Way Back Into Life - 4. fejezet

Sziasztok!

Nem szoktam zenét ajánlani, de egész héten ezt hallgattam, ezért már úgy érzem, ehhez a fejezethez tartozik. Szerintem gyönyörű. A szövege egyébként Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani c. verse.
Nos, ez a rész sem lett túl akciódús, de rengeteg dolog kiderül belőle, és a következő résztől kezdve pedig beindul a cselekmény is :)
Köszönöm a sok-sok pozitív visszajelzést! Jó olvasást!

Puszi

-.-.-.-

 4. Segíts!

Folyamatos, meg nem szűnő és nagyon idegesítő kopogásra ébredek. Kábán fejtem le magamról Lara karjait, majd nem foglalkozva azzal, hogy alig van rajtam ruha, megyek ajtót nyitni, készen arra, hogy melegebb éghajlatra küldjem, bárki is zaklat ilyenkor. Valószínűleg Villa akar valamit már megint. Értem, ő nem játszik, bulizhat akár egész éjjel, de ettől még nekünk azért aludnunk is kéne…

- Lareina? – lepődök meg. Igazából a folyosón világító lámpák fényei miatt nagyjából semmit nem látok, úgyhogy ezt csak a lány körvonalaiból következtettem.

- Nem kellett volna idejönnöm – fordul sarkon, és rögtön visszaindulna a saját szobája felé, de gondolkodás nélkül megfogom a karját, és visszarántom.

- Ne, ne menj el – kérem, majd kilépek a folyosóra, és becsukom magam mögött az ajtót. Nem szeretném, hogy a bent alvó Lara felébredjen a hangzavarra. Már csak azért sem, mert ha az edző megtudja, hogy itt aludt, szerintem soha többé nem állít kezdőcsapatba.

- Segíts! – A lány szinte könyörög, hangja ijesztően kétségbeesetten cseng.

Csak ekkor emeli fel a fejét. Egyenesen rám néz. Olyan fájdalom van a szemében, hogy egy pillanatra megtántorodok. Hiszen még csak huszonegy éves! Boldognak kéne lennie. Mi történhetett vele, ami ekkora terhet rótt a nyakába? Fogalmam sincs, miben tudnék neki segíteni, de abban biztos vagyok, hogy bármit megtennék, hogy soha többé ne lássam ezt a kínt tekintetében.

Egy gondolat fut át az agyamon: felelős vagyok érte. Sosem éreztem még hasonlót. Abban a percben döntöm el, hogy vigyázni fogok rá. Mert olyan fiatal.

Mert még élnie kell!

-.-.-.-

Ugyanaz újra és újra. Minden egyes éjjel ugyanaz a szörnyű álom. Istenem, ha csak álom lett volna…! Korábban is voltak problémáim, mindig azt hittem, az élet nehéz, de most, esküszöm, bármit megadnék, ha visszakaphatnám azt az életet!

És akkor még itt van Fernando is… Szörnyen dühít, amit mondott. Neki egyáltalán nincs joga beleszólni az életembe! Hiszen nem állt mellettem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Nem volt ott, mikor éjszakánként egy percre sem hunytam le a szemem vagy mikor egyetlen szót sem szóltam napokig. Éveken keresztül nem hívott fel, nem írt e-mailt vagy sms-t, hogy megkérdezze, mi van velem. A bátyámnak nevezi magát, pedig tizenhét éves korom óta felém se nézett.

És mégis az dühít a legjobban, hogy igaza van.  Tényleg megváltoztam. Csupán halovány árnyéka vagyok néhány hónappal ezelőtti önmagamnak.

Gyenge vagyok. Olyan végtelenül gyenge. Rémálmomból riadva azonnal Sergiohoz futok. Azon sem lepődnék meg, ha elküldene. Hiszen ez egyáltalán nem az ő problémája…! Mégis mi a fenét gondoltam? Ő a címvédő csapat sztárhátvédje! Nem ronthatok rá hajnali háromkor, ha nem tudok aludni… Ebben a pillanatban szörnyen önzőnek érzem magam.

De ő nem küld el. Látom, milyen fáradt, tudom, most rángattam ki az ágyból, mégis marasztal.

Nagyon szánalmasan festhetek. Biztosan látja, hogy sírtam, szemeim, tudom, elárulnak. Minden alkalommal könnyeimet nyelve, levegőért kapkodva ébredek. Napközben mégis úgy érzem, nem tudom szabadjára engedni fájdalmamat. Már régóta nem sírok mások előtt. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem tudom, miért éppen Sese az, akinek felfedem érzéseimet.

Vagy csak nem akarom bevallani, hogy tudom…

Nem merek ránézni. Tudom, hogy magyarázattal tartozom. Senki nem kelt fel valakit az éjszaka közepén csak azért, mert unatkozott. És ezzel Sergio is pontosan tisztában van. Tudja, okkal kerestem meg őt. Mégsem tudok megszólalni. Egyszerűen nem tudom, hol kezdjem. Vagy hogyan…

Észre sem veszem, mégis a bal kezemet lévő karikagyűrűt kezdem forgatni. Azt hiszem, ez már szokásommá vált az utóbbi időben. Nem figyelek. A földet bámulom. Éppen ezért az sem tűnik fel, hogy Ramos tekintetét kezem játéka ejteti rabul.

- Te férjnél vagy? – bukik ki belőle a kérdés, mire megfagyok a mozdulatban, és felkapom a fejem. Látom rajta, ezt egyáltalán nem akarta hangosan kimondani.

Hirtelen jött a kérdés. Egyáltalán nem voltam felkészülve rá. Hiszen az emberek figyelmetlenek… Soha senki nem vette még észre jegygyűrűmet. Igazság szerint, nem is nagyon akartam, hogy észrevegyék.

- Sajnálom. Semmi közöm hozzá, én csak… - kezd magyarázkodni a hátvéd, és már majdnem hozzá is tenném, hogy tényleg semmi köze hozzá, mikor eszembe jut, valójában én kerestem meg őt azzal, hogy beszélgessünk.

- Nem – nyögöm ki végül halkan. Nehéz kimondanom. – Nem vagyok férjnél. – Szinte suttogok. Annyira szeretném, ha a válasz igen lenne! Annyira vágytam rá. Családot akartam, önálló, felnőtt életet. Na, persze… Ennél messzebb már nem is állhatnék az önállótól. A felnőttről már nem is beszélve.

Nem kell megszólalnia, látom Sergio szemében a következő kérdést. Azt a kérdést, amit én is gyakran kérdezek magamtól. Nap, mint nap… „Mégis mi történt?” Mert ezt nem lehet megérteni vagy feldolgozni. Ezt csak túlélni lehet.

- Meghalt. – Ez az egyetlen szó jön ki torkomon. Azt hiszem, hangom inkább rekedtes morgásnak hallatszódik, mintsem beszédnek, a védő mégis érti.

Döbbenet ezer hulláma söpör végig arcán néhány pillanat alatt. Tudom, hogy nem erre számított. Erre senki nem számított…

- Lara, én… - kezdené az ilyenkor szokásos szöveget. De nem engedhetem, hogy befejezze. Nincs szükségem rá, hogy befejezze.

- Ki ne mondd! – szólok rá kicsit megtalálva hangomat. – Nem akarom hallani, mennyire sajnálod. Mindenki sajnálja. Csakhogy ez rajtam a legkevésbé sem segít.

Nem felel. Egyetlen szó nélkül kézfejemre helyezi sajátját. Csak bámulom, ahogy tenyerében szinte leveszik az én átlagosnál kisebb kezem. Furcsán megnyugtat a hátvéd egyetlen érintése. Azt hiszem, csakis Sergio bőrének tapintása tart még vissza attól, hogy elvesszek emlékeim sötétségében.

- Baleset volt. – Tudom, hogy nem kérdezett semmit, mégis úgy érzem, válaszolnom kell a szemében rejtőző milliónyi gondolatra.

- Nem muszáj elmondanod – szól közbe Ramos.

- De. Igen. Muszáj. – Nem vagyok benne biztos, hogy érti, mire gondolok, mindenesetre egy apró bólintással jelzi, folytathatom.

Egyszerre ezer vészjelző szólal meg a fejemben. Hónapok kemény munkájával felépített falak ledöntésére készülök éppen. Minden egyes porcikám tiltakozik, én mégis folytatom. Most nem állhatok meg.

- Éppen valami hülyeség miatt veszekedtünk – emlékszem vissza. – Közöltem vele, hogy én inkább busszal megyek haza, mert nem vagyok hajlandó az autójába ülni, míg nem fogja fel, amit mondok. Gyorsan át akartam rohanni a zebrán. – Az első könnycsepp lassan, szinte észrevétlenül gördül le arcomon. – Körül se néztem. Minél hamarabb hallótávolságon kívül akartam kerülni. – Sós vízcseppek marják a szememet. Senkinek nem beszéltem még erről. Családom tudja, mi történt, és a mai napig úgy gondoltam, senki másnak nem kell megtudnia. – Hallottam, hogy Nick kiabál, de fel sem fogtam, hogy nekem szól. Lefagytam. Bámultam, ahogy a két fényszóró égeti a szememet, mégsem tudtam megmozdulni. Sem előre, sem pedig vissza. Csak mereven álltam az úttest közepén. – Lesütöm a szemem. Nem akarom látni Sergio szemében tükröződni saját fájdalmamat. – Éreztem, hogy valaki ránt rajtam egy hatalmasat, hallottam egy csattanást, egy üvöltést és egy sikítást, és hallottam egy dalt az autó rádiójából kiszűrődni.

- Into the Night – szól közben Sese. Ez nem kérdés volt. Tudja, hogy így van. Ez a dal szólt néhány órával korábban a klubban is. És ez a dal szól minden éjjel a fejemben. Gyűlölöm. Félek tőle.

- Egy másodpercre sem ájultam el, de azon a dalon kívül nem sok mindent fogtam fel abból, ami körülöttem zajlott. Vérszag volt. Nem fogtam fel, hogy elütöttek, de éreztem, hogy valamit elvesztettem. Minden üres volt. És mikor megláttam, hogy Nick ott fekszik… - Eddig bírom. Elemi erővel tör rám minden emlék. Visszatér a fájdalom és az űr a szívembe, melyet semmi nem tud betölteni. A tudat, hogy soha többé nem ébredek az ölelésében egyszerűen elviselhetetlen.

És van még valami… Valami, amire még csak gondolni sem merek, mert félek, ha megtenném, összedőlne a hosszas gyötrődés árán felépített világom. Valami, aminek súlya alatt azonnal és visszavonhatatlanul összeroppannék.

- Esküszöm, nem láttam, hogy piros a lámpa! – Zokogok. Az elmúlt időszak minden elfojtott keserűsége felszínre kerül. Bűntudatom és önutálatom hihetetlen erővel fojtogat. Én vagyok a felelős mindenért, ami aznap történt, és ezen már nem tudok változtatni. Meg kell tanulnom együtt élni ezzel a ténnyel. De a helyzet az, hogy egyelőre ötletem sincs, hogyan kezdhetnék hozzá.

Sese nem mond semmit. Nem is kell. Egy mozdulattal magához von, megölel, és hagyja, hogy kisírjam magam. Kétségbeesetten kapaszkodok a nyakába. Mintha az életem függne tőle. Azt hiszem, talán egy kicsit így is van.

Addig simogatja hajam és hátam, míg végül légzésem egyenletessé válik, a sírás pedig szipogássá szelídül. Nem nyugszom meg, csupán elfáradok. Vagy belefáradok…

Galen szólongatására ébredek. Hiába erőltetem az agyam, fogalmam sincs, hogyan kerültem az udvarról az ágyamba. De, ha őszinte akarok lenni, igazából nem is érdekel. Hosszú idő óta először nem álmodtam semmit. Ki akarom élvezni minden egyes másodpercét.

Talán ezért nem veszem észre, hogy bátyámnak egyáltalán nincs jó kedve ma reggel. Nem is igazán figyelek oda rá, fel sem tűnik, hogy egyetlen szót sem szól. Csupán akkor veszem észre, hogy valami nem stimmel, mikor az étkezdébe érve Sesével találom szemben magam. A védő azonban egyáltalán nem figyel rám, farkasszemet néz Galenoval. Lelki szemeim előtt lejátszódik, ahogy kardot rántanak, és régimódi párbajjal rendezik le a dolgot. De a valóság szörnyen kiábrándító. Csak állnak egymással szemben, és elbámulva a fejem felett, le sem veszik tekintetüket egymásról…

- Én megyek enni, srácok. Ha befejeztétek, csatlakozhattok! – Kikerülöm Ramost, és a legközelebbi svédasztalos pult felé veszem az irányt.

Halálosan unom már, hogy Gale úgy viselkedik Sergioval, mintha ő tette volna tönkre az életemet. Fel nem foghatom, miért haragszik rá még mindig…! Hiszen még csak gyerekek voltunk. Úgy csinál, mintha ő szent lenne. Pedig attól aztán igazán messze áll.

Dühös vagyok. Dühös Galenora, dühös Fernando, dühös magamra, dühös az egész világra. Mert ennek nincs értelme. Egymást ölik egy olyan dolog miatt, ami már hat éve történt. És akkor még nekem mondta a pszichológus, hogy szerinte leragadtam a múltban. Vajon rájuk mit mondana akkor?

Mire befejezem a reggelit, bátyám már nincs sehol. Igazán meglep, hogy sikerült nagyobb jelenet nélkül lerendezniük a dolgot. Sergio ugyanis sosem a remek indulatkezeléséről volt híres. Mindig úgy gondolta, egy pofon gyorsabban megoldja a problémát, mint az értelmes beszéd. Ennek ellenére most éppen Iker mellett ül az egyik asztalnál és, bár látszik rajta, majd felrobban, mégsem tesz semmit.

Bátyámat a szobánkban találom. Dühösen dobálja minden holmiját egy bőröndbe.

- Mi bajod van? – kérdezem becsukva magam mögött a szoba ajtaját.

- Nekem mi bajom? – döbben meg Gale. Úgy néz rám, mintha valami orbitális nagy baromságot kérdeztem volna. – Inkább beléd mi ütött? Ramos? Komolyan, húgi?

- Mi van vele? Te mondtad, hogy beszéljek valakivel. Erre mikor megteszem, kiakadsz.

- Még jó hogy kiakadok. Te sosem mondtad el neki, ha megbántott. De én láttam. Neki adtad magad, ő pedig kihasznált. Összeszámoltad már valaha, hogy hányszor írtad neki, hogy jól vagy, miközben sírtál? – Erre a kérdésre egyáltalán nem számítottam.

Igaza van, olyan fájdalmasan igaza. Valahányszor egy másik lánnyal szerepelt a címlapokon, nekem egy újabb tű került a szívembe. Mégis, valahányszor megkérdezte, minden rendben van-e, azt feleltem, hogy persze, minden a legnagyobb rendben.

- Féltelek – higgad le kicsit Galen. Hangja sokkal nyugodtabb, mint néhány másodperccel ezelőtt.

- Nem kell, Gale – sétálok közelebb hozzá, és megölelem. Hálás vagyok neki, még akkor is, ha legtöbbször úgy tűnik, csak idegesít a viselkedése. Rengeteget köszönhetek neki. Az életemet…

- Minden reggel látom a szemedben, hogy legszívesebben nem kelnél fel többé – mondja halkan a fülem mellett.

- De ennek semmi köze Sergiohoz – felelem.

- Tudom, húgi. Mégis úgy érzem, ha még egyszer megbánt, az lesz a vége. Nem akarom, hogy ő lökjön a szakadékba. Mert tudom, hogy hónapok óta annak a szélén táncolsz. – Ez az a pillanat. Most értem meg, miről volt szó igazából.

- Nem próbálom meg még egyszer, Galen – suttogom halkan. Nem tudom, őt próbálom-e meggyőzni vagy magamat. Talán neki fogalma sincs róla, milyen közel állok ahhoz minden ébredéskor, hogy megszegjem ezt az ígértet.

- Akkor is megígérted. – Alig hallom, amit mond. – Mégis csupán egy sajnálom feliratú cetlit találtam reggel az éjjeliszekrényemen. – Hangjában olyan fájdalom cseng, melyet még sosem hallottam korábban. Egy pillanatra sem enged el. Talán attól fél, ha elereszt, meglátom a szemében, mennyire fáj.

Csupán ekkor fogom fel, mit tettem. Szenvedek, mert elveszítettem azt az embert, aki a világot jelentette számomra. Mert láttam meghalni valakit, akit ennyire szerettem. Mégis ugyanezt a terhet róttam volna bátyám nyakába is. Arra kényszerítettem volna, hogy végignézze, ahogy feladom. Még haragudtam is rá, amiért nem ért meg engem, amiért nem érti, nem tudom ekkora teherrel élni.

Sosem éreztem még korábban, milyen nagy szükségem van a segítségre. Mert ezt nem tehetem. Nem menekülhetek örökké. Nem adhatom fel. Még nem. Elég, ha én tudom, mekkora teher így élni. Nem kárhoztathatom ugyanerre azokat, akik szeretnek. A legönzőbb dög lennék a világon, ha mégis megtenném.

Egy vers utolsó néhány sora zeng a fejemben újra és újra. És már tudom, már biztosan tudom, hogy ezúttal nem adom fel. Nem adhatom fel Galenoért.

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?