Way Back Into Life - 9. fejezet

Sziasztok!

Nem igazán tudom, mit mondjak. Talán csak ennyit: kérlek, ne haragudjatok!

-.-.-.-

9. A teljes igazság

Megnyertük a meccset. Megvertük Horvátországot. Továbbjutottunk. Del Bosque azt mondta, nem szabad most hátranézni. Hogy figyeljünk a következő fordulóra, ne hagyjuk senkinek és semminek, hogy elterelje a figyelmünket. Fontos a koncentráció. Ja, persze… Mintha az olyan rohadt könnyű lenne, miközben annyi minden kavarog most a fejemben. Mióta elkezdődött az Európa Bajnokság minden a feje tetejére állt.

Néhány hete még egyáltalán nem foglalkoztatott, hogy vajon mi lehet Torres kishúgával. Tudom, állati szemét módon bántam vele, de igazából elég sok lánnyal bántam szemét módon. Viszont ő volt az egyetlen, aki miatt valaha is lelkiismeret furdalásom volt. Talán az is csak a Kölyöknek, a jobb egyenesnek, amit adott és a szemében lévő állandó szemrehányásnak volt köszönhető. Végül mégis elfelejtettem őt is. Még azt sem tudtam volna felidézni magamban, hogy nézett ki valójában. Néha barna hajra emlékeztem, néha sötétszőkére, néha kék szemű volt, néha pedig zöld vagy barna. Lehet, hogy éppen ez tesz engem rossz emberré…?

Igazság szerint, minden, amit abban az időben tettem, valahogy ködössé vált azóta. Sokat változtam. Vagy legalábbis szeretem azt hinni, hogy már nem vagyok ugyanaz az a seggfej, aki húsz évesen voltam. Arrogáns voltam, nagyképű, és azt hittem, hogy enyém a világ, én bármit megtehetek. Tipikus reakció ez egy gyerektől, aki hirtelen a középpontban találja magát…

Talán sok mindenre nem emlékszem abból az időből, de van egy nap, amelyet sosem fogok elfelejteni. Mikor 2006-ban, a VB-t követően hazaértünk Németországból, Casillas lett a válogatott frissen kinevezett csapatkapitánya. Ismertem már évek óta, de tűz és víz voltunk. Én buliztam, csajoztam, gyakran voltam részeg, balhés és nagyszájú, Iker viszont maga volt a béke. Látszólag legalábbis. Soha nem láttam igazán elengedni magát. Persze, eljárkált velünk ide-oda, de sosem ivott túl sokat, sosem keveredett bunyóba, és egyetlen egyszer sem használta ki, hogy ő a Real Madrid csodakapusa. Nem voltunk jóban. Alig beszéltünk. Mind a ketten úgy gondoltuk, nincs miről. Ám mikor Raúl lemondta a válogatottságot, és ő örökölte a karszalagot, a csatár rá hagyta a feladatot is, hogy helyrepofozzon engem. Én lepődtem meg a legjobban, mikor a mindig nyugodt Casillas megtette.

Próbált beszélni velem, de én nyilvánvalóan nem hallgattam rá. Végül úgy döntött, hogy az egyik edzőmeccsen kivon a játékból. Senki nem passzolt nekem, csak ha már tényleg nem volt más lehetősége, és senki nem segített ki, akkor sem, ha négyen támadtak rám. Nemes egyszerűséggel a csapatom nélkülem nyerte meg a meccset. Az öltözőben aztán nekiestem Ikernek. Kiabáltam, hogy mégis mit képzel magáról, dühöngtem, mert tudtam, hogy igaza van. A kapitány nem válaszolt, csak felpofozott, majd egyszerűen hátat fordított, és ott hagyott.

Elmosolyodom. Na, igen. Ez Iker Casillas. Az egyik legjobb barátom.

Alig egy hónapja még volt egy tervem. Az EB után el akartam jegyezni Larát. Be akartam bizonyítani neki, hogy komolyan gondolom, hogy ezúttal nem lesz kibúvó, nem keresek ostoba indokokat a menekülésre. Én tényleg vele akartam leélni az életem. De annyit veszekedtünk… Mielőtt elindultam Lengyelországba, még a reptéren is sikerült összevesznünk. Távolságtartó volt. És zavart. Látnom kellett volna rajta, hogy valamit titkol, mégsem vettem észre. Vagy csak nem akartam észrevenni. Nem akartam, hogy vége legyen. Nem így.

Lareina felbukkanása pedig olyan váratlanul ért. Már évek óta nem is gondoltam rá. Egy ideje már a Kölyök sem emlegette, én pedig megfeledkeztem róla, mit jelentett egykor. Valójában soha nem is vallottam be, hogy fontos volt nekem. Ahhoz túl büszke voltam. És túl hülye. Aznap este, mikor összefutottunk, Larával kellett volna lennem. Vele akartam lenni. Varsóba utaztam egy nappal a nyitómeccs előtt, hogy találkozhassunk. Elküldött. Azt mondta, dolgoznia kell, nem ér rá velem foglalkozni. Felhúztam magam. Egy olyan lány, aki mindig azt hangoztatta, hogy arra van időnk, amire szakítunk, nem mondhatja ezt nekem minden nap.

Fogalmam sincs, akkor is itt tartanánk-e, ha nem indulok futni aznap este. De azt tudom, ahogy belenéztem Torres kishúgának a szemébe, valami megváltozott. Kerestem a tekintetében azt a mindig vidám tizenhat éves lányt, akire halványan ugyan, de emlékeztem, de már nyoma sem volt. Minden erejével azon volt, hogy úgy tegyen, mintha minden rendben lenne, mégis én, aki évek óta nem láttam őt, tudtam, összetörték. Apró darabokra… Nem tudom, miért foglalkoztam ezzel. Úgy éreztem, tudnom kell, mit tett vele az élet. Tudnom kell, én mit tettem vele. Össze akartam ragasztani a darabjait.

Mint mondtam, néhány hete egyáltalán nem érdekelt, mi van Lareinával. Most mégis itt állok a szobájának az ajtaja előtt, mert furcsa mód hiányzik. Még a vak is láthatja, hogy kerül engem már napok óta. Csak épp azt nem tudom, miért. És ez bosszant. Valószínűleg jobban, mint kellene. Iker nem mond semmit. Azt mondja, csak annyit tud, hogy összeveszett Galenoval. De ennél többről van szó. Kínlódik. Látom, tudom.

- Szerintem nincs a szobájában – szól Fernando a hátam mögül.

Persze erre én is rájöhettem volna, miután negyedik kopogásra sem nyitott ajtót senki.

- Nem tudod, hol van? – kérdezem immár szobatársam felé fordulva.

- Úgy tűnt neked, hogy Lara az orromra köti, mikor hova megy?

Igaza van. Hülye kérdés volt. Fernando nem is foglalkozik velem tovább, már majdnem belép a szomszéd szobába, végül mégis visszanéz rám.

- Mit akarsz tőle, haver? – teszi fel a milliós kérdést.

Na, hát a választ én is nagyon szeretném tudni. Fogalmam sincsen, miért vagy mikor kezdett el érdekelni megint ez a lány. Csak annyit tudok, hogy újra látni akarom a csillogást a szemeiben, mikor rám néz. Látni akarom, hogy újra bízik bennem. Hogy bízik bárkiben. A világban. Önmagában.

- Jó, mindegy – adja fel Torres, hogy valaha is válaszolni fogok. – Csak ne törd össze még egyszer! Kérlek – teszi még hozzá, és ezúttal tényleg be is lép a szobába.

Mikor a húga eltűnt, és egyetlen szó nélkül kilépett az életemből, Fernando hetekig nem beszélt velem. Hiába kérdeztem, mi történt, legtöbbször úgy hagyott ott, hogy rám se nézett. Végül az egyik edzésen addig faggattam, míg sikerült úgy felbosszantanom, hogy végül dühében behúzott egyet, és a fejemhez vágta, mi történt. Hogy ideutazott, hogy bízott bennem, hogy összetörtem a szívét. Elmondta, hogy azt hitte, ezúttal nem szórakozom, és lesz bennem annyi becsület, hogy legalább a húgát nem verem át. Emlékszem, nem válaszoltam, és mire észbe kaptam, Torres már rég nem volt sehol. Igazából sosem kértem bocsánatot, de ezután valami megváltozott. Fernando néha még elmondta, hogy mi van Larával, de egy idő után már ő sem emlegette. Igazából nem beszéltünk erről többet.

Bármennyire szeretne is úgy tenni, mintha már rég nem érdekelné Lareina, az előző mondatában minden aggodalma benne volt. Nem mondja ki, de tudom, hogy félti tőlem. Fél, hogy újra kihasználom. Én is félnék a helyében. Sőt… Én így is félek.

Talán amiatt az aggodalom miatt, amit az előbb hallottam a hangjában, vagy talán amiatt a düh miatt, amit évekkel ezelőtt láttam a szemében, de tudom, ezt most nem hagyhatom ennyiben. Egy időre felfüggesztve a Kiscsillag utáni kutatást, követem Torrest a szobánkba.

- Mi történt köztetek? – A kérdésem nem szorul magyarázatra. Pontosan tudja, hogy Lareináról beszélek. – Mit műveltél, amiért így haragszik rád? – Fernando abbahagyja telefonja nyomkodását, és rám néz.

- Felnőttem. Nélküle. – feleli nyugodtan.

Tényleg ez lenne minden? Ennyire egyszerű? A távolság az oka mindennek? Már-már hajlamos lennék elgondolkozni ezen, mikor megcsillan valami a Kölyök szemében. És ez elárulja őt.

- Akkor miért van bűntudatod? – kérdezem, és látom az arcán, hogy erre egyáltalán nem számított. Azt hitte, jól játszik, azt hitte, nem veszem észre.

Sokáig nem válaszol. Gondolkozik. Én pedig várok, mert ezúttal jól akarom csinálni. Sőt, jól fogom csinálni. Segíteni fogok.

- Lara a kishúgom. Úgy értem… – Megáll egy pillanatra. Mintha nem lenne biztos benne, hogy kimondja-e. – Ott voltam, mikor beszélni tanult, mikor először csatolták le a pótkerekeket a biciklijéről, és akkor is, mikor először esett el két kerékkel. Aztán egyszer csak már nem voltam ott.

Fájdalom tükröződik Fernando arcán. Minden fájdalma, amit olyan bőszen próbált leplezni, ott van a tekintetében. Sosem láttam még ilyennek.

- Míg Spanyolországban játszottam megvolt az ok. A több ezer kilométer. De mikor Angliába költöztem… Lara azt hitte, minden úgy lesz, mint régen. De én nem akartam. Nem akartam, hogy belekeveredjen a világomba. Nem akartam, hogy nagyképű, megbízhatatlan focistákkal találkozzon.  – Mint például velem, teszem hozzá gondolatban. – Aztán természetessé vált, hogy inkább Olival vagy a csapattársakkal vagyok, mint vele. Egy idő után már fel sem hívott, ha nem mentem el egy találkozónkra. Aztán meg már én sem hívtam őt. Mikor utoljára beszéltünk a fejemhez vágta, hogy én is olyanná váltam. Nagyképűvé és megbízhatatlanná.

- Tudsz róla, hogy ti ketten milyen bosszantóan egyformák vagytok? – csúszik ki a számon.

Ezt egyáltalán nem akartam hangosan kimondani.

Fernando felvont szemöldökkel néz rám. Nem hiszem el, hogy nem látja…!

- Mind a ketten éppen ugyanolyan makacsak vagytok. Sosem mondanátok a másik szemébe, hogy igaza volt. – Borzasztó. Nem hiszem el, hogy az a düh, amivel egymásra néztek néhány nappal ezelőtt, így kezdődött. – Tudod, szerintem mi történt? Megszoktad, hogy nincs veled, és soha nem vallottad volna be, de később már nem is hiányzott, hogy veled legyen. Elvoltál a csapattársaiddal, elvoltál velünk és Ollalával. És mikor Lara ezt zokon vette, a büszkeséged nem engedte, hogy bevalld, jogosan teszi. Inkább veszekedni kezdtetek. – Nem kell válaszolnia. Tudom, hogy igazam van. Ezért nem néz rám. Ezért nem tud bocsánatot kérni Lareinától. – Legalább magadnak ismerd be, hogy tényleg megváltoztál. Még én is látom, hogy csalódtál, kiábrándultál és egyáltalán nem úgy játszol, mint régen. Mindenki látja.

Egyikünk sem mond többet. Én kifogytam a mondanivalóból, Torres pedig nem tud, vagy talán nem akar válaszolni. Emlékszem, milyen dühösen jött be a szobába néhány napja, mikor húga közölte vele a véleményét. Bántotta, hogy éppen Lara lát át rajta ennyire. Az a lány, aki mindig felnézett rá, aki csodálta őt, már egyáltalán nem látja olyan tökéletesnek.

Igen, Fernando felnőtt Lara nélkül, de Lara éppúgy felnőtt nélküle.

- Torres! – rohan be a szobába köszönés, kopogás vagy bármi más jelzés nélkül egy világosbarna hajú, magas lány. Nagyon zaklatottnak tűnik, borzasztó kétségbeesetten néz az ágyon félig fekvő Fernandora.

- Mi a baj, Zoey? – ül fel azonnal a csatár, én pedig csak értetlenül figyelem, hogy mi történik.

- Lara rosszul van, és nem találom Galenot vagy Ikert. Fogalmam sincs, hova az istenbe tűnnek ezek folyton, ha szükség lenne rájuk. Mindig ezt csinálják. – Be nem áll a szája. Folyamatosan beszél, míg a Kölyök feltápászkodik és felveszi a cipőjét.

Spanyolul beszél, de nagyon figyelnem kell, hogy mit mond, ugyanis a mondataiba egy-két angol szó is keveredik. Biztos, hogy angol az anyanyelve. De úgy tűnik, Fernando hozzá van szokva a dologhoz, egyetlen egyszer sem kérdez vissza. Vagy talán már nem is figyel, és csak odáig jutott, hogy a húgának segítség kell.

Mind a ketten kirohannak, én pedig megyek utánuk. Mi mást tehetnék? A francba is, aggódom érte. Ez a lány meggyőzőnek tűnt. Hogy is hívta Torres? Zoey?

Lareina az ágy mellett ül a földön. Alig van magánál, a feje el-elbicsaklik, nem bírja tartani. Látom a szemén, hogy egyáltalán nem tudja, hol van.

Fernando leguggol elé, és szólongatni kezdi. Megpróbálja óvatosan pofozgatni, hogy visszanyerje az eszméletét, de nem használ.

- Ramos, itt a kulcsod? – kérdezi, majd ölbe kapja húgát, és az ismeretlen lánnyal a nyomában rögtön indul is a lift felé.

Kihalászom a zsebemből a bérelt autóm kulcsait. Azt hiszem, hálával tartozom Larának. Ha nem Varsóban lakna, egyáltalán eszembe sem jutott volt autót bérelni.

Messziről kinyitom a járművet, Larát befektetjük a hátsó ülésre, Nando beül mellé, Zoey az anyósülésre, én pedig azonnal indítok. Biztos vagyok benne, hogy minden létező kresz szabályt megszegek. Ezúttal sebességkorlátozás egyáltalán nem létezik számomra, és a piroson is áthajtok, ha épp nincs keresztben forgalom. Hallom, ahogy Torres kiabál, hogy menjenek már az útból, de mást nem igen fogok fel. Csak egy dolog jár a fejemben. Minél előbb a kórházban kell lennünk!

Nem lehet, hogy valami baja legyen.

Nem halhat meg.

-.-.-.-

Üres vagyok. Olyan végtelenül üres. Semmit nem érzek. Elvesztem egy hófehér világban. Nem látok mást, csak véget nem érő fehérséget. Vakít, mégsem érdekel. Bámulok előre, és nem értem hová tűnt a fájdalom. A kín, a félelem, a düh mintha sosem lettek volna. De boldog sem vagyok. Sem elégedett.

Egyszerűen nincs semmi.

Aztán valami visszaránt. Ahogy kinyitom a szemem, egy csapásra visszatér minden. Minden szenvedés, minden elfojtott, elfeledettnek hitt – vagy inkább remélt – érzés. Körül sem kell néznem, tudom, hogy kórházban vagyok. Ez a fertőtlenítő és gyógyszerszag rémálmaimban kísért, ezer közül is megismerném. Rosszul vagyok tőle.

Érzem, ahogy újabb és újabb könnyek folynak végig arcomon, majd landolnak egytől egyig a párnámon. Fáj. Alig kapok levegőt.

Egyszerűen elviselhetetlen.

-.-.-.-

Idegesen toporgunk mindhárman a folyosón. Kijöhetne végre az orvos! Vagy legalább mondanának valamit.

- Bocs, be sem mutatkoztam – lép elém az ismeretlen lány. Szemmel láthatóan sokkal nyugodtabb, mint tíz perccel ezelőtt volt. – A nevem Zoey Barton. Lara barátnője vagyok Londonból.

- Sergio Ramos – felelem, de figyelmemet azonnal elvonja a folyosó végén megjelenő Galeno. És Lara.

És megértem. Ezért került el Lareina. Ezért viselkedett velem ilyen hülyén. Tudott róla.

- A rohadt életbe – csúszik ki a számon a kelleténél minden bizonnyal hangosabban, ugyanis egy nővér azonnal rám szól.

Lara lesüti a szemét. Nem mer rám nézni. Elképesztő… Az életben egyszer legalább vállalhatná a felelősséget a tetteiért! Néhány lépéssel Abbott elé kerülök, és bár egy pillanatra megcsillan a szemében a félelem, a düh mindent elnyom. Még a bűntudatot is. Már ha egyáltalán az volt neki valaha…

- A húgodnak szüksége van rád – közlöm vele fojtott hangon. Nem akarok balhét rendezni a kórházban. Épp elég volt egyszer a címlapra kerülni az EB ideje alatt. Az edzőtől meg is kaptam a magamét… – Ez az egyetlen szerencséd.

Nem érdekel, válaszol-e, nem érdekel, Lara ijedt és könnyes szeme. Hátat fordítok, és gondolkodás nélkül elhagynám a kórházat. De Abbott végül mégis megszólal.

- Semmivel sem vagyok rosszabb, mint te.

Nevetnem kell.

- Rosszabb az nem. De legalább ugyanolyan – sétálok vissza mégis, majd leülök az egyik műanyag székre Fernando mellett. – A véraláfutás talán elmúlt. De te meg én pontosan emlékszünk, mekkorát húztál be pár napja. Mindketten tudjuk, mit gondolsz rólam. Hát jobb, ha tőlem tudod, jobb sem vagy nálam.

A felismerés Galeno szemében minden pénzt megér. A néhány másodperccel ezelőtt még bennem tomboló dühöt felváltja a gúny. És az elégedettség. Végre. Visszakaptam mindent, amit tettem. Már nem kell, hogy bűntudatom legyen Lareina miatt. Nem kell minden percben, ha beszélünk, úgy éreznem, nem érdemlem meg, hogy egyáltalán még szóba álljon velem.

Ez a tény talán még fel is vidítana, ha nem láttam volna, milyen állapotban volt a lány pár perce. Féltem őt.

- Sergio, beszélhetünk? – áll meg előttem Lara, miközben körmével babrál.

Nocsak, nem gondoltam volna, hogy lesz bátorsága ma még hozzám szólni.

- Mit akarsz, Lara? – sóhajtok. Semmi kedvem nincs hozzá. Elég egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy vége. – Nem hiszem, hogy van még miről beszélnünk.

- Valamit még el kell mondanom. Jogod van tudni.

Nem válaszolok. Szó nélkül felállok, és odébb sétálok néhány métert. Megállok a fal mellett, és karba tett kézzel, felvont szemöldökkel várom, mit akar mondani. Őszintén nem érdekel. Arra számítok, magyarázkodni kezd vagy megpróbálja felmenteni Galenot, sőt, még az is átfut az agyamon, hogy talán bocsánatot akar kérni.

- Terhes vagyok – nyögi ki végül. – Galenotól.

Tátott szájjal bámulok a szemébe. Kezeim lehullanak a combom mellé, levegőt sem veszek. Erre nem számítottam. Nem tudok megszólalni. A torkom teljesen kiszáradt. Az iménti gúnynak már nyoma sincs. Most már csak fáj. Lara átvert. Ideje szembenéznem vele, hogy tényleg vége.

Nyílik a betegszoba ajtaja, és egy orvos lép ki rajta. Egy szó nélkül sétálok el Lara előtt, és állok meg Zoey mellett.

Abbottot viszont úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli, mit akar mondani a férfi, rögtön húga szobájába rohan. Ha kicsit koncentráltabb lennék, talán észrevenném, mennyire dühös, de nem figyelek rá. Nem tudok rá figyelni.

- Jó napot! Dr. Michal Stenka vagyok – mondja a középkorú, őszülő orvos erősen tört angollal. – A kisasszonynak pánikrohama volt. Ettől kezdett fulladni, és ettől ájult el. De néhány óra múlva akár már haza is vihetik.

Látom, hogy valamit még mondani akar, de keresi a szavakat.

- Nézzék, én elolvastam a hölgy kórtörténetét. Nem csodálnám, ha pánikbetegség alakulna ki. Nagy trauma érte, mind lelkileg, mind fizikálisan. Kerülnie kell a stresszt, maguknak pedig azt javaslom, hogy figyeljenek oda rá. Tudnia kell, hogy nincs egyedül.

Újabb elhatározás fogalmazódik meg a fejemben. Ez a lány soha nem lesz egyedül, ha rajtam múlik.

-.-.-.-

Galeno gyakorlatilag betöri az ajtót, olyan lendülettel lép a helyiségbe. Próbálom letörölni könnyeimet, bár tudom, feleslegesen teszem.

- Mit szedtél be? – kérdezi köntörfalazás nélkül bátyám.

Ijedten kapom rá tekintetem. Első kérdésem az lenne, hogy megőrült-e, de a szemében látottak után még a „semmit” szót is nehezemre esik kinyögni. Dühös. Elképesztően dühös. Esküszöm, félek.

- Ne hazudj nekem, Lara! – Hangja fenyegető, még az sem érdekli, hogy immár az egész társaság, élen Fernandoval és Sergioval, minket figyel.

- Esküszöm, nem vettem be semmit – bizonygatom, szememet pedig elhagyja egy újabb könnycsepp. Majd még egy. És még egy… – Kérlek, Gale. Könyörgöm…!

Arca nem enyhül. Nem hisz nekem. Tudom, hogy így van. És én még csak nem is hibáztathatom érte. Rászolgáltam. Mindenre.

Gale dühösen megrázza a fejét, majd egyszerűen hátat fordít, és kiszáguld a szobából. Talán a kórházból is.

Egyikünk sem szólal meg. Ezek után nehéz bármit is mondani. Tudom, hogy mindannyiuk agyában megfordult, hogy direkt csináltam. Még meg is értették volna, hogy miért. Talán meg se lepődtek volna…

- Csak aggódik – töri meg végül a kínos csendet Zoey. – Megnyugszik, és bocsánatot kér, te is tudod.

Igen, tudom. Mindig így van. Ebben hasonlítunk. Kimondunk mindent, amit gondolunk. Kimondjuk, aztán megbánjunk. Csak épp azt hittem, bebizonyítottam neki, hogy élni akarok. Hogy nem kárhoztatom arra, hogy egész életében bűntudata legyen a halálom miatt. Mert ő volt az egyetlen, aki egy pillanatra sem hagyott el. Akkor sem, mikor a leginkább megérdemeltem volna. És a végén ő volt az is, aki mentőt hívott, mikor véget akartam vetni az életemnek. Arra kényszerítettem, hogy végignézze, ahogy tönkreteszem az életemet. Nem teszem ezt meg vele még egyszer.

- Sajnálom – mondja Lara halkan. – Nem kellett volna… – kezd bele a mondatba.

- Nem kellett volna. – Minek tiltakozzak?

A helyében eszembe sem jutott volna, hogy telefonáljak. Nem is értem, miért engem hívott. Tanácsot akart, hogy mondja el Sergionak, hogy terhes. Hogy a bátyám gyerekét várja, és nem az övét. Azt várta tőlem, hogy én mondjam meg, mit tegyen.

Ennyire szánalmas lennék…? Ilyen borzasztóan könnyen ki lehet engem használni?

- Jobb anya leszek, mint barátnő. Ígérem – folytatja Lara. Pedig szerintem elég nyilvánvaló volt, hogy nem akarom hallani. – Jó anya leszek.

Bár ne mondta volna ki. Vagy legalább nem így.

- Én is jó anya lettem volna – suttogom, és érzem, nem tudom visszatartani tovább.

Minden a felszínre tör. Újra jön a bűntudat, újra jön a kibírhatatlan űr a szívemben. Hetekbe került, hogy elnyomjam. Hetekig harcoltam ellene. Hetekig nem beszéltem róla, mert ezt kibírhatatlan. Mert ezzel nem tudok megbirkózni.

Nem bírom ki! Nem akarok emlékezni!

- Jó anya lettem volna!

-.-.-.-

- Jézusom – nyögi Lara mellettem. Ő is érti. Mind értjük.

Minden eszembe jut. Ahogy Lareina a balesetről beszélt. Valami hiányzott a történetből. A hangjában hallottam. Valamit egyszerűen nem akart elmondani. Vagy talán önmagának nem akarta bevallani. Mert ha kimondja, valóra válik. Ha kimondja, már szembe kell néznie vele. Talán még nem volt kész. Fel lehet erre egyáltalán készülni…?

Nem mondok semmit. Minden szó felesleges lenne. Tudom, hogy érezhetem át. Ő is tudja. Odaülök mellé az ágyra, és átölelem. Sosem hallottam még senki így zokogni. Könnybe lábad a szemem. Látom, hogy Zoey is sír. És Fernando.

Úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta.

És most először jut eszembe, hogy talán az is múlik…