Elöljáróban annyit, hogy az alapgondolatot a saját életem adta. A főszereplő és a gondolatai egyértelműen az engem mostanában foglalkoztató dolgokat tükrözi és az életének legtöbb elemét is a saját életemből vettem, úgyhogy úgy érzem, nagyon személyes lett.
Remélem, tetszeni fog! És véleményeket nagyon-nagyon várok! :)
°-°-°-°
1. Behind my smile...
Annyira
megszoktuk, hogy mások előtt álarcot hordunk, hogy a végén magunk elől is álarc
mögé bújunk. /Francois de La Rochefoucauld/
A vonat apró rántása jelzi, indulunk. Hát itt
vagyok, megtettem. Tényleg eljöttem. A gyomrom pillanatok alatt eredeti
méretének negyedére zsugorodik. Félek. Kibámulok az ablakon, és még egyszer,
utoljára végignézek a pályaudvaron, majd az egész városon. London. Szerettem
itt élni. Tényleg szerettem. És szeretem a szüleimet és a húgomat is. Mindkét
húgomat. De mintha bezártak volna, egyszerűen nem maradhatok. Ott az a sok
emlék… Én szabad akarok lenni. Szabadulni akarok saját magamtól.
Még csak azt sem tudom, hová megyek. Kértem egy
jegyet a legközelebb induló vonatra, és felszálltam. Csak így. Meg sem
kérdeztem, merre tart vagy mikor ér oda. Nem is igazán érdekel. Tudom, ez talán
furcsán hangzik, de nekem mindegy, hová jutok. Itt születtem. Semmi mást nem ismerek.
Soha nem léptem át még a város határát sem. Számomra csak két világ létezik.
London és az Ismeretlen. És nekem most az utóbbit kell választanom. Vagy azt
akarom választani, már nem is tudom. De abban biztos vagyok, hogy ha itt
maradok, sosem leszek képes megbocsátani. Sem magamnak, sem pedig Nekik.
Eddigi életem során rengeteg rossz döntést hoztam.
Olyanokat, melyeket meg nem történtté tennék, ha lehetne, mert már így is túl
sok fájdalmat és bűntudatot okoztak. Megbántottam olyan embereket, akik a legkevésbé
sem érdemelték meg, és megbíztam olyanokban, akik végül összetörtek és
eltapostak, anélkül, hogy akár egy perce is megbánták volna. Meg akartam
felelni mindenkinek, mégis végül azon kaptam magam, hogy csupán egyetlen
embernek nem felelek meg. És az éppen én magam vagyok.
Rengeteg düh van bennem. Elképzelhetetlenül sok. És
egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy együtt lehet még élni ennyi elfojtott
haraggal. Vannak napok, mikor úgy ébredek, hogy az egész világot gyűlölöm. De
nem mutatom. Nem mutathatom. Minek…? Én soha senkinek nem beszéltem róla, ha
valami fájt. Mindig azt hittem, csak terhelném a másikat feleslegesen, mikor
úgysem kíváncsi rá. Így mosolyogtam, mikor összetört a szívem, nevettem, ha
legszívesebben sírtam volna, és másoknak segítettem, mikor magamra sem volt
időm. Talán pont ezért tettem. Hogy ne jusson időm gondolkozni. Mert féltem.
Félek. Szembenézni önmagammal lehet, hogy túl sok lenne. Mert egy olyan ember
állna előttem, akire egyáltalán nem vagyok büszke.
Megváltoztam. Régen voltak álmaim. Igazból rengeteg
álmom volt. És én igenis jó úton jártam. Csak ki kellett volna nyújtanom a
karom, és elérhettem volna mindent. Mindent, amire valaha is vágytam. De nem
tettem, és mire észbe kaptam, már késő volt. Minden összetört, minden szertefoszlott.
Szörnyen dühös vagyok. És csalódott. Valahogy kicsúszott az irányítás a
kezemből. Tudom, hogy vannak barátaim, tudom, hogy a szüleim támogatnak, de én
úgy érzem, már nem tudom ezt az életet élni. Nem tudom nézni, hogy mindenki
milyen boldog, míg én csak állok, és egyszerűen nem értem, hol rontottam el.
Mert csak én ronthattam el. Ez egészen biztos. Túl
sokáig hibáztattam már anyámat és a teljesíthetetlen elvárásait. Évekig haragudtam
rá, és sosem mondtam el neki.

Azt hitte, a fordított pszichológia majd működni
fog. Mindig azt mondta, úgyse fog menni, hogy felébressze bennem a bizonyítási
vágyat. Akartam is bizonyítani. De így nem ment. Soha nem dicsért meg, soha
semmi nem volt elég jó neki. És esküszöm, szinte megkönnyebbült, mikor
elbuktam. Így a fejemhez vághatta, hogy „én megmondtam”. Egyetlen egyszer
szerettem volna azt hallani, hogy „büszke vagyok rád”. Hajtottam, mint egy
őrült, hogy megfeleljek. De mindig talált valamit, ami nem volt elég jó.
Naponta összevesztünk, és ő egyáltalán nem értette, miért.
A tájat bámulva tekintetem saját tükörképemre
téved. Esküszöm, mintha egy idegen nézne vissza rám. Nem ismerem azt a lány,
akinek gondterhelt arca az ablakban tükröződik. Hosszú barna haja mellett
szinte világítanak halványzöld szemei. Megtört és szomorú, korábban mindig
vidámságot tükröző szemei is mintha sírnának.
Nem, én tényleg
nem ismerem ezt a lányt.
Hosszú évekig szőke voltam. Igazából olyan, mintha
mindig is az lettem volna. Pusztán azért, mert nekik egy Barbie kellett. Egy
szőke hajú, világos szemű, babaarcú, vékony és törékeny kislány. Ennyi voltam.
Egy bábu, akit ide-oda rakosgathattak, amikor úgy tartotta kedvük. De mielőtt
elindultam, befestettem a hajam. Vagy inkább visszafestettem. Nem tudom
pontosan, miért, de azt hiszem, meg akartam mutatni a világnak, hogy szabad
vagyok, és ezentúl a saját életemet fogom élni. Ezzel akartam a tudtukra adni,
hogy már nem szólhatnak bele, mit eszem és mikor vagy mennyit alszom és hol.
Na, persze… Könnyű azt mondani. Minden emlékem
Londonhoz kapcsolódik. Minden visszahúz. A családom, a barátaim mind ott
vannak. Semmi pénzért nem vallottam volna be, de anyának egy dologban nagyon is
igaza volt: fogalmam sincs róla, milyen egyedül élni, milyen, ha tényleg a
magad ura vagy. Elképzelni sem tudom anyám és az edzőm pontos napirendje nélkül
az életemet. Reggeli címszó alatt egy alma, edzés, ebédnek csirkemell, csak
hogy véletlenül se hízzak ötven kiló fölé, edzés, alvás, vacsora helyett pedig
egy joghurt vagy esetleg egy pirítós, futás és alvás. Ennyi volt az elmúlt húsz
évem. Igen, tudom, én akartam ezt. Vagy csak anyám hitette el velem, hogy én
ezt akarom…? Talán soha nem is volt döntési jogom. Hiszen tudták, úgyis megteszem,
bármit mondanak. Tudták, hogy az álmaimért foggal-körömmel küzdök. Ilyen
voltam. Vagyok. Furcsa szorongás fog el, ahogy erre gondolok. Tovább bámulom a
tükörképem, és a mai nap már ezredszer határozom el, hogy soha többé nem leszek
az a lány.
De akkor ki leszek…?
Ki vagyok
ezek nélkül?
Érzem, hogy az ülés megsüllyed. Valaki leült
mellém. Nem fordulok oda, csupán az ablakban tükröződő alakot figyelem. Egy
férfi, rövid barna hajjal, barna szemekkel. Igazából csak ennyit látok belőle,
kabátját úgy az arcába húzta, mintha rejtőzködne. Talán azt is teszi… Persze,
ne mintha tehetnék ezért szemrehányást bárkinek is. Én is azt teszem.
Nem is érdekel igazán a pasi. Néhány órát egymás
mellett utazunk, majd megyünk a magunk útján. Nem kell egymáshoz szólnunk, még
egymásra nézünk sem muszáj. Ez az élet vár rám mostantól. Körülvéve
idegenekkel. De bármilyen jövő előtt is állok, erről legalább biztosan tudom,
hogy én választottam. Egyedül én.

Annyira elkalandoznak gondolataim, hogy észre sem
veszem, de még mindig őt bámulom. Mire észbe kapok, már csak azt látom az
üvegben, hogy türelmetlenül megrázza a fejét, sóhajt egy hatalmasat, és megunva,
hogy folyamatosan figyelem, feláll, hogy ott hagyjon. Hirtelen fordulok el az
ablaktól, és ragadom meg a férfi karját.
- Ne menj el! – kérem, és nem engedem el. Fogalmam
sincs, miért teszem, hiszen semmi közünk nincs egymáshoz. Semmi oka rá, hogy
maradjon, nekem pedig semmi okom erre kérni.
Értetlenül fordul felém. Megértem, én is értetlenül
állok saját cselekedeteim előtt.
- Úgy értem… – kapok észbe, és eresztem el. –
Sajnálom.
Szuper. Már a másik oldalon helyet foglaló idősebb
nő és mellette ülő férje is minket bámul.
- Nézd, nem akarok feltűnést – szólal meg végre ő
is, és visszaül a helyére. Naná. Azt én se. – Csak el akarok tűnni ebből a
városból. – Akcentussal beszél. Furcsa és jellegzetes akcentussal. Szinte
biztos, hogy hallottam már valahol.
- Ne aggódj, másra sem vágyom, mint eltűnni innen –
felelek halkan, majd újra az ablak felé fordulok.
Besötétedett. A szüleim és a testvéreim nemsokára
hazaérnek, és ahhoz sem kell már sok idő, hogy észrevegyék, nem vagyok otthon.
Sem pedig a ruháim. Hagytam ugyan egy levelet, hogy semmi bajom, és ne
keressenek, de ezt úgysem fogják betartani. Hívogatni fognak és sms-eket
küldeni egészen addig, míg nem válaszolok. De nem fogok válaszolni. Most még
biztos nem. Még a gondolatot sincs időm befejezni, érzem, hogy telefonom
rezegni kezd a zsebemben. Előhalászom a készüléket, már csak a rend kedvéért is
tudni szeretném, melyikük keres.
Lindsay neve áll a kijelzőn. Ő a fiatalabbik húgom.
Csupán két évvel fiatalabb nálunk, mégis néha annyival gyerekesebb tud lenni.
És én annyira haragszom rá… Istenem, bár tudnék máshogy érezni, de egyszerűen
nem megy! Szeretem, én tényleg szeretem, de akárhányszor rá gondolok, újra és
újra összetörik a szívem. Másodpercekig bámulom a képét, míg végül megunja, és
leteszi. Aztán pedig már csak a nem fogadott hívás feliratot figyelem a
képernyőn.
Nagyon sóhaj, mély levegő. Nincs semmi baj. Nincs
semmi baj. Már majdnem elhiszem, hogy tényleg nincs semmi baj, mikor újra
megrezdül a telefon a kezemben. Ezúttal sms-em érkezett. Remegő kézzel nyitom
meg az üzenetet. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy el akarom olvasni, de
ujjaim magamtól működnek.
„Nekem
kéne lelépnem, nem neked. Nagyon sajnálom, Cassie. Gyere haza! L.”
Egyetértek. Neki kéne lelépnie. De ő sosem fog. És
én nem is kérném erre. Őt még sok minden köti Londonba, vár rá a tökéletes
élet. Engem viszont már csak emlékeim húznak vissza. Fáj bevallanom, de néha
igazán féltékeny vagyok rá. Úgy érzem, ő éli azt az életet, amit én érdemeltem
volna. Ő kapott meg mindent, amiért én küzdöttem meg. Ő az, aki én mindig lenni
szerettem volna. De ilyenkor mindig eszembe jut az is, hogy ő a kishúgom. Én
vigasztaltam, mikor lehorzsolta a térdét és én segítettem neki kiheverni az
első szakítását is. Talán éppen ezért fáj ennyire. Tőle nem vártam volna…
- Jól vagy? – Meglep a kérdés. Annyira, hogy hirtelen
válaszolni sem tudok. Azt hittem a korábbi kis akciómmal elintéztem, hogy kínos
csendben teljes az út hátralévő része.
- Persze – erőltetek mosolyt az arcomra, és visszacsúsztatom
a készüléket a zsebembe.
- Ezt még te sem hiszed el – vágja rá azonnal.
Elönt a düh. Semmi köze hozzá, mi van velem vagy éppen mi nincs. Haragszom,
mert igaza van. Nem hiszem el.
- Oké, nem vagyok jól – vetem oda mérgesen. – De te
sem.
Erre már nem válaszol, valószínűleg nem tud, így
újra elfordulok. Azt hittem, nem látszik rajtam ilyen egyértelműen, hogy valami
baj van. Semmi szükségem rá, hogy lássam az emberek szemében, hogy sajnálnak.
Egyáltalán semmi.
- Mi a neved? – szólal meg újra a férfi.
Nem igaz, hogy nem bír békén hagyni! Nem akarok
beszélgetni, nem akarom elmesélni neki, hogy mi történt, nem akarom látni a
szemében a szánalmat. Csendben akarok ülni a vonatút végéig, aztán el akarok
tűnni még az országból is! Semmi köze hozzá, hogy hívnak.
- Az enyém Fernando Torres – közli végül, és már
éppen rávágnám, hogy egyáltalán nem érdekel, mikor beugrik, honnan volt olyan
ismerős.
- A focista Fernando Torres? – fordulok felé megrökönyödve.
Lindsay megszállott fociőrült. Természetesen jó londoni révén a Chelsea-nek
szurkol, Torres pedig az abszolút kedvenc játékosa. Teli van a szobája a
posztereivel, és órákig képes róla áradozni. Kisebb korában arról álmodozott,
hogy egy nap hozzá megy feleségül. Azt hiszem, még sírt is, mikor megtudta, hogy
elvette a barátnőjét. Tuti kiakad, ha megtudja, hogy mellette ültem a vonaton.
Ja, igen… Honnan tudná meg?
- Igen, a focista - válaszol, de nem kerüli el a
figyelmemet, hogy egyáltalán nem szívesen teszi.
- Már megbocsáss, de mit keresel itt? Azt hittem,
minden hétvégén forduló van.
Na, igen. Régebben én is szerettem a focit, de már
évek óta nem láttam egyetlen meccset sem. A sok edzés minden időmet és
energiámat felemésztette. Mára úgy nagyjából annyi maradt egykori tudásomból,
hogy a húgom minden hétvégén a TV előtt ül.
- Ha nem tévedek, ugyanazt, mint te. Menekülök.
Válaszolnék, de a telefonom újra megszólal. Ismét
kezembe veszem a készüléket, és csak bámulom a képernyőt ahelyett, hogy
felvenném. Fernando megunva a dolgot, egy gyors mozdulattal kikapja a kezemből
a mobilt, és ezúttal már ő nézi szótlanul a kijelzőt.
- Hé, add vissza! – nyúlok utána, de lényegesen
jobb reflexekkel rendelkezik, mint én, így esélyem sincs visszaszerezni a
telefont.
- Ki az a Lindsay? – kérdezi meg.
- Te balettozol? – teszi fel végül a nagy kérdést
Fernando.
Igen, balerina voltam egészen három hónappal
ezelőttig. Ez volt az álmom. Ez volt az életem. Semmi máshoz nem értek, soha
semmi mást nem csináltam. Sőt, még csak soha nem is gondoltam arra, hogy bármi másba kezdjek. Még csak elképzelni sem tudtam addig a bizonyos napig.
Nagyot sóhajtok, nem akarok erről beszélni. Eleget
válaszolgattam már ostoba és teljesen felesleges kérdésekre. Nem kell több.
Úgysem változtat már semmin. Úgysem segít.
Ezúttal szerencsém van. A vonat lassít, és egy gépi
hang szólal meg. Liverpool, végállomás.
Tehát ide jöttem. Liverpoolba. Ironikus, évekig
vágytam ide, de most, hogy végre itt vagyok, nem maradhatok. Liverpool
egyáltalán nincs elég távol a régi életemtől. A régi énemtől. Én felejteni
akarok. Egy teljesen új emberré akarok válni. El kell tűnnöm Angliából. El kell
tűnnöm a szüleim teljes látóteréből. És nem szabad visszanéznem, nem szabad
gondolkoznom, mert még a végén visszafordulnék.
Mindketten összeszedjük táskáinkat, és leszállunk.
Percekig állunk a peronon, és nem tudunk mit mondani. Fogalmam sincs, mit
kellene most tennem.
- Hová mész
ezután? – töri meg végül a csendet Fernando.
- A reptérre. El innen. Bárhova – felelek.
Talán értelmetlennek tűnik az egész. De menekülnöm
kell, és nem állhatok meg. Nem tehetem. Azt hiszem, nem is tudnék.
- Velem jöhetnél – teszem hozzá halkan. – Úgyis csak
este indulok.
- Nem lehet. Én… - Nem fejezi be. Azt hiszem, nem
is igazán tudja, mi lett volna a mondat vége.
- Semmi gond. Értem – mosolyodok el keserűen.
Nem értem, miért vagyok csalódott. Semmit nem tudok
róla, egyáltalán nem is kéne, hogy érdekeljen. Mégis… Amit a szemében láttam,
megrémített és kíváncsivá tett egyszerre. Meg kell őt ismernem. Ezt suttogja
minden porcikám.
- Örülök, hogy találkoztunk, Fernando Torres –
veszem vállamra sporttáskámat, és egyszerűen elsétálok. Nem várom meg, hogy
válaszoljon, nem várom meg, hogy elköszönjön.
Ahogy kilépek az épületből, felnézek az égre.
Havazik. Mosolyra húzódik a szám. Kilométerekre vagyok Londontól, kilométerekre
az otthonomtól. Mégis úgy érzem, most vagyok igazán otthon.
Egy könnycsepp gördül le az arcomon, hátranézek még
egyszer, szinte reménykedve, hogy mégis utánam jött, majd elindulok. A nagy
betűs Semmibe.
°-°-°-°
- Hé, Balerina! – hallok meg a hátam mögül egy
ismerős hangot.
Épp beszállni készültem a repülőbe, így igencsak
meglepetten fordulok hátra.
- Mit keresel itt? – kérdezem, pedig a választ már
tudom. Minden táskája ott van mellette. Útra készen áll ő is. Készen arra, hogy
elhagyjon mindent, amit ismert.
- Veled mehetek? – húzza féloldalas mosolyra
száját, és be kell vallanom, megdobban a szívem. Piszok jól áll neki a
szívtipró szerep. Talán túl jól…
Nem válaszolok, csupán bólintok egyet, és folytatom
utam a New Yorkba tartó gép belseje felé, de ahogy hátat fordítok neki, szabadjára
engedem mosolyomat. Semmi pénzért nem vallanám be neki, de örülök, hogy itt
van. Örülök, hogy mégsem vagyok egyedül, bármennyire is szerettem volna.
- Most már elmondod, mi a neved vagy hívjalak
továbbra is Balerinának? – Hallom a hangján, hogy még mindig mosolyog.
- Cassie Lawrence – válaszolok. – De a Balerina is
megteszi.