Megérkeztem a beígért novella első részével. Igazából sokáig nem tudtam eldönteni, hogy valóban Fernando-e a főszereplő, mert bár először is neki szántam a "szerepet", úgy éreztem, nem illik hozzá. És igazából, mint jó szokásom,én egyáltalán nem vagyok elégedett ezzel az írásommal. Valahogy nem érzem úgy, hogy ez jól sikerült volt :( Remélem, Ti másképp látjátok!
A novella két vagy három részes lesz egyébként. Eredetileg kettőre terveztem, de most, mikor átolvastam az első részt, eszembe jutott még valami, ami kimaradt, így lehet, hogy kibővítem majd. (Aztán a végén kisregénnyé változik... :D)
°-°-°-°
Time to Change
1. rész
Tudjátok, milyen az, mikor senki nem vár otthon?
Mikor hazaérsz egy jól sikerült dolgozat után, elmesélnéd valakinek, vagy
valaki megbántott, és legszívesebben sírnál, de nincs senki, aki meghallgasson.
Én tudom, milyen. Engem tizenöt éves korom óta nem vár haza senki. A szüleim
ekkor haltak meg. Autóbaleset. Egy részeg sofőr. A szokásos képlet. A nővérem
éppen tizennyolc volt. Munkát kellett vállalnia, ami azt illeti, rögtön kettőt
is, ha azt akarta, hogy vele maradhassak én és a húgom is. Márpedig ő azt
akarta. Soha nem adott volna intézetbe minket. Ő akart felnevelni. De így sem
láttam soha. A rengeteg munka miatt rendszerint csak éjjel ért haza, hajnalban
pedig már indult is tovább. Szerettem volna, ha több ideje van rám, persze,
hogy szerettem volna. De sosem panaszkodtam. Nem mondtam, hogy jöjjön haza
hamarabb, nem sírtam, hogy magamnak kell takarítanom és főznöm. Legalább volt
otthonom. És volt valakim.
![]() |
Nora Torres |
Ahogy erre a kislányra nézek, egyetlen gondolat jár
a fejemben. Miért kell neki már órák óta kettesben lennie velem, miközben a
többi gyereket már rég elvitték a szülei? Tudom, mennyire fél. Látom, a
szemében, hogy meg van rémülve. Csendes, alig beszél, látszólag elmélyülten játszik
a babákkal a szőnyegen és nem panaszkodik, de percenként az ajtó felé pillant.
Fél, hogy a szülei egyszerűen megfeledkeztek róla, és soha többé nem bukkannak
fel. Mi mást is gondolhatna? Hiszen immár három teljes órája itt van velem, egy
nénivel, akit még csak ma látott először. Számára én csak egy idegen vagyok.
Próbálok vele beszélgetni, én is odakuporodok mellé a földre, de csupán egy-egy
szót kapok válaszként.
Dühös vagyok a kislány szüleire. Felelőtlenek.
Szerintem fogalmuk sincs róla, egy gyereknek mekkora szüksége van rájuk. Bele
sem gondolnak, hogy a lányuknak ők jelentik a világ közepét, hogy számít rájuk,
ők az egyetlenek, akikre mindig számít. Én nem voltam már kisgyerek, mikor anya
és apa elhagytak, de emlékszem még, mennyire vártam napokig, sőt hónapokig,
hogy egyszer csak felbukkannak. Nem hittem el, hogy meghaltak. Azt hittem, csak
nyaralni mentek, és vissza fognak jönni. Tudom, ostoba gondolat egy tizenöt
éves lánytól. De az ember logikát keres. Mindig és mindenben. Akkor is, ha
valami egyáltalán nem logikus. Akkor is, ha valaminek nincs értelme.
Az óvoda ajtaja hirtelen kivágódik, és egy kapucnis
férfi siet be rajta bőrig ázva. Annyira lekötötte gondolataimat a kislány és a
múlt, hogy észre sem vettem, mikor kezdett esni.
Én ugyan nem látom az érkező férfi arcát, a kislány
azonban felpattan a földről, és a babákkal vagy velem mit sem törődve, azonnal
szalad felé. Szemei csillognak a boldogságtól, és ez egy pillanatra engem is
mosolygásra késztet. De csak egy pillanatra. A következőben már én is
feltápászkodom, és esélyt sem adva az idegennek a magyarázkodásra, azonnal
nekiállok a sárga földig lehordani, amiért így megfeledkezett a saját
gyerekéről.
- Örülnék, ha legközelebb szólna, ha késik, mert ez
a szegény kislány… - Bár dühöm nem szállt el, nem tudom befejezni a mondatot. A
férfi letéve kislányát a földre, leveszi fejéről a kapucnit, rám emeli
tekintetét, én pedig lefagyok. Azt hiszem, még a szám is tátva marad
döbbenetemben.
- Elnézést, hölgyem. Többé nem fordul elő. Többnyire
a feleségem jön érte, ez kivételes eset volt – magyarázza angolul, azonban
mikor nem kap választ, csupán egymástól elvált ajkakat, és hitetlen tekintetet,
inkább máshogy folytatja. Nagyképűen. Már nem egyszerű apa, aki magyarázkodni
kényszerül egy óvónő előtt. Most már sokkal inkább egy népszerű focista. – Bemutatkoznék, de maga nyilvánvalóan tudja,
ki vagyok.
- Istenem, te semmit nem változtál – nevetek fel
kínomban, és észre sem veszem, hogy nem ugyanazon a nyelven szólok hozzá, mint
ő hozzám.
- Tessék? – kérdez vissza értetlenül, ezúttal már ő
is spanyolul. Nem lep meg, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Mindig is ilyen
volt.
Válasz helyett, felé nyújtom jobb kezem, és
bemutatkozom.
- Lina Moreno. – A férfi nem mond semmit, csupán
elfogadja a kézfogást, de a szemében látom, hogy még mindig nem egészen tiszta
a kép. – Vicky a húgom – teszem hozzá, és bár nem mond semmit, látom, ahogy elméjét
elárasztják az emlékek.
![]() |
Fernando Torres |
- Kicsim, ha kiszaladsz az óvoda elé, ott vár Juan
bácsi – mosolyog rá kislányára, mire ő se szó, se beszéd, rohanni kezd kifelé.
Nagyon remélem, hogy ez a bizonyos Juan bácsi valóban ott vár rá, és nem csak
egyedül fog álldogálni az utcán az apjára várva.
- Megváltoztál – mondja mintegy magyarázatképp,
mikor az ajtó becsukódik lánya mögött.
- Ne etess már, Fernando, könyörgöm! Ha semmit nem
változtam volna, akkor sem ismernél meg. Ugyan már, hiszen egy osztályba
jártunk négy évig, de még a nevemre sem emlékeztél – felelem. Nem vagyok rá
mérges emiatt, de még csak meg sem lep a dolog. Mindannyian szürke kisegerek
voltunk hozzá képest, és ezt ő is nagyon jól tudta. Nem foglalkozott velünk,
észre sem vett. Nem hiszem, hogy valaha is tudatosult benne, mások is járnak
abba az osztályba rajta kívül. – És csak hogy befejezzem, amit az előbb
elkezdtem, a kislányod egyedül volt órákon át, és félt. Nem érdekel, mi jött
közbe neked vagy a feleségednek. Engem csak egy dolog érdekel: ne forduljon elő
többet.
- Hogy van Vicky? – Remek, mintha a falnak
beszélnék. Azt hinné az ember, hogy ha valaki, legalább a saját gyereke
érdekli, de szerintem mióta a húgom nevét kiejtettem a számon, semmi mást nem
hallott meg. Ez mindig is így volt. Minkét fél részéről.
- Nem tudom – mondom meg az igazat, pedig
egyáltalán nem akarom. Hiszen már semmi köze hozzá. Semmi köze a családomhoz.
Hármunk közül mindig is Vicky volt a lázadó. Julia,
a nővérünk mindent megtett, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, neki fel
kellett nőnie abban a pillanatban, hogy magunkra maradtunk. Én láttam ezt, és
megértettem, próbáltam minél kevesebb gondot okozni neki, de Vicky a maga alig tizenhárom
évével ezt akkor még nem fogta fel. Ő csak azt látta, hogy vele senkinek nincs
ideje foglalkozni. Ki akart törni innen bármi áron. Borzasztóan megváltozott.
Bulizni járt, erősen sminkelte magát és folyton idősebb fiúkkal lógott. Mint
Fernando. Hogy őszinte legyek, ők ketten igazán megérdemelték egymást.
Mindketten csak a saját kis világukkal foglalkoztak, egyiküket sem érdekelte,
hogy mi zajlik körülötte. Rossz hatással voltak egymásra, ezt még a vak is
látta, de egyiküket sem érdekelte a „papolás”. Azt hittük, őket erőszakkal sem
lehet szétválasztani. De végül Fernando focista karrierje – Ollala erőteljes
ráhatásával – mégis megtette. És bár Vicky ettől csak még dühösebb lett,
mindannyian megkönnyebbültünk.
- Nem érsz rá valamikor egy kávéra? – kérdezi végül
a focista, én pedig hirtelen azt sem tudom, melyik univerzumba csöppentem.
Évekig játszotta a se veled, se nélküled színdarabot a húgommal, de rólam soha
még csak tudomást sem vett.
- Ráérni épp ráérnék, ha nem kéne minden délután
plusz három órát itt töltenem egy-egy itt felejtett gyerekkel. De eszemben
sincs veled kávézni, Fernando – közlöm végül. – Most pedig, ha megbocsátasz,
összepakolnék. – Szavaimnak nyomatékot adva, el is indulok vissza a terembe, és
a szétszórt játékokat, zsírkrétákat, poharakat igyekszem elrámolni. Néhány
másodperccel később pedig már csak a bejárati ajtó csukódását hallom a hátam
mögül.
°-°-°-°
Egy dologban igaza volt Fernandonak. Sokat
változtam a gimnázium óta. Testvéreim közül mindig is én voltam a
legcsendesebb. Én mindig minden helyzetbe beletörődtem. Tanultam, ahogy tőlem
tellett, igyekeztem mindig a legjobb formámat hozni, és egy szavam sem volt, ha
valaki mégis jobb volt nálam. Nem emeltem hangot, ha valaki igazságtalan volt
velem, nem álltam ki magamért. Hagytam, hogy bárki eltaposson.
Juliának, a nővéremnek viszont muszáj volt kiállnia
magáért, különben mindkettőnket elvettek volna tőle. Bizony át kellett vennie
anyánk helyét, még akkor is, ha neki legalább annyira hiányzott, mint nekünk. Ő
nem tudott továbbtanulni. Éppen gólya volt az egyetemen, mikor a baleset
történt, így gyógytornász pályafutása idejekorán félbe szakadt. Azért azonban
mindent megtett, hogy én és Vicky egyetemre mehessünk. És én mentem is.
Óvónőnek az ország másik végébe. Nem véletlenül. Önállóságot akartam tanulni.
Már csak azért is, hogy végre Julia is élhessen. Hiszen akkor még mindig csak
huszonegy éves volt…!
Az egyetem azonban megváltoztatott. Már nem volt
mellettem a nővérem, aki megvívta a csatáimat helyettem, és nem volt ott a
húgom sem, aki mellett észrevétlen lennék. Csak én voltam. Egyedül én.
A kollégiumi szobatársam egy borzasztó önző lány
volt. Kezdetben minden estémet a folyosón töltöttem, mert ő mindig az éppen
aktuális pasiját szédítette odabent. Hónapok teltek így el. Egyik este azonban,
míg én az ajtóval szemben ültem, hátamat a falnak vetve, és olvasva az éppen
aktuális regényt, ami a kezembe akadt, valaki egyszerűen csak leült mellém.
Garrett, egy angol srác. Majdnem egész éjszaka ott volt mellettem, és szóval
tartott. Sok mindenről beszélgettünk. Elmesélte, hogy került ilyen messzire
otthonról, és ő volt az első – és majdnem egyetlen – egész egyetemi
pályafutásom során, akinek én is elmeséltem mindent. Pedig alig ismertem.
Garrett sok mindenre megtanított. Főleg miatta,
vagy inkább érte változtam meg. Másnap este, nem foglalkozva Lisa legújabb
hódításával, kérdés nélkül nyitottam be a szobába. Elvégre a saját szobámról
volt szó …! Ő persze kiabált, hogy menjek ki, de én csak leültem az ágyamra a
könyvemmel a kezemben, és bár a szívem hevesen vert, és rettentően féltem, mi
lesz ennek a vége, minden erőmmel igyekeztem úgy tenni, mintha nem érdekelne a
visítozása. Egy idő után pedig már tényleg nem is érdekelt. Nem lettünk barátok
az évek során, de kölcsönösen elviseltük egymást.
°-°-°-°
Cappuccinomat kortyolgatva bámulom a monitort, és
nem foglalkozom szomszéd asztalnál vitatkozó párral vagy a síró kisgyerekkel a
sarokban. Azt sem veszem észre, hogy négy férfi lép a kávézóba, csupán akkor
kapom fel a fejem, mikor egyikük helyet foglal velem szemben.
- Elnézést, de… – Már épp azon vagyok, hogy
rászóljak, mikor észreveszem, hogy kivel hozott össze a sors ismét.
Sors. Na, persze…
- Mit keresel itt? – csúszik ki végül a kérdés a
számon, pedig ennél jóval udvariasabbra terveztem a dolgot. De azt hiszem, ha
róla van szó, még mindig jó nagy adag düh munkál bennem. Elvégre is
elvesztettem a húgomat. Miatta.
- Pár csapattársammal jöttem – mutat egy távolabbi
asztal felé, ahol a maradék három férfi foglal helyett, akik még csak leplezni
sem próbálják, hogy éppen rólunk beszélnek, fél szemmel pedig még azt is
észreveszem, hogy egy másik asztalnál ülő fiatal lány minket fényképez a
telefonjával.
- A feleséged biztosan örülni fog, ha meglátja azokat
a képeket – morgom, majd újabbat kortyolok italomból.
Ollala mindig is kettős érzéseket váltott ki
belőlem. Egy részről főleg neki volt köszönhető, hogy Vicky és Fernando
szakítottak negyvenharmadszor is, és azt gondolhatná mindenki, hogy én ennek örültem.
Így is volt. De a húgom nem lett könnyebbek kezelhető, nem lett kevésbé lázadó
ettől, sőt minden csak Fernando távozásával vált igazán rosszá. Mindig is azt
hittük, ő volt rá rossz hatással, de akkor először eszembe jutott az is, hogy
talán éppen fordítva volt. Talán éppen Vicky rántotta őt magával. Ollala
viszont egy tipikus jó kislány volt. Legalábbis annak mutatta magát.
Mindenkivel kedvesen bánt, mindenki szerette. És mindig elérte, amit akart.
Amilyen naivnak látszott, olyan számító is tudott lenni. Látszólag csak
Fernando jó barátjaként viselkedett, valójában azonban nem egyszer hallottam,
mikor arról beszélt, hogy Vicky csak visszahúzza őt a profi karriertől.
- Őt már rég nem érdekli, mit csinálok – felel
vállat rántva, és közben nem szégyelli megbámulni az asztal mellett elsiető
húsz év körüli lányt.
- Tudod, furcsa. Itt vannak ezek a cikkek az
interneten rólad, és egytől egyig mind téged tart az egyik legvisszafogottabb,
legszerényebb játékosnak. Csak tudnám, mikor lettél ennyire jó színész…
Lecsukom laptopom tetején, és a focista arcát
figyelve, próbálom megfejteni azt a rejtélyt, amit a szemében látok. Tekintete
pillanatok alatt tud megváltozni, akárcsak hanglejtése és testtartása. Egyik
pillanatban ő a sztár, pontosan tudja, hogy mindenki őt bámulja, a másik
pillanatban viszont egy átlagos férfit látok, akinek egyáltalán semmi kedve
nincs folyton a reflektorfényben lenni.
- Mi történt
vele? – kérdezi meg hirtelen, mit sem törődve azzal, amit korábban mondtam.
Nem válaszolok, nem akarok válaszolni.
- Kérlek – nyögi halkan. – Tudnom kell. – Könyörög.
Tényleg könyörög.
- Amint betöltötte a tizennyolcat, megszökött. De
én akkor már nem laktam otthon, alig találkoztunk. Annyit tudok, hogy miután
szakítottatok drogozni kezdett, nagyon sokat ivott, és nem érettségizett le.
Egyik nap Julia zokogva hívott fel, hogy egy cetlit talált az ágyán Vicky
írásával, hogy „Elmentem. Ne keress!”. Persze kerestük. Mi is, a rendőrség is,
de azóta nem látta egyikünk sem – fejezem be a történetet. – Mindent tudsz.
Most boldog vagy…?
- Sajnálom – feleli Fernando, bennem pedig elpattan
valami.
- Nem igaz. Nem sajnálod. Téged senki és semmi más
nem érdekel, csak önmagad. Nem foglalkoztál azzal, hogy Vicky egyre lejjebb
csúszik, nem érdekelt, hogy még csak tizenhárom éves volt, mikor találkoztatok.
Szerintem fel sem fogtad, min ment keresztül, csak egy csaj volt, akivel
szórakozhattál – borítom rá egyszerre minden dühömet, ami Vicky eltűnése óta
egyre csak gyűlt bennem. Valahányszor megláttam a focista képét az újságban,
legszívesebben széttéptem és elégettem volna. Valójában volt, hogy meg is
tettem. – Istenem, Fernando, te bárkit megkaphattál volna. Miért pont ő…?
Nem kapok választ, az egyik csapattársa odajön
hozzánk, és közli vele, hogy indulni kéne, mire Fernando szó nélkül feláll,
odavet egy laza hellót, és lelép.
°-°-°-°
Hetekig nem látom Fernandot. Ahogy azt ő is mondta,
Ollala jön Noráért minden délután. Ő bezzeg felismer. Köszön, udvariasan
elmondja, hogy örül egy ismerős arcnak, hogy végre valakihez spanyolul szólhat,
ám ebben ki is merülnek beszélgetéseink. Egy iskolába jártunk, de sosem voltunk
barátnők, két szónál többet igazából nem is nagyon szóltunk egymáshoz. Miért
változott volna bármi is? Csak mert én egykor hittem benne? Ugyan már…
A héten délelőttös vagyok. Megsürgettem az
internetszolgáltatót, hogy lehetőleg minél kevesebbre redukáljam a focistával
való találkozás lehetőségét, így mostanra már otthon élvezhetem a gépem adta
lehetőségeket. Végül tegnap vagy tegnapelőtt elmondtam Juliának, hogy múltkor gyakorlatilag
Fernando fejére öntöttem az elmúlt néhány évemet a kávézóban, de természetesen
a kettős érzéseimről, és kételyeimről vele kapcsolatban inkább nem tettem
említést. Nővérem erre csak annyit mondott, hogy „az a srác egy köcsög,
megérdemelte”. Azonban bennem valami megváltozott akkor, ott a kávézóban. Már nem
vagyok benne egészen biztos, hogy igaza van.
Valaki kopog, és már le is teszem az ölemből
laptopomat, és indulok a bejárat felé, mikor az illető újra türelmetlenül kezdi
verni az ajtót.
- Nyugalom, megyek már! – kiabálok ki angolul.
Valamelyik szomszédra tippelek, biztos elment az internet vagy a TV a
lakásában. Ez gyakran előfordul ezen a környéken. De tévedek. Ahogy kinyitom az
ajtót, Fernando azonnal besiet mellettem. Nem köszön, nem ad magyarázatot, csak
beront a lakásomba. Még azt sem tudom, hogy szerezte meg a címemet…!
Az órára pillantok. Délután fél6. Nagyjából most
kéne megérkeznie a valakinek Noráért.
- Megtaláltam – mondja Fernando végül. – Vickyt –
teszi még hozzá teljesen feleslegesen.
- Mi? Hogyan? – értetlenkedek. Nem fogom fel, amit
mond. Mikor a rendőrség nem talált semmit, azt mondta az egyik nyomozó, hogy el
kellene fogadnunk, hogy lehet, hogy Vicky már meghalt. Hiszen nem lenne meglepő
annak fényében, milyen életet élt az eltűnése előtt. Felpofoztam a nyomozót, de
napokkal, hónapokkal később már nem tűnt olyan lehetetlennek a dolog. Kezdtem
elhinni. És mostanra már szinte el is fogadtam, hogy soha többé nem látom majd
a húgomat.
Erre ideállít Fernando, és azt mondja, él. Mozdulni
sem bírok, megbénítanak az érzések.
![]() |
Lina Moreno |
- Felbéreltem egy magánnyomozót miután beszéltünk.
És megtalálta. Németországban van – hadarja el gyorsan. – Most Emma Lindberg
néven él Münchenben.
- És jól van? Mit csinál? – kérdezem.
- Azt nem tudom. Nézd, én jövő héten utazom
Münchenbe a csapattal, és talán velem jöhetnél – mondja ki végül azt, amiért
valójában idejött.
A szemében jutatok biztosíték után, csak hogy
lássam, igazat mond. Mert nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ezt megtette. Hogy
megtalálta.
- Velem kéne jönnöd – folytatja Fernando, mikor nem
kap választ tőlem. – Tudom, hogy nem kedvelsz, sőt… És tudom, hogy tettem eleget
azért, hogy ezt kiérdemeljem, de kérlek, higgy nekem! Vicky Münchenben van.
Láthatod a saját szemeddel.
Könnybe lábad a szemem, kábán bólogatok, másra most
nem futja az erőmből. Bármit mondanék is, ostobaság lenne. Egy köszönöm
egyáltalán nem tudná kifejezni, amit valójában érzek. Szívem szerint Fernando
nyakába borulva zokognék a boldogságtól, de ehelyett csak bámulom tekintetét,
és meglátom benne azt, amit kerestem. A választ. A választ arra, mégis mit
látott benne a húgom.