I Hate Myself for Loving You - 1. fejezet

Sziasztok! :)

Jelentem, véget ért az alkotói válságom - lekopogom -, és újra nekiálltam alkotni. Tudom, a Run Awayt ígértem, és az is majdnem kész, de ez előbb készült el, így ezt töltöm fel előbb. Jövőhéten azonban érkezik a Run Away 2. fejezete is.
Erről a történetről elöljáróban: sok visszaemlékezés lesz. Tényleg nagyon sok. És nem csak a közelmúltra, hanem a több évvel ezelőtti eseményekre. Ezeket mindig dőlt betűvel szedem, remélem minden érthető lesz, és nem lesz zavaró.
Nagyon-nagyon várom a véleményeket! :)

Jó olvasást!

*.*.*.*

1. Estadio Santiago Bernabéu

Gyűlöllek. Gyűlöllek, amiért ezt tetted velem. Gyűlöllek, amiért minden alkalommal könnyes lesz a szemem, ha rád gondolok. Gyűlöllek, mert elhagytál. Gyűlöllek, mert nem szerettél eléggé. Gyűlöllek, mert fáj.

Nagy sóhaj kíséretében lépem át a Bernabéu kapuját. Négy évvel ezelőtt úgy hagytam el ezt a helyet, hogy megfogadtam, soha többé nem jövök vissza. És én komolyan gondoltam. Komolyan azt hittem, hogy megtehetem ezt. Hittem, hogy magam mögött hagyhatok mindent, ami egykor az életem volt, és elfelejthetem, mennyi minden köt Madridba. Ebbe a stadionba. Ebbe az életbe. Szabadulni akartam, menekülni, mert annyira fájt. Ez a város egyszerűen fojtogatott. Nem kaptam levegőt Madridban. Itt hagytam a lakásomat, itt hagytam minden holmimat. Egyetlen kézitáskával indultam el, és egyáltalán nem érdekelt, hova megyek. Azt hittem, nyom nélkül eltűnhetek, mert a többieket sem érdekli, hova megyek és miért. Azt hittem, senkinek nem vagyok fontos. Én lepődtem meg a legjobban, mikor a régi életem egy darabja egyszer csak az ajtómon kopogtatott. És hiába küldtem el, hiába csaptam rá újra és újra az ajtót, egyszerűen nem tágított. Nem kérte, hogy menjek vissza, nem kérte, hogy legyek újra a régi, pontosan tudta, hogy ezt nem tudnám megtenni. Csupán annyit kért, ne zárjam őt ki. Hagyjam, hogy mellettem legyen, hagyjam, hogy támogasson. Végül megadtam magam. Egyik nap nem vágtam az orrára az ajtót, csupán odébbálltam, és hagytam, hogy újra besétáljon az életembe. És ő azóta sem tágít. Sosem hagy magamra. Ő az egyetlen biztos pont az életemben. Az egyetlen, amibe kapaszkodhatok, az egyetlen, ami miatt még nem estem apró darabokra.

Már hónapokkal ezelőtt visszaköltöztem Madridba. De a régi lakásomba azóta sem tettem be a lábam. Túl sok emlék van ott. Egyszerűen csak túl sok. Azt hiszem, egyelőre nem tudnék megbirkózni vele. És ezt a stadiont is méterekkel kerültem. Senki nem tudott róla, hogy itt vagyok, senkit nem kerestem fel a régi életemből. Talán nem akartam, hogy részesei legyen az újnak. Most mégis itt vagyok. Itt állok alig néhány méterre a pályától, ami egykor mindent jelentett számomra. A játékosok a pálya egyik végétől a másikig futnak. Oda-vissza. Néha gyorsan, néha lassabban, néha egymással versengve, néha magányosan. Egykor én is ezt csináltam. Egykor én is egy voltam közülük. Újra érzem a tátongó űrt a szívemben. Újra fojtogat a város, a stadion.

Lenyelem az egyre nagyobb gombócot a torkomban, és minél gyorsabban, észrevétlenül sietek fel a lelátóra. Nem akarom, hogy bárki kérdezősködjön. Nem akarom, hogy feltegyék ugyanazokat a kérdéseket, melyeket én is feltettem magamnak vagy százszor. Egyetlen ember miatt vagyok itt. Ezt nem szabad elfelejtenem. Ha Iker kocsija nem robban le többet, soha többé nem teszem be ide a lábam.

Órákig figyelem az edzést. Órákig bámulom a pályán futkosó játékosokat, az űr a szívemben pedig percről percre nő. Megrohannak az emlékek, és nem tudok tenni ellenre. Filmként pörögnek a szemem előtt az események, de hiába próbálom, nem tudom kikapcsolni.

Már majdnem két éve a Castillában játszottam, de hogy én valaha is az első csapatba kerüljek… Álmodni sem mertem volna róla. Hiszen én csak egy tizenkilenc éves lány voltam, és hirtelen olyan emberekkel kerültem egy csapatba, mint Ronaldo, Zidane, Raúl és Beckham. Istenítettem ezeket a srácokat. Felnéztem rájuk. Elképzelni sem tudtam, hogy mégis hogyan férhetnék én be egy ilyen csapatba.

Remegő lábakkal jöttem ki az öltözőből, és siettem a pályára. Szinte biztosra vettem, hogy ők is legalább akkora őrültségnek fogják tartani, hogy itt vagyok, mint én. Igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magam, hogy lehetőleg észre se vegyen senki, de nem volt szerencsém.

- Új vagy, igaz? – kérdezte a hátam mögül egy hang. Ijedten fordultam meg, mire az éppen a kesztyűjét igazgató kapussal találtam szemben magam. – Ne haragudj – mosolyodott el –, nem akartalak megijeszteni. Mondta az edző, hogy ma lesz egy új játékosunk, azért gondoltam…

Őszintén meglepődtem. Új játékos. Ennyit mondott. Nem hangsúlyozta ki, hogy lány vagyok, nem hívta fel a figyelmet arra, hogy a Castilla előtt még csak soha nem is játszottam fiúkkal.

- Nina Rivero – nyújtottam kezet, mikor végre sikerült leküzdenem a döbbenetet, ami éreztem.

- Iker Casillas – viszonyozta a gesztust a kapus, pedig nyilvánvalóan tudtam, ki ő. – Bocs a kesztyűért, ha már felszenvedtem, nem szívesen venném le – emelte fel a kezét, mire elnevettem magam.

A kapus elsétált el mellettem, hogy csatlakozzon a többiekhez, én pedig mosolyogva álltam meg a pálya szélén. Volt valaki, aki nem utált már első ránézésre. Ahhoz képest, milyen volt, mikor a Castillába kerültem, már ez is hatalmas előrelépésnek számított. Azon kaptam magam, hogy el is felejtettem félni.

Egy kéz ér a vállamhoz.

- Merre jársz? – mosolyog Iker mellettem. Észre sem vettem, mikor lett vége az edzésnek. És szerencsére a többiek sem vettek észre engem.

- Emlékszel az első napomra itt? – kérdezem, mire csak bólint. – Köszönöm, hogy nem azzal kezdted, hogy megmutattad a konyhát.

Nem foglalkozom a kapus homlokára szökő szemöldökével, nem kezdek magyarázatba. Felállok, és lesétálok a lelátóról.

- A kocsinál várlak – szólok még vissza, mielőtt eltűnnék a látóteréből.

Ezüstszínű Audim oldalának támaszkodva nyomogatom a telefonomat. Mindent megteszek, hogy elkerüljem az újabb emlékáradatot. Nem akarok emlékezni. Új életet akarok, nem pedig a régit vissza, mégis úgy érzem, egyre inkább efelé haladok. A múltam magával fog rántani. Felmegyek Facebookra, Twitterre, megnézem mind a két postafiókomat is, mire végre találok valamit, amire felkapom a fejem. Új e-mailem érkezett, a feladója pedig nem más, mint Florentino Pérez. Gyorsan megnyitom a levelet, de még csak a megszólításig jutok, mikor Iker áll meg mellettem.

- Mi olyan érdekes? – kérdezi, mire felkapom a fejem, telefonomon pedig reflexből nyomom meg a kilépés gombot.

- Egy e-mail. Péreztől – mondom még mindig úgy, mintha nem akarnám elhinni. Igazából nem is akarom. Mi a fenéért írna e-mailt egy volt játékosának a Real Madrid igazgatója, mikor nagyon jól tudja, hogy visszavonultam. – Nem tudod, mit akarhat?

- Biztos csak vissza a legjobb csatárát – rántja meg a vállát a kapus egy félmosoly kíséretében, majd bedobja sporttáskáját a hátsó ülésre, és, mint aki jól végezte dolgát, helyet foglal az anyósülésen.

- Marha vicces vagy! – szólok vissza, de a zárt kocsiajtók miatt egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy hall bármit is. Valaki más viszont felkapja a fejét a hangomra. Valaki, akit mérföldekkel el akarok kerülni.

- Nina? – kiált bizonytalanul az az átkozottul ismerős hang, mire akaratlanul is a férfi irányába pillantok. A tekintetünk találkozik, még ha csak egy másodpercre is, és hiába az új frizura, hiába a plusz néhány év, tekintete még mindig éget. Barna szemeit ezer közül is felismerném. Újra érzem a maró kínt, újra érzem, ahogy elfogy a levegőm, újra érzem, hogy borzasztóan fáj. Ugyanúgy, mint évekkel korábban. Mintha egy perc sem telt volna el. – Nina! – szól immár magabiztosabban, és azzal a lendülettel el is indul felém.

Nem sokat hezitálok. Menekülnöm kell. Gondolkodás nélkül nyitom az ajtót, és ülök be Iker mellé. Beindítom a motort, és amilyen gyorsan csak lehet, megpróbálok eltűnni a parkolóból. A visszapillantó tükörben ugyan még látom, ahogy a férfi ott áll, ahol az imént még én voltam, de nem foglalkozom vele, elhagyom a stadion területét.

Leparkolok Iker háza előtt. A házunk előtt. Már majdnem fél éve itt élek a kapussal együtt. Ez az otthonom. Az otthonunk. Mégis, a mai napig furcsa kimondani. Mintha még mindig nem tartoznék ide. Egy vendég vagyok a saját életemben.

A régi lakásom valószínűleg még mindig ugyanolyan, mint mikor elhagytam, de azóta sem mentem még a közelébe sem. Nem adtam ki, nem adtam el. Minden holmimat, ruhámat, fotómat ott hagytam, mert nem akartam emlékezni. Semmire.

Percekig bámulok magam elé. Még egyáltalán nem voltam felkészülve erre a találkozásra. Nem is vagyok benne biztos, hogy valaha is elég felkészült lettem volna rá.

- Már nem vagy tizenkilenc, Nina – súgja halkan a kapus, miközben kezét óvatosan a combomra csúsztatja. – Már nem vagy kislány. Erősebb lettél. Erősebb, mint bárki, akit ismerek. Visszaköltöztél Madridba, végignézted az edzésünket. Már nem tud bántani. – Furcsa, de hiszek neki. Mindig hittem. Ő az egyetlen, akinek így vagy úgy, de végül mindig igaza lesz. Talpra álltam, mert ő segített. Visszaköltöztem a fővárosba, mert tudtam, hogy ő mellettem lesz. Mikor vele vagyok úgy érzem, bármit megtehetek, mert ő sosem hagyná, hogy bántódásom essen.

Lehunyom a szemem, és bólintok. Igaza van. Hiszen eltelt négy év… Már nem vagyok ugyanaz a lány. Felnőttem.

- Köszönöm – húzom halvány mosolyra a számat, és közelebb hajolva csókot nyomok a kapus ajkaira. – Meg sem érdemellek – súgom, mire csupán egy mélyről jövő morgás a válasz. Tudom, ez minek szól. Tudom, hogy nem tetszik neki, amit mondtam. Nem szereti, ha úgy állítom be, mintha nem érdemelném meg a jó dolgokat. Évek óta azért küzd, hogy elhiggyem végre, a legjobb jár nekem.

Nem akarom lelombozni, így sosem mondom, de azt hiszem, ez soha nem fog megtörténni. Önbizalomban bizony mindig is hiányt szenvedtem…

Életem első La Liga mérkőzésére készültem. Mármint életem első első osztályú, férfi csapatos mérkőzésére a Real Madrid színeiben. Idegesen húztam fel a sportszárat, és a címeres mezben sem éreztem magam még soha ilyen furcsán. Évek óta ilyet vagy ehhez hasonlót viseltem, mégis most úgy éreztem, egyáltalán nem kellene a királyi csapat logójának rajtam szerepelnie.

Kopogtam az öltöző ajtaján. Az én öltözőmén. A csapat fontosnak érezte, hogy külön lehessek a fiúktól. Persze, ha akartam volna, bármikor átmehetek. Azt mondták, ez az én döntésem. Hónapokkal később végül át is költöztem a srácokhoz. Akkor, mikor végre úgy éreztem, helyem van a csapatban. De addig minden egyes edzés és mérkőzés előtt tökéletesen egyedül voltam.

- Gyere be! – kiabáltam ki, miközben a hajamat igyekeztem összekötni.

- Iker mondta, hogy nézzelek meg – lépett be a helyiségbe mosolyogva Zidane.

Ő volt a példaképem gyerekkorom óta. Már hetek, hónapok óta együtt játszottunk minden egyes edzésen, mégis még mindig zavarban voltam a közelében. És így voltam Beckhammel és Ronaldoval egyaránt. Ezek a srácok a legtehetségesebb futballisták voltak akkor az egész világon. Én pedig csak egy tizenkilenc éves kislány.

- Minden rendben? – foglalt helyet mellettem a padon a francia.

- Persze – húztam kényszeredett mosolyra ajkaimat, de a középpályás arcán láttam, tudja, hogy hazudok. Egyik szemöldökét a magasba húzta, karjait maga előtt összefonta, és némán várt, hogy elmondjam, valójában mit érzek.

- Félek – nyögtem ki végül. – Nem vagyok elég jó a spanyol első osztályba.

- Megbolondultál? – Esküszöm, dühöt láttam csapattársam szemében. – Hogy mondhatsz ilyet? Az egyik legtehetségesebb csatár vagy, akit csak ismerek. Gyors vagy, kiszámíthatatlan és borzasztó pontos. Úgy passzolsz, mint senki más a csapatból. Lehet, hogy nem vagy férfi, és lehet, hogy sokan az ellenfeleink közül azt fogják mondani, nem vagy ide való. De az edző tudja, mit csinál. És mi is tudjuk. Ronaldoval megállíthatatlanok vagytok. Úgyhogy meg ne halljam még egyszer, hogy nem vagy elég jó, megértetted, Tökmag?

- Tökmag? – nevettem fel. Soha korábban nem használta ezt a nevet. Bezzeg ezután… Egyszerűen rajtam ragadt.

- Tökmag – jelentette ki Zidane – vagy Zizi, ahogy később én neveztem őt –, mintegy megerősítve saját magát. – Na, szedd össze magad, és ha másnak nem, nekem hidd el végre, hogy te vagy a legjobb.

Az emlék mindig megmosolyogtat. Bármennyiszer mondom is el, mennyit változtam azóta, valami állandó. Soha nem hittem el, hogy jó vagyok. Még akkor sem, ha egy egész ország mondta ezt. Akkor sem, mikor a bajnoki trófeát emeltem magasba, és akkor sem, mikor sorsdöntő gólokat rúgtam.

- Egész nap valahol máshol jársz – öleli át a derekamat Iker, miközben épp a vacsorát kevergetem.

- Csak előjöttek az emlékek – emelem rá a tekintetem. Szeretem az arcát nézni, szeretem nézni, hogy miközben engem figyel, féloldalas mosolyra húzódik az ajka, és a szeme úgy csillog, mint egy kisfiúnak karácsonykor. Egyszerűen látom a szemében, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki. – Szerettem itt játszani. Annak ellenére is, ahogy elhagytam a klubot. Hiányzik. – Kimondtam. Kimondtam azt, amiről megfogadtam, sosem fogom. Nem akartam hiányolni a focit, nem akartam, hogy fájjon, hogy már nem játszom.

- Tényleg, tudod már, mit akart Pérez? – kérdez a kapus sunyin, és ebből már rögtön sejtem is, hogy ő tud valamit, amit én nem. Ezért viccelte el a dolgot, mikor rákérdeztem. Tudta, hogy ha hazudik, rögtön kiszúrnám. Az ugyanis pocsékul megy neki.

- Átveszed egy kicsit? – engedem el a fakanalat, mire Iker csak bólint, én pedig a dohányzóasztalhoz sietek, és bekapcsolom a laptopomat. Teljesen meg is feledkeztem arról az e-mailről.

Úgy érzem, órák telnek el, míg elöregedőben lévő gépem végre életet lehel magába, az pedig újabb „órákat” vesz igénybe, míg az internetre is sikerült felcsatlakoznia. Izgulok. Fogalmam sincs, miért vagy mitől, de határozottan izgatott vagyok. Kíváncsian nyitom meg az üzenetet, melynek már a tárgya is rémisztő.

Ajánlat.

Tisztelt Nina Rivero!

Amennyiben az értesüléseim helytállóak, Ön ismét Madridban él. Ennek kapcsán egy ajánlatom lenne az Ön számára. Szívesen venném, ha ismét a Real Madridnál dolgozna.

Tudom, hiába is kérném, hogy játsszon újra, így ezt inkább nem is teszem. Mint köztudott, új vezetőedző kerül a csapat élére Carlo Ancelotti személyében. Mellé keresnénk megfelelő segédedzőt, segédedzőket. Egyikük már biztosan Zinedine Zidane lesz, másikuk kiléte azonban még kérdéses. Én tehát ezt a munkát szeretném felajánlani Önnek. Tudom, hogy jól tudnánk együtt dolgozni, tudom, hogy remek edző válhatna Magából, még akkor is, ha szívem szerint játékosként számítanék Magára.

Kérem, gondolja át az ajánlatot, ne döntsön elhamarkodottan! Amennyiben döntésre jutott, keressen fel az irodában bármikor.

Üdvözlettel,

Florentino Pérez

Az 'Iker Casillas rajongói klub' vezetőjének: Dorcsynak :)

Award

Sziasztok!

Na, hazaértem. Jelentem, most már nagyjából itthon leszek a nyár maradék részében, úgyhogy sokkal kiszámíthatóbban lesz friss. De előbb egy díj, amit nagyon szépen köszönök Dorcsának.

Szabályok

1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj a kérdésekre!
3. Tégy fel 11 kérdést!
4. Küldd tovább 11 embernek!

Mivel a díjat már megkaptam korábban, ezért ezúttal csak a kérdésekre válaszolnék. Ha valakit érdekel a rólam írt 11 dolog, IDE kattintva megtalálhatja őket :)

Dorcsa kérdései

1.  Ha egy valamit kellene kiemelni, amit az írásban a legjobban szeretsz, mi lenne az?
Hogy kiírhatok magamból olyan gondolatokat is, amiket kimondani nem merek vagy nem akarok. 

2. Milyen színűre szoktad festeni leggyakrabban a körmöd?
A kezemen műkörmöm van, úgyhogy nem én festem a körmeimet, és egyébként is csak havonta változik a színe, de a lábamon (és régen a kezemen is) többnyire a sötét színeket szerettem. Lila, vörös, sötétkék, fekete, sötétrózsaszín. 

3. Van egyből olyan konkrétum, ami beugrik, amikor felvetik, hogy mit akarsz megváltoztatni a múltadban? Ha publikus, mi az?
Régebben volt ilyen, de többnyire csak a rossz periódusaimban jött elő. Azóta megtanultam, hogy felesleges ezek rágódni, mert nem tudom megváltoztatni. Ráadásul, ha megtenném, akkor nem itt tartanék, nem ezekkel az emberekkel, és lehet, hogy sokkal rosszabb lenne minden. Úgyhogy nem, most már nincs ilyen. 

4. A történeteid közül van számodra 'kedvenc'?
Ó, hát mindig az, amelyiket írom. Most épp az új történetemmel van teli a fejem. 

5. Töröltél már ki egész fejezeteket, csak mert nem tetszett?
Mindig nehezen törlök ki bármit is. Sokszor kezdek elölről fejezeteket, de nem törlöm ki a régi változatot egészen addig, míg kész nincs az új. Nem tudom, miért. 

6. Tudják az ismerőseid, rokonaid, hogy írsz?
Tudják. Nem mindenki tudja, hogy blogolok, nem mindenki olvasta bármelyik fanfiction típusú történetemet, de azt tudják, hogy írok, és olvastak már tőlem. 

7. Szoktál zenét hallgatni írás közben?
Hangulatfüggő. Néha segít, néha pedig megőrülök a zajtól. 

8. Van kedvenc szereplőd? Ki?
Hm. Mindegyiket szeretem igazából valamiért. Hiszen, mégiscsak én "alkottam" őket. Személyiségben hozzám legközelebb Cassie áll a Run Awayből. 

9. Van olyan jelenet, amit már régóta meg akarsz írni, csak mindig máshogy jön ki a lépés?
Sokszor jut eszembe előre egy-egy jelenet, de ilyenkor mindig végiggondolom, hogyan tudnám, 'megvalósítani', és addig ügyeskedek, míg sikerül. Arra azonban figyelni szoktam, hogy ne legyen túl elrugaszkodott. Inkább igyekszem a "valóságban" maradni. 

10. Mindig tudod, hogy mi lesz a történet vége, amikor elkezded írni?
Nem. A Way Backnek tudom (bár van egy részlet, ami még mindig kérdéses), a Run Away kétesélyes, az I Hate végére pedig kapásból három variáció él a fejemben. 

11. Mit szoktál reggelizni? (:D)
 Nem szoktam reggelizni. Nem nagyon vagyok éhes reggel, és bár tudom, hogy egészségtelen, ébredés után még egy-két óráig nem tudok enni.

I Hate Myself for Loving You - Prológus

Sziasztok!

Sokat beszéltem már az új történetemről. Korábban elárultam, hogy a férfi főszereplők között Iker Casillas, Sergio Ramos, Cristiano Ronaldo és Zinedine Zidane mindenképp megtalálható lesz. Nos, ennél többet egyelőre nem is szeretnék megosztani, de ígérem, az első részből nagyon sok minden ki fog derülni :) Ezen kívül pedig tegnap délután feltettem a történet leírását is a főszereplők mellé, az azért enged némi bepillantást a dologba.

Nos, íme, itt lenne a prológus. Remélem, tetszeni fog :)
Jó olvasást!

*.*.*.*

- Évek óta bujkálsz, Nina. – Hangja nem számon kérő, nem is dühös. Annyiszor lefolytattuk már ezt a beszélgetést, hogy nincs, ami kihozná a sodrából. – Kérlek…! – Nem fejezi be a mondatot, tudja, hogy így is értem. Ugyanazt kéri újra és újra minden alkalommal: költözzek Madridba. Költözzek hozzá.

A lelkem mélyén nagyon is jól tudom, hogy igaza van. Hiszen a párok ezt teszik. Összeköltöznek. És bármennyire szeretném is, tudom, hogy nem várhatom el tőle, hogy elhagyja a fővárost a kedvemért. De én nem tudok visszamenni oda. Egy egész életet hagytam magam mögött három és fél éve. Egy életet, ami szép lassan tönkretett, és a szakadékba taszított. Nem hiszem, hogy képes lennék szembenézni a régi énemmel, a régi önmagammal. Nem lennék elég erős ahhoz, hogy ne rántson újra magával az az élet, ne rántson magával Madrid. Márpedig én nem engedhetem, hogy ismét a mélybe zuhanjak. Éppen elég volt egyszer felkapaszkodni. Elég volt egyszer összeragasztani a darabokra hullott szívemet.

Belekezdenék a válaszba, elmondanám újra, hogy miért nem. Felsorolnám az összes kifogásomat, minden kétségemet, de ezúttal nem hagyja.

- Nem kell találkoznod velük. Nem kell a Bernabéu közelébe sem jönnöd, ha nem akarsz. Csak gyere velem! – Szinte könyörög. – Én ezt már nem bírom. Nekem nem elég, hogy havonta találkozunk egy-két napra. Ezt nem tudom így tovább csinálni, Nina. – Még most sem veszítette el az önuralmát. Még most sem veszekszik. Szemében nincs szemrehányás, nincs ítélkezés, nincs harag. Csak fájdalom. Amit én okozok. Minden alkalommal, mikor nemet mondok. Nemet annak ellenére, hogy szeretem. Őt bántom, mert félek önmagamtól.

Könnyek gyűlnek a szemembe. A tudat, hogy fájdalmat okozok annak az embernek, akinek az életemet köszönhetem, egyszerűen elviselhetetlen. Sírásra görbülő szájjal bólogatok. Elmegyek vele Madridba. Elmegyek vele, mert ő többet érdemel.

Végül úgyis csak a remény marad. A remény, hogy lesz erőm. A remény, hogy rá támaszkodva talán képes leszek talpon maradni. A remény, hogy ő elég erős lesz mindkettőnk helyett.

Way Back Into Life - 14. fejezet

Sziasztok!

Azt hiszem, már bocsánatot kérnem sem illik, annyit késtem. De azért mégis megteszem: borzasztóan sajnálom! Iszonyú nehezen hoztam össze ezt a fejezetet. Azért remélem, tetszeni fog! :) A kitartásotokért cserébe extra hosszú lett!

Puszi

-.-.-.-

14. I'm with Sergio Ramos

- Lara, húzd ki magad! Clara, egy kicsit feljebb a kezed! – hallom az instrukciókat, és egyetlen szó nélkül teljesítem. Vagy legalábbis próbálom.

Szinte fáj bevallani, de már a fotózás kezdete óta végtagjaim remegésével küzdök. Rettegek. Izgulok. Úgy izgulok, mintha ez lenne életem első fotózása. Talán még jobban is. Mert a legelsőn végig ott állt mellettem Zoey, és ettől éppen olyan volt az egész, mint mikor a hálószobámban bohóckodtunk a tükör előtt. Szinte el is felejtettem, hogy még vagy tíz stábtag áll körülöttünk. Akkor jól éreztem magam.

De most… Most Clara áll mellettem. Egy olasz modell lány barna hajjal, és hatalmas barna szemekkel. Nem beszélget, nem barátkozik, csak profihoz méltón teszi a dolgát. Egykor én is ezt tettem volna. Némán pózoltam volna órákon keresztül, követtem volna a fotós újabb és újabb utasításait. Nem lettem volna ideges, nem remegett volna meg a lábam minden egyes vakuvillanáskor. Egykor én is profi voltam. Most már csak egy lány vagyok…

Ez az első fotózásom, mióta… Mióta. A sebeim már rég begyógyultak, nincsenek véraláfutások, sebek, gipszek és kötések. Mégis úgy érzem magam a kamera előtt, mintha rejtegetnem kéne valamit. Mintha továbbra is el kéne takarnom a hegeket. Azt hiszem, ezt is teszem. Rejtőzködöm. Egykor természetes volt, hogy minden héten ernyők, lámpák, díszletek és stábtagok között mozgok. Most azonban csak egy szerepet játszok. Egy szerepet, amellyel sehogyan sem tudok azonosulni. Idegen vagyok egy olyan helyen, ahol mindig otthon éreztem magam. Azt hiszem, már egyáltalán nem tartozom ide.

Nehezen oldódom fel. Látja a fotós, látja Clara is. Pedig a képek témája ennél közelebb már nem is állhatna hozzám. Az EB egyik fő támogatója a döntő reklámozásával próbál egy kis kampányt csinálni a saját cégének is. Így a koncepció szerint egy spanyol és egy olasz lány a két döntős válogatott játékosainak mezeiben „küzd”, akárcsak a focisták néhány nap múlva a pályán. Természetesen a csapatkapitányok mezeiben kezdünk, így Casillas felirattal a hátamon állok meg a háttérként szolgáló kapu előtt. Feszengve igazgatom magamon a felsőt, míg Clara meg nem érkezik Buffon mezében. Olyan magabiztosnak tűnik, hogy engem is magával ragad. Arra gondolok, hogy ennek a fotósorozatnak a döntőt kell tükröznie. Azt kell látniuk a szememben, hogy győzni akarok. Sőt, győzni fogok. Mert én is ezt látom Iker szemében minden alkalommal, mikor beáll a kapuba. Iszonyú elcsépelten hangzik, de úgy érzem, ez a mez valahogy felelősséggel is jár.

Ahogy közeledik a fotózás vége, egyre inkább érzem, legszívesebben visszabújnék a csigaházamba. Vissza oda, ahol az elmúlt néhány hónapot töltöttem. Mert még nem voltam kész előjönni onnan. Még nem tudnék visszatérni a régi életemhez. Naponta fotózásokra járni, úgy mosolyogni a kamera előtt, mintha az életem nem esett volna apró darabokra. Talán ez már nem nekem való. Talán soha többé nem leszek képes visszatalálni ahhoz a lányhoz, aki egykor voltam.

De talán nem is kell… Talán egy új lányt kellene találnom magamban. Egy új életet. Azt hiszem, végre elhatároztam valamit. Végre van egy célom, amiért küzdetek. Amiért megéri küzdenem.

A plakátok elkészült terveit nézegetve egyetlen szó jut eszembe: irónia. A Ramos feliratú mezzel a hátamon készült képek mellé már csak a grafikus által gyönyörűen odavarázsolt felirat hiányzott: I’m with Segio Ramos. Zoey szét fog szedni, ha ezt meglátja…

-.-.-.-

Boldognak kéne lennem. Az általánosan elfogadott nézet szerint, ha valaki apa lesz, boldognak kell lennie. Ezt várja el az orvos, aki közli a jó hírt, az ultrahangos doktornő, aki megmutatja, hogy ver a kicsi szíve, és ezt várják el a barátok és a kismama is. De én nem örülök. Nem örülhetek. Nekem csak fáj.

- El kell mondanod neki! – ismétli el újra Lara azt a mondatot, amit már vagy milliószor hallottam az elmúlt héten.

- Ne kezdd újra… – sóhajtok fel, majd felállok az ágyról, és feltűnően a fürdőszobába vonulok. Halálosan unom már ezt a témát. Már dühös sem vagyok. Rég belefáradtam már ebbe az egészbe. Az utóbbi pár hétbe, a veszekedésbe, az állandó aggódásba. Egyszerűen elég volt.

- Gale! Ő a húgod…! – Mintha én nem tudnám. Naponta százszor jut eszembe a húgom. És mind a százszor átkozom magam, amiért képtelen vagyok őszintén beszélni vele. De nem tehetem. Most nem. – Joga van tudni! – csattan Lara.

Hát persze… Joga az van.

- Van fogalmad róla, min ment keresztül már eddig is? – kérdezek vissza jóval indulatosabban a kelleténél. – Épphogy kezd visszatérni az élet a szemeibe. Egyszerűen nem zúdíthatok rá mindent éppen most. Nem bírná ki.

- Jobb, ha azt hiszi, nem bízol benne? Ha abban a tudatban él, hogy őt okolod az életed össze hibájáért? – Tudom, hogy igaza van. Tudom, de nem én akarom megadni a végső lökést, amivel a szakadékba zuhanhat. Mert bármit mond is, én ismerem. Tudom, hogy erre készül már több hónapja. Tudom, hogy csak egy indokra várt, hogy feladhassa. Hogy végre elmondhassa: már nincs miért élnie.

- Nem, persze, hogy nem. De…

- Nincs de, Galeno, nem érted? Ezt te nem döntheted el helyette! Nem dönthetsz úgy, hogy erről vagy arról nem tudhat. Tudod, milyen dühös lesz, ha rájön, hogy ezt eltitkoltad előle? És tudod mit? Igaza lesz. – Sosem hallottam még ilyen dühösnek. Nem hittem volna, hogy éppen ő fog a húgom mellé állni. Pláne nem azok után, amit Ramosszal történt.

- Ne csinálj úgy, mintha a helyemben lennél! – emelem fel a hangom. Nem akarok veszekedni, nem akarok kiabálni, de túl sok mindennel van teli fejem ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni. – Nem vagy helyemben, Lara! Fogalmad sincs róla, mit érzek! Fogalmad sincs!

Nem válaszol. Elkerekedett szemmel bámul rám. Nem hiszi el, amit mondtam. Még én sem hiszem el.

- Csinálj, amit akarsz… – kapja fel a táskáját, és elhagyja a szobát. Az ajtó hatalmas csattanással vágódik be mögötte.

Nem kéne hagynom, hogy egyedül mászkáljon. A múltkori után jobban is vigyázhatnék rá. Hiszen apa leszek. Apa. És egyelőre fogalmam sincs róla, mit jelent ez valójában.

Legutóbb, mikor ilyen állapotban engedtem ki a szobából, végül a kórházba kellett érte mennem. És egyáltalán nem rajtam múlt, hogy néhány horzsoláson kívül nem esett nagyobb baja. A húgom mentette meg, a húgom aggódott érte helyettem. Pedig dühös is lehetne. Haragudhatna mindkettőnkre. De ő nem ilyen. Ő ennél sokkal jobb ember. Istenem, amiket a fejéhez vágtam… De túl sokszor siettem már be a kórházba aggódva. Túl sokszor. Azt sem tudtam, mit beszélek. Dühös voltam. Dühös az egész rohadt világra. Mert piszkosul igazságtalan, ami velünk történik. Velem. A húgommal. A családunkkal. Nem rajta kellett volna levezetnem mindent, és nincs nap, hogy ne gyűlölném magam mindenért, amit neki mondtam. Mégis Zoey kellett ahhoz, hogy felfogjam, mit tettem. Hogy megértsem, még egy szó, és nem biztos, hogy lett volna visszaút Lareina számára.

Hát ezért nem mondhatom el neki. Mert elég egyetlen szó, hogy a mélybe zuhanjon.

-.-.-.-

Amint leszállok a vonatról, egy taxi vár rám, mely egyenesen az edzőközpontba visz. Szinte besurranok a kispadhoz, nem akarom megzavarni a fiúkat. Éppen tizenegyes rúgásokhoz készülődnek. Valaki azonban így is észrevesz. José Ochotorena, a kapusedző, aki éppen egy bokasúlyért siet vissza a táskájához mielőtt belekezdenek a büntetőkbe.

- Nem akarsz segíteni egy kicsit? – mosolyog rám a férfi, én pedig egyáltalán nem értem, hogy lehetnék én a hasznára, de azért bólintok, és amit megtalálta, amit keresett, követem vissza a pályára. – Szedjük össze az elkóborló labdákat – mosolyog a férfi, majd át is sétál a kapu túloldalára.

Ikerhez közeledve magamon érzem a barna szempár vizslatását, és még így, látatlanban is kiráz tőle a hideg. Szeretnék a szemébe nézni, szeretném látni, hogy még mindig olyan komolyan gondolja-e, hogy velem akar lenni, mint akkor este. Mert nem beszéltünk meg semmit. Így a döntő előtt egyáltalán nem akarok felborítani mindent az életében, tudom jól, hogy neki most koncentrálnia kell. Ráadásul jött ez a fotózás is másnap reggel… De hogy őszinte legyek, igazából csak félek. Olyan határozottnak tűnt, mikor azt mondta, nem akar mással látni. De fogalmam sincs, mennyit változott az utóbbi néhány évben. Lehet, hogy csak féltékeny volt, lehet, hogy csak dühében mondta, amit mondott. Megérdemeltem tőle minden egyes szót azok után, amit a bulimon a fejéhez vágtam. És ezért nem fordulok most hátra, ezért nem nézek rá. Nem akarom látni, nem akarom tudni, ha mégsem úgy gondolta, ahogy én.

Mert azt pontosan tudom, hogy én mit éreztem tegnap. Mit éreztem, mikor azt hittem, lefeküdtem Ronaldoval vagy, mikor megláttam Sergio szemében a csalódottságot. Most már tudom, mit akarok, mit akartam valójában végig. Én azt hiszem, csak nem mertem elengedni Nicket, nem mertem elengedni a fájdalmamat, a hiányt, amit a családom elvesztése okozott. Nem akartam, hogy eltűnjön a tátongó űr, mert egyszerűen féltem továbblépni. Féltem, hogy elfelejtem, mennyire szerettem Nicket és a kicsit. Féltem, hogy csak a fájdalom tart még életben, féltem, ha az eltűnik, nem marad már semmi. Féltem, hogy minden más érzés régen kiveszett belőlem.

Még mindig félek. Még mindig fáj. De tudom, hogy így nem élhetek tovább. Összeroppannék ekkora teher alatt.

Iker mosolyogva ölel magához, és egy puszit nyom a homokomra. Megkönnyebbültem, mikor ma reggel, mikor éppen belekezdtem volna a bocsánatkérésbe, azt mondta, nem haragszik. Nem lett volna erőm látni az ő arcán is a dühöt. Még akkor sem, ha tudtam volna, hogy egyedül magamnak köszönhetem.

- Jól vagy? – kérdezi a kapus halkan, én pedig tudom, miért teszi. Reggel ő volt az, aki végighallgatta, mennyire félek ettől a fotózástól. Ő volt az egyetlen, akinek elmeséltem, mi történt köztem és Sese között. És Iker csupán annyit mondott: „Megcsinálod. Mint mindig.”

- Jól – mosolyodok el, és azt hiszem, hónapok óta először komolyan is gondolom. Ha nem is vagyok teljesen jól, rosszul sem igazán, amit az én esetemben, azt hiszem, hatalmas előrelépésként könyvelhetek el.

Ochotorena szakít minket félbe, ugyanis Xavi kezébe nyom egy labdát, majd Reina nevét kiáltva jelzi, hogy a harmadik számú kapus kezdi a kört. Pepe a kapuba sétál, én és Iker pedig teszünk néhány lépést, hogy véletlenül se zavarjuk őket. Ahogy az utolsó ember is elrúgja a labdát, Valdés következik, végül pedig Casillas. A kapusedző néha bekiabál, del Bosque is egyszer-egyszer odaszól, de szerintem ezek a srácok már annyi tizenegyest rúgtak életükben, hogy pontosan tudják, mikor hol hibáznak. Ha hibáznak…

Mindent megteszek, hogy tekintetem véletlenül se találkozzon Sergioéval. Az utolsó előttiként rúgó Nando szemében azonban láttam a kérdéseket. Mindet, amit magamnak is feltettem már vagy százszor. Annyira belemélyedek a gondolataimba, hogy Piqué büntetőjéről teljesen le is maradok. Csak arra kapom fel a fejem, hogy a kapusedző a nevemet kiáltja.

- Lara? – sétál közelebb, miközben a labdát a kezembe adja.

- Mi? – értetlenkedek. – Látott legutóbb lőni, még azt sem tudom, merre megy a labda! – Már adnám is vissza a labdát, de nem engedi.

- Éppen ez a lényeg. Te kiszámíthatatlan vagy – mosolyog továbbra is a férfi, mintha csak a legtermészetesebb dolog lenne, hogy azt várja tőlem, rúgjak tizenegyest a világ vitathatatlanul legjobb kapusának.

- Hűha. Ilyen szépen még senki nem mondta, hogy tehetségtelen vagyok – nevetem el magam.

- Na, gyerünk már! – hallok meg egy türelmetlen hangot a hátam mögül. Természetes a forrása Villa, és egész egyszerűen csak bosszantani akar, úgyhogy odafordulok, és kinyújtom a nyelvemet. De azért elindulok a büntetőpont felé. Megállítom a labdát, és belenézek Iker mosolygó szemeibe.

- Hajrá, húgi! – kiabál Nando is.

Na, jó. Ha túl leszek rajta, legalább békén hagynak. Nekifutok, rúgok, reményeim szerint a jobb oldal közepe felé. Csakhogy a labda egyáltalán nem arra indul. Casillas arca is tanácstalanságot tükröz. Végül dönt az egyik oldal mellett, vetődik, de a játékszer a hálóba csapódik éppen az ellenkező sarokban. Másodpercekig állok dermedten. Gólt rúgtam Iker Casillasnak? Én…?

- Nocsak, a kisasszonyba mégiscsak szorult némi Torres vér – ránt vissza a valóságba a kapus hangja, mire csak a vállába boxolok, és próbálom letörölni a képemről a valószínűleg elképesztően bárgyú vigyort.

Jól érzem magam. Jól.

-.-.-.-

Utolsó biztató szavak, utolsó edzői instrukciók, és a csapatok kivonulnak a pályára Buffon és Casillas vezetésével. Egyikük arcán sem látok izgalmat vagy idegességet. De hát ők a világ legjobbjai 2012-ben. Miért is lennének idegesek…? Az égre emelt tekintettel hallgatják végig a himnuszokat. Elképzelni sem tudom, mi járhat a fejükben. Talán imádkoznak, talán csak koncentrálnak, újra és újra végigpörgetik a fejükben a cseleket, az imént del Bosquetól hallott szavakat. Villa és Puyol ott állnak a bátyám mellett, és tudom, hogy fáj nekik, hogy ők nem léphetnek pályára. Ők is ott voltak a EB és VB győztes csapatban. És most is ott kéne lenniük. Sergio, akiről viszont biztosan tudom, hogy minden meccs előtt Istenhez szól, ezúttal nem emeli magasba a fejét. Engem néz. A szememet. Majd elmosolyodik, ahogy a himnusz véget ér, és esküszöm, még azt is látom, ahogy kacsint egyet. Bár ezt talán már csak képzelem. Agyam már egészen máshol jár.

Úgy terveztem, nem beszélek vele a döntőig. Nem zúdítom rá, hogy nekem igenis tudnom kell, mit érez valójában, nem követelem, hogy vallja be, ha visszakozna. Nem is tettem. Mániákusan kerültem még a tekintetét is. Nem akartam látni. Nem ment volna. De neki tegnap este egyszerűen elege lett. Folyamatos, meg nem szűnő és elképesztően idegesítő kopogás zavarta meg a zuhanyzásomat.

Magamra tekertem egy törülközőt, és átkozva a túloldalon állót, nyitottam ajtót. Sese állt ott. Dühösen és türelmetlenül.

- Mi történt? – kérdezte, és nem törődve az illemmel besétált mellettem a szobába.

- Semmi, én csak… – kezdtem volna, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Nincs te csak, Lara – csattant hirtelen. – Azt mondtam, veled akarok lenni. Megcsókoltalak. Veled aludtam. Te pedig reggel elrohantál egy fotózásra, és azóta hozzám se szóltál. Mi a fene történt? – Esküszöm, a hangja már-már kétségbeesetten csengett.

Mosolyra húzódtak az ajkaim. Megkaptam a választ, amit akartam.

- Most meg min mosolyogsz? – kérdezett újra, pedig már a legutóbbi kérdésére sem válaszoltam.

Azt hiszem, a mosolyom még szélesebb lett, majd felelet helyett egyszerűen odaléptem hozzá, lábujjhegyre álltam, és vártam. Esélyem sem volt megcsókolni, majd fél fejjel magasabban voltak az ajkai, mint az enyémek. Ő azonban nem tétovázott, két tenyere közé fogta az arcomat, és ajkait az enyémhez illesztette. A végső fél centit végül hagyta, hogy mégis én hidaljam át kettőnk között.

- Amúgy tetszik a plakát – súgja még két csók között. – Velem vagy.

Annyira elbambultam, hogy észre sem veszem, hogy elkezdődött a mérkőzés. A csapatok szó szerint egymásnak estek. Ramos jó formában van. Koncentrál és valamit nagyon bizonyítani akar. Az arcára van írva. A spanyol csapat újra és újra az olaszok kapuját veszélyezteti. Az Azzurri a 14. percig tartja magát. Fàbregas beadása után David Silva fejel a kapuba. Azt hiszem, felüvöltök örömömben, de alig érzékelem a külvilágot. Minden problémánk ellenére Galeno ölelésébe vetem magam. Majdnem azonnal érkezik is a választámadás, és egyedül Ikeren múlik, hogy nem születik azonnal egyenlítőtalálat, ahogy az is, hogy Balotelli sem szerez gólt. A kapus sok mindent mondhat, de nem unatkozik, ez egészen biztos. Alig néhány perccel később újabb lövés érkezik a kapuja felé, és ha megfogni nem is tudja, visszaöklözi a mezőnybe a játékszert.

A félidő végére csökken az iram. A spanyol csapat nem érzi szükségét, hogy támadjon, az olaszok próbálkozásai pedig átcsaptak erőlködésbe. Mindkét válogatott a szünetre készül. El-elkalandoznak. Ennek eredménye, hogy egy olasz védelmi hibát kihasználva Jordi Alba juttatja a labdát Buffon kapujába.

A második félidő alig kezdődik el, máris komoly hibát vét a bíró. Nem vesz észre egy olasz kezezést, így tizenegyest sem ítél a spanyoloknak. Bosszantó. De 2:0-s vezetésnél talán kicsit jobban megbocsátható. Ahogy telik az idő, az olasz válogatott helyzete egy reménytelenebbé válik, és ez természetesen a játékukon is megmutatkozik. A szövetségi kapitány cserékkel próbálkozik, a siker azonban mérsékelt. Azonban igazán nagy bajba csak akkor kerül a kék csapat, mikor a nemrégiben csereként beállt Motta a földön marad, nem tudja folytatni a játékot, Prandellinek pedig már nincs több cserelehetősége.

A mérkőzés – érthető módon – egészen más ütemben folytatódik. Esküszöm, szinte sajnálom az olaszokat. Annyira küzdenek még tíz emberrel is… A támadások helyét is átveszi a védekezés az Azzurri részéről. A spanyolok sem törik magukat, azt hiszem, nem céljuk megalázni az ellenfelet. Negyed órával a vége előtt áll be csereként unokatestvérem. A La Selección játékosai nyugodtan passzolgatnak, nem sürgetik az újabb gólt. Nando játékba állításával azonban lehetőség nyílt előttük. Fernando lehet az egyetlen, aki valaha is két egymást követő EB döntőn is gólt tudott szerezni. Addig ügyeskednek, míg az álom megvalósul. Fernando mosolya pedig minden gondomat elfeledteti velem. Végre olyannak látom, mint oly sok évvel ezelőtt. Úgy örül ennek a gólnak, mint a legelsőnek. És én is úgy örülök neki.

Már egyik csapat sem erőlködik, várják a lefújást. De Fernando előtt hatalmas lyuk nyílik az olasz védelemben, aki ezt kihasználva indul a kapu felé. Tudja, hogy ha berúgja, ő a gólkirály, mégis passzol a hasonlóan üresen álló Matának, és hagyja, hogy Juan megrúgja első gólját a bajnokságon. Nando rám néz, szájáról pedig leolvasom: „Köszönöm”. Nem tudom hova tenni. Nem értem, mit köszön. De nem is foglalkozom vele, megszólal a bíró sípja, és véget ér a 2012-es Európa Bajnokság.

Nem is figyelek, mikor átveszik az érmeket, már Galenonak segítek felszerelni a mikroportot. Csak akkor ocsúdok fel, mikor a nagy hangazavar közben valaki hátulról felkap, és többször megpörget a levegőben.

- Megnyertük! – kiabálja Sergio a fülembe, én pedig vele együtt nevetek. Őszintén és boldogan. Boldogan.

- Annyira büszke vagyok rád – felelem, mikor végre letesz a földre, és szembefordulhatok vele, mire megcsókol, és egyáltalán nem érdekli, hogy a bátyám ennek egyáltalán nem örül. – Gyere, bemutatok valakit! – fog kézen a védő, és ellentmondást nem tűrően a pálya közepére húz.

Fernando éppen három kisgyerekkel játszik. Órákig el tudnám bámulni őket, de mikor Nando észrevesz, felkel, és hozzám lép. Azonnal megölelem unokatestvéremet, aki olyan boldog, mint amilyennek még soha nem láttam. Kétszeres EB győztes, és, minden önzetlensége ellenére is ő lett az EB gólkirálya.

- Köszönöm, húgi – súgja a fülembe, és én újra nem értem, mit jelent ez pontosan.

- Micsodát? – kérdezek vissza értetlenül. Nem tettem semmit.

- Néhány hete azt mondtad, önző lettem. Hogy már csak az érdekel, hogy gólt rúgjak, nem pedig a csapat. – Megáll egy pillanatra. Vár, én pedig bólintok, jelezve, emlékszem. – Igazad volt. És én nem akarok olyan lenni. Hát ezt köszönöm – ölel meg újra.

Könnyek gyűlnek a szemembe. Annyira régóta vágytam már arra, hogy minden rendbe jöjjön köztünk, hogy el sem merem hinni.

- Oli, elhoztad? – néz a hátam mögé Nando, ahol feltehetőleg a felesége áll, és átnyújt neki valamit. – Nem tudom, emlékszel-e – fordult újra felém –, de mikor olyan csúnyán összevesztünk, ezt hozzám vágtad, és közölted, hogy akkor adjam vissza, ha majd normális leszek. Szeretném visszaadni – emeli fel a kezét, amin ott lóg a nyakláncom. A csillag alakú, Forever felirattal.

- Nagyon szeretlek – hagyja el egy könnycsepp a szememet.

- Feltehetem? – kérdezi mosolyogva. Azt hiszem, nem tudnék beszélni, így csak bólintok, és hátat fordítok, míg a nyakamba lógatja az ékszert. Furcsán hiányzott az érzés, hogy ez mindig velem van.

- Na, menj, te lökött – mutatok a gyerekeire. – A családod vár. – Fernando bólint, és egy féloldalas mosollyal az arcán hagy magamra.

Újra Sergiot keresem a tekintetemmel, és hamarosan meg is találom egy kislány társaságában. Nem létezik, hogy van egy kislánya, ugye…? A gondolatok csak úgy kavarognak a fejemben, ahogy közelebb sétálok hozzájuk.

- Lara, szeretném bemutatni neked Danielát – mosolyog Sese. Semmit nem értek. Gondolataim valószínűleg az arcomra is kiültek, mert a védő folytatja. – Ő az unokahúgom. – Ezzel a három szóval hatalmas kő esik le a szívemről. Leguggolok a kislányhoz, és a kezemet nyújtom felé.

- Szia! Én Lara vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek, Daniela.

Daniela nem tesz semmit. Megszorítja Sergio kezét, majd egy bátorító lökés a védőtől, és végül közelebb lép hozzám.

- Szia, Lara! – motyogja félénken, és megszorítja a kezem.

- Látom, visszakaptad önmagad – emeli meg Sergio a nyakláncomat, mire csak bólintok.

Mély levegőt veszek. Körbenézek. Magamba akarom szívni ezt a pillanatot. A boldogságot. Minden egyes másodpercét. Örökké emlékezni akarok erre. Arra, hogy Fernando színes konfettiket dobál a kicsikre, ahol Nora a babáját szorongatja egy tütüben, ahol Leo a labdát kergeti a pályán, akár csak az apja, ahogy Iker és Sara a pálya mellett megölelik egymást, ahogy Sergio rám néz. Mert úgy néz rám. Úgy, ahogy, mindig reméltem, hogy egyszer fog. Hónapok óta nem éreztem magam ilyen szabadnak. Legszívesebben sírnék a boldogságtól. Azt hiszem, talán sírni is fogok…

Egyik oldalon Sergio, a másikon Daniela kezét fogva sétálnék le a pályáról, mikor megjelenik Lara. Felém jön. Egyenesen felém. És nem képzelődöm. Valami furcsa. Az arca, a tekintete. Valami nem stimmel. Egyáltalán nem.

- Lara, beszélhetnék veled? – kérdezi, ahogy elénk ér.

- Nem hiszem, hogy van még miről beszélnünk. – Már ott is hagynám, de még utánam szól.

- Galenoról van szó. – Kimondta a varázsszót. Kimondta, én már nem tudok csak úgy elsétálni.

Ennyit a boldogságról…