Way Back Into Life - 6. fejezet

Sziasztok!

Egy ideje azon gondolkozom, hogy új blogot kéne nyitnom, ami inkább a velem történtekről szólna, mintsem a szereplőimről. Ugyanis a tegnapi napomat a Szent Imre Kórházban töltöttem egy infúzióval a karomban és egy csomó szteroiddal, calciummal és antihisztaminnal a szervezetemben, miután a mentősök beszállítottak.
De legalább rengeteg időm volt végiggondolni, mi lesz a következő részekben :D Ez a pozitívum.
És itt is a 6. fejezet :) Amennyire az előzőt szerettem, ezt annyira nehezen szültem meg. Nem lett olyan izgalmas és érdekes, mint szerettem volna. De azért, remélem, tetszeni fog! :)
(De a rész címét egész egyszerűen nem tudtam kitalálni. Javaslatokat elfogadok :D)

Puszi

U.I: Viszont arra kérnék mindenkit, hogy aki azt jelöli a fejezet végén, hogy "elmegy" vagy "írd újra!", fejtse ki bővebben is a véleményét! :) Köszönöm!

-.-.-.-

 6. Titkok

Tíz perc múlva pályára kell lépnem, és azt sem tudom, hol áll a fejem. Még azt sem vettem észre, hogy összecseréltem a cipőket a lábamon. Pedig, esküszöm, így állati kényelmetlen…

Mióta Lara elrohant a szállodából, nem is láttam. De még arra sem volt bátorsága, hogy felhívjon. Hajnalban ugyan küldött egy sms-t, de csak annyit írt, hogy „Sajnálom”. Nem mintha még hinnék neki…

Már egy ideje nincs minden rendben köztünk. Valószínűleg soha nem is volt. Milyen kapcsolat az, amiben egy hónap alatt háromszor szakítanak, aztán békülnek ki a felek? Ráadásul ez a viselkedés egyáltalán nem én vagyok. Ha én szakítok valakivel, akkor annak ott vége van. Én nem jövök össze négyszer-ötször ugyanazzal a lánnyal! És láss csodát, mégis megtettem… És a legbosszantóbb, hogy még mindig megtenném. Újra és újra…

Esküszöm, az életben nem küzdöttem még ennyit azért, hogy működjön egy kapcsolatom. Mindig lelépek, mielőtt komolyra fordulhatna a dolog. Sokkal egyszerűbb. Mióta az eszemet tudom, most először érzem azt, talán nekem fontosabb ez, mint a másiknak. És én ezt nem engedhetem meg magamnak. Semmi szükségem nincs erre a borzasztóan idegesítő érzésre. Nem akarom, hogy fájjon…

Lareina viszont egészen más. Megfogadtam, hogy ezúttal vigyázok rá. De persze csúnyán elszúrtam. Mekkora hülyének kellett lennem ahhoz, hogy megcsókoljam? Esküszöm, azt sem tudom, miért tettem. Maga alatt volt, én meg egyszerűen kihasználtam. Gratulálok, Ramos! Szegény lánynak nincs elég baja, pont erre volt még szüksége…

Nem is csodálom, hogy nem áll velem szóba. Végre megint megbízott bennem. Olyan dolgokat mesélt, amiről tudom, hogy a Kölyöknek fogalma sincs. Én meg erre megint ellöktem magamtól. És még egyszer: gratulálok, Ramos…

Agyam szinte azonnal visszakalauzol 2005 nyarára. Akkor találkoztunk először. Be kell vallanom, már akkor gyönyörű volt. Egy gyönyörű kislány. Láttam a szemében, hogy ő még bizony hisz a tündérmesékben. Talán pont ez fogott meg benne annyira. Borzasztóan naiv volt. És biztos vagyok benne, hogy fogalma sem volt arról, mennyire szép. Egy egyszerű lány volt csak. Nem sminkelte túl magát, nem hordott csillogó, divatos ruhákat. Kemény, angolos vonásait pedig egyetlen mosollyal képes volt úgy ellágyítani, hogy bármelyik fiú a lábai előtt hevert volna, ha akarja.

Csakhogy ő akkor még nem foglalkozott ilyenekkel. Torres volt a mindene. Istenítette. Esküszöm, úgy nézett a srácra, mintha valami világmegváltó dolgot követne el minden egyes lélegzetvételével. Az a csillag nyaklánc pedig mindig a nyakában lógott. Egy másodpercre sem volt hajlandó megválni tőle.

Hiányzik az a lány. Hiányzik a csillogás a szeméből. Hogy tudta az élet ilyen kegyetlenül letörni ennek az angyalnak a szárnyait? Hogy tudtam én letörni a szárnyait…?

- Kész vagy, Sergio? – kapom fel a fejem Casillas kérdésére. Valószínűleg már nem először szól hozzám, arca ugyanis – tőle igencsak szokatlanul – türelmetlenségről árulkodik.

Bólintok. Utolsó simításokat végzem cipőmön, majd a kapitányt követve, egy hatalmas sóhaj kíséretében csatlakozom a játékos kijáróban várakozó társaimhoz.

Mindannyian idegesen toporognak. Az olaszok elleni döntetlenre egyikünk sem számított. Biztosan voltunk benne, hogy a 2008-as EB és a 2010-es VB győzelem után megállíthatatlanok vagyunk. Ostoba módon elhittük, hogy elég, ha kimegyünk a pályára, és már nyert ügyünk van. Hát nem volt…

De az íreket nem bízzuk a véletlenre. Nem hagyatkozhatunk mindig a szerencsére, ha tovább akarunk jutni. Mert tovább fogunk jutni! Ha nem hangozna elképesztően nagyképűen, még azt is mondanám, hogy megnyerjük az EB-t. De egyelőre megelégszem Írország legyőzésével…

Ahogy a pályára menet elsétálok az Abbott testvérpár mellett, Lareina még csak rám se néz. Mosolyt küld Iker felé, majd lehajtja a fejét, és pár lépést távolodik testvérétől. Most inkább nem gondolok bele, mi fog történni, ha egyszer elmondja Galenonak, mi történt az este. És most nem a Fernandoval való vitájukra gondolok.

Még mindig nem hiszem el, hogy így kiosztotta! Elképesztő lány. Mára nyoma sincs a szemében annak a csodálatnak, amit néhány évvel korábban le sem tagadhatott volna. Nem tudom, mi történt köztük az évek alatt, valószínűleg egyáltalán nem is tartozik rám, de valami komoly dolognak kellett lennie, ha még az esküvőjére sem hívta meg az unokabátyját. Mert abban biztos vagyok, hogy Torres semmit nem tud Nickről vagy a balesetről. Vagy egyáltalán Lareina életéről… És, hogy őszinte legyek, nem is tűnik úgy, mintha igazán érdekelné. Fogalmam sincs, mi történt köztük, de még a hülye is látja, mennyire megviseli mindkettejüket.

Alig kezdődik el a mérkőzés, érzem a csapaton a küzdést. Hatalmas energiával vetjük magunkat a játékban. Meglepetésre, Torres a húzóerő. Régen láttam ennyire harcolni. Ezúttal komolyan gondolja. Nem tudom, nekünk, az edzőnek vagy unokahúgának akar ezzel bizonyítani, de energiája magával ránt szinte mindenkit.

Már a negyedik percben egy cselsorozatot követően megszerzi a vezetést a csapatnak. Esküszöm, majd felrobban a stadion. A Kölyök pedig elmosolyodik, és nem a szívére, a bal kulcscsontjára helyezi a kezét. Nem értem teljesen, mennyit jelent ez neki, de azt látom, hogy megtört a jég. De legalábbis mindenképp megrepedt. Valami történt. Valami megmagyarázhatatlan, láthatatlan, de minden elsöprő. Torres végre visszatért. Ezt ünnepli a csapat, ezt ünnepli az összes néző a stadionban, a tévék és kivetítők előtt.

Alig telik el néhány perc, sorban érkeznek az újabb és újabb helyzetek. Negyed óra elteltével már mindenki tudja, ennek a meccsnek nem 1:0 lesz a vége. Ma este sokkal több van bennünk. Nem kérdés, hogy lesz-e még spanyol gól. A kérdés csak az, hogy mikor.

A második félidő éppen úgy kezdődik, mint az első. Alig telik egy három perc, mikor egy újabb roham után David Silva bombája talál az ír kapuba. Azt hiszem, rajta kívül senki nem látta, hogy hol is volt a labda, mielőtt a hálóba került. Az ír védők már azt sem tudják, hol áll a fejük. Tudom, milyen érzés. Mikor küzdenél, de úgy érzed, egyedül vagy vele. Egyedül pedig senki nem tehet csodát. Egy focimeccsen nem.

Mi viszont nem adjuk fel. Egymásból, a nézőkből merítünk erőt. Többet akarunk. Azt hiszem, ez a legjobb érzés a világon. Tudod, hogy mindenki a csodára vár, hogy egy egész világ nézi, ahogy felszántod a pályát, és te magad is érzed, hogy meg tudod adni nekik, amire várnak. Mert ma este benned van. Mert ma este a csapatodban van.

Még húsz perc van hátra, mikor újból Fernandohoz kerül a labda. A védők nem tudják megállítani. Félpályáról indul, és bárki láthatja a szemében, mennyire akarja azt a duplát. Bizonyítani akar, mégis ezúttal valami más is hajtja. Azt hiszem, tudatni akarja Lareinával, hogy még nem mondhat le róla. Mert még ő sem mondott le magáról. 3:0. Esküszöm, ahogy Torres ott áll Given előtt, szinte sajnálom az ír kapust. Pocsék lehet látni az ellenfeled szemében, hogy esélyed sincs ellene.

Meg kell állnom egy pillanatra. Felemelem a fejem, és tekintetem végigfuttatom a lelátókon. Hallom az ollézást saját szurkolóinktól, de ez a dal… Csodálat. Ez az, amit érzek. Csodálat az írek iránt. Mert ők egy percre sem adják fel. Kiélvezik minden másodpercét annak, hogy itt lehetnek. Még akkor is, ha pontosan tudják, hogy ki fognak kapni. Bíztatják a csapatukat, még a legreménytelenebb helyzetben is. Pedig egészen világos. Nem fognak továbbjutni a csoportkörből. De ők nem gyászolnak. Ők ünneplik, hogy idáig eljutottak. Egy pillanatra borzasztóan szeretnék az ő csapatukban játszani. Mert ekkora szeretetet én még soha nem láttam.

Del Bosque cserél. Mégpedig Torrest Fabregasra. Nem értem. Nando sem érti. A csapat tapsol. Ma este ő adta meg a kezdőlökést a csapatnak. Kellett, hogy itt legyen. És neki is nagyon kellett, hogy itt lehessen. Minden egyes pályán töltött másodperccel közelebb került néhány évvel ezelőtti önmagához. Ezt bárki láthatta. Ahogy a kispad felé sétál, látom, hogy mutat valamit unokahúgának, de nem foglalkozhatok vele. Folytatódik a mérkőzés.

Fabregas is megszolgálja a bizalmat. Be kell vallanom, gyönyörű gól lő. És ez a negyedik gól a korona a mai napra.

Az ír szurkolók újra énekelni kezdenek, és 4:0-nál már nem foglalkozom azzal, hogy a végkimenetelen izguljak. Egyszerűen lenyűgöz az az erő, ami árad a nézőtérről. Boldogok. Pedig most már biztosan kiesnek. Megbabonáz ez a dal. Még mikor a bíró lefújja a mérkőzést is a hatása alatt vagyok. Mindenki ünnepelni kezd, de én csak tátott szájjal bámulom a nézőket.

Hatalmas dolgot tanulok ebben a pillanatban. Nem adhatom fel. Helyre fogok hozni mindent. Beszélek Galenoval, még akkor is, ha tudom, nem fog kegyelmezni. És beszélek Larával is, bármi legyen is a végkimenetele.

Bármi…

Hiszen tudom mi fog történni. Szakítunk. Már biztos vagyok benne, hogy ennek nem lehet más végkimenetele.

Ahogy megállok az Abbott testvérek szobájának ajtaja előtt, furcsa érzés kerít hatalmába. Megfordul a fejemben, hogy talán mégsem kéne. Éppen kopognék, mikor meghallom Galeno hangját. Nem akarok hallgatózni, de olyan hangosan beszél, hogy minden egyes szót tisztán értek.

- Mondd már el, mi történt? – követeli húgától. – Lara, megőrjítesz! Látom rajtad, hogy bánt valami. Még Fernandora nézni sem voltál hajlandó, mikor tényleg bocsánatot akart kérni tőled. És nem vagyok hülye, pontosan látom, hogy kerülöd Ramost is.

- Mi bajod van, Gale? – kérdez vissza a lány dühösen. – Ez volt a célod, nem? Azt akartad, hogy ne beszéljek vele. Megkaptad. Akkor mégis mi  a fene bajod van?

Meglep, hogy nem mondott semmit arról a csókról. Azt hittem, nekik nincsenek titkaik egymás előtt. Igazából arra számítottam, hogy a meccs után Galeno azonnal nekem esik, de csak mogorván gratulált, és ment is interjút csinálni del Bosque-val.

- Tudod mit? Semmi bajom. Hagyd csak, hogy túlnőjenek rajtad a problémák… Valóban. Ez a legjobb megoldás. De ne csodálkozz, hogy gyerekként kezellek, ha egyszer úgy viselkedsz! – teszi még hozzá, majd nyílik az ajtó.

Hátraugranék, de már késő. Galeno egyenesen nekem sétált.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezi kicsit sem barátságosan. – Nem hiszem, hogy a húgom beszélni szeretne veled. Nincs valami jó napja – közli, majd sétálna is tovább azonnal.

- Hozzád jöttem – felelek, mire a meglepetés összes hulláma végigfut a srác arcán. Végül mégis a dühnél állapodik meg.

Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy mégsem kellene elmondanom neki, mi történt. Így is utál már eléggé…

Abbott nem mond semmit, csak elindul a lépcső felé. Fogalmam sincs, hogy ez most mit jelent. Menjek utána vagy hagyjam békén? Nem igazán tűnt úgy, mintha beszélni szeretne bárkivel is. Engem meg aztán köztudottan nem bír.

- Gyere – szól hátra morogva, megadva a választ a kérdésemre.

Egyenesen a földszintre megyünk, leülünk a szálloda kávézójába.

- Mi van? – kérdezi türelmetlenül. Jobban túl akar lenni ezen az egészen, mint én. Pedig ez jelen helyzetben igazán nagy szó…

- Tudom, mi baja van a húgodnak – közlöm vele végül. Tudom, hogy ezzel felkeltettem a figyelmét, így azonnal folytatom. – Megcsókoltam tegnap este.

Felocsúdni sincs időm, Galeno egyszerűen feláll, és elindul a lift felé. Nem mond semmit, még csak rám se néz. Dühös. Én is az vagyok.

A hall közepén érem utol.

- Tudom, hogy elszúrtam. De nem akartam bántani – kiabálok utána.

Ennyi kellett. Abbott megfordul, és egyenesen felém indul. Járása fenyegető. De nem mozdulok. Még akkor sem lépek hátrébb, mikor jobb ökle az arcomban landol. Minden dühe benne van ebben az ütésben. Nem kímél. Én se tenném a helyében.

- Hányszor akarod még kihasználni őt? – üvölti a képembe Galeno. – Szerelmes volt beléd, te rohadék! Esküszöm, én nem értem, miért… De szeretett téged.

Hidegzuhanyként ér ez a néhány szó. Nem is figyelek a fényképezőgépek kattogására magam körül. Még az sem érdekel, hogy mindenki engem bámul. Pedig tudom, hogy ebből holnapra címlap sztori lesz. Nem is kell nagyobb hír az EB alatt, mint egy kiabáló riporter és egy betört orrú hátvéd.

Abbott már rég eltűnik, mikor én még mindig ugyanott állok. Megérdemeltem. Ez tölti ki minden gondolatom.

-.-.-.-

Félénk kopogást hallok az ajtó felől. Szinte biztos vagyok benne, hogy Fernando, Sergio vagy Galeno lesz a túloldalon, így dühös mozdulatokkal nyitok ajtót. Egyikükkel sincs túl sok kedvem beszélgetni.

Legnagyobb meglepetésemre Lara áll a túloldalon. Kisírt szemekkel. Hirtelen azt sem tudom, mit mondjak neki. Köszönni is elfelejtek. Egyszerűen nem értem, miért hozzám jött. Sergioval kellene beszélnie, nem pedig velem.

- Bejöhetek? – kérdezi szipogva a lány, mire egyetlen szó nélkül szélesebbre nyitom előtte a bejáratot. Betessékelem a szobába, és intek, hogy foglaljon helyet.

- Mi történt, Lara? – kérdezem, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy hallani is szeretném a választ. Sese túl sok fájdalmat okozott már nekem. Nem biztos, hogy én akarok lenni az, aki végighallgatja a barátnője problémáit.

- Megcsaltam – nyögi ki végül halkan. Nem néz rám. A földet bámulja, és a kezét tördeli. Süt róla, hogy bűntudata van.

- Miért? – Ez az egyetlen kérdés van a fejemben. Hiszen legutóbb még úgy tűnt, minden vágya, hogy helyrehozhassa a kapcsolatukat. Együtt akart lenni Sergioval, mégpedig úgy, hogy közben nem figyeli minden lépését egyszerre hat újságíró. Magánéletre vágyott. És ezt meg tudtam érteni.

- Nem tudom – feleli ezúttal már a szemembe nézve. – Azt hittem, szeretem, és soha nem tudnám ezt megtenni vele. De… Nem tudom. – Össze-vissza beszél, nem tudom, hova akar kilyukadni. Vagy, hogy miért éppen nekem mondja ezt el.

- Már nem szereted? – kérdezek vissza. Őszintén kíváncsi vagyok a válaszra. És azt hiszem, erre az egy válaszra volna szüksége Sergionak is.

De nem felelhet. Az ajtó kivágódik, és a szemmel láthatóan még mindig borzasztó dühös bátyám lép be rajta. Már rég nem hiszem, hogy én bosszantottam volna fel ennyire.

- Te mit keresel itt? – pattan fel Lara olyan gyorsan, mintha legalább égette volna az ágy.

Meglepetten bámulok rá. Hiszen legjobb tudomásom szerint Gale és ő egyáltalán nem ismerik egymást.

- Ez az én szobám – felel Galen, miközben én már meg sem próbálom leplezni döbbenetemet. – Ő pedig a húgom.

Ahogy egymásra néznek, tudom, hogy van itt valami, amiről egyikük sem akar beszélni. Valami történt…

Lost Sheep

Sziasztok!

Elvesztem. És ezt őszintén nagyon sajnálom. Ha korábban azt mondogattam, hogy kevés a szabadidőm, akkor ez az utóbbi időben hatványozottan igaz volt. Ráadásul elég sok minden történt körülöttem, nem éppen a szó pozitív értelmében.

Na, de nem nyafogni jöttem, hanem, hogy elmondjam, végre tényleg jól érzem magam! :) Bizonyára kevesen tudjátok, de 12 évig zongoráztam, és végül két évvel ezelőtt úgy hagytam abba, hogy azt terveztem, soha többé nem ülök le játszani. Ma megszegtem ezt a fogadalmat. És örülök neki :) Még a szemem is könnybe lábadt, ahogy megszólalt a hangszer a kezem alatt.

És ebből erőt merítve, visszatértem az íráshoz. A következő rész háromnegyede már kész is van, úgyhogy holnap estig, ha törik, ha szakad, felkerül az oldalra! Ezt most megígérem :) Főleg Sergio szemszögéből írom, így egy kicsit hozzá is közelebb kerülhettek. Remélem, tetszeni fog!

Puszillak Titeket :)

Way Back Into Life - 5. fejezet

Sziasztok! :)

Ismételten elnézést kérek a késésért. Igyekszem hetente egy részt felrakni, de sajnos nem mindig sikerül.
Ellenben ezt a részt a változatosság kedvéért szeretem :) Remélem, ti is.

Jó olvasást!

-.-.-.-

5. You'll never be alone

Galeno főnöke egy igazi idióta. Nem tudom, hogy gondolta, hogy délután ott lesz Lengyelország második mérkőzésen Varsóban, este pedig Gniewnoban a spanyolok sajtótájékoztatóján. Így persze most ülhetek végig helyette még egy dög unalmas, másfél órás kérdezz-feleleket. Az egyetlen előnye, hogy így legalább lehetőségem van négyszemközt bocsánatot kérni Fernandotól. Alaposan túllőttem a célon legutóbb. De annyira felbosszantott…! Kezdem úgy érezni, hogy az évek bizony elrepültek felettünk, és fogadott bátyám már egyáltalán nem ismer engem.

Természetesen mielőtt elváltunk, Gale megeskette Ikert, hogy az élete árán is vigyázni fog rám. Úgyhogy a kapus most rendes testőr módjára, egy másodpercre sem veszi le rólam a szemét. Valahogy még azt is sikerült elintéznie, hogy a szobájában lakhassak, anélkül, hogy del Bosque a fejét venné. Az esti sajtótájékoztatóig jobb dolgom nem lévén, az edzésre is vele jöttem. Így sikerült kikötnöm a spanyol válogatott zártkörű tréningjén a Mistra Sport Hotel központjában.

Mielőtt észbe kaphatnék, a sztárkapus már el is tűnik az öltöző ajtaja mögött, én pedig tökéletesen egyedül maradok a folyosón. Bátortalanul kezdek sétálni a pálya felé. Nem tudom, bárki szólt-e egyáltalán a szövetségi kapitánynak a jelenlétemről, és nem szeretném megkockáztatni, hogy hirtelen felindulásból kidobasson. Így először csak óvatosan kinézek, hogy del Bosque már a füvön van-e. De a játéktér üres, egyetlen lélek sincs a közelében sem. Csak egy labda a kijárat mellett…

Nem tudom, milyen indíttatásból, de a pálya közepe felé kezdem vezetni a labdát, majd dekázni kezdek. Vagyis kezdenék. De gyerekkorom óta nem fociztam. Szörnyen béna vagyok. Ha valaha tehetséges is voltam, mára mindenféle labdaérzék kihalt belőlem, úgy érzem.

- Nem szeretnél kapura rúgni? – Összerezzenek. Olyannyira meglep az idegen mély hang, hogy teljesen kiesek a ritmusból, és a labdában megbotolva hamar a földön ülve találom magam.

Odakapom a fejem. Végigpörgetem a fejemben a tegnap Galeno által a spanyol stábból tartott gyorstalpaló teljes anyagát, mire sikerül beazonosítanom az ötvenes éveiben járó úriembert. José Ochotorena. A kapusedző.

A férfi időközben mellém ér, és láthatóan igen jól szórakozik, miközben felém nyújtja a kezét. Nevetségesen festhettem, ahogy ijedtemben orra estem. Halk köszönöm hagyja el számot, mikor az edző egy egyszerű mozdulattal felránt a földről.

- Nos? – kérdezi újra.

- Nem hinném, hogy túl nagy kihívást jelentene megfogni az én lövéseimet – felelek, miközben összeszedem a labdát is néhány méterrel odébb. Zavarban vagyok. Szörnyen zavarban.

- Nem baj – neveti el magát a férfi, majd a kapu felé veszi az irányt.

Bátortalanul teszem a játékszert a tizenegyes vonalra. A férfi egy bólintással jelzi, hogy készen áll, mire nekifutok, és rúgok. Nem egy erős lövés. Talán én olyat nem is tudom. De legalább kapura megy. Ennyi év távlatából pedig még ezt is sikerként könyvelem el. Persze egy volt Real-kapusnak nem okozhat problémát kifogni az én gyenge próbálkozásomat. De a hatás kedvéért, José azért vetődik egyet, és fekve fogja meg a játékszert. Ahogy feltápászkodik, mosolyog. Mosolyog, és elismerően bólogat. Nem mintha hinnék neki. De azért jól esik.

- Nekem is megpróbálod? – érkezik a kérdés Ikertől, aki a kispadnál nézte végig a jelenetet jó pár csapattársával egyetemben.

- Ne hülyéskedj! Nem ti lennétek a címvédők, ha én gólt tudnék rúgni neked – szedem össze a labdát, és sétálok közelebb a társasághoz.

- Ugyan már, neki még én is berúgom – röhög Villa.

- Csak szeretnél te valaha is a kapum közelébe kerülni – vág vissza Casillas apró, magabiztos mosollyal az arcán, mire David kicsit elhúzza a száját. És íme. Egy tipikus Barcelona-Real szópárbajnak lehetek szemtanúja.

Megforgatom a szemem, és a kezemben lévő labdát Villa feje felé hajítom, mielőtt lehetősége lenne válaszolni. Nem célzok jól, és egyébként is gyengén dobtam, így alig súrolja a találat.

- Hé! – méltatlankodik a csatár. – Tönkrevágod a hajamat! – kezdi el igazgatni a tökéletesen beállított tincseket. Atyaég, legalább két hajszála nincs a megfelelő helyen! Ötletem sincs, hogyan lehet egy férfi ennyire… Nem is tudom, milyen. Szörnyű…

Elmosolyodok. Nem boldog mosoly. Még csak nem is nyugodt. De legalább őszinte. És az enyém.

Természetesen a srácok elfelejtettek szólni az edzőnek arról, hogy itt leszek, így del Bosque első felindulásában közölte is velem, hogy ez egy zárt tréning, és újságírók nem jöhetnek be. Végül Fernando magyarázta el neki, hogy az unokahúga vagyok, és távol álljon tőlem, hogy bármit is írjak arról, amit ott látok. Végül megengedte, hogy maradjak. De csak most az egyszer!

Így most a kispadon ülök éppen a masszőr mellett, aki csak arra vár, hogy az edzés végeztével a srácok elsorolják neki izomproblémáikat. Nézem a fiúkat, és nem értem. Egész egyszerűen nem értem, mi van velük. Mindannyian jól játszanak, mégis minden hülye láthatná, közel sem önmaguk. Ennyire földhöz vágta volna őket az olaszok elleni döntetlen? Szinte kivétel nélkül mindannyian csak lézengenek a pályán. Fociznak, mégis valahogy, mintha nem lennének egészen itt. Valami… Valami nagyon hiányzik.

És Nando. Ő az a hatalmas kérdőjel, ami, szinte érzem, hogy a fejem felett villog. Emlékszem rá gyerekként, emlékszem az első Athléticos meccsére, emlékszem az utolsó góljára a Liverpool színeiben, és emlékszem arra a nyárra is, amikor azt a hatalmas tüzet, ami mindig égett a szemében, egyszer csak nem láttam már. És az a legborzasztóbb az egészben, hogy én is tehetek róla. Nem én indítottam el őt a lejtőn, de azzal a veszekedéssel én rúgtam bele az utolsót. Még akkor is, ha nem akartam. Azt hiszem, évek óta először érzem úgy, talán nem csak unokatestvérem hibája, hogy kiszakadtunk egymás életéből. Mind a ketten tettünk ezért eleget.

Az edzés végeztével úgy döntök, semmi kedvem megvárni, míg lezuhanyozik mind a huszonhárom játékos, így inkább átsétálok a hatalmas létesítmény túloldalára, és felmegyek Iker szobájába. Legnagyobb meglepetésemre, nem lehetek egyedül, az íróasztalán ugyanis a kapus barátnője ül, és böngészi elmélyülten a laptopja képernyőjét.

- Szia, Sara – megyek oda hozzá, ölelem meg, majd nyomok két puszit az arcára. – Nem is tudtam, hogy jössz.

- Ikernek sem szóltam róla – mosolyog. – Igazából a sajtótájékoztatóra jöttem. De gondoltam, ha már van egy kis időm, meg is látogatom – magyarázza vidáman. Jó látni, hogy boldog.

Imádom őket. Ikert és őt. Süt róluk a szerelem, egyszerűen boldoggá teszik egymást.

Néha elgondolkodom. Néha irigy vagyok. Néha fáj. De végül mégis csak látom a tekintetüket, mikor egymásra néznek. Mert mindig benne van, hogy nem tudnának egymás nélkül létezni. Bárki láthatja, hogy ők ketten minden lehetséges szinten összetartoznak. És ez valahol szörnyen megnyugtató.

- Mesélj, Kislány! – kapcsolja ki a gépet, és fordul immár teljes testtel felém Sara. A kapus miatt kezdett ő is így hívni. Egy idő után pedig olyan természetessé vált, hogy ma már szinte észre sem veszem. – Iker mondta, hogy megint összekaptál Fernandoval. És azt is hallottam, hogy egyik éjjel Sergio vitt vissza a szobádba. Mégpedig a karjaiban. – Kezd olyan érzésem lenni, hogy Sara túlságosan is jól informált velem kapcsolatban.

Éppen magyarázkodni kezdenék, hogy egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolja, mikor a szoba ajtaja kivágódik.

- Igazán megvárhattál volna – dohog Iker. Azt hiszem, őt sem dobta fel túlzottan a csapat edzésen nyújtott teljesítménye.

De ahogy belép a szobába, és meglátja Sarát, miden bosszúság eltűnik arcáról. Azonnal odasiet hozzá, hogy megcsókolhassa. És ez az a pillanat, mikor érzem, nekem távoznom kell. Semmi szükség arra, hogy asszisztáljak nekik.

- A szomszédban leszek – szólok még oda nekik, majd kisietek. Nem tudom, felfogták-e, amit mondtam. Nem is számít. Biztos vagyok benne, hogy Sergio és Nando szobájában keresnének először.

Már a folyosón hallani a kiabálást. Lara és Sese elképesztő dolgokat vágnak egymás fejéhez. Van itt munka, kevés szabadidő, megcsalás – meglepő mód, mindhárom vádat férfi oldalról hallom. Lara megcsalta volna a hátvédet? Legutóbb nagyon is szerelmesnek tűnt.

Be akarok kopogni, de érzem, ez nem éppen a legmegfelelőbb pillanat, hogy megkérdezzem a veszekedő párost, nem látták-e unokabátyámat. A kérdésre valójában szükség sincs, mivel nyílik az ajtó, és Fernando lép ki rajta, láthatóan szörnyen zavarban.

- Ezek ketten tíz percen belül megölik egymást – szólal meg a csatár, miután becsukja maga mögött az ajtót. – Ha Sergiot keresed, szerintem még várj vele egy kicsit – indulna tovább azonnal, hogy minél messzebb legyen a szobájában hamarosan bekövetkező apokalipszistől.

- Igazából hozzád jöttem – felelem, mire megáll, és döbbenten fordult vissza. Látom az arcán, hogy erre egyáltalán nem számított. Azt hitte, ott a klubban már mindent elmondtam, amit akartam. Valójában akkor még én is úgy gondoltam, hogy kifogytam a mondanivalóból. Csupán ma, ahogy edzésen néztem Fernandot, jöttem rá, hogy mi ketten még egyáltalán nem zártunk le semmit.

- Leülünk? – mutat a lift melletti fotelokra, mikor túlteszi magát az első sokkon.

Nem válaszolok, egyetlen szó nélkül helyet foglalok, majd megvárom, hogy ő is hasonlóan tegyen. Nem nagyon tudom, hogy kezdjem. Hülyén érzem magam. Bocsánatot készülök kérni. De tulajdonképpen miért is?

- Sajnálom – nyögöm ki végül. – Azt hiszem – teszem még hozzá, mire Nando szemöldöke a homlokára szalad. Nem csodálom. Én sem érteném a helyében. Mégsem szól semmit.

Vár. Azt várja, hogy folytassam.

- Évekig haragudtam rád – szólalok meg újból. – Talán még mindig haragszom. Annyira el voltál foglalva a focival, a csapattal, Ollalával, hogy egyáltalán nem érdekelt, hogy mi van velem. – Félreértés ne essék, semmi bajom nincs Olival. De Nando olyan nagyon szerelmes volt, hogy semmi másra nem maradt ideje. Vagy csak nem akarta, hogy maradjon. Olyan hülye és átlátszó szövegekkel rázott le, hogy szinte egyértelmű volt, nem akar látni.

- Lara, ez nem ilyen egyszerű. Tudod, hogy mekkora a felelősség rajtam? Teljesítenem kell, de képtelen vagyok rá. És még te is itt vagy. Veled marakodok, ahelyett, hogy odafigyelnék a játékomra, felkészülnék a meccsekre… – Tátva marad a szám. Egyszerűen nem hiszem el, hogy jól hallottam. Most tényleg azt mondta, hogy miattam játszik ilyen pocsékul? Engem okol?

- Te meg vagy húzatva! – felelek kicsit dühösebben, mint terveztem. – Nem gondolhatod komolyan, hogy én vagyok a hibás a teljesítményedét. – De, komolyan gondolja. Az arcára van írva.

Bocsánatot kérni jöttem, mégis elvesztem a fejem. Újabban Nando minden megnyilvánulása ezt hozza ki belőlem.

- Te idiótább vagy, mint hittem – állok fel hirtelen a fotelből, készen arra, hogy amilyen gyorsan csak lehet, eltűnjek innen minél messzebbre. – Azt hittem, tudunk normálisan beszélgetni. Mint régen. Azt hittem, hogy kíváncsi vagy rá, mi történt velem az elmúlt években. Mert gyerekkorunkban minden érdekelt. Órákig beszéltem neked a suliban töltött unalmas napomról, és te órákig mosolyogva hallgattad. De most már nem is ismerlek. Nem csak én változtam meg – indulok el dühösen, de megtorpanok.

Még mondanom kell valamit. Ezt most nem tarthatom magamban.

- Tudod, hogy miért nem megy neked a játék, Fernando? Mert már nem is érdekel. Régen minden egyes edzésen, minden barátságos meccsen, akár a haverjaiddal, akár profikkal, akár gyerekekkel játszottál, úgy léptél pályára, hogy csillogott a szemed. Imádtalak nézni. Élveztél minden percet, amit focizással tölthettél. Ha kellett, védekeztél, ha kellett gólpasszt adtál. Azért játszottál, mert szerettél játszani. Régen a csapatod győzelméért küzdöttél. – Talán túllövök a célon. De nem tudok leállni. Ki kell mondanom végre. – Ma tudod, mit látok a szemedben? Semmit. Elvárásoknak akarsz megfelelni, és a fizetésedért focizol. Az egyetlen célod a pályán, hogy gólt rúgj. Nem érdekel a győzelem. Csak az a fontos, hogy elismerést szerezz. Emlékszel még erre egyáltalán? – húzom el kicsit a pólómat, így felfedve a bal kulcscsontom felett lévő tetoválást. You’ll never walk alone. Tizenhét éves koromban csináltattam. Miután Angliába költözött, első közös utunk egy tetováló szalonba vezetett. És pontosan tudom, neki mennyit jelentett ez akkor.

Nando nem tud megszólalni. Elkerekedett szemmel bámul rám. Még akkor is érzem a hátamba fúródó tekintetét, mikor lerohanok a lépcsőn, egyenesen ki a szállodából. Lábaim maguktól visznek a létesítményhez tartozó játszótérre. Leülök az egyik padra, és csak bámulom a boldog gyerekeket. Nézem, ahogy csúszdáznak, hintáznak, civakodnak, és olyan nagyon gondtalanok.

A fájdalom elképesztő erővel mar szívembe. Próbálom legyűrni feltörni kívánkozó könnyeimet. Egészen eddig a pillanatig élénken élt bennem egy kép. Egy kép egy a tinédzser évei közepén járó fiúról, aki végtelen türelemmel próbált megtanítani engem kapura rúgni, cselezni és passzolni. Aki annak ellenére sem adta fel, hogy focistát faragjon belőlem, hogy tudta, nem vagyok hozzá elég tehetséges. De ez az a pillanat, mikor ezt a fiút el kell engednem. Mert már egyetlen apró darabját sem találom. Talán már rég nem létezik. Talán csak egy ostoba, gyerekes ábránd volt, hogy még mindent helyrehozhatok.

Órák óta nem mozdulok el helyemről. Látom, ahogy Lara kirohan az épületből, szemmel láthatóan feldúltan, de nem tudok vele foglalkozni. Nem megyek utána, nem kérdezem meg, hogy mi a baj. Azt hiszem, nem is akarom igazán tudni. Én mindig mindenki problémáját meg akarom oldani. És a végén mindig nekem fáj. Engem ki fog elkapni, ha zuhanok…?

A homokozóban szorgoskodó kislányról nem emelem el tekintetem, mégis látom, hogy valaki leül mellém. Érzem magamon az aggódó szempár vizslatását. Tudom, hogy eltűntem, és tudom, hogy szólnom kellett volna valakinek. De Iker és Sara olyan jól elvoltak, Sese és Lara pedig nyilván megpróbálták helyrehozni a kapcsolatukat. Egyik szobába sem hiányoztam harmadik félnek.

Most először érezem, mennyire hiányzik Galeno. Már látom, mennyit tett értem az utóbbi időben. Sosem hagyta, hogy ilyen magányosnak érezzem magam. Sosem hagyta, hogy igazán gondolkozni kezdjek mindazon, ami velem történt.

- Iker aggódik – szólal meg végre Ramos. Nem fordulok felé, nem válaszolok, így folytatja. – Oké, ez nem elég erős szó. Félőrültté változott, amiért nem talált a szobánkban.

Esküszöm, nem tudom, hogy tud poénkodni, mikor alig fél órával ezelőtt még a barátnőjével ölték egymást. És Lara távozásából arra következtettem, hogy egyáltalán nem végződött jól a vita. Most mégis itt ül mellettem, és a sajátja helyett is az én lelkemet próbálja helyrehozni.

- Torres mondta, hogy kiosztottad. – Oda sem kell néznem, hallom a hangján, hogy vigyorog.

- Ha eddig azt is hittem, van esély rá, hogy valaha kibéküljünk, most mindent elszúrtam – nézek végre Sergiora. Ez bánt a legjobban. Őszinte voltam, és pont ezzel szúrtam el mindent.

- Ugyan már. A csapatból mindenki tudja, mennyire ráfért már egy alapos fejmosás – simít végig a hátvéd a karomon. Kiráz a hideg az érintésétől. – Szerintem még Fernando is pontosan tudta. Csak nem biztos, hogy fel volt rá készülve.

Talán igaza van. Remélem, hogy igaza van. Mert eddig rosszul éreztem magam egy évekkel ezelőtti veszekedés miatt. De az a vita ehhez képest sehol sem volt.

- Van még valami baj, Kiscsillag? – kérdezi Sese gyanakvóan. Nem tudom, mikor tanult meg így olvasni az arcomról, de egyáltalán nem tetszik. Vannak dolgok, amiket nem szeretnék megbeszélni vele. És van egy dolog, amit senkivel nem szeretnék megbeszélni.

- Min kaptatok össze Larával? – kérdezem, csak azért, hogy eltereljem a témát. Egyáltalán nem akarok kotnyelesnek tűnni, de ez az egyetlen esélyem, hogy végre ne rólam legyen szó.

- Csak a szokásos. – Nem kerüli el a figyelmemet, hogy Sergio szeme árnyalatokat sötétedik mindössze néhány másodperc alatt. – Egyfolytában veszekszünk – teszi hozzá megerősítve azt, amit barátnője mondott néhány nappal korábban.

Csend. Nem tudom, mit mondjak. Vagy, hogy mondanom kéne-e egyáltalán valamit.

- Megcsalt valami újságíróval. – Nem vagyok benne biztos, hogy Sese ezt meg akarta osztani velem. Hiszen erről senki nem szívesen beszél. – Mindegy.

Kétségbeesetten próbál úgy tenni, mint akit nem érdekel az egész. De én látom a szemében, hogy valójában fáj neki. Furcsa. A kapcsolatokban mindig Sergio volt az a fél, aki végül visszavonulót fújt, mielőtt komolyra fordulna a dolog. Most mégis úgy tűnik, ő az, aki jobban akarta, hogy ez működjön. Egyre jobban érik bennem a gondolat, mely szerint Sese tényleg felnőtt, mióta legutóbb találkoztunk.

Nem figyelek. Gondolataim egy részét Ramos tölti ki, másik fele pedig Fernandoval van tele. Érdekes, hogy hosszú ideje először nem gondolok Nickre, a balesetre vagy arra, mennyi mindent veszítettem. Kezdve a normális életemmel.

Halványan érzékelem, hogy Sergio közelebb hajol, de csupán akkor térek magamhoz, mikor leheletét már ajkaimon érzem. Minden idegszálam hangos tiltakozásba kezd.

- Ezt nem kéne. – Nem is tudom, miért suttogok. Agyamban sípol a vészjelző, tudom, hogy nagyon nagy ostobaságra készülünk. Sergio szereti a barátnőjét. Akkor is, ha ezt magának sem vallotta még be.

Tenyeremet Sese mellkasára teszem. Megpróbálom eltolni magamtól, de karjaimban semmi erő sincs.

- Ne félj – hallom meg a halk hangot. – Én sosem hagylak egyedül.

Megcsókol. Abban a pillanatban mindegy, hogy tudom, helytelen és elítélendő dolgot teszek. Nem érdekel. Egyetlen pillanatra elhiszem neki, hogy vigyázni fog rám.

És néhány másodperccel később már meg is bánom.