Way Back Into Life - 8. fejezet

Sziasztok!

Úgy döntöttem, a befejezés hatodik változata után nem kezdek hetedik írásában, inkább feltöltöm, lesz, ami lesz. És ezzel együtt Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Puszi

-.-.-.-

8. Meglepetések napja

Utálok titkolózni. Utálom ezt az egész helyzetet. És igenis haragszom Galenora, amiért belekeveredtem. Még akkor is, ha tudom, nincs jogom hozzá, hogy haragudjak. Ha valaki, hát én tényleg nem róhatom fel neki, hogy hülyeséget csinál. Annyiszor rántott vissza a mélyből, hogy már számon sem tudom tartani. Néha még most is a fülemben cseng a saját hangom, ahogy azt üvöltöm neki, hogy gyűlölöm.

Furcsa dolog a memória. Emlékszem mindenre, ami a baleset óta történt. Emlékszem anyám arcára, mikor először tértem magamhoz a kórházban. Ott ült az ágyam mellett. Láttam rajta, mennyire fáradt. Könnyes volt az arca, mégis a szeme nevetett. Arra is emlékszem, milyen tekintettel nézett rám a nővér, mikor megkérdeztem, hol van Nick. És a mai napig, ha behunyom a szemem, látom azt a szemüveges orvost, aki végül elmondta, mennyit mindent veszítettem. De nem csak a kórházban történteket tudom pontosan felidézni. Emlékszem apa hangjára, ahogy ezredszer is megkért, nyissam ki az ajtót, és egyek valamit. Sosem hallottam még őt olyan kétségbeesettnek. Szinte könyörgött. Emlékszem Galen arcára is, mikor először mondtam neki, hogy nem akarok tovább élni. Megijedt. Én is megijedtem. De mikor bevettem azokat a gyógyszereket, esküszöm, megkönnyebbültem. Tudtam, hogy csak néhány perc, talán egy óra, és szabad leszek. És sosem fogom elfelejteni azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor kinyitottam a szemem, és rájöttem, még mindig életben vagyok. Zokogni kezdtem, bátyám pedig azzal a lendülettel felpofozott.

Emlékszem mindenre. Azt azonban bárhogy próbálom, mégsem tudom felidézni magamban, milyen érzés úgy felkelni, hogy nem érzem ezt a kínt és szomorúságot.

- Merre jársz? – kérdezi Iker kivéve a kezemből a palackot, melyet egész edzésen szorongattam. Mióta Galeno és én visszatértünk Varsóból a görög-orosz mérkőzésről, a legtöbb időmet vele és Daviddal töltöm.

Semmi kedvem nincs a bátyámhoz. A nap nagy részében ugyanis nem nagyon szólunk egymáshoz, vagy, ha mégis beszélünk, Gale még csak rám se néz. Tudom, hogy nem akarja látni a szemrehányást tekintetemben, de nem tudok másképp nézni. Pedig még csak nem is az zavar, hogy hibázott, hogy lefeküdt egy lánnyal, akinek barátja van. Ami igazából bosszant az az, hogy úgy bánt Sergioval, mintha az, amit ő egykor velem szemben elkövetett, akár a közelébe is érhetne ennek. Galeno pedig ezzel pontosan tisztában van. Úgyhogy az egyszerűbb utat választotta. Inkább kerül, minthogy szembesüljön a ténnyel, hogy igazam van.

És Sese? Őt pedig én kerülöm, azon egyszerű oknál fogva, hogy sosem tudtam jól hazudni, és amennyire én látom, Ramos egyáltalán nem is érdemli meg, hogy hazudjak neki.

- Kislány, minden rendben? – kérdez Casillas újra. Eszemben sincs hátba szúrni a bátyámat, így még neki sem mondtam el, mit tudtam meg. De Iker nem is erőszakoskodik. Tudja, hogy ha valamit nem mondok el neki, annak oka van.

- Persze. Csak elgondolkoztam. – Ez a lehető legátlátszóbb válasz, amit csak adhattam, mégis igyekszem magamra erőltetni a nyugalom álarcát.

Nem megy túl jól. A kapus csak hümmög egy párat, majd azzal a felszólítással, hogy várjam meg, el is tűnik az öltöző ajtaja mögött. Tudom, hogy nem hisz nekem. A helyében én sem hinnék magamnak. Mindenki tisztán láthatja, mennyire feszült a légkör köztem és Gale között.

Csupán fél szemmel nézek fel könyvemből, mikor nyílik az ajtó. Reméltem, hogy nem kell ma összefutnom Sergioval, de nincs szerencsém. A hátvéd megáll előttem, és vár. Nyilvánvalóan a magyarázatomra, én mégsem szólalok meg. Fogalmam sincs, mit mondhatnék.

- Mit tettem? – töri meg a csendet végül Ramos. Hangja türelmetlenül cseng. Meg is értem. Néhány napja még úgy tűnt, nem haragszom rá, most mégis úgy viselkedek, mintha valami hatalmas bűnt követett volna el. Ettől bármelyik épeszű ember összezavarodna.

- Semmit, esküszöm. – Egyáltalán nem akarom, hogy azt higgye, haragszom rá, de hiú remény csupán, hogy a védő megelégszik ennyivel.

- Ne mondd nekem, hogy semmit! – szól vissza azonnal.

- Dühös vagy. – Nem kérdezem, biztos vagyok benne, hogy így van. Látom rajta, hogy egyáltalán nem tetszett neki a válaszom.

- Kerülsz engem. A fenébe, Lara, még csak a szemembe sem nézel! – Hangjában ott cseng minden indulata. Nem kiabál, de úgy érzem, ennek egyetlen oka, hogy nem akar még egy botrányt.

Csak bámulok a szemébe, és fogalmam sincs, mit mondjak.

Én vagyok a legpocsékabb barát a világon… Ez most már egészen biztos.

Újra nyílik az öltöző ajtaja, és ezúttal már Iker lép ki rajta. Megkönnyebbülök. Azt hiszem, borzasztó kétségbeesetten nézhetek rá, mert azonnal elhív Ramos mellől, mintha észre sem vette volna, hogy csapattársa ennek egyáltalán nem örül. Pedig, ha szemmel ölni lehetne…

- Sajnálom – súgom oda Sergionak, mikor elhaladok mellette. Mintha ez bármit is segítene…

Meggyorsítom lépteimet és amilyen gyorsan csak lehet, kisietek az sportközpontból.

Gyáva vagyok. És álszent. Őszinteségről papolok, mikor én magam is hónapok óta hazudok mindenkinek. Magamnak.

- Mi a fene volt ez? – kérdezi meg a kapus azonnal, mikor végre hallótávolságon kívül kerülünk.

- Semmi fontos – felelem, és sokadik alkalommal is nyugtázom magamban, hogy abszolút tehetségtelen hazudozó vagyok.

- Ledobom a táskámat a szobában, aztán menjünk le a hallba – vált témát, és hagyja figyelmen kívül az előbbi mondatomat a csapatkapitány. Borzasztó hálás vagyok neki, amiért nem faggatózik. Pedig tudom, hogy halálosan unja már ezt a választ. Én is unnám…

Egyáltalán nem értem, miért akar lerángatni az előtérbe, de úgy érzem, ezek után ennyit igazán megtehetek anélkül, hogy magyarázkodnia kellene, így nem kérdezek semmit, csupán bólintok, és türelmesen megvárom, míg be-, majd kisiet a szobából.

- Van számodra egy meglepetésem – szólal meg ismét Iker, mikor már újra a liftben vagyunk. – Nem akarsz beszélni velem. Rendben van. De valakivel akkor is beszélned kell – folytatja.

- Iker, jól vagyok…! – bizonygatom a mai nap során már vagy századszor tökéletesen feleslegesen.

- Persze. Legutóbb is elhittem, mégis, legközelebb a kórházból hívtál, hogy kimosták a gyomrod… - morog a kapus. Tudom, hogy igaza van. Ez a legrosszabb. – Hidd már el, hogy segíteni akarok! – enyhül meg végre a hangja.

- Tudom én, csak… - kezdenék bele valami teljesen értelmetlen magyarázatba.

- Nincs csak – szól rám azonnal Iker. Nem vitatkozom.

Igazság szerint azt sem nagyon tudom, mit akartam mondani az előbb. Tudom, hogy Casillas segíteni akar. Igazából ő az egyetlen, akiről ezt ebben a pillanatban egészen biztosan tudom.

- Visszatérve a meglepetésre… - Nem fejezi be, csak a kapu felé int fejével. Tekintetemmel követem az övét, és hamar meglátom, miért kellett ilyen sürgősen a földszintre jönnünk.

Az előtér közepén legjobb barátnőm áll egy nagy kék bőrönd társaságában. Nem értem. Egyáltalán nem értek semmit. Úgy tudtam, Zoey fotózáson van valahol Skóciában.

- Köszönöm, Iker – ölelem meg a kapust azonnal. – Tényleg te vagy a legjobb…! – beszélek a mellkasába, mire válaszképp csupán bal kezét tarkómra csúsztatja, és egy puszit nyom a homlokomra.

- Fent leszek – ereszt el Casillas, majd Zoey bőröndjével együtt visszaindul a lift felé.

Ebben a pillanatban elképzelésem sincs arról, hogy mivel érdemeltem ki egy ilyen tökéletes ember barátságát. Mert Iker tényleg az. Az önzetlenség és az odaadás mintaképe. Azt hiszem, ő az egyetlen ember, akiben az évek során egyetlen egyszer sem kellett csalódnom. Mindig tudja, mit kell mondani.

Néha elgondolkozom, vajon Sara tudja-e, mennyire szerencsés.

Mint kiderült, Iker felhívta Zoeyt ma reggel, hogy segítenie kéne. Még én mutattam be őket egymásnak, mikor néhány éve a Real Madrid Angliában játszott. Nem akartam egyedül menni, Galeno pedig nem ért rá, így Zoeyt vittem magammal a meccsre. Jött velem, pedig még csak nem is szerette a focit… Megjegyzem, szólhatott volna erről korábban is, mert így kilencven percen keresztül a szabályokat kellett magyaráznom neki. Persze csak egyetlen dolog maradt meg belőle neki: mikor a játékosok a végén levették a mezüket. Ha belegondolok, hogy ez a Real-fanatikus őrült így kezdte…

Zoey egyébként a kamera előtt egy igazi kaméleon. Másodpercek alatt képes a szende, naiv kislánytól eljutni az érett csábítóig, anélkül, hogy bárki is megmondaná, melyik is valójában ő. Szerintem egyik sem. Valójában ő is csak egy lány. Talán kicsit naiv, képtelen nyugton ülni, szeret bulizni és nagyon könnyen szerelembe esik, mégpedig többnyire a rossz partnerrel, de nagyon jó barát. Ő az, akiről tudom, ha éjjel háromkor felhívnám, akkor is segítene. Akkor is, ha épp randija van, akkor is, ha reggel korán kell kelnie. Bár az még tőle is túlzásnak tűnik, hogy otthagyta a fotózást, hogy iderepülhessen Lengyelországba.

Zoey majdnem mindent tud rólam. Végignézte, ahogy egyre jobban eltávolodtam Fernandotól, az utolsó veszekedésünket azt hiszem, még végig is hallgatta. Ismeri a szüleimet, a családomat, néhány hónapig pedig még Galenoval is járt. Igazából fogalmam sincs, miért szakítottak. Erről soha nem beszélt egyikőjük sem, és mivel úgy tűnt, a viselkedésükön egyáltalán nem változtat, hogy nincsenek együtt, én nem faggattam őket.

Egyetlen dolog van csupán, amiről sosem beszéltem Zoeynak. Sergio Ramos. Fogalmam sincs, miért éppen őt hagytam ki. Annyit tud, hogy volt egy időszak, mikor többször is Madridba utaztam, de Zoey mindig azt hitte, hogy Ikerhez, én pedig meghagytam ebben a hitben.

De most igaza van a kapusnak. Valakivel beszélnem kell. Mégpedig olyan valakivel, aki egyáltalán nem áll közel Sergiohoz. Úgyhogy, azt hiszem, eljött az ideje, hogy beavassam a lányt mindenbe. Vagyis majdnem mindenbe…

Hamar egy közeli kávézóban kötünk ki egy-egy forró csoki társaságában. Tudom, hogy borzalmasan meleg van, de azért egy forró csokinak mégsem lehet nemet mondani…

Miután túlesünk a „hogy kerülsz ide”, „mi van veled”, „hogy hagyhattad ott Skóciát” és a „miért nem szóltál, hogy jössz” kezdetű beszélgetéseken, hamar szemben találom magam a „miért mondta Iker, hogy mindenképp segítenem kell” kérdéssel is.

- Galen marhaságot csinált – bököm ki végül.

Talán furcsának tűnhet, hogy éppen a bátyám ex-barátnőjének mesélek erről, de Zoey és én az évek alatt Gale majd minden barátnőjét véleményeztük már. Őszintén szólva, általában elég negatívan. Komolyan mondom, ő volt az egyetlen normális lány, akihez valaha is köze volt… Igazán pocsékul tud választani.

- Mi művelt már megint? Rosszabb, mint az a legutóbbi liba? – Na, igen. Én is azt hittem, hogy Claire volt a mélypont.

Ő pontosan az a fajta lány volt, akivel soha az életben nem álltam volna szóba, ha a bátyám nem a barátnőjeként mutatja be. Claire-nek egész egyszerűen fizikai fájdalmat jelentett a munka. Egy papírlapot nem tudott arrébb tenni anélkül, hogy el ne mesélte volna, milyen fáradt, és mennyire megterheli az a rengeteg feladat. Egyébként titkárnő volt a csatornánál, ahol Galeno is dolgozik, de szerintem ebbe a pozícióba is csak a kapcsolatai révén kerülhetett. Felsőfokú végzettsége nem volt, nem is igazán értett semmihez. Mindenesetre valamivel sikerült felkeltenie Gale figyelmét – személyes véleményem szerint ez a valami a C-s kosármérete volt - , és több, mint öt hónapig együtt voltak.

Zoey és én persze végig röhögtünk szegény lányon. Végül odáig fajult a dolog, hogy már sportot űztünk abból, hogy úgy szóljunk be neki, hogy azt ő ne vegye észre. És még a modellekre mondják, hogy buták…

- Rosszabb – felelem végül. – Viszonya van Sergio Ramos barátnőjével.

- Lara Álvarezzel? – kérdez vissza túlságosan is izgatottan Zoey, így a kávézó vendégeinek nagy része azonnal felkapja a fejét. – Elnézést! – Az az ártatlan mosoly az arcán… Tipikus.

Meg sem lepődöm, hogy rögtön tudja, kiről beszélek. Évekkel ezelőtt, azon a bizonyos mérkőzésen nem csupán Real őrültté, de Ramos első számú rajongójává is vált.

- Ismerem Sergiot. – Ezzel nem mondok neki túl nagy újdonságot. Annyi időt töltöttem Madridban, hogy az egész 2006-os keretet ismerem. – Elég jól. – Teszem hozzá végül. – Mikor válogatott lett, Fernando mutatott be minket egymásnak. Nagyon jól kijöttünk, naponta beszéltünk, és Nando hiába mondogatta, hogy Ramos jó barát, de a csajokkal szörnyen bánik, én mégis valahogy, valamikor beleszerettem. – Zoey feszült figyelemmel hallgatja, amit mondom. Látom rajta, sejti már, mi lesz a történet vége, mégsem szól közbe. – Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, Fernandonak igaza lett. Összejöttünk. Legalábbis azt hittem, az, hogy lefeküdtünk, hogy ő volt az első, akivel valaha lefeküdtem, ezt jelentette. Nyilván tévedtem… Folyton teli voltak az újságok azzal, hogy a spanyol válogatott új csillaga mikor melyik csajjal tölti a szabadidejét, de én minden egyes alkalommal azt hazudtam neki, hogy minden rendben van. Egyszer bejelentés nélkül érkeztem Madridba, hogy meglepjem.  Nem kellett volna. Sergio éppen egy fekete hajú lánnyal volt. Félreérthetetlen helyzetben. Soha nem mondtam el neki, hogy láttam, ahogy azt sem, miért nem vettem fel többé a telefont, mikor hívott. Annyit írtam sms-ben, hogy „Menj a francba!”.

- És azóta? – kérdez Zoey.

- Nyilván Nando azóta felvilágosította.

- Tudod, hogy nem így értettem. Mit érzel most? – A kérdés jogos. A választ azonban sajnos nem tudom.

- Évekig haragudtam. Kitöröltem a számát a telefonomból, mindent kidobtam, ami rá emlékeztetett. Aztán egyszer láttam a tévében, egy nyilatkozatot. A Real Madridba igazolásáról kérdezték, hogy mit gondol, milyen volt akkor. Sosem felejtem el, azt felelte, „Tudja, mit tesz egy tizenkilenc éves fiúval, ha behívják a felnőtt válogatottba, és leigazolja az ország legjobb klubja? Elárulom, azt fogja hinni, ő az atyaúristen. Na, ez az érzés tart úgy egy, maximum két évig, mert a csapattársak addig bírják elviselni. Csak egyszer kell megmutatniuk, mi történik, ha nem segítenek, és magadra maradsz a pályán. Ennél jobban nem is lehet azt üzenni, hogy egy nagyképű seggfej lettél, haver.” – Annyiszor néztem meg azt a videót, hogy, ha akarnám, akkor sem tudnám elfelejteni, mit mondott.

Persze én is sokat változtam azóta. Évekig tartott, míg megtanultam nem foglalkozni a csalódásokkal. Ezért sem mondtam el Sergionak, hogy én miért nem vagyok rá dühös, miközben a bátyám még a tekintetével is meggyilkolná, ha lehetne. Úgy éreztem, felesleges tudnia róla. Igazából a pár nappal ezelőtti beszélgetésünkig nem is nagyon került szóba a múlt. Sokáig tartott, míg elfelejtettem, és még tovább, míg megbocsátottam. Talán soha nem is sikerült igazán. Inkább csak úgy tettem, mintha nem emlékeznék, mennyire fájt. Aztán beleszerettem Nickbe…

Tudom, hogy nem válaszoltam Zoey valódi kérdésére, de nem is tudom rá a választ. Nick halála óta Sergio az első ember, aki mellett nem érzem magam halottnak. Azt hiszem, belé kapaszkodva talán képes lennék talpra állni. Nyilván valóan fontos nekem a barátsága, de néha úgy érzem, borzasztó, amit teszek. Kihasználom őt, hogy akár csak egy hajszálnyival is, de elviselhetőbb legyen az élet. Tőle várom, hogy megtanítsa, hogyan kell úgy felkelni, hogy nem érzem magam bűnösnek. Azt hiszem, Sergio lett az utam az életben maradáshoz.

- Lara! – kezd Zoey hadonászni az arcom előtt. Valószínűleg már nem először szól, arca legalábbis erről árulkodik. – Figyelsz?

- Bocs, mit mondtál? – kérdezek vissza.

- Azt hiszed, Galeno csak bosszúból szedte össze Álvarezt? – Igen, azt hiszem. Már válaszolnék is, de valami, talán a bátyám iránti tiszteletem, nem engedi, hogy ezt hangosan is kimondjam.

- Már azt sem tudom, mit hiszek – felelem végül. – Én csak nem értem. – Ki is fejteném bővebben, de a telefonom megszólalása megakadályoz ebben.

A kijelzőn Lara neve villog. Elhúzom a számat. Azzal a lendülettel, ahogy elővettem, csúsztatnám is vissza a készüléket a zsebembe, de megállok a mozdulatban. Miért engem hív? Hiszen tudja, hogy semmi kedvem sincsen beszélgetni velem, tudja, hogy haragszom rá, és tudja, hogy elítélem azért, amit művelt.

Rossz érzésem van. Szívem szerint azonnal kinyomnám a hívást, de ez a gondolat nem hagy nyugodni. Valami baj van.

- Segítened kell! – szól bele Lara azonnal, amint megnyomom a zöld gombot. Még beleszólni sem hagy időt, azonnal folytatja is. – Nagy bajban vagyok. – Hallom a hangján, hogy sírt. Életemben nem hallottam még senkit ilyen kétségbeesettnek.

- Mondd már, mi történt! – sürgetem. Most már engem is a pánik környékez.

- Terhes vagyok – sírja el magát újra a lány.

Lefagyok. Újra és újra a fülemben cseng az imént hallott két szó. Nem tudok megszólalni, levegőt venni is elfelejtek néhány pillanatra. A gombóc a torkomban egyre nagyobb és nagyobb lesz.

Ilyen nincs. Ezt nem… Most nem… Egyszerűen nem lehet.

Csend.  Hangzavar van körülöttem, mégsem hallom. Bámulok magam elé, és nem tudok megszólalni. Érzem, ahogy a könnyek egyre csak gyűlnek a szemembe, míg végül már nem tudom visszatartani. Összeszorul a szívem, és fáj. Olyan rohadtul fáj!