Jelentem, véget ért az alkotói válságom - lekopogom -, és újra nekiálltam alkotni. Tudom, a Run Awayt ígértem, és az is majdnem kész, de ez előbb készült el, így ezt töltöm fel előbb. Jövőhéten azonban érkezik a Run Away 2. fejezete is.
Erről a történetről elöljáróban: sok visszaemlékezés lesz. Tényleg nagyon sok. És nem csak a közelmúltra, hanem a több évvel ezelőtti eseményekre. Ezeket mindig dőlt betűvel szedem, remélem minden érthető lesz, és nem lesz zavaró.
Nagyon-nagyon várom a véleményeket! :)
Jó olvasást!
*.*.*.*
1. Estadio Santiago Bernabéu
Gyűlöllek. Gyűlöllek, amiért ezt tetted velem.
Gyűlöllek, amiért minden alkalommal könnyes lesz a szemem, ha rád gondolok. Gyűlöllek,
mert elhagytál. Gyűlöllek, mert nem szerettél eléggé. Gyűlöllek, mert fáj.
Nagy sóhaj kíséretében lépem át a Bernabéu kapuját.
Négy évvel ezelőtt úgy hagytam el ezt a helyet, hogy megfogadtam, soha többé
nem jövök vissza. És én komolyan gondoltam. Komolyan azt hittem, hogy
megtehetem ezt. Hittem, hogy magam mögött hagyhatok mindent, ami egykor az
életem volt, és elfelejthetem, mennyi minden köt Madridba. Ebbe a stadionba.
Ebbe az életbe. Szabadulni akartam, menekülni, mert annyira fájt. Ez a város
egyszerűen fojtogatott. Nem kaptam levegőt Madridban. Itt hagytam a lakásomat,
itt hagytam minden holmimat. Egyetlen kézitáskával indultam el, és egyáltalán
nem érdekelt, hova megyek. Azt hittem, nyom nélkül eltűnhetek, mert a többieket
sem érdekli, hova megyek és miért. Azt hittem, senkinek nem vagyok fontos. Én
lepődtem meg a legjobban, mikor a régi életem egy darabja egyszer csak az
ajtómon kopogtatott. És hiába küldtem el, hiába csaptam rá újra és újra az ajtót,
egyszerűen nem tágított. Nem kérte, hogy menjek vissza, nem kérte, hogy legyek
újra a régi, pontosan tudta, hogy ezt nem tudnám megtenni. Csupán annyit kért,
ne zárjam őt ki. Hagyjam, hogy mellettem legyen, hagyjam, hogy támogasson.
Végül megadtam magam. Egyik nap nem vágtam az orrára az ajtót, csupán
odébbálltam, és hagytam, hogy újra besétáljon az életembe. És ő azóta sem
tágít. Sosem hagy magamra. Ő az egyetlen biztos pont az életemben. Az egyetlen,
amibe kapaszkodhatok, az egyetlen, ami miatt még nem estem apró darabokra.
Már hónapokkal ezelőtt visszaköltöztem Madridba. De
a régi lakásomba azóta sem tettem be a lábam. Túl sok emlék van ott. Egyszerűen
csak túl sok. Azt hiszem, egyelőre nem tudnék megbirkózni vele. És ezt a
stadiont is méterekkel kerültem. Senki nem tudott róla, hogy itt vagyok, senkit
nem kerestem fel a régi életemből. Talán nem akartam, hogy részesei legyen az
újnak. Most mégis itt vagyok. Itt állok alig néhány méterre a pályától, ami
egykor mindent jelentett számomra. A játékosok a pálya egyik végétől a másikig
futnak. Oda-vissza. Néha gyorsan, néha lassabban, néha egymással versengve,
néha magányosan. Egykor én is ezt csináltam. Egykor én is egy voltam közülük.
Újra érzem a tátongó űrt a szívemben. Újra fojtogat a város, a stadion.
Lenyelem az egyre nagyobb gombócot a torkomban, és
minél gyorsabban, észrevétlenül sietek fel a lelátóra. Nem akarom, hogy bárki
kérdezősködjön. Nem akarom, hogy feltegyék ugyanazokat a kérdéseket, melyeket
én is feltettem magamnak vagy százszor. Egyetlen ember miatt vagyok itt. Ezt
nem szabad elfelejtenem. Ha Iker kocsija nem robban le többet, soha többé nem
teszem be ide a lábam.
Órákig figyelem az edzést. Órákig bámulom a pályán
futkosó játékosokat, az űr a szívemben pedig percről percre nő. Megrohannak az
emlékek, és nem tudok tenni ellenre. Filmként pörögnek a szemem előtt az
események, de hiába próbálom, nem tudom kikapcsolni.
Már majdnem
két éve a Castillában játszottam, de hogy én valaha is az első csapatba
kerüljek… Álmodni sem mertem volna róla. Hiszen én csak egy tizenkilenc éves
lány voltam, és hirtelen olyan emberekkel kerültem egy csapatba, mint Ronaldo,
Zidane, Raúl és Beckham. Istenítettem ezeket a srácokat. Felnéztem rájuk.
Elképzelni sem tudtam, hogy mégis hogyan férhetnék én be egy ilyen csapatba.
Remegő
lábakkal jöttem ki az öltözőből, és siettem a pályára. Szinte biztosra vettem,
hogy ők is legalább akkora őrültségnek fogják tartani, hogy itt vagyok, mint
én. Igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magam, hogy lehetőleg észre se
vegyen senki, de nem volt szerencsém.
- Új vagy,
igaz? – kérdezte a hátam mögül egy hang. Ijedten fordultam meg, mire az éppen a
kesztyűjét igazgató kapussal találtam szemben magam. – Ne haragudj –
mosolyodott el –, nem akartalak megijeszteni. Mondta az edző, hogy ma lesz egy
új játékosunk, azért gondoltam…
Őszintén
meglepődtem. Új játékos. Ennyit mondott. Nem hangsúlyozta ki, hogy lány vagyok,
nem hívta fel a figyelmet arra, hogy a Castilla előtt még csak soha nem is
játszottam fiúkkal.
- Nina Rivero
– nyújtottam kezet, mikor végre sikerült leküzdenem a döbbenetet, ami éreztem.
- Iker
Casillas – viszonyozta a gesztust a kapus, pedig nyilvánvalóan tudtam, ki ő. –
Bocs a kesztyűért, ha már felszenvedtem, nem szívesen venném le – emelte fel a
kezét, mire elnevettem magam.
A kapus
elsétált el mellettem, hogy csatlakozzon a többiekhez, én pedig mosolyogva
álltam meg a pálya szélén. Volt valaki, aki nem utált már első ránézésre. Ahhoz
képest, milyen volt, mikor a Castillába kerültem, már ez is hatalmas
előrelépésnek számított. Azon kaptam magam, hogy el is felejtettem félni.
Egy kéz ér a vállamhoz.
- Merre jársz? – mosolyog Iker mellettem. Észre sem
vettem, mikor lett vége az edzésnek. És szerencsére a többiek sem vettek észre
engem.
- Emlékszel az első napomra itt? – kérdezem, mire
csak bólint. – Köszönöm, hogy nem azzal kezdted, hogy megmutattad a konyhát.
Nem foglalkozom a kapus homlokára szökő
szemöldökével, nem kezdek magyarázatba. Felállok, és lesétálok a lelátóról.
- A kocsinál várlak – szólok még vissza, mielőtt
eltűnnék a látóteréből.
Ezüstszínű Audim oldalának támaszkodva nyomogatom a
telefonomat. Mindent megteszek, hogy elkerüljem az újabb emlékáradatot. Nem
akarok emlékezni. Új életet akarok, nem pedig a régit vissza, mégis úgy érzem,
egyre inkább efelé haladok. A múltam magával fog rántani. Felmegyek Facebookra,
Twitterre, megnézem mind a két postafiókomat is, mire végre találok valamit,
amire felkapom a fejem. Új e-mailem érkezett, a feladója pedig nem más, mint
Florentino Pérez. Gyorsan megnyitom a levelet, de még csak a megszólításig
jutok, mikor Iker áll meg mellettem.
- Mi olyan érdekes? – kérdezi, mire felkapom a
fejem, telefonomon pedig reflexből nyomom meg a kilépés gombot.
- Egy e-mail. Péreztől – mondom még mindig úgy,
mintha nem akarnám elhinni. Igazából nem is akarom. Mi a fenéért írna e-mailt
egy volt játékosának a Real Madrid igazgatója, mikor nagyon jól tudja, hogy
visszavonultam. – Nem tudod, mit akarhat?
- Biztos csak vissza a legjobb csatárát – rántja
meg a vállát a kapus egy félmosoly kíséretében, majd bedobja sporttáskáját a
hátsó ülésre, és, mint aki jól végezte dolgát, helyet foglal az anyósülésen.
- Marha vicces vagy! – szólok vissza, de a zárt
kocsiajtók miatt egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy hall bármit is.
Valaki más viszont felkapja a fejét a hangomra. Valaki, akit mérföldekkel el
akarok kerülni.
- Nina? – kiált bizonytalanul az az átkozottul
ismerős hang, mire akaratlanul is a férfi irányába pillantok. A tekintetünk
találkozik, még ha csak egy másodpercre is, és hiába az új frizura, hiába a
plusz néhány év, tekintete még mindig éget. Barna szemeit ezer közül is
felismerném. Újra érzem a maró kínt, újra érzem, ahogy elfogy a levegőm, újra
érzem, hogy borzasztóan fáj. Ugyanúgy, mint évekkel korábban. Mintha egy perc
sem telt volna el. – Nina! – szól immár magabiztosabban, és azzal a lendülettel
el is indul felém.
Nem sokat hezitálok. Menekülnöm kell. Gondolkodás nélkül nyitom az
ajtót, és ülök be Iker mellé. Beindítom a motort, és amilyen gyorsan csak lehet,
megpróbálok eltűnni a parkolóból. A visszapillantó tükörben ugyan még látom,
ahogy a férfi ott áll, ahol az imént még én voltam, de nem foglalkozom vele,
elhagyom a stadion területét.
Leparkolok Iker háza előtt. A házunk előtt. Már majdnem fél éve itt élek a kapussal együtt. Ez az
otthonom. Az otthonunk. Mégis, a mai napig furcsa kimondani. Mintha még mindig
nem tartoznék ide. Egy vendég vagyok a saját életemben.
A régi lakásom valószínűleg még mindig ugyanolyan,
mint mikor elhagytam, de azóta sem mentem még a közelébe sem. Nem adtam ki, nem
adtam el. Minden holmimat, ruhámat, fotómat ott hagytam, mert nem akartam
emlékezni. Semmire.
Percekig bámulok magam elé. Még egyáltalán nem
voltam felkészülve erre a találkozásra. Nem is vagyok benne biztos, hogy valaha
is elég felkészült lettem volna rá.
- Már nem vagy tizenkilenc, Nina – súgja halkan a
kapus, miközben kezét óvatosan a combomra csúsztatja. – Már nem vagy kislány.
Erősebb lettél. Erősebb, mint bárki, akit ismerek. Visszaköltöztél Madridba,
végignézted az edzésünket. Már nem tud bántani. – Furcsa, de hiszek neki.
Mindig hittem. Ő az egyetlen, akinek így vagy úgy, de végül mindig igaza lesz.
Talpra álltam, mert ő segített. Visszaköltöztem a fővárosba, mert tudtam, hogy ő
mellettem lesz. Mikor vele vagyok úgy érzem, bármit megtehetek, mert ő sosem
hagyná, hogy bántódásom essen.
Lehunyom a szemem, és bólintok. Igaza van. Hiszen
eltelt négy év… Már nem vagyok ugyanaz a lány. Felnőttem.
- Köszönöm – húzom halvány mosolyra a számat, és
közelebb hajolva csókot nyomok a kapus ajkaira. – Meg sem érdemellek – súgom,
mire csupán egy mélyről jövő morgás a válasz. Tudom, ez minek szól. Tudom, hogy
nem tetszik neki, amit mondtam. Nem szereti, ha úgy állítom be, mintha nem
érdemelném meg a jó dolgokat. Évek óta azért küzd, hogy elhiggyem végre, a
legjobb jár nekem.
Nem akarom lelombozni, így sosem mondom, de azt
hiszem, ez soha nem fog megtörténni. Önbizalomban bizony mindig is hiányt
szenvedtem…
Életem első
La Liga mérkőzésére készültem. Mármint életem első első osztályú, férfi
csapatos mérkőzésére a Real Madrid színeiben. Idegesen húztam fel a
sportszárat, és a címeres mezben sem éreztem magam még soha ilyen furcsán. Évek
óta ilyet vagy ehhez hasonlót viseltem, mégis most úgy éreztem, egyáltalán nem
kellene a királyi csapat logójának rajtam szerepelnie.
Kopogtam az
öltöző ajtaján. Az én öltözőmén. A
csapat fontosnak érezte, hogy külön lehessek a fiúktól. Persze, ha akartam
volna, bármikor átmehetek. Azt mondták, ez az én döntésem. Hónapokkal később
végül át is költöztem a srácokhoz. Akkor, mikor végre úgy éreztem, helyem van a
csapatban. De addig minden egyes edzés és mérkőzés előtt tökéletesen egyedül
voltam.
- Gyere be! –
kiabáltam ki, miközben a hajamat igyekeztem összekötni.
- Iker
mondta, hogy nézzelek meg – lépett be a helyiségbe mosolyogva Zidane.
Ő volt a
példaképem gyerekkorom óta. Már hetek, hónapok óta együtt játszottunk minden
egyes edzésen, mégis még mindig zavarban voltam a közelében. És így voltam
Beckhammel és Ronaldoval egyaránt. Ezek a srácok a legtehetségesebb
futballisták voltak akkor az egész világon. Én pedig csak egy tizenkilenc éves
kislány.
- Minden
rendben? – foglalt helyet mellettem a padon a francia.
- Persze –
húztam kényszeredett mosolyra ajkaimat, de a középpályás arcán láttam, tudja,
hogy hazudok. Egyik szemöldökét a magasba húzta, karjait maga előtt összefonta,
és némán várt, hogy elmondjam, valójában mit érzek.
- Félek –
nyögtem ki végül. – Nem vagyok elég jó a spanyol első osztályba.
-
Megbolondultál? – Esküszöm, dühöt láttam csapattársam szemében. – Hogy mondhatsz
ilyet? Az egyik legtehetségesebb csatár vagy, akit csak ismerek. Gyors vagy,
kiszámíthatatlan és borzasztó pontos. Úgy passzolsz, mint senki más a
csapatból. Lehet, hogy nem vagy férfi, és lehet, hogy sokan az ellenfeleink
közül azt fogják mondani, nem vagy ide való. De az edző tudja, mit csinál. És
mi is tudjuk. Ronaldoval megállíthatatlanok vagytok. Úgyhogy meg ne halljam még
egyszer, hogy nem vagy elég jó, megértetted, Tökmag?
- Tökmag? –
nevettem fel. Soha korábban nem használta ezt a nevet. Bezzeg ezután…
Egyszerűen rajtam ragadt.
- Tökmag –
jelentette ki Zidane – vagy Zizi, ahogy később én neveztem őt –, mintegy
megerősítve saját magát. – Na, szedd össze magad, és ha másnak nem, nekem hidd
el végre, hogy te vagy a legjobb.
Az emlék mindig megmosolyogtat. Bármennyiszer
mondom is el, mennyit változtam azóta, valami állandó. Soha nem hittem el, hogy
jó vagyok. Még akkor sem, ha egy egész ország mondta ezt. Akkor sem, mikor a
bajnoki trófeát emeltem magasba, és akkor sem, mikor sorsdöntő gólokat rúgtam.
- Egész nap valahol máshol jársz – öleli át a
derekamat Iker, miközben épp a vacsorát kevergetem.
- Csak előjöttek az emlékek – emelem rá a
tekintetem. Szeretem az arcát nézni, szeretem nézni, hogy miközben engem figyel,
féloldalas mosolyra húzódik az ajka, és a szeme úgy csillog, mint egy kisfiúnak
karácsonykor. Egyszerűen látom a szemében, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki.
– Szerettem itt játszani. Annak ellenére is, ahogy elhagytam a klubot.
Hiányzik. – Kimondtam. Kimondtam azt, amiről megfogadtam, sosem fogom. Nem
akartam hiányolni a focit, nem akartam, hogy fájjon, hogy már nem játszom.
- Tényleg, tudod már, mit akart Pérez? – kérdez a
kapus sunyin, és ebből már rögtön sejtem is, hogy ő tud valamit, amit én nem.
Ezért viccelte el a dolgot, mikor rákérdeztem. Tudta, hogy ha hazudik, rögtön
kiszúrnám. Az ugyanis pocsékul megy neki.
- Átveszed egy kicsit? – engedem el a fakanalat,
mire Iker csak bólint, én pedig a dohányzóasztalhoz sietek, és bekapcsolom a
laptopomat. Teljesen meg is feledkeztem arról az e-mailről.
Úgy érzem, órák telnek el, míg elöregedőben lévő
gépem végre életet lehel magába, az pedig újabb „órákat” vesz igénybe, míg az
internetre is sikerült felcsatlakoznia. Izgulok. Fogalmam sincs, miért vagy
mitől, de határozottan izgatott vagyok. Kíváncsian nyitom meg az üzenetet,
melynek már a tárgya is rémisztő.
Ajánlat.
Tisztelt Nina Rivero!
Amennyiben az
értesüléseim helytállóak, Ön ismét Madridban él. Ennek kapcsán egy ajánlatom
lenne az Ön számára. Szívesen venném, ha ismét a Real Madridnál dolgozna.
Tudom, hiába is
kérném, hogy játsszon újra, így ezt inkább nem is teszem. Mint köztudott, új
vezetőedző kerül a csapat élére Carlo
Ancelotti személyében. Mellé keresnénk megfelelő segédedzőt, segédedzőket.
Egyikük már biztosan Zinedine Zidane lesz, másikuk kiléte azonban még kérdéses.
Én tehát ezt a munkát szeretném felajánlani Önnek. Tudom, hogy jól tudnánk
együtt dolgozni, tudom, hogy remek edző válhatna Magából, még akkor is, ha
szívem szerint játékosként számítanék Magára.
Kérem,
gondolja át az ajánlatot, ne döntsön elhamarkodottan! Amennyiben döntésre
jutott, keressen fel az irodában bármikor.
Üdvözlettel,
Florentino
Pérez
Az 'Iker Casillas rajongói klub' vezetőjének: Dorcsynak :)
