Azt hiszem, már bocsánatot kérnem sem illik, annyit késtem. De azért mégis megteszem: borzasztóan sajnálom! Iszonyú nehezen hoztam össze ezt a fejezetet. Azért remélem, tetszeni fog! :) A kitartásotokért cserébe extra hosszú lett!
Puszi
-.-.-.-
14. I'm with Sergio Ramos
- Lara, húzd ki magad! Clara, egy kicsit
feljebb a kezed! – hallom az instrukciókat, és egyetlen szó nélkül teljesítem. Vagy
legalábbis próbálom.
Szinte fáj bevallani, de már a fotózás kezdete
óta végtagjaim remegésével küzdök. Rettegek. Izgulok. Úgy izgulok, mintha ez
lenne életem első fotózása. Talán még jobban is. Mert a legelsőn végig ott állt
mellettem Zoey, és ettől éppen olyan volt az egész, mint mikor a hálószobámban
bohóckodtunk a tükör előtt. Szinte el is felejtettem, hogy még vagy tíz stábtag
áll körülöttünk. Akkor jól éreztem magam.
De most… Most Clara áll mellettem. Egy olasz
modell lány barna hajjal, és hatalmas barna szemekkel. Nem beszélget, nem barátkozik,
csak profihoz méltón teszi a dolgát. Egykor én is ezt tettem volna. Némán
pózoltam volna órákon keresztül, követtem volna a fotós újabb és újabb
utasításait. Nem lettem volna ideges, nem remegett volna meg a lábam minden
egyes vakuvillanáskor. Egykor én is profi voltam. Most már csak egy lány
vagyok…
Ez az első fotózásom, mióta… Mióta. A sebeim
már rég begyógyultak, nincsenek véraláfutások, sebek, gipszek és kötések. Mégis
úgy érzem magam a kamera előtt, mintha rejtegetnem kéne valamit. Mintha továbbra
is el kéne takarnom a hegeket. Azt hiszem, ezt is teszem. Rejtőzködöm. Egykor
természetes volt, hogy minden héten ernyők, lámpák, díszletek és stábtagok
között mozgok. Most azonban csak egy szerepet játszok. Egy szerepet, amellyel
sehogyan sem tudok azonosulni. Idegen vagyok egy olyan helyen, ahol mindig
otthon éreztem magam. Azt hiszem, már egyáltalán nem tartozom ide.
Nehezen oldódom fel. Látja a fotós, látja Clara
is. Pedig a képek témája ennél közelebb már nem is állhatna hozzám. Az EB egyik
fő támogatója a döntő reklámozásával próbál egy kis kampányt csinálni a saját
cégének is. Így a koncepció szerint egy spanyol és egy olasz lány a két döntős
válogatott játékosainak mezeiben „küzd”, akárcsak a focisták néhány nap múlva a
pályán. Természetesen a csapatkapitányok mezeiben kezdünk, így Casillas
felirattal a hátamon állok meg a háttérként szolgáló kapu előtt. Feszengve
igazgatom magamon a felsőt, míg Clara meg nem érkezik Buffon mezében. Olyan
magabiztosnak tűnik, hogy engem is magával ragad. Arra gondolok, hogy ennek a
fotósorozatnak a döntőt kell tükröznie. Azt kell látniuk a szememben, hogy
győzni akarok. Sőt, győzni fogok. Mert én is ezt látom Iker szemében minden
alkalommal, mikor beáll a kapuba. Iszonyú elcsépelten hangzik, de úgy érzem, ez
a mez valahogy felelősséggel is jár.
Ahogy közeledik a fotózás vége, egyre inkább
érzem, legszívesebben visszabújnék a csigaházamba. Vissza oda, ahol az elmúlt
néhány hónapot töltöttem. Mert még nem voltam kész előjönni onnan. Még nem
tudnék visszatérni a régi életemhez. Naponta fotózásokra járni, úgy mosolyogni a
kamera előtt, mintha az életem nem esett volna apró darabokra. Talán ez már nem
nekem való. Talán soha többé nem leszek képes visszatalálni ahhoz a lányhoz,
aki egykor voltam.
De talán nem is kell… Talán egy új lányt
kellene találnom magamban. Egy új életet. Azt hiszem, végre elhatároztam
valamit. Végre van egy célom, amiért küzdetek. Amiért megéri küzdenem.
A plakátok elkészült terveit nézegetve
egyetlen szó jut eszembe: irónia. A Ramos feliratú mezzel a hátamon készült
képek mellé már csak a grafikus által gyönyörűen odavarázsolt felirat
hiányzott: I’m with Segio Ramos. Zoey
szét fog szedni, ha ezt meglátja…
-.-.-.-
Boldognak kéne lennem. Az általánosan
elfogadott nézet szerint, ha valaki apa lesz, boldognak kell lennie. Ezt várja
el az orvos, aki közli a jó hírt, az ultrahangos doktornő, aki megmutatja, hogy
ver a kicsi szíve, és ezt várják el a barátok és a kismama is. De én nem
örülök. Nem örülhetek. Nekem csak fáj.
- El kell mondanod neki! – ismétli el újra
Lara azt a mondatot, amit már vagy milliószor hallottam az elmúlt héten.
- Ne kezdd újra… – sóhajtok fel, majd felállok
az ágyról, és feltűnően a fürdőszobába vonulok. Halálosan unom már ezt a témát.
Már dühös sem vagyok. Rég belefáradtam már ebbe az egészbe. Az utóbbi pár
hétbe, a veszekedésbe, az állandó aggódásba. Egyszerűen elég volt.
- Gale! Ő a húgod…! – Mintha én nem tudnám.
Naponta százszor jut eszembe a húgom. És mind a százszor átkozom magam, amiért
képtelen vagyok őszintén beszélni vele. De nem tehetem. Most nem. – Joga van
tudni! – csattan Lara.
Hát persze… Joga az van.
- Van fogalmad róla, min ment keresztül már
eddig is? – kérdezek vissza jóval indulatosabban a kelleténél. – Épphogy kezd
visszatérni az élet a szemeibe. Egyszerűen nem zúdíthatok rá mindent éppen
most. Nem bírná ki.
- Jobb, ha azt hiszi, nem bízol benne? Ha
abban a tudatban él, hogy őt okolod az életed össze hibájáért? – Tudom, hogy
igaza van. Tudom, de nem én akarom megadni a végső lökést, amivel a szakadékba
zuhanhat. Mert bármit mond is, én ismerem. Tudom, hogy erre készül már több
hónapja. Tudom, hogy csak egy indokra várt, hogy feladhassa. Hogy végre
elmondhassa: már nincs miért élnie.
- Nem, persze, hogy nem. De…
- Nincs de, Galeno, nem érted? Ezt te nem
döntheted el helyette! Nem dönthetsz úgy, hogy erről vagy arról nem tudhat.
Tudod, milyen dühös lesz, ha rájön, hogy ezt eltitkoltad előle? És tudod mit?
Igaza lesz. – Sosem hallottam még ilyen dühösnek. Nem hittem volna, hogy éppen
ő fog a húgom mellé állni. Pláne nem azok után, amit Ramosszal történt.
- Ne csinálj úgy, mintha a helyemben lennél! –
emelem fel a hangom. Nem akarok veszekedni, nem akarok kiabálni, de túl sok mindennel
van teli fejem ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni. – Nem vagy helyemben,
Lara! Fogalmad sincs róla, mit érzek! Fogalmad sincs!
Nem válaszol. Elkerekedett szemmel bámul rám.
Nem hiszi el, amit mondtam. Még én sem hiszem el.
- Csinálj, amit akarsz… – kapja fel a
táskáját, és elhagyja a szobát. Az ajtó hatalmas csattanással vágódik be
mögötte.
Nem kéne hagynom, hogy egyedül mászkáljon. A
múltkori után jobban is vigyázhatnék rá. Hiszen apa leszek. Apa. És egyelőre fogalmam sincs róla,
mit jelent ez valójában.
Legutóbb, mikor ilyen állapotban engedtem ki a
szobából, végül a kórházba kellett érte mennem. És egyáltalán nem rajtam múlt,
hogy néhány horzsoláson kívül nem esett nagyobb baja. A húgom mentette meg, a
húgom aggódott érte helyettem. Pedig dühös is lehetne. Haragudhatna
mindkettőnkre. De ő nem ilyen. Ő ennél sokkal jobb ember. Istenem, amiket a
fejéhez vágtam… De túl sokszor siettem már be a kórházba aggódva. Túl sokszor.
Azt sem tudtam, mit beszélek. Dühös voltam. Dühös az egész rohadt világra. Mert
piszkosul igazságtalan, ami velünk történik. Velem. A húgommal. A családunkkal.
Nem rajta kellett volna levezetnem mindent, és nincs nap, hogy ne gyűlölném
magam mindenért, amit neki mondtam. Mégis Zoey kellett ahhoz, hogy felfogjam,
mit tettem. Hogy megértsem, még egy szó, és nem biztos, hogy lett volna
visszaút Lareina számára.
Hát ezért nem mondhatom el neki. Mert elég
egyetlen szó, hogy a mélybe zuhanjon.
-.-.-.-
Amint leszállok a vonatról, egy taxi vár rám,
mely egyenesen az edzőközpontba visz. Szinte besurranok a kispadhoz, nem akarom
megzavarni a fiúkat. Éppen tizenegyes rúgásokhoz készülődnek. Valaki azonban
így is észrevesz. José Ochotorena, a kapusedző, aki éppen egy bokasúlyért siet
vissza a táskájához mielőtt belekezdenek a büntetőkbe.
- Nem akarsz segíteni egy kicsit? – mosolyog
rám a férfi, én pedig egyáltalán nem értem, hogy lehetnék én a hasznára, de
azért bólintok, és amit megtalálta, amit keresett, követem vissza a pályára. –
Szedjük össze az elkóborló labdákat – mosolyog a férfi, majd át is sétál a kapu
túloldalára.
Ikerhez közeledve magamon érzem a barna
szempár vizslatását, és még így, látatlanban is kiráz tőle a hideg. Szeretnék a
szemébe nézni, szeretném látni, hogy még mindig olyan komolyan gondolja-e, hogy
velem akar lenni, mint akkor este. Mert nem beszéltünk meg semmit. Így a döntő
előtt egyáltalán nem akarok felborítani mindent az életében, tudom jól, hogy
neki most koncentrálnia kell. Ráadásul jött ez a fotózás is másnap reggel… De
hogy őszinte legyek, igazából csak félek. Olyan határozottnak tűnt, mikor azt
mondta, nem akar mással látni. De fogalmam sincs, mennyit változott az utóbbi
néhány évben. Lehet, hogy csak féltékeny volt, lehet, hogy csak dühében mondta,
amit mondott. Megérdemeltem tőle minden egyes szót azok után, amit a bulimon a
fejéhez vágtam. És ezért nem fordulok most hátra, ezért nem nézek rá. Nem
akarom látni, nem akarom tudni, ha mégsem úgy gondolta, ahogy én.
Mert azt pontosan tudom, hogy én mit éreztem
tegnap. Mit éreztem, mikor azt hittem, lefeküdtem Ronaldoval vagy, mikor megláttam
Sergio szemében a csalódottságot. Most már tudom, mit akarok, mit akartam valójában
végig. Én azt hiszem, csak nem mertem elengedni Nicket, nem mertem elengedni a
fájdalmamat, a hiányt, amit a családom elvesztése okozott. Nem akartam, hogy
eltűnjön a tátongó űr, mert egyszerűen féltem továbblépni. Féltem, hogy
elfelejtem, mennyire szerettem Nicket és a kicsit. Féltem, hogy csak a fájdalom
tart még életben, féltem, ha az eltűnik, nem marad már semmi. Féltem, hogy
minden más érzés régen kiveszett belőlem.
Még mindig félek. Még mindig fáj. De tudom,
hogy így nem élhetek tovább. Összeroppannék ekkora teher alatt.
Iker mosolyogva ölel magához, és egy puszit
nyom a homokomra. Megkönnyebbültem, mikor ma reggel, mikor éppen belekezdtem volna
a bocsánatkérésbe, azt mondta, nem haragszik. Nem lett volna erőm látni az ő
arcán is a dühöt. Még akkor sem, ha tudtam volna, hogy egyedül magamnak
köszönhetem.
- Jól vagy? – kérdezi a kapus halkan, én pedig
tudom, miért teszi. Reggel ő volt az, aki végighallgatta, mennyire félek ettől
a fotózástól. Ő volt az egyetlen, akinek elmeséltem, mi történt köztem és Sese
között. És Iker csupán annyit mondott: „Megcsinálod. Mint mindig.”
- Jól – mosolyodok el, és azt hiszem, hónapok
óta először komolyan is gondolom. Ha nem is vagyok teljesen jól, rosszul sem
igazán, amit az én esetemben, azt hiszem, hatalmas előrelépésként könyvelhetek
el.
Ochotorena szakít minket félbe, ugyanis Xavi
kezébe nyom egy labdát, majd Reina nevét kiáltva jelzi, hogy a harmadik számú kapus
kezdi a kört. Pepe a kapuba sétál, én és Iker pedig teszünk néhány lépést, hogy
véletlenül se zavarjuk őket. Ahogy az utolsó ember is elrúgja a labdát, Valdés
következik, végül pedig Casillas. A kapusedző néha bekiabál, del Bosque is
egyszer-egyszer odaszól, de szerintem ezek a srácok már annyi tizenegyest
rúgtak életükben, hogy pontosan tudják, mikor hol hibáznak. Ha hibáznak…
Mindent megteszek, hogy tekintetem véletlenül
se találkozzon Sergioéval. Az utolsó előttiként rúgó Nando szemében azonban láttam
a kérdéseket. Mindet, amit magamnak is feltettem már vagy százszor. Annyira
belemélyedek a gondolataimba, hogy Piqué büntetőjéről teljesen le is maradok.
Csak arra kapom fel a fejem, hogy a kapusedző a nevemet kiáltja.
- Lara? – sétál közelebb, miközben a labdát a
kezembe adja.
- Mi? – értetlenkedek. – Látott legutóbb lőni,
még azt sem tudom, merre megy a labda! – Már adnám is vissza a labdát, de nem
engedi.
- Éppen ez a lényeg. Te kiszámíthatatlan vagy –
mosolyog továbbra is a férfi, mintha csak a legtermészetesebb dolog lenne, hogy
azt várja tőlem, rúgjak tizenegyest a világ vitathatatlanul legjobb kapusának.
- Hűha. Ilyen szépen még senki nem mondta,
hogy tehetségtelen vagyok – nevetem el magam.
- Na, gyerünk már! – hallok meg egy
türelmetlen hangot a hátam mögül. Természetes a forrása Villa, és egész
egyszerűen csak bosszantani akar, úgyhogy odafordulok, és kinyújtom a
nyelvemet. De azért elindulok a büntetőpont felé. Megállítom a labdát, és
belenézek Iker mosolygó szemeibe.
- Hajrá, húgi! – kiabál Nando is.
Na, jó. Ha túl leszek rajta, legalább békén hagynak.
Nekifutok, rúgok, reményeim szerint a jobb oldal közepe felé. Csakhogy a labda
egyáltalán nem arra indul. Casillas arca is tanácstalanságot tükröz. Végül dönt
az egyik oldal mellett, vetődik, de a játékszer a hálóba csapódik éppen az
ellenkező sarokban. Másodpercekig állok dermedten. Gólt rúgtam Iker
Casillasnak? Én…?
- Nocsak, a kisasszonyba mégiscsak szorult
némi Torres vér – ránt vissza a valóságba a kapus hangja, mire csak a vállába
boxolok, és próbálom letörölni a képemről a valószínűleg elképesztően bárgyú
vigyort.
Jól érzem magam. Jól.
-.-.-.-
Utolsó biztató szavak, utolsó edzői
instrukciók, és a csapatok kivonulnak a pályára Buffon és Casillas vezetésével.
Egyikük arcán sem látok izgalmat vagy idegességet. De hát ők a világ legjobbjai
2012-ben. Miért is lennének idegesek…? Az égre emelt tekintettel hallgatják
végig a himnuszokat. Elképzelni sem tudom, mi járhat a fejükben. Talán
imádkoznak, talán csak koncentrálnak, újra és újra végigpörgetik a fejükben a
cseleket, az imént del Bosquetól hallott szavakat. Villa és Puyol ott állnak a
bátyám mellett, és tudom, hogy fáj nekik, hogy ők nem léphetnek pályára. Ők is
ott voltak a EB és VB győztes csapatban. És most is ott kéne lenniük. Sergio,
akiről viszont biztosan tudom, hogy minden meccs előtt Istenhez szól, ezúttal
nem emeli magasba a fejét. Engem néz. A szememet. Majd elmosolyodik, ahogy a
himnusz véget ér, és esküszöm, még azt is látom, ahogy kacsint egyet. Bár ezt talán
már csak képzelem. Agyam már egészen máshol jár.
Úgy terveztem, nem beszélek vele a döntőig.
Nem zúdítom rá, hogy nekem igenis tudnom kell, mit érez valójában, nem
követelem, hogy vallja be, ha visszakozna. Nem is tettem. Mániákusan kerültem
még a tekintetét is. Nem akartam látni. Nem ment volna. De neki tegnap este
egyszerűen elege lett. Folyamatos, meg nem szűnő és elképesztően idegesítő
kopogás zavarta meg a zuhanyzásomat.
Magamra tekertem egy törülközőt, és átkozva a
túloldalon állót, nyitottam ajtót. Sese állt ott. Dühösen és türelmetlenül.
- Mi történt? – kérdezte, és nem törődve az
illemmel besétált mellettem a szobába.
- Semmi, én csak… – kezdtem volna, de nem
hagyta, hogy befejezzem.
- Nincs te csak, Lara – csattant hirtelen. –
Azt mondtam, veled akarok lenni. Megcsókoltalak. Veled aludtam. Te pedig reggel
elrohantál egy fotózásra, és azóta hozzám se szóltál. Mi a fene történt? –
Esküszöm, a hangja már-már kétségbeesetten csengett.
Mosolyra húzódtak az ajkaim. Megkaptam a
választ, amit akartam.
- Most meg min mosolyogsz? – kérdezett újra,
pedig már a legutóbbi kérdésére sem válaszoltam.
Azt hiszem, a mosolyom még szélesebb lett,
majd felelet helyett egyszerűen odaléptem hozzá, lábujjhegyre álltam, és
vártam. Esélyem sem volt megcsókolni, majd fél fejjel magasabban voltak az
ajkai, mint az enyémek. Ő azonban nem tétovázott, két tenyere közé fogta az arcomat,
és ajkait az enyémhez illesztette. A végső fél centit végül hagyta, hogy mégis
én hidaljam át kettőnk között.
- Amúgy tetszik a plakát – súgja még két csók
között. – Velem vagy.
Annyira elbambultam, hogy észre sem veszem,
hogy elkezdődött a mérkőzés. A csapatok szó szerint egymásnak estek. Ramos jó
formában van. Koncentrál és valamit nagyon bizonyítani akar. Az arcára van
írva. A spanyol csapat újra és újra az olaszok kapuját veszélyezteti. Az Azzurri a 14. percig tartja magát. Fàbregas beadása után David Silva fejel a kapuba.
Azt hiszem, felüvöltök örömömben, de alig érzékelem a külvilágot. Minden
problémánk ellenére Galeno ölelésébe vetem magam. Majdnem azonnal érkezik is a
választámadás, és egyedül Ikeren múlik, hogy nem születik azonnal
egyenlítőtalálat, ahogy az is, hogy Balotelli sem szerez gólt. A kapus sok
mindent mondhat, de nem unatkozik, ez egészen biztos. Alig néhány perccel
később újabb lövés érkezik a kapuja felé, és ha megfogni nem is tudja,
visszaöklözi a mezőnybe a játékszert.
A félidő
végére csökken az iram. A spanyol csapat nem érzi szükségét, hogy támadjon, az
olaszok próbálkozásai pedig átcsaptak erőlködésbe. Mindkét válogatott a
szünetre készül. El-elkalandoznak. Ennek eredménye, hogy egy olasz védelmi
hibát kihasználva Jordi Alba juttatja a labdát Buffon kapujába.
A második
félidő alig kezdődik el, máris komoly hibát vét a bíró. Nem vesz észre egy
olasz kezezést, így tizenegyest sem ítél a spanyoloknak. Bosszantó. De 2:0-s vezetésnél
talán kicsit jobban megbocsátható. Ahogy telik az idő, az olasz válogatott
helyzete egy reménytelenebbé válik, és ez természetesen a játékukon is
megmutatkozik. A szövetségi kapitány cserékkel próbálkozik, a siker azonban
mérsékelt. Azonban igazán nagy bajba csak akkor kerül a kék csapat, mikor a
nemrégiben csereként beállt Motta a földön marad, nem tudja folytatni a játékot,
Prandellinek
pedig már nincs több cserelehetősége.
A mérkőzés – érthető módon – egészen más ütemben
folytatódik. Esküszöm, szinte sajnálom az olaszokat. Annyira küzdenek még tíz
emberrel is… A támadások helyét is átveszi a védekezés az Azzurri részéről. A spanyolok sem törik
magukat, azt hiszem, nem céljuk megalázni az ellenfelet. Negyed órával a vége
előtt áll be csereként unokatestvérem. A La Selección játékosai nyugodtan
passzolgatnak, nem sürgetik az újabb gólt. Nando játékba állításával azonban
lehetőség nyílt előttük. Fernando lehet az egyetlen, aki valaha is két egymást
követő EB döntőn is gólt tudott szerezni. Addig ügyeskednek, míg az álom
megvalósul. Fernando mosolya pedig minden gondomat elfeledteti velem. Végre
olyannak látom, mint oly sok évvel ezelőtt. Úgy örül ennek a gólnak, mint a
legelsőnek. És én is úgy örülök neki.
Már egyik
csapat sem erőlködik, várják a lefújást. De Fernando előtt hatalmas lyuk nyílik
az olasz védelemben, aki ezt kihasználva indul a kapu felé. Tudja, hogy ha
berúgja, ő a gólkirály, mégis passzol a hasonlóan üresen álló Matának, és
hagyja, hogy Juan megrúgja első gólját a bajnokságon. Nando rám néz, szájáról
pedig leolvasom: „Köszönöm”. Nem tudom hova tenni. Nem értem, mit köszön. De
nem is foglalkozom vele, megszólal a bíró sípja, és véget ér a 2012-es Európa
Bajnokság.
Nem is
figyelek, mikor átveszik az érmeket, már Galenonak segítek felszerelni a
mikroportot. Csak akkor ocsúdok fel, mikor a nagy hangazavar közben valaki
hátulról felkap, és többször megpörget a levegőben.
-
Megnyertük! – kiabálja Sergio a fülembe, én pedig vele együtt nevetek. Őszintén
és boldogan. Boldogan.
- Annyira
büszke vagyok rád – felelem, mikor végre letesz a földre, és szembefordulhatok
vele, mire megcsókol, és egyáltalán nem érdekli, hogy a bátyám ennek egyáltalán
nem örül. – Gyere, bemutatok valakit! – fog kézen a védő, és ellentmondást nem
tűrően a pálya közepére húz.
Fernando
éppen három kisgyerekkel játszik. Órákig el tudnám bámulni őket, de mikor Nando
észrevesz, felkel, és hozzám lép. Azonnal megölelem unokatestvéremet, aki olyan
boldog, mint amilyennek még soha nem láttam. Kétszeres EB győztes, és, minden
önzetlensége ellenére is ő lett az EB gólkirálya.
-
Köszönöm, húgi – súgja a fülembe, és én újra nem értem, mit jelent ez pontosan.
-
Micsodát? – kérdezek vissza értetlenül. Nem tettem semmit.
- Néhány
hete azt mondtad, önző lettem. Hogy már csak az érdekel, hogy gólt rúgjak, nem
pedig a csapat. – Megáll egy pillanatra. Vár, én pedig bólintok, jelezve,
emlékszem. – Igazad volt. És én nem akarok olyan lenni. Hát ezt köszönöm – ölel
meg újra.
Könnyek
gyűlnek a szemembe. Annyira régóta vágytam már arra, hogy minden rendbe jöjjön
köztünk, hogy el sem merem hinni.
- Oli,
elhoztad? – néz a hátam mögé Nando, ahol feltehetőleg a felesége áll, és átnyújt
neki valamit. – Nem tudom, emlékszel-e – fordult újra felém –, de mikor olyan
csúnyán összevesztünk, ezt hozzám vágtad, és közölted, hogy akkor adjam vissza,
ha majd normális leszek. Szeretném visszaadni – emeli fel a kezét, amin ott lóg
a nyakláncom. A csillag alakú, Forever felirattal.
- Nagyon
szeretlek – hagyja el egy könnycsepp a szememet.
-
Feltehetem? – kérdezi mosolyogva. Azt hiszem, nem tudnék beszélni, így csak
bólintok, és hátat fordítok, míg a nyakamba lógatja az ékszert. Furcsán
hiányzott az érzés, hogy ez mindig velem van.
- Na,
menj, te lökött – mutatok a gyerekeire. – A családod vár. – Fernando bólint, és
egy féloldalas mosollyal az arcán hagy magamra.
Újra
Sergiot keresem a tekintetemmel, és hamarosan meg is találom egy kislány
társaságában. Nem létezik, hogy van egy kislánya, ugye…? A gondolatok csak úgy
kavarognak a fejemben, ahogy közelebb sétálok hozzájuk.
- Lara,
szeretném bemutatni neked Danielát – mosolyog Sese. Semmit nem értek. Gondolataim
valószínűleg az arcomra is kiültek, mert a védő folytatja. – Ő az unokahúgom. –
Ezzel a három szóval hatalmas kő esik le a szívemről. Leguggolok a kislányhoz,
és a kezemet nyújtom felé.
- Szia! Én
Lara vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek, Daniela.
Daniela
nem tesz semmit. Megszorítja Sergio kezét, majd egy bátorító lökés a védőtől,
és végül közelebb lép hozzám.
- Szia,
Lara! – motyogja félénken, és megszorítja a kezem.
- Látom,
visszakaptad önmagad – emeli meg Sergio a nyakláncomat, mire csak bólintok.
Mély
levegőt veszek. Körbenézek. Magamba akarom szívni ezt a pillanatot. A boldogságot.
Minden egyes másodpercét. Örökké emlékezni akarok erre. Arra, hogy Fernando
színes konfettiket dobál a kicsikre, ahol Nora a babáját szorongatja egy
tütüben, ahol Leo a labdát kergeti a pályán, akár csak az apja, ahogy Iker és
Sara a pálya mellett megölelik egymást, ahogy Sergio rám néz. Mert úgy néz
rám. Úgy, ahogy, mindig reméltem, hogy egyszer fog. Hónapok óta nem éreztem
magam ilyen szabadnak. Legszívesebben sírnék a boldogságtól. Azt hiszem, talán
sírni is fogok…
Egyik
oldalon Sergio, a másikon Daniela kezét fogva sétálnék le a pályáról, mikor
megjelenik Lara. Felém jön. Egyenesen felém. És nem képzelődöm. Valami furcsa.
Az arca, a tekintete. Valami nem stimmel. Egyáltalán nem.
- Lara,
beszélhetnék veled? – kérdezi, ahogy elénk ér.
- Nem
hiszem, hogy van még miről beszélnünk. – Már ott is hagynám, de még utánam
szól.
-
Galenoról van szó. – Kimondta a varázsszót. Kimondta, én már nem tudok csak úgy
elsétálni.
Ennyit a
boldogságról…
Szia! :) Rettentően örülök a frissnek, már nagyon vártam. :) Azért nem "zaklattalak" vele, mert tudtam, ha tudod, akkor majd úgyis hozni fogod. :D
VálaszTörlésNem is tudom, mit mondjak a fejezetről. Kezdjük azzal, hogy nagyon tetszett. Az utolsó pár sor nélkül még amolyan befejezés-szerű is lehetett volna, mert annyira kerek lett hirtelen Lara-világa. Mert minden a helyére került Sergióval, és a dolgaik nem is mehetnének jobban - Lara minden kétsége ellenére sem.
"De talán nem is kell… Talán egy új lányt kellene találnom magamban. Egy új életet. " Lara kimondta azt az igazságot, amire rég rá kellett volna jönnie, de jobb később, mint soha. Annyira igaza van. És szerintem ő már tudja is, hogyan találhatja meg azt a lányt. Hogy hogyan élheti azt az életet.
Annyira szerettem Fernandót. Amikor mondja, hogy nem akar önző lenni. Mikor visszaadja a nyakláncot. És a helyzet az, hogy az EB-döntőn is szerettem, mikor passzolt Matának. Akkor rájöttem arra, hogy talán ez az a Fernando Torres, aki annak idején elment Madridból Liverpoolba. Aki egy zseniális focista volt. Akinek imádtam a játékát. :)
És a pici momentumokat is imádtam, bár most nem mondhatom, hogy azokat legjobban, mert nem. A kedvenc rész egyértelműen a Nando-Lara rész volt a döntő után. Viszont odáig voltam Lara tizenegyeslövéséért, és utána Iker megjegyzéséért,Villa apró mozzanatáért.
Szerettem, ahogy megemlékeztél Puyolról és a kis pöszéről, mert tényleg ott lett volna a helyük, és én Villa sérülésétől az EB kezdetéig szorítottam azért, hogy felépüljön és ott lehessen, és hatalmas csalódás volt, hogy végül mégsem lehetett. Na mindegy, szóval örülök, hogy nálad itt vannak, hogy gondolsz rájuk :))
Örültem, hogy visszatértél, és nagyon szerettem a részt. És tudod minek örülök még? Hogy az I hate myself for loving you szereplőinél ott virít Iker képe. Ezzel már előjáróban, egyetlen árva elolvasott sor nélkül állíthatom, hogy bár szeretem Ramost, és Torrest is, és imádom a Way backet, akárcsak a Run away eddigi részeit, de... Az I hate myself for loving you lesz az örök kedvenc :DD
Szóval kíváncsian várom annak az elejét, meg ennek és a Run awaynek a folytatást, bármennyit kelljen is várni rá :D:)
puszi, Dorcsy
Sziaa! :)
VálaszTörlésNagyon tetszett az új rész, megérte várni rá! :)
A legjobban annak örülök, hogy Lara és Sergio végre egymásra találtak, és boldogok egyutt. Lara vészjósló gondolatai szerencsére nem bizonyultak igaznak, és azt hiszem neki pont Sesere van szüksége... Jó páros lesznek ők együtt! ♥
Nando végre ismét önmagam és örülök, hogy Laraval is minden rendben van közöttük! :)
Ikert is nagyon imádtam a részben, mert ő a mindig megértő bátyus.... Mindig tudja mire van szüksége Laranak! :)
Nagyon kíváncsi leszek, hogy Galeno mikor szánja rá magát arra, hoy beszéljen a húgával, de szerintem már ideje lenne... Nem igazán értem, hogy most Lara miért ment oda Lareinahoz, de remélem Sergio nem hagyja egyedül az újdonsült barátnőjét! :)
Tényleg nagyon jó lett a rész, és nagyon várom a folytatást! :)
Puszillak,
Tia