2014. május 5., hétfő

Time to Change - 4. rész/2

Sziasztok!

Itt is lenne a 4.rész második fele, ahogy azt tegnap ígértem :) Szerintem jobban sikerült, mint az eleje, de remélem, nektek azért az első fele is tetszik. Ezt ITT olvashatjátok.
Azt azért elöljáróban elmondom, hogy a végét háromféleképpen írtam meg, ez pedig végül a negyedik változat :) Ezzel vagyok a legelégedettebb, úgyhogy remélem, a Ti tetszéseteket is elnyeri!

Jó olvasást!
°-°-°-°

Time to Change
4. rész/2


Egy ágyban tértem magamhoz. Csukott szemmel fel akartam ülni, de egy kéz gyengéden visszanyomott az ágyra, nekem pedig nem volt elég erőm ellenkezni. Így csak visszahanyatlottam, és sűrűn pislogva igyekeztem tisztítani a képet, amely egyelőre elég homályosan festett.
- Nyugodjon meg, kisasszony, azonnal szólok a kedvesének, és hívom a doktor urat is – magyarázta egy mosolygós szőkés hajú nő, és azzal a lendülettel el is tűnt a szobából.
Másodpercek teltek el, mire felismertem, hogy egy kórházban vagyok, de azt, hogy kit értett a kedvesem alatt, egyáltalán nem tudtam hova tenni. Végül Garrett és egy fehér köpenyes férfi lépett a helyiségbe, és mindkettejük tekintete aggodalmat és együttérzést sugárzott. Összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy valami olyasmit fogok hallani, amit egyáltalán nem akarok, és ezt csak megerősítette, mikor Garrett az ágyam szélére ült, és magához szorított mielőtt az orvos beszélni kezdett.
- Kisasszony – szólalt meg végül az őszes hajú férfi –, a nevem dr. Allen Mitchell, én láttam el az éjszaka. Először is szeretnék gratulálni önnek és a vőlegényének a kisbabájukhoz.
Nem kaptam levegőt. Bár az orvos mosolygott, én olyan erővel szorítottam meg Garrett karját, hogy körmeim a bőrébe vájtak. Mi ketten akkor és ott tudtunk valamit, amit a férfi nem. Ez a csöppség éppen annyira nem Garrett gyermeke, mint amennyire én nem vagyok a menyasszonya.

°-°-°-°

- Mi történt, Lina? – jelenik meg mellettem Garrett aggodalmas arccal, mire Fernando tekintete, ha lehet, még döbbentebbé változik. Ennek ellenére a focista nem mond semmit, nem kérdez semmit, sőt, még csak meg sem mozdul. Aztán lassan összerakja a képet. Az összefüggést a nagy hasam, a hazaköltözésem és a kezét a vállamon tartó angol férfi között. És én megint csak hagyom. Hagyom, hogy rossz következtetést vonjon le, hagyom, hogy azt higgyen, amit csak akar.
- Nando – szólítom meg a tőlem telhető leggyengédebb hangon. – Miért vagy itt? – Esküszöm, próbálok mosolyogni, de olyan kényszeredett ez az egész helyzet, hogy biztos vagyok benne, úgy festek, mint egy halloweeni töklámpás, amibe belevágtak egy vigyort, és ha akarna, sem tudna szabadulni tőle.
A spanyol férfi úgy rázza meg a fejét, mintha minden gondolatától szabadulni akarna. Nem tudom, a módszer mennyire működőképes, mindenesetre megköszörüli a torkát, és végre megszólal.
- Meglepetést hoztam – mondja, és az ajtófélfa takarásából közelebb húz valamit. Vagyis valakit, aki bár igyekszik arcát hajával takarni, én látom bizonytalan mosolyát.
- Vi… - kezdeném, de rögtön ki is javítom magam. – Emma – nyögöm döbbenetemben, és úgy bámulom a lány ismerős, mégis valahogy teljesen ismeretlen arát, mintha szellemet látnék. – De… hogyan? – nézek újra a focistára, és nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megtette. Tényleg elhozta Emmát ide, mindazok után, ahogyan egymással viselkedtünk, amiket egymásnak mondtunk. Ennek nincsen semmi értelme. Miért tette? Értem? A húgomért? Vagy így akarna bocsánatot kérni?
- Ez volt a minimum – felel tőle teljességgel szokatlan szerénységgel, majd tesz egy fél lépést hátra. Majd még egyet. És még egyet. – Most sajnos mennem kell, még… dolgom van – magyarázza, miközben tovább hátrál, de tudom, hogy hazudik. Látom a szemében, hogy csak menekülni akar. Már szinte a kerítésnél áll, mikor újra megszólal. – És Lina! – Nem felelek, ő mégis tudja, figyelek. Le sem veszem róla a szemem, mintha minden mozdulatát el akarnám raktározni az agyamban. Talán így is van. – Gratulálok a kicsihez. Csodálatos anya leszel. – Bár ajakit féloldalas mosolyra húzza, tekintetében egy csepp vidámság sincs. Tudom, hogy fáj neki, és ezúttal abban sem kételkedem, hogy az érzései őszinték.
Fernando végül megfordul, és egyenesen a ház előtt parkoló sötétkék – és valószínűleg bérelt – Audihoz sétál, majd egyetlen szó nélkül elhajt, én pedig hagyom. Nem mondok semmit, nem javítom ki, nem kérem, hogy hallgasson végig. Csupán némán, hatalmas gombóccal a torkomban bámulom, ahogy az utca végén elkanyarodik, és eltűnik a szemem elől.

- Miért nem mondtál neki semmit? – szólal meg nővérem a hátam mögött. Azt sem tudom, mikor érkezett az ajtóhoz, annyira elmerültem a saját gondolataimban.
- Nincs mit mondanom – felelek végül tökéletesen rideg hangom, és becsukom az ajtót, összeszedem a földről a fagyit és a kanalat, és eredeti célom, a konyha felé indulok.
- Nem lehetsz ilyen hülye, Lina! – háborodik fel Garrett, és egyetlen gyors mozdulattal maga felé fordít, hogy ne térhessek ki előle. Azt akarja, hogy a szemébe nézzek, és lássam, mennyire komolyan gondolja. – Ez a gyerek nem az enyém, és soha nem is lesz az, ezt mind a ketten nagyon jól tudjuk. Akkor meg mégis mi a pokolért nem mentél Torres után? – Látom a dühöt az angol szemében. Látom, hogy haragszik rám, amiért a sajátom, és nem a gyerekem érdekei lebegtek a szemem előtt. És a fenébe is, én is haragszom magamra miatta.
- Fogalmam sincs, hová mehetett – szólalok meg végül rekedten. A sírás fojtogat. Hozzászoktam már az utóbbi néhány hónapban a hangulatingadozásokhoz, de tudom, ezt most nem a hormonok okozzák. Erről most egyes egyedül én tehetek.
- De én tudom – hallok meg egy félénk hangot a konyhaajtóból, mire felkapom a fejem. Szinte teljesen el is feledkeztem arról, hogy Emma is itt van.
Szólásra nyitnám ajkaimat, de Emma megelőz.
- Komolyan nem ér ez rá később? – kérdezi megtalálva a hangját, és ezúttal már sokkal inkább emlékeztet a nagyszájú és határozott húgomra, mint arra az elveszett, félénk kislányra, akit a bejárati ajtóban láttam néhány perce.
Csupán bólintok, elveszem a slusszkulcsot az asztalról, és a kert felé indulok nyomomban Emmával.

°-°-°-°

A gimnázium focipályája. Igazán kitalálhattam volna magamtól is, hogy Fernando első útja a házunktól ide vezet majd.

Idefelé a kocsiban sok mindent megbeszéltünk Emmával. Azt hiszem, tisztáztuk a játékszabályokat. Elmondta, hogy nem vágyott vissza Spanyolországba, és nem is szándékozik itt maradni. Sokkal jobban vonzza Németország. Megszokta már az ottani életét, ráadásul szerelmes. Tomba. Abba szőke srácba a kávézóból, akire az üzenetet bíztam. De a levelem húszszori elolvasása ide vezetett. Pontosabban Londonba, a lakásomba. De mikor ott nem talált, Fernando segítségét kérte, és végül itt kötöttek ki mind a ketten.
Azt is hozzátette, nem szeretné, ha még egyszer elszakadnánk egymástól. Szeretne kapcsolatot velem és Juliával egyaránt. Azt viszont beismerte, hogy egy nagyon fontos dologban igazam volt. Nem akart a húgom, nem akart egyikünk húga sem lenni többé. Nem akarta ezt a családot, mert a szüleink nélkül már nem érezte igazi családnak. És ez nem is változott. Nem lesz újra a húgom, nem lesz újra Vicky, nem lesz újra az a lány, aki az emlékeimben él. Sok mindenen ment keresztül, és elhiszi, hogy én szintén megváltoztam. Éppen ezért azt kérte, ne legyünk rokonok, ne legyünk inkább semmik sem. Ne idézzünk fel régi történeteket, ne próbáljuk meg visszahozni a múltat. Inkább kezdjük elölről, és ismerjük meg egymást.
Beleegyeztem. Még meg is értettem őt. Hiszen hogyan is vethetnék bármit a szemére, mikor ugyanezt tettem. Nem költöztem haza Londonból, mikor Garrett és én szakítottunk, mert nem húzott haza semmi. Én sem éreztem már családnak, amink volt. Persze szeretem Juliát, mindig is szerettem, és tudom, mennyi mindent köszönhetek neki.
De már semmi nem ugyanaz. És többé már semmi nem is lehet ugyanaz.

°-°-°-°

Ahogy belépek a vaskapun, azonnal kiszúrom Fernandot a lelátón. Kitartóan bámulja a focizó diákokat a pályán, de arckifejezése elárulja, gondolatai teljesen máshol járnak. Valószínűleg nem is látja, mi zajlik odalent. Megkerülöm a nézőteret, és a hátsó lépcsőn indulok el felé. Nem akarom elkergetni. Nem akarom, hogy ha meglát, elrohanjon, mert hat hónapos pocakkal már esélyem sem lenne utolérni. Meg egyébként se…

- Leülhetek? – kérdezem halkan, ahogy mögé érek.
A focista nem felel, pusztán a mellette lévő üres székre mutat, én pedig helyet foglalok.
- Miért jöttél ide? – Ismét én töröm meg a csendet, de tudnom kell a választ. – Emma egyedül is idetalált volna.
- Tudtad, hogy Emma pszichológiát tanult miután először kijött az elvonóról? Aztán visszaesett, és ott kellett hagynia a főiskolát. Bár próbálja, sőt, mindig is próbálta ridegnek mutatni magát, jobban átérzi az emberek problémáit, mint bárki, akit ismerek. Mikor megjelent az egyik edzés után és téged keresett, elmondtam neki mindent. Elmondtam, miért nem tudom, hol vagy most. Tudod, mit válaszolt? – tesz fel egy kérdést, de még mindig nem néz rám. Úgy tűnik, egyáltalán nem is vár választ. – Azt mondta, itt az ideje megváltozni.
Tudom, ez csak egy mondat, de olyan erősnek hat Fernando szájából, hogy szinte megijedek a súlyától. Ennek ellenére nem szólalok meg. Látom rajta, hogy még nem fejezte be.
- Megváltozom, Lina – emeli rám végre tekintetét. – Ezt akartam neked elmondani. Ezért vagyok itt. Tudom, hogy miket mondtam és tettem korábban, és tudom, hogy nagyon megbántottalak. És valószínűleg már úgyis mindegy, mert belekergettelek annak a szőkének a karjaiba, de…
Nem hagyom, hogy végigmondja. Ezúttal nem hagyhatom. A könnyek a szememben azt jelentik, még nincs vége. Még nem zártam le semmit. Még nem döntöttem.
- A tiéd – hadarom gyorsan, még mielőtt meggondolnám magam. Kimondtam, és ez az egy szó – tiéd – immár visszavonhatatlanul itt lebeg kettőnk között.
Könnyeim szabad utat kapnak, már nem érdekel, hogy erősnek tűnjek Fernando előtt. Már nem teszek úgy, mintha nem fájt volna piszkosul a viselkedése Münchenben. Csak azt akarom, hogy vége legyen a titkolózásnak. Csak hinni akarok neki. Elhinni, hogy a hasamban növekvő csöppség elég indok arra, hogy ezúttal tényleg megváltozzon, és ne mutasson továbbra is két arcot a világnak.
Visszaköltözik belém a remény, és visszaköltözik a szerelem egy apró darabkája is.

°-°-°-°

Hana Torres
Karácsony van. Elképesztő, hogy ez már Hana harmadik karácsonya – igaz, az elsőt még a pocakomban vészelte át. Mondjuk éppen csak, mert január első hetében már a szülőszobán voltam. És most megint itt tartok: az ötödik hónapban.

- Mama, megérkezett Emma néni! – rohan be a szobába Nora, majd azzal a lendülettel távozik is. Hihetetlen, mennyi energia szorult ebbe a kislányba. Ezt biztos az apjától örökölte…
Fernando és én nem lettünk boldog család egy csapásra, miután bevallottam neki, hogy tőle várok gyereket. De barátok lettünk, és ő mindent megtett, hogy bebizonyítsa nekem, megváltozott. Segített nekem lakást találni Madridban, és tényleg minden kívánságomat leste. De természetesen arról is alaposan kifaggatott, hogy miért kerültem kórházba, és miért töltöttem bent aztán hónapokat. Olyan bűntudatot, mint mikor elmondtam, hogy a baba élete hajszálon múlt, soha előtte és azóta sem láttam a szemében. Eljött velem az összes ultrahangra, még ha nem is mindig szó szerint, de végig fogta a kezemet a hátralévő hónapokban, majd a szülésnél is.
A nagy áttörés aztán a szülés előtt, alatt és után következett be. Ha két embernek közös gyereke születik, bármennyire is próbálnak távolságtartóan viselkedni egymással, olyan kapcsolatba kerülnek, hogy azt soha többé nem bonthatja meg semmi. Örökké lesz valami, pontosabban valaki, aki összekapcsolja kettejüket. Hát én az utolsó napokban éreztem meg ezt a kapcsolatot. Elkezdtem azon gondolkozni, mi lesz ezután? Mi lesz, ha megszületik a kicsi? Hiszen nem élünk együtt, még csak együtt sem vagyunk igazán! Nem akartam elveszíteni Fernandot. Nem akartam, hogy nélkülem, nélkülünk éljen Londonban, és itt maradni sem akartam kettesben Hanával. Persze ezt a világért sem vallottam volna be… Ahhoz túl nagy volt a büszkeségem, hogy kimondjam, szükségem van Nandora. Szerencsére neki nem voltak ilyen gondjai. Alig néhány órával a szülés után ott ült az ágyam mellett, és arra kért, költözzek vissza Angliába. Nem válaszoltam, nem jött ki hang a torkomon, annyira meglepődtem, csupán bólogattam, Fernando pedig válaszul megcsókolt. Még ma is beleremegek, mennyi érzés volt abban a csókban. Mindent beleadott.
Végül majdnem egy évvel Hana születése után összeházasodtunk. Még mindig tisztán emlékszem, hogy az akkor öt éves Nora odaállt elém a szertartás előtt, és megkérdezte, hogy baj lenne-e, ha ezentúl Mamának hívna. Még azt is elmagyarázta, hogy ez azért lesz jó, mert így Anya maradhat Anya, és nem kever majd össze minket, neki pedig két anyukája lesz, ami mégiscsak sokkal jobb, mint az egy. Elnevettem magam az okfejtésén, de közben olyannyira meghatódtam, hogy könnyek között guggoltam le hozzá, és mondtam, hogy nyugodtan szólíthat Mamának.

- Nem vagyok néni, hányszor mondjam még? – hallom meg az előszobából Emma morgolódását, és ez akaratlanul is mosolygásra késztet.
Feltápászkodom az ágyról, és kisietek hozzá. Már amennyire ez tőlem telik… Nem vagyok túl gyors mostanában.
- Jézusom, te mekkora vagy! – borzad el Emma köszönés helyett, de tőle valahogy nem hangzik sértőnek ez a mondat. A hajszíne, melyet az elmúlt két évben legalább négyszer változtatott meg, ezúttal szőke. És magára is szedett néhány kilót. Boldognak látszik. Persze miért is ne lenne boldog. Múlt hónapban jegyezte el Tom, nyáron pedig már esküvőt akarnak. – De ha most állsz neki szülni, én már itt sem vagyok…! – Már fenyeget, pedig még le sem vette a kabátját.
- Ez még csak az ötödik hónap – motyogom színlelt haraggal, de azért megölelem. Legalábbis próbálom. Abban igaza van, hogy ezúttal többet szedtem magam ez alatt a néhány hónap alatt, mint Hanánál.
- Garrett üdvözöl – szólal meg újra, mikor elengedem. – És sajnálja, de nem tud eljönni, mert Allyson most mutatja be a családjának.
Garrett végül Németországban, Münchentől néhány kilométerre kötött ki, ugyanis a cége új kirendeltséget hozott ott létre, és ő lett a kisfőnök. E-mailben tartottuk a kapcsolatot, és ha lehetőségünk volt rá, találkoztunk is, de most már egy jó ideje nem láttam. Azt viszont valahogy kötelességének érezte, hogy Emmán tartsa a szemét, ha már ilyen közel költözött hozzá, én pedig ezért borzasztó hálás voltam neki. Vagyis inkább vagyok a mai napig. Legutolsó levelében írta, hogy megismert egy angol lányt a cégnél, és úgy tűnt, nagyon komolyan gondolja, úgyhogy nem lepett meg egészen a hír. De örülök neki. Mellettem állt a legnehezebb időszakokban, így úgy fair, ha én is támogatom, ha szüksége van rá.

- Szia, Emma! – érkezik az előtérbe Fernando is, és ad két puszit a lánynak. – Szívem, elkészültünk a fával. Megnézed? – fordul felém mosolyogva, és csak úgy csillog a szeme a büszkeségtől. A nővérem és ő egész délelőtt a karácsonyfával bajlódtak, és nem engedtek be még a szobába se, mondván, hogy terhesen nem segíthetek. A gyerekek persze ott szaladgáltak körülöttük, úgyhogy én egész délelőtt egyedül unatkozhattam a nappaliban. Egyre kevésbé szeretek terhes lenni…

A nappaliba lépve elakad a lélegzetem. Pedig elhatároztam, hogy már csak azért sem fog tetszeni a művük, hogy bosszút álljak, amiért magamra hagytak. De a fa egyszerűen gyönyörű lett. A padlótól a plafonig ér, éppen, mint kislány korunkban. Alatta pedig ott sorakoznak a szépen becsomagolt ajándékok.
- Szeretnék nektek bejelenteni valamit – fordulok a többiek felé hirtelen. Este akartam elmondani, de úgy érzem ez itt és most a tökéletes alkalom. Úgy érzem, megérkeztem. Sokáig utaztam, sokáig kerestem valamit, és most végre itt vagyok. De fogalmam sincs, ez mikor történt. Mikor lettem ilyen boldog. Vagy mikor szerettem bele végleg abba az emberbe, akit éveken át hibáztattam minden rosszért.
Mindenki feszültem figyel, de én csak a férjemet nézem. Ő sem tudja még, mit fogok mondani, a szeme mégis csillog, mint egy kisfiúnak, mikor leesik az első hó. Karjaiban tartja Hanát, míg Leo és Nora szó szerint a lábain csüngnek. Ők a családom. Már elképzelni sem tudnám az életemet nélkülük. És az a helyzet, hogy nem is akarom.
- Na, mondd már. Ugye nem azt akarod közölni, hogy a kicsi valami növényről kapja a nevét…? – szörnyülködik Emma. Természetesen.
- Kicsik – javítom ki mosolyogva. – Ikreket várok.

2 megjegyzés:

  1. Szia Tina! :)
    Ne haragudj, hogy még csak most írok neked, de elég sok minden összejött mostanában, viszont most itt vagyok, és el kell hogy mondjam, nagyon szerettem az egész novellát, ezt a részt pedig kiváltképpen és megérte várni, mert egyszerűen elvarázsoltál. :)
    Nagyon örültem, hogy végül minden a maga módján, de a helyére került, mindenki visszatalált oda, ahol a helye van, nekem pedig így volt kerek az egész írásod, ezzel a lezárással, főleg, hogy gondosan odafigyeltél a részletekre, hogy semmi fontos információ ne maradjon ki.
    Az I Hate... és a Way Back mellett eddig ez a kedvenc írásom tőled, és alig várom, hogy továbbra is ilyen remek dolgokkal kápráztass el minket. :)
    Puszillak,
    Nomi
    U.i.: És ne haragudj ezért a rövid véleményért, de sajnos most is rohanás közepette írok neked, legközelebb hosszabb leszek, ígérem. :/

    VálaszTörlés
  2. My Name is Manue Oliveira brazil, és nagyon hálás vagyok, és hálás azért, amit Dr ugono tett nekem és a családomnak. Voltam birtoklás HIV / AIDS jó három évig nem megoldás, a betegségek szinte vette az életem, és mert én nem tudott dolgozni, és én is veszít sok pénzt a gyógyszert, de az egyik hű nap, amikor mentem az online találkoztam sok a tanúvallomások erről a nagy ember ezért úgy döntöttem, hogy kipróbálom, és Istennek legyen a dicsőség, hogy ő tette. meggyógyított engem a betegségek és olyan boldog vagyok, és annyira tetszett, hogy írjak neki ma. ha szüksége van a segítségére a te is akarsz gyógyulni ahogy én is az enyém, csak e-mailt dr.ugonospelltemple@gmail.com és kap a healing.he lehet gyógyítani minden típusú os sicknes, mint Epilesy, cukorbetegség, rák, Ashman, segítsen a nők teherbe, hogy az ex vissza etc

    VálaszTörlés