe sem jutott. Bőven eleget vitáztunk már.

- Ha veszekedni akarsz, akkor kérlek, inkább bele se kezdj. – Nem tudom, vajon mennyit értett ebből unokabátyám, hangom ugyanis borzasztó rekedt, a sírástól pedig teljesen eltorzult.

- Zoey mindent elmondott – ül le mellém Nando a padlóra. Nem vár választ, folytatja. – Ugye tudod, hogy Gale a hülye, és nem te?

- Ha egy hónap alatt két rokonom is azt állítja, hogy miattam ment tönkre az élete, akkor talán… talán lehet benne valami – szipogom. Nem vettem magamra, mikor Fernando néhány hete azt mondta, az én hibám, hogy nem megy neki a játék. Sőt, biztos voltam benne, hogy csak engem hibáztat, amiért elvesztette a hitét. Mert így könnyebb neki. Így nem kell szembenéznie a saját démonaival. De Galeno szavai túlságosan szíven ütöttek ahhoz, hogy józanul tudjak gondolkodni. Hiszek neki. Elhiszem, hogy én tehetek mindenről.

- Húgi, kérlek. Kiábrándultam és belefásultam az életembe, de ez egyáltalán nem a te hibád. Igazad volt, már nem látom azt ebben a világban, amit gyerekkorunkban. Ez már csak egy munka. Egy munka, amit el kell végeznem, még akkor is, ha úgy ébredek, hogy labdához sem akarok érni.

Elkerekedett szemmel bámulok unokabátyámra. Alig hiszem el, hogy emlékszik. Nyolc-kilenc éves lehettem, mikor tettünk egy fogadalmat. Mindketten megígértük, hogy azt fogjuk csinálni, amit az álmaink súgnak. Azt mondtuk, hogy amint munkának tekintjük a hivatásunkat, feladjuk, és Nando akkor azt állította, élete hátralévő részében minden egyes nap úgy fog felébredni, hogy focizni akar. Mert ez az élete. Mert mást el sem tud képzelni.

- Nem tetted tönkre az életemet. Egyáltalán nem. De te voltál az egyetlen, aki a szemembe mondta, hogy megváltoztam. Valakit hibáztatnom kellett. Kellett egy bűnbak. Mert nem fásulhattam bele valamibe, amit ennyire szeretek. Nem fogadhattam el, hogy ez megtörtént velem.

Fernando barna szemeiben őszinteséget látok. De látnom sem kell, tudom, hogy igazat mond. Csak épp ennyi év után… Már nem is reménykedtem benne, hogy valaha ugyanannak az egyszerű srácnak fogom látni, mint mikor Liverpoolba igazolt.

- Kérlek, bocsáss meg nekem, Húgi. Engedd, hogy melletted legyen. Engedd, hogy segítsek. – Nando mintha az életéért könyörögne. Arcán nyomokban látom a huszonnyolc éves, felnőtt férfi vonásait, de szemei éppen ugyanolyanok, mint mikor tíz évvel ezelőtt azt kérte, ne felejtsem el ott, Nagy-Britanniában.

Újabb könnyek mardossák torkomat. Érzem, hogy hamarosan újabb érzelmi hullám tör a felszínre.  De már nem bánom. Egyáltalán nem. Mert már nem kell visszatartanom, nem kell elhitetnem vele, hogy nem érdekel. Mert igenis érdekel, mindig is érdekelt. És mindig fájt, és mindig hiányzott. De túl makacs voltam, hogy ezt az orrára kössem azok után, amiket a fejemhez vágott.

Fernando magához húz, én azonban még néhány pillanatig ellenállok, hogy a szemébe nézhessek.

- Segíts! – suttogom rekedtem. – Segíts… – ismétlem meg, majd hozzá bújok, a mellkasára hajtom a fejem, és szabad utat engedek könnyeimnek. Ironikus. Reggel még azt hittem, Fernando az kettőnk közül, aki segítségre szorul. De talán mindketten elesettek vagyunk. Talán nem is egyikünk kell a másiknak, sokkal inkább egymásnak kellünk. Talán mindvégig csak egymásra lett volna szükségünk.

Hatalmába kerít egy furcsa, kettős érzés. Egyszerre vagyok boldog és szomorú, nyugodt és ideges, bizakodó és elkeseredett. Végre visszakaptam a bátyámat. Mindenestül, éppen úgy, ahogyan évekkel ezelőtt elengedtem. De talán a másik bátyám elvesztése túl nagy ár volt ezért...

Run Away - 1. fejezet

Egy kis szülinapi ajándék tőlem Nektek :)
Elöljáróban annyit, hogy az alapgondolatot a saját életem adta. A főszereplő és a gondolatai egyértelműen az engem mostanában foglalkoztató dolgokat tükrözi és az életének legtöbb elemét is a saját életemből vettem, úgyhogy úgy érzem, nagyon személyes lett.
Remélem, tetszeni fog! És véleményeket nagyon-nagyon várok! :)

°-°-°-°

1. Behind my smile...

Annyira megszoktuk, hogy mások előtt álarcot hordunk, hogy a végén magunk elől is álarc mögé bújunk. /Francois de La Rochefoucauld/

A vonat apró rántása jelzi, indulunk. Hát itt vagyok, megtettem. Tényleg eljöttem. A gyomrom pillanatok alatt eredeti méretének negyedére zsugorodik. Félek. Kibámulok az ablakon, és még egyszer, utoljára végignézek a pályaudvaron, majd az egész városon. London. Szerettem itt élni. Tényleg szerettem. És szeretem a szüleimet és a húgomat is. Mindkét húgomat. De mintha bezártak volna, egyszerűen nem maradhatok. Ott az a sok emlék… Én szabad akarok lenni. Szabadulni akarok saját magamtól.

Még csak azt sem tudom, hová megyek. Kértem egy jegyet a legközelebb induló vonatra, és felszálltam. Csak így. Meg sem kérdeztem, merre tart vagy mikor ér oda. Nem is igazán érdekel. Tudom, ez talán furcsán hangzik, de nekem mindegy, hová jutok. Itt születtem. Semmi mást nem ismerek. Soha nem léptem át még a város határát sem. Számomra csak két világ létezik. London és az Ismeretlen. És nekem most az utóbbit kell választanom. Vagy azt akarom választani, már nem is tudom. De abban biztos vagyok, hogy ha itt maradok, sosem leszek képes megbocsátani. Sem magamnak, sem pedig Nekik.

Eddigi életem során rengeteg rossz döntést hoztam. Olyanokat, melyeket meg nem történtté tennék, ha lehetne, mert már így is túl sok fájdalmat és bűntudatot okoztak. Megbántottam olyan embereket, akik a legkevésbé sem érdemelték meg, és megbíztam olyanokban, akik végül összetörtek és eltapostak, anélkül, hogy akár egy perce is megbánták volna. Meg akartam felelni mindenkinek, mégis végül azon kaptam magam, hogy csupán egyetlen embernek nem felelek meg. És az éppen én magam vagyok.

Rengeteg düh van bennem. Elképzelhetetlenül sok. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy együtt lehet még élni ennyi elfojtott haraggal. Vannak napok, mikor úgy ébredek, hogy az egész világot gyűlölöm. De nem mutatom. Nem mutathatom. Minek…? Én soha senkinek nem beszéltem róla, ha valami fájt. Mindig azt hittem, csak terhelném a másikat feleslegesen, mikor úgysem kíváncsi rá. Így mosolyogtam, mikor összetört a szívem, nevettem, ha legszívesebben sírtam volna, és másoknak segítettem, mikor magamra sem volt időm. Talán pont ezért tettem. Hogy ne jusson időm gondolkozni. Mert féltem. Félek. Szembenézni önmagammal lehet, hogy túl sok lenne. Mert egy olyan ember állna előttem, akire egyáltalán nem vagyok büszke.

Megváltoztam. Régen voltak álmaim. Igazból rengeteg álmom volt. És én igenis jó úton jártam. Csak ki kellett volna nyújtanom a karom, és elérhettem volna mindent. Mindent, amire valaha is vágytam. De nem tettem, és mire észbe kaptam, már késő volt. Minden összetört, minden szertefoszlott. Szörnyen dühös vagyok. És csalódott. Valahogy kicsúszott az irányítás a kezemből. Tudom, hogy vannak barátaim, tudom, hogy a szüleim támogatnak, de én úgy érzem, már nem tudom ezt az életet élni. Nem tudom nézni, hogy mindenki milyen boldog, míg én csak állok, és egyszerűen nem értem, hol rontottam el.

Mert csak én ronthattam el. Ez egészen biztos. Túl sokáig hibáztattam már anyámat és a teljesíthetetlen elvárásait. Évekig haragudtam rá, és sosem mondtam el neki.

Igazából talán soha nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Azt hiszem, már a születésem pillanatában csalódást okoztam neki. Szőke gyereket akart, mégpedig fiút. Ehelyett ott volt én, egy barna hajú kislány. Vagyis rögtön kettő. A húgom, Tessa tizenegy perccel később ugyan, de éppen ugyanilyen paraméterekkel jött a világra. Mégis én voltam az első sokk. Az első kudarc. Ráadásul egyáltalán nem olyan voltam, mint amire a szüleim számítottak. Harcias és akaratos, emellett pedig visszahúzódó, szófogadó, szorgalmas anyám tökéletes ellentéte. Nem tudott bánni velem. Nem ismert. Azt hitte, nekem semmi nem fáj. Hogy én át tudok lépni a problémák felett, nem foglalkozom azzal, ha csúfolnak vagy megbántanak. Számára én ilyen volt. És én jól játszottam a rám osztott szerepet. Nem tudta, hogy az álarc mögött éppen olyan törékeny és érzékeny vagyok, mint a húgaim. Naponta megbántott.

Azt hitte, a fordított pszichológia majd működni fog. Mindig azt mondta, úgyse fog menni, hogy felébressze bennem a bizonyítási vágyat. Akartam is bizonyítani. De így nem ment. Soha nem dicsért meg, soha semmi nem volt elég jó neki. És esküszöm, szinte megkönnyebbült, mikor elbuktam. Így a fejemhez vághatta, hogy „én megmondtam”. Egyetlen egyszer szerettem volna azt hallani, hogy „büszke vagyok rád”. Hajtottam, mint egy őrült, hogy megfeleljek. De mindig talált valamit, ami nem volt elég jó. Naponta összevesztünk, és ő egyáltalán nem értette, miért.

A tájat bámulva tekintetem saját tükörképemre téved. Esküszöm, mintha egy idegen nézne vissza rám. Nem ismerem azt a lány, akinek gondterhelt arca az ablakban tükröződik. Hosszú barna haja mellett szinte világítanak halványzöld szemei. Megtört és szomorú, korábban mindig vidámságot tükröző szemei is mintha sírnának.

Nem, én tényleg nem ismerem ezt a lányt.

Hosszú évekig szőke voltam. Igazából olyan, mintha mindig is az lettem volna. Pusztán azért, mert nekik egy Barbie kellett. Egy szőke hajú, világos szemű, babaarcú, vékony és törékeny kislány. Ennyi voltam. Egy bábu, akit ide-oda rakosgathattak, amikor úgy tartotta kedvük. De mielőtt elindultam, befestettem a hajam. Vagy inkább visszafestettem. Nem tudom pontosan, miért, de azt hiszem, meg akartam mutatni a világnak, hogy szabad vagyok, és ezentúl a saját életemet fogom élni. Ezzel akartam a tudtukra adni, hogy már nem szólhatnak bele, mit eszem és mikor vagy mennyit alszom és hol.

Na, persze… Könnyű azt mondani. Minden emlékem Londonhoz kapcsolódik. Minden visszahúz. A családom, a barátaim mind ott vannak. Semmi pénzért nem vallottam volna be, de anyának egy dologban nagyon is igaza volt: fogalmam sincs róla, milyen egyedül élni, milyen, ha tényleg a magad ura vagy. Elképzelni sem tudom anyám és az edzőm pontos napirendje nélkül az életemet. Reggeli címszó alatt egy alma, edzés, ebédnek csirkemell, csak hogy véletlenül se hízzak ötven kiló fölé, edzés, alvás, vacsora helyett pedig egy joghurt vagy esetleg egy pirítós, futás és alvás. Ennyi volt az elmúlt húsz évem. Igen, tudom, én akartam ezt. Vagy csak anyám hitette el velem, hogy én ezt akarom…? Talán soha nem is volt döntési jogom. Hiszen tudták, úgyis megteszem, bármit mondanak. Tudták, hogy az álmaimért foggal-körömmel küzdök. Ilyen voltam. Vagyok. Furcsa szorongás fog el, ahogy erre gondolok. Tovább bámulom a tükörképem, és a mai nap már ezredszer határozom el, hogy soha többé nem leszek az a lány.

De akkor ki leszek…?

Ki vagyok ezek nélkül?

Érzem, hogy az ülés megsüllyed. Valaki leült mellém. Nem fordulok oda, csupán az ablakban tükröződő alakot figyelem. Egy férfi, rövid barna hajjal, barna szemekkel. Igazából csak ennyit látok belőle, kabátját úgy az arcába húzta, mintha rejtőzködne. Talán azt is teszi… Persze, ne mintha tehetnék ezért szemrehányást bárkinek is. Én is azt teszem.

Nem is érdekel igazán a pasi. Néhány órát egymás mellett utazunk, majd megyünk a magunk útján. Nem kell egymáshoz szólnunk, még egymásra nézünk sem muszáj. Ez az élet vár rám mostantól. Körülvéve idegenekkel. De bármilyen jövő előtt is állok, erről legalább biztosan tudom, hogy én választottam. Egyedül én.

Már éppen visszatérnék az önsajnálathoz, és a múltam siratásához, mikor a férfi felnéz, és az üvegben találkozik a tekintetünk. Megdermedek, érzem, ahogy az ajkaim önkéntelenül szétnyílnak. Csak bámulom a szemeit, és egyszerűen képtelen vagyok elfordulni. Soha életemben nem láttam még ennyit fájdalmat. Szinte érzem, hogy mekkora kínt okoz neki minden egyes lélegzetvétel. Szenved. Elképzelni sem tudom, mi képes ekkora fájdalmat okozni. Bűntudatom támad. Sajnáltatom itt magam, mint valami óvodás, miközben vannak emberek, akik nem csak valami ostoba gyerekes ábránd miatt elszöktek otthonról. Vannak, akik tényleg szenvednek. És itt ez a férfi minden fájdalmával. Még csak elrejteni sem próbálja, min megy keresztül…

Annyira elkalandoznak gondolataim, hogy észre sem veszem, de még mindig őt bámulom. Mire észbe kapok, már csak azt látom az üvegben, hogy türelmetlenül megrázza a fejét, sóhajt egy hatalmasat, és megunva, hogy folyamatosan figyelem, feláll, hogy ott hagyjon. Hirtelen fordulok el az ablaktól, és ragadom meg a férfi karját.

- Ne menj el! – kérem, és nem engedem el. Fogalmam sincs, miért teszem, hiszen semmi közünk nincs egymáshoz. Semmi oka rá, hogy maradjon, nekem pedig semmi okom erre kérni.

Értetlenül fordul felém. Megértem, én is értetlenül állok saját cselekedeteim előtt.

- Úgy értem… – kapok észbe, és eresztem el. – Sajnálom.

Szuper. Már a másik oldalon helyet foglaló idősebb nő és mellette ülő férje is minket bámul.

- Nézd, nem akarok feltűnést – szólal meg végre ő is, és visszaül a helyére. Naná. Azt én se. – Csak el akarok tűnni ebből a városból. – Akcentussal beszél. Furcsa és jellegzetes akcentussal. Szinte biztos, hogy hallottam már valahol.

- Ne aggódj, másra sem vágyom, mint eltűnni innen – felelek halkan, majd újra az ablak felé fordulok.

Besötétedett. A szüleim és a testvéreim nemsokára hazaérnek, és ahhoz sem kell már sok idő, hogy észrevegyék, nem vagyok otthon. Sem pedig a ruháim. Hagytam ugyan egy levelet, hogy semmi bajom, és ne keressenek, de ezt úgysem fogják betartani. Hívogatni fognak és sms-eket küldeni egészen addig, míg nem válaszolok. De nem fogok válaszolni. Most még biztos nem. Még a gondolatot sincs időm befejezni, érzem, hogy telefonom rezegni kezd a zsebemben. Előhalászom a készüléket, már csak a rend kedvéért is tudni szeretném, melyikük keres.

Lindsay neve áll a kijelzőn. Ő a fiatalabbik húgom. Csupán két évvel fiatalabb nálunk, mégis néha annyival gyerekesebb tud lenni. És én annyira haragszom rá… Istenem, bár tudnék máshogy érezni, de egyszerűen nem megy! Szeretem, én tényleg szeretem, de akárhányszor rá gondolok, újra és újra összetörik a szívem. Másodpercekig bámulom a képét, míg végül megunja, és leteszi. Aztán pedig már csak a nem fogadott hívás feliratot figyelem a képernyőn.

Nagyon sóhaj, mély levegő. Nincs semmi baj. Nincs semmi baj. Már majdnem elhiszem, hogy tényleg nincs semmi baj, mikor újra megrezdül a telefon a kezemben. Ezúttal sms-em érkezett. Remegő kézzel nyitom meg az üzenetet. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy el akarom olvasni, de ujjaim magamtól működnek.

„Nekem kéne lelépnem, nem neked. Nagyon sajnálom, Cassie. Gyere haza! L.”

Egyetértek. Neki kéne lelépnie. De ő sosem fog. És én nem is kérném erre. Őt még sok minden köti Londonba, vár rá a tökéletes élet. Engem viszont már csak emlékeim húznak vissza. Fáj bevallanom, de néha igazán féltékeny vagyok rá. Úgy érzem, ő éli azt az életet, amit én érdemeltem volna. Ő kapott meg mindent, amiért én küzdöttem meg. Ő az, aki én mindig lenni szerettem volna. De ilyenkor mindig eszembe jut az is, hogy ő a kishúgom. Én vigasztaltam, mikor lehorzsolta a térdét és én segítettem neki kiheverni az első szakítását is. Talán éppen ezért fáj ennyire. Tőle nem vártam volna…

- Jól vagy? – Meglep a kérdés. Annyira, hogy hirtelen válaszolni sem tudok. Azt hittem a korábbi kis akciómmal elintéztem, hogy kínos csendben teljes az út hátralévő része.

- Persze – erőltetek mosolyt az arcomra, és visszacsúsztatom a készüléket a zsebembe.

- Ezt még te sem hiszed el – vágja rá azonnal. Elönt a düh. Semmi köze hozzá, mi van velem vagy éppen mi nincs. Haragszom, mert igaza van. Nem hiszem el.

- Oké, nem vagyok jól – vetem oda mérgesen. – De te sem.

Erre már nem válaszol, valószínűleg nem tud, így újra elfordulok. Azt hittem, nem látszik rajtam ilyen egyértelműen, hogy valami baj van. Semmi szükségem rá, hogy lássam az emberek szemében, hogy sajnálnak. Egyáltalán semmi.

- Mi a neved? – szólal meg újra a férfi.

Nem igaz, hogy nem bír békén hagyni! Nem akarok beszélgetni, nem akarom elmesélni neki, hogy mi történt, nem akarom látni a szemében a szánalmat. Csendben akarok ülni a vonatút végéig, aztán el akarok tűnni még az országból is! Semmi köze hozzá, hogy hívnak.

- Az enyém Fernando Torres – közli végül, és már éppen rávágnám, hogy egyáltalán nem érdekel, mikor beugrik, honnan volt olyan ismerős.

- A focista Fernando Torres? – fordulok felé megrökönyödve. Lindsay megszállott fociőrült. Természetesen jó londoni révén a Chelsea-nek szurkol, Torres pedig az abszolút kedvenc játékosa. Teli van a szobája a posztereivel, és órákig képes róla áradozni. Kisebb korában arról álmodozott, hogy egy nap hozzá megy feleségül. Azt hiszem, még sírt is, mikor megtudta, hogy elvette a barátnőjét. Tuti kiakad, ha megtudja, hogy mellette ültem a vonaton. Ja, igen… Honnan tudná meg?

- Igen, a focista - válaszol, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy egyáltalán nem szívesen teszi.

- Már megbocsáss, de mit keresel itt? Azt hittem, minden hétvégén forduló van.

Na, igen. Régebben én is szerettem a focit, de már évek óta nem láttam egyetlen meccset sem. A sok edzés minden időmet és energiámat felemésztette. Mára úgy nagyjából annyi maradt egykori tudásomból, hogy a húgom minden hétvégén a TV előtt ül.

- Ha nem tévedek, ugyanazt, mint te. Menekülök.

Válaszolnék, de a telefonom újra megszólal. Ismét kezembe veszem a készüléket, és csak bámulom a képernyőt ahelyett, hogy felvenném. Fernando megunva a dolgot, egy gyors mozdulattal kikapja a kezemből a mobilt, és ezúttal már ő nézi szótlanul a kijelzőt.

- Hé, add vissza! – nyúlok utána, de lényegesen jobb reflexekkel rendelkezik, mint én, így esélyem sincs visszaszerezni a telefont.

- Ki az a Lindsay? – kérdezi meg.

Nem válaszolok, továbbra is csak kétségbeesetten hadonászok a focista arca előtt, míg Fernandonak elege lesz, és megragadja a kezemet. Mikor húgom feladja, és leteszi, felfordítja a tenyeremet, és bele helyezi telefonomat. De továbbra sem ereszt. A tetoválást bámulja a csuklómon. Évekkel ezelőtt csináltattam, éppen a tizennyolcadik születésnapom után. Istenem, és bár ne tettem volna…!  De akkor még jó ötletnek tűnt. Igazából ez volt az egyetlen lehetőségem a lázadásra. Mert persze a szüleim és az edzőm nem örültek neki, de egyáltalán nem tehettek semmit.

- Te balettozol? – teszi fel végül a nagy kérdést Fernando.

Igen, balerina voltam egészen három hónappal ezelőttig. Ez volt az álmom. Ez volt az életem. Semmi máshoz nem értek, soha semmi mást nem csináltam. Sőt, még csak soha nem is gondoltam arra, hogy bármi másba kezdjek. Még csak elképzelni sem tudtam addig a bizonyos napig.

Nagyot sóhajtok, nem akarok erről beszélni. Eleget válaszolgattam már ostoba és teljesen felesleges kérdésekre. Nem kell több.

Úgysem változtat már semmin. Úgysem segít.

Ezúttal szerencsém van. A vonat lassít, és egy gépi hang szólal meg. Liverpool, végállomás.

Tehát ide jöttem. Liverpoolba. Ironikus, évekig vágytam ide, de most, hogy végre itt vagyok, nem maradhatok. Liverpool egyáltalán nincs elég távol a régi életemtől. A régi énemtől. Én felejteni akarok. Egy teljesen új emberré akarok válni. El kell tűnnöm Angliából. El kell tűnnöm a szüleim teljes látóteréből. És nem szabad visszanéznem, nem szabad gondolkoznom, mert még a végén visszafordulnék.

Mindketten összeszedjük táskáinkat, és leszállunk. Percekig állunk a peronon, és nem tudunk mit mondani. Fogalmam sincs, mit kellene most tennem.

-  Hová mész ezután? – töri meg végül a csendet Fernando.

- A reptérre. El innen. Bárhova – felelek.

Talán értelmetlennek tűnik az egész. De menekülnöm kell, és nem állhatok meg. Nem tehetem. Azt hiszem, nem is tudnék.

- Velem jöhetnél – teszem hozzá halkan. – Úgyis csak este indulok.

- Nem lehet. Én… - Nem fejezi be. Azt hiszem, nem is igazán tudja, mi lett volna a mondat vége.

- Semmi gond. Értem – mosolyodok el keserűen.

Nem értem, miért vagyok csalódott. Semmit nem tudok róla, egyáltalán nem is kéne, hogy érdekeljen. Mégis… Amit a szemében láttam, megrémített és kíváncsivá tett egyszerre. Meg kell őt ismernem. Ezt suttogja minden porcikám.

- Örülök, hogy találkoztunk, Fernando Torres – veszem vállamra sporttáskámat, és egyszerűen elsétálok. Nem várom meg, hogy válaszoljon, nem várom meg, hogy elköszönjön.

Ahogy kilépek az épületből, felnézek az égre. Havazik. Mosolyra húzódik a szám. Kilométerekre vagyok Londontól, kilométerekre az otthonomtól. Mégis úgy érzem, most vagyok igazán otthon.

Egy könnycsepp gördül le az arcomon, hátranézek még egyszer, szinte reménykedve, hogy mégis utánam jött, majd elindulok. A nagy betűs Semmibe.

°-°-°-°

- Hé, Balerina! – hallok meg a hátam mögül egy ismerős hangot.

Épp beszállni készültem a repülőbe, így igencsak meglepetten fordulok hátra.

- Mit keresel itt? – kérdezem, pedig a választ már tudom. Minden táskája ott van mellette. Útra készen áll ő is. Készen arra, hogy elhagyjon mindent, amit ismert.

- Veled mehetek? – húzza féloldalas mosolyra száját, és be kell vallanom, megdobban a szívem. Piszok jól áll neki a szívtipró szerep. Talán túl jól…

Nem válaszolok, csupán bólintok egyet, és folytatom utam a New Yorkba tartó gép belseje felé, de ahogy hátat fordítok neki, szabadjára engedem mosolyomat. Semmi pénzért nem vallanám be neki, de örülök, hogy itt van. Örülök, hogy mégsem vagyok egyedül, bármennyire is szerettem volna.

- Most már elmondod, mi a neved vagy hívjalak továbbra is Balerinának? – Hallom a hangján, hogy még mindig mosolyog.

- Cassie Lawrence – válaszolok. – De a Balerina is megteszi.

Bettnek, a legnagyobb Fernando Torres rajongónak, akit ismerek :)