New Year 2013

Sziasztok!

Minden igyekezetem ellenére sem készült el a 9. fejezet. Így helyette ezekkel a képekkel kívánok kellemes szilvesztert és Boldog Új Évet mindenkinek. :) Bár én személy szerint nem szeretem a pezsgőt, de koccintson mindenki éjfélkor!
Találkozzunk jövőre is! :)

Puszi

Way Back Into Life - 8. fejezet

Sziasztok!

Úgy döntöttem, a befejezés hatodik változata után nem kezdek hetedik írásában, inkább feltöltöm, lesz, ami lesz. És ezzel együtt Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Puszi

-.-.-.-

8. Meglepetések napja

Utálok titkolózni. Utálom ezt az egész helyzetet. És igenis haragszom Galenora, amiért belekeveredtem. Még akkor is, ha tudom, nincs jogom hozzá, hogy haragudjak. Ha valaki, hát én tényleg nem róhatom fel neki, hogy hülyeséget csinál. Annyiszor rántott vissza a mélyből, hogy már számon sem tudom tartani. Néha még most is a fülemben cseng a saját hangom, ahogy azt üvöltöm neki, hogy gyűlölöm.

Furcsa dolog a memória. Emlékszem mindenre, ami a baleset óta történt. Emlékszem anyám arcára, mikor először tértem magamhoz a kórházban. Ott ült az ágyam mellett. Láttam rajta, mennyire fáradt. Könnyes volt az arca, mégis a szeme nevetett. Arra is emlékszem, milyen tekintettel nézett rám a nővér, mikor megkérdeztem, hol van Nick. És a mai napig, ha behunyom a szemem, látom azt a szemüveges orvost, aki végül elmondta, mennyit mindent veszítettem. De nem csak a kórházban történteket tudom pontosan felidézni. Emlékszem apa hangjára, ahogy ezredszer is megkért, nyissam ki az ajtót, és egyek valamit. Sosem hallottam még őt olyan kétségbeesettnek. Szinte könyörgött. Emlékszem Galen arcára is, mikor először mondtam neki, hogy nem akarok tovább élni. Megijedt. Én is megijedtem. De mikor bevettem azokat a gyógyszereket, esküszöm, megkönnyebbültem. Tudtam, hogy csak néhány perc, talán egy óra, és szabad leszek. És sosem fogom elfelejteni azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor kinyitottam a szemem, és rájöttem, még mindig életben vagyok. Zokogni kezdtem, bátyám pedig azzal a lendülettel felpofozott.

Emlékszem mindenre. Azt azonban bárhogy próbálom, mégsem tudom felidézni magamban, milyen érzés úgy felkelni, hogy nem érzem ezt a kínt és szomorúságot.

- Merre jársz? – kérdezi Iker kivéve a kezemből a palackot, melyet egész edzésen szorongattam. Mióta Galeno és én visszatértünk Varsóból a görög-orosz mérkőzésről, a legtöbb időmet vele és Daviddal töltöm.

Semmi kedvem nincs a bátyámhoz. A nap nagy részében ugyanis nem nagyon szólunk egymáshoz, vagy, ha mégis beszélünk, Gale még csak rám se néz. Tudom, hogy nem akarja látni a szemrehányást tekintetemben, de nem tudok másképp nézni. Pedig még csak nem is az zavar, hogy hibázott, hogy lefeküdt egy lánnyal, akinek barátja van. Ami igazából bosszant az az, hogy úgy bánt Sergioval, mintha az, amit ő egykor velem szemben elkövetett, akár a közelébe is érhetne ennek. Galeno pedig ezzel pontosan tisztában van. Úgyhogy az egyszerűbb utat választotta. Inkább kerül, minthogy szembesüljön a ténnyel, hogy igazam van.

És Sese? Őt pedig én kerülöm, azon egyszerű oknál fogva, hogy sosem tudtam jól hazudni, és amennyire én látom, Ramos egyáltalán nem is érdemli meg, hogy hazudjak neki.

- Kislány, minden rendben? – kérdez Casillas újra. Eszemben sincs hátba szúrni a bátyámat, így még neki sem mondtam el, mit tudtam meg. De Iker nem is erőszakoskodik. Tudja, hogy ha valamit nem mondok el neki, annak oka van.

- Persze. Csak elgondolkoztam. – Ez a lehető legátlátszóbb válasz, amit csak adhattam, mégis igyekszem magamra erőltetni a nyugalom álarcát.

Nem megy túl jól. A kapus csak hümmög egy párat, majd azzal a felszólítással, hogy várjam meg, el is tűnik az öltöző ajtaja mögött. Tudom, hogy nem hisz nekem. A helyében én sem hinnék magamnak. Mindenki tisztán láthatja, mennyire feszült a légkör köztem és Gale között.

Csupán fél szemmel nézek fel könyvemből, mikor nyílik az ajtó. Reméltem, hogy nem kell ma összefutnom Sergioval, de nincs szerencsém. A hátvéd megáll előttem, és vár. Nyilvánvalóan a magyarázatomra, én mégsem szólalok meg. Fogalmam sincs, mit mondhatnék.

- Mit tettem? – töri meg a csendet végül Ramos. Hangja türelmetlenül cseng. Meg is értem. Néhány napja még úgy tűnt, nem haragszom rá, most mégis úgy viselkedek, mintha valami hatalmas bűnt követett volna el. Ettől bármelyik épeszű ember összezavarodna.

- Semmit, esküszöm. – Egyáltalán nem akarom, hogy azt higgye, haragszom rá, de hiú remény csupán, hogy a védő megelégszik ennyivel.

- Ne mondd nekem, hogy semmit! – szól vissza azonnal.

- Dühös vagy. – Nem kérdezem, biztos vagyok benne, hogy így van. Látom rajta, hogy egyáltalán nem tetszett neki a válaszom.

- Kerülsz engem. A fenébe, Lara, még csak a szemembe sem nézel! – Hangjában ott cseng minden indulata. Nem kiabál, de úgy érzem, ennek egyetlen oka, hogy nem akar még egy botrányt.

Csak bámulok a szemébe, és fogalmam sincs, mit mondjak.

Én vagyok a legpocsékabb barát a világon… Ez most már egészen biztos.

Újra nyílik az öltöző ajtaja, és ezúttal már Iker lép ki rajta. Megkönnyebbülök. Azt hiszem, borzasztó kétségbeesetten nézhetek rá, mert azonnal elhív Ramos mellől, mintha észre sem vette volna, hogy csapattársa ennek egyáltalán nem örül. Pedig, ha szemmel ölni lehetne…

- Sajnálom – súgom oda Sergionak, mikor elhaladok mellette. Mintha ez bármit is segítene…

Meggyorsítom lépteimet és amilyen gyorsan csak lehet, kisietek az sportközpontból.

Gyáva vagyok. És álszent. Őszinteségről papolok, mikor én magam is hónapok óta hazudok mindenkinek. Magamnak.

- Mi a fene volt ez? – kérdezi meg a kapus azonnal, mikor végre hallótávolságon kívül kerülünk.

- Semmi fontos – felelem, és sokadik alkalommal is nyugtázom magamban, hogy abszolút tehetségtelen hazudozó vagyok.

- Ledobom a táskámat a szobában, aztán menjünk le a hallba – vált témát, és hagyja figyelmen kívül az előbbi mondatomat a csapatkapitány. Borzasztó hálás vagyok neki, amiért nem faggatózik. Pedig tudom, hogy halálosan unja már ezt a választ. Én is unnám…

Egyáltalán nem értem, miért akar lerángatni az előtérbe, de úgy érzem, ezek után ennyit igazán megtehetek anélkül, hogy magyarázkodnia kellene, így nem kérdezek semmit, csupán bólintok, és türelmesen megvárom, míg be-, majd kisiet a szobából.

- Van számodra egy meglepetésem – szólal meg ismét Iker, mikor már újra a liftben vagyunk. – Nem akarsz beszélni velem. Rendben van. De valakivel akkor is beszélned kell – folytatja.

- Iker, jól vagyok…! – bizonygatom a mai nap során már vagy századszor tökéletesen feleslegesen.

- Persze. Legutóbb is elhittem, mégis, legközelebb a kórházból hívtál, hogy kimosták a gyomrod… - morog a kapus. Tudom, hogy igaza van. Ez a legrosszabb. – Hidd már el, hogy segíteni akarok! – enyhül meg végre a hangja.

- Tudom én, csak… - kezdenék bele valami teljesen értelmetlen magyarázatba.

- Nincs csak – szól rám azonnal Iker. Nem vitatkozom.

Igazság szerint azt sem nagyon tudom, mit akartam mondani az előbb. Tudom, hogy Casillas segíteni akar. Igazából ő az egyetlen, akiről ezt ebben a pillanatban egészen biztosan tudom.

- Visszatérve a meglepetésre… - Nem fejezi be, csak a kapu felé int fejével. Tekintetemmel követem az övét, és hamar meglátom, miért kellett ilyen sürgősen a földszintre jönnünk.

Az előtér közepén legjobb barátnőm áll egy nagy kék bőrönd társaságában. Nem értem. Egyáltalán nem értek semmit. Úgy tudtam, Zoey fotózáson van valahol Skóciában.

- Köszönöm, Iker – ölelem meg a kapust azonnal. – Tényleg te vagy a legjobb…! – beszélek a mellkasába, mire válaszképp csupán bal kezét tarkómra csúsztatja, és egy puszit nyom a homlokomra.

- Fent leszek – ereszt el Casillas, majd Zoey bőröndjével együtt visszaindul a lift felé.

Ebben a pillanatban elképzelésem sincs arról, hogy mivel érdemeltem ki egy ilyen tökéletes ember barátságát. Mert Iker tényleg az. Az önzetlenség és az odaadás mintaképe. Azt hiszem, ő az egyetlen ember, akiben az évek során egyetlen egyszer sem kellett csalódnom. Mindig tudja, mit kell mondani.

Néha elgondolkozom, vajon Sara tudja-e, mennyire szerencsés.

Mint kiderült, Iker felhívta Zoeyt ma reggel, hogy segítenie kéne. Még én mutattam be őket egymásnak, mikor néhány éve a Real Madrid Angliában játszott. Nem akartam egyedül menni, Galeno pedig nem ért rá, így Zoeyt vittem magammal a meccsre. Jött velem, pedig még csak nem is szerette a focit… Megjegyzem, szólhatott volna erről korábban is, mert így kilencven percen keresztül a szabályokat kellett magyaráznom neki. Persze csak egyetlen dolog maradt meg belőle neki: mikor a játékosok a végén levették a mezüket. Ha belegondolok, hogy ez a Real-fanatikus őrült így kezdte…

Zoey egyébként a kamera előtt egy igazi kaméleon. Másodpercek alatt képes a szende, naiv kislánytól eljutni az érett csábítóig, anélkül, hogy bárki is megmondaná, melyik is valójában ő. Szerintem egyik sem. Valójában ő is csak egy lány. Talán kicsit naiv, képtelen nyugton ülni, szeret bulizni és nagyon könnyen szerelembe esik, mégpedig többnyire a rossz partnerrel, de nagyon jó barát. Ő az, akiről tudom, ha éjjel háromkor felhívnám, akkor is segítene. Akkor is, ha épp randija van, akkor is, ha reggel korán kell kelnie. Bár az még tőle is túlzásnak tűnik, hogy otthagyta a fotózást, hogy iderepülhessen Lengyelországba.

Zoey majdnem mindent tud rólam. Végignézte, ahogy egyre jobban eltávolodtam Fernandotól, az utolsó veszekedésünket azt hiszem, még végig is hallgatta. Ismeri a szüleimet, a családomat, néhány hónapig pedig még Galenoval is járt. Igazából fogalmam sincs, miért szakítottak. Erről soha nem beszélt egyikőjük sem, és mivel úgy tűnt, a viselkedésükön egyáltalán nem változtat, hogy nincsenek együtt, én nem faggattam őket.

Egyetlen dolog van csupán, amiről sosem beszéltem Zoeynak. Sergio Ramos. Fogalmam sincs, miért éppen őt hagytam ki. Annyit tud, hogy volt egy időszak, mikor többször is Madridba utaztam, de Zoey mindig azt hitte, hogy Ikerhez, én pedig meghagytam ebben a hitben.

De most igaza van a kapusnak. Valakivel beszélnem kell. Mégpedig olyan valakivel, aki egyáltalán nem áll közel Sergiohoz. Úgyhogy, azt hiszem, eljött az ideje, hogy beavassam a lányt mindenbe. Vagyis majdnem mindenbe…

Hamar egy közeli kávézóban kötünk ki egy-egy forró csoki társaságában. Tudom, hogy borzalmasan meleg van, de azért egy forró csokinak mégsem lehet nemet mondani…

Miután túlesünk a „hogy kerülsz ide”, „mi van veled”, „hogy hagyhattad ott Skóciát” és a „miért nem szóltál, hogy jössz” kezdetű beszélgetéseken, hamar szemben találom magam a „miért mondta Iker, hogy mindenképp segítenem kell” kérdéssel is.

- Galen marhaságot csinált – bököm ki végül.

Talán furcsának tűnhet, hogy éppen a bátyám ex-barátnőjének mesélek erről, de Zoey és én az évek alatt Gale majd minden barátnőjét véleményeztük már. Őszintén szólva, általában elég negatívan. Komolyan mondom, ő volt az egyetlen normális lány, akihez valaha is köze volt… Igazán pocsékul tud választani.

- Mi művelt már megint? Rosszabb, mint az a legutóbbi liba? – Na, igen. Én is azt hittem, hogy Claire volt a mélypont.

Ő pontosan az a fajta lány volt, akivel soha az életben nem álltam volna szóba, ha a bátyám nem a barátnőjeként mutatja be. Claire-nek egész egyszerűen fizikai fájdalmat jelentett a munka. Egy papírlapot nem tudott arrébb tenni anélkül, hogy el ne mesélte volna, milyen fáradt, és mennyire megterheli az a rengeteg feladat. Egyébként titkárnő volt a csatornánál, ahol Galeno is dolgozik, de szerintem ebbe a pozícióba is csak a kapcsolatai révén kerülhetett. Felsőfokú végzettsége nem volt, nem is igazán értett semmihez. Mindenesetre valamivel sikerült felkeltenie Gale figyelmét – személyes véleményem szerint ez a valami a C-s kosármérete volt - , és több, mint öt hónapig együtt voltak.

Zoey és én persze végig röhögtünk szegény lányon. Végül odáig fajult a dolog, hogy már sportot űztünk abból, hogy úgy szóljunk be neki, hogy azt ő ne vegye észre. És még a modellekre mondják, hogy buták…

- Rosszabb – felelem végül. – Viszonya van Sergio Ramos barátnőjével.

- Lara Álvarezzel? – kérdez vissza túlságosan is izgatottan Zoey, így a kávézó vendégeinek nagy része azonnal felkapja a fejét. – Elnézést! – Az az ártatlan mosoly az arcán… Tipikus.

Meg sem lepődöm, hogy rögtön tudja, kiről beszélek. Évekkel ezelőtt, azon a bizonyos mérkőzésen nem csupán Real őrültté, de Ramos első számú rajongójává is vált.

- Ismerem Sergiot. – Ezzel nem mondok neki túl nagy újdonságot. Annyi időt töltöttem Madridban, hogy az egész 2006-os keretet ismerem. – Elég jól. – Teszem hozzá végül. – Mikor válogatott lett, Fernando mutatott be minket egymásnak. Nagyon jól kijöttünk, naponta beszéltünk, és Nando hiába mondogatta, hogy Ramos jó barát, de a csajokkal szörnyen bánik, én mégis valahogy, valamikor beleszerettem. – Zoey feszült figyelemmel hallgatja, amit mondom. Látom rajta, sejti már, mi lesz a történet vége, mégsem szól közbe. – Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, Fernandonak igaza lett. Összejöttünk. Legalábbis azt hittem, az, hogy lefeküdtünk, hogy ő volt az első, akivel valaha lefeküdtem, ezt jelentette. Nyilván tévedtem… Folyton teli voltak az újságok azzal, hogy a spanyol válogatott új csillaga mikor melyik csajjal tölti a szabadidejét, de én minden egyes alkalommal azt hazudtam neki, hogy minden rendben van. Egyszer bejelentés nélkül érkeztem Madridba, hogy meglepjem.  Nem kellett volna. Sergio éppen egy fekete hajú lánnyal volt. Félreérthetetlen helyzetben. Soha nem mondtam el neki, hogy láttam, ahogy azt sem, miért nem vettem fel többé a telefont, mikor hívott. Annyit írtam sms-ben, hogy „Menj a francba!”.

- És azóta? – kérdez Zoey.

- Nyilván Nando azóta felvilágosította.

- Tudod, hogy nem így értettem. Mit érzel most? – A kérdés jogos. A választ azonban sajnos nem tudom.

- Évekig haragudtam. Kitöröltem a számát a telefonomból, mindent kidobtam, ami rá emlékeztetett. Aztán egyszer láttam a tévében, egy nyilatkozatot. A Real Madridba igazolásáról kérdezték, hogy mit gondol, milyen volt akkor. Sosem felejtem el, azt felelte, „Tudja, mit tesz egy tizenkilenc éves fiúval, ha behívják a felnőtt válogatottba, és leigazolja az ország legjobb klubja? Elárulom, azt fogja hinni, ő az atyaúristen. Na, ez az érzés tart úgy egy, maximum két évig, mert a csapattársak addig bírják elviselni. Csak egyszer kell megmutatniuk, mi történik, ha nem segítenek, és magadra maradsz a pályán. Ennél jobban nem is lehet azt üzenni, hogy egy nagyképű seggfej lettél, haver.” – Annyiszor néztem meg azt a videót, hogy, ha akarnám, akkor sem tudnám elfelejteni, mit mondott.

Persze én is sokat változtam azóta. Évekig tartott, míg megtanultam nem foglalkozni a csalódásokkal. Ezért sem mondtam el Sergionak, hogy én miért nem vagyok rá dühös, miközben a bátyám még a tekintetével is meggyilkolná, ha lehetne. Úgy éreztem, felesleges tudnia róla. Igazából a pár nappal ezelőtti beszélgetésünkig nem is nagyon került szóba a múlt. Sokáig tartott, míg elfelejtettem, és még tovább, míg megbocsátottam. Talán soha nem is sikerült igazán. Inkább csak úgy tettem, mintha nem emlékeznék, mennyire fájt. Aztán beleszerettem Nickbe…

Tudom, hogy nem válaszoltam Zoey valódi kérdésére, de nem is tudom rá a választ. Nick halála óta Sergio az első ember, aki mellett nem érzem magam halottnak. Azt hiszem, belé kapaszkodva talán képes lennék talpra állni. Nyilván valóan fontos nekem a barátsága, de néha úgy érzem, borzasztó, amit teszek. Kihasználom őt, hogy akár csak egy hajszálnyival is, de elviselhetőbb legyen az élet. Tőle várom, hogy megtanítsa, hogyan kell úgy felkelni, hogy nem érzem magam bűnösnek. Azt hiszem, Sergio lett az utam az életben maradáshoz.

- Lara! – kezd Zoey hadonászni az arcom előtt. Valószínűleg már nem először szól, arca legalábbis erről árulkodik. – Figyelsz?

- Bocs, mit mondtál? – kérdezek vissza.

- Azt hiszed, Galeno csak bosszúból szedte össze Álvarezt? – Igen, azt hiszem. Már válaszolnék is, de valami, talán a bátyám iránti tiszteletem, nem engedi, hogy ezt hangosan is kimondjam.

- Már azt sem tudom, mit hiszek – felelem végül. – Én csak nem értem. – Ki is fejteném bővebben, de a telefonom megszólalása megakadályoz ebben.

A kijelzőn Lara neve villog. Elhúzom a számat. Azzal a lendülettel, ahogy elővettem, csúsztatnám is vissza a készüléket a zsebembe, de megállok a mozdulatban. Miért engem hív? Hiszen tudja, hogy semmi kedvem sincsen beszélgetni velem, tudja, hogy haragszom rá, és tudja, hogy elítélem azért, amit művelt.

Rossz érzésem van. Szívem szerint azonnal kinyomnám a hívást, de ez a gondolat nem hagy nyugodni. Valami baj van.

- Segítened kell! – szól bele Lara azonnal, amint megnyomom a zöld gombot. Még beleszólni sem hagy időt, azonnal folytatja is. – Nagy bajban vagyok. – Hallom a hangján, hogy sírt. Életemben nem hallottam még senkit ilyen kétségbeesettnek.

- Mondd már, mi történt! – sürgetem. Most már engem is a pánik környékez.

- Terhes vagyok – sírja el magát újra a lány.

Lefagyok. Újra és újra a fülemben cseng az imént hallott két szó. Nem tudok megszólalni, levegőt venni is elfelejtek néhány pillanatra. A gombóc a torkomban egyre nagyobb és nagyobb lesz.

Ilyen nincs. Ezt nem… Most nem… Egyszerűen nem lehet.

Csend.  Hangzavar van körülöttem, mégsem hallom. Bámulok magam elé, és nem tudok megszólalni. Érzem, ahogy a könnyek egyre csak gyűlnek a szemembe, míg végül már nem tudom visszatartani. Összeszorul a szívem, és fáj. Olyan rohadtul fáj!

 

Run Away - Prológus

Sziasztok!

Nem, ez még nem az új fejezet, ez most valami egészen új. Egy új történet prológusa. Mostanában rengeteget gondolkoztam magamról, a családomról és az életemről. Ez a néhány sor és a félkész 1. fejezet egy kicsit ennek a lenyomata is.
Nagyon érdekelne a véleményetek! Úgyhogy kérek szépen mindenkit, hogy valamilyen formában fejezze ki, hogy kíváncsi lenne-e az esetleges folytatásra :)

Puszi

U.I: Minden valószínűség szerint holnap vagy holnapután sikerül feltölteni a Way Back Into Life 8. fejezetét! :)

-.-.-.-

Menekülünk. Menekülünk egymás elől, menekülünk egymás felé. Furcsa. Két idegen vagyunk csupán, mégis működik. Vagy talán éppen emiatt működik.  Nem kérdezősködünk, nem is várunk el semmit. Nem futunk plusz köröket. Nincs rá szükség. Mindketten tudjuk, felesleges lenne kitárnunk magunkat a másiknak. Úgysem maradunk együtt. Mi egyszerűen nem maradhatunk együtt. Külön utakról érkeztünk, külön úton is kell továbbmennünk. Ennek ez a rendje. Mégis kellünk egymásnak. Nekem kell, hogy újra nőnek érezzem magam, neked pedig, hogy védelmező férfi lehess. Csak játsszuk tovább a szerepünket, remélve, egyszer elfelejtjük, kik is voltunk azelőtt.

Hiszen, ki voltam én? Egy naiv lány összetört szívvel, összetört álmokkal. Ez mindenem, amim volt. De te… Neked családod volt. Gyermekeid. És néha, mikor nem figyelsz, látom a szemedben, hogy még mindig apa vagy. Mert ebből nem hátrálhatsz ki. Ez egy életre szól. Te még nem sejted, de én már az első perctől tudom, egy nap úgy ébredsz majd fel, hogy már nincs hova bújnod. Mert lassan lyukat éget a szívedbe a tudat, hogy nekik szükségük van rád. Azon a napon neked kell majd döntened. És te jól fogsz dönteni.

Én pedig majd megyek tovább. Nem állhatok meg. Nem, amíg van akár egy apró részem is, amely visszavágyik. Vissza a kegyetlen valóságba. Mert soha nem nézhetek hátra. Nem bírnám ki. Ez egy olyan rémálom, amelyből soha nem ébredhetek fel.

Way Back Into Life - 7. fejezet

Sziasztok!

Na, csak sikerül most már feltöltenem a fejezetet :) Nem is fűzök hozzá sok kommentárt, talán csak annyit, hogy Boldog Mikulást Nektek! :) Jó olvasást!

Puszi

-.-.-.-

7. Mert minden tettnek következményei vannak

Félálomban mászom ki az ágyból, majd indulok a fürdőszoba felé. Azt azonban még így is pillanatok alatt sikerül megállapítanom, hogy bátyám nincs a szobában. Nem csodálkoznék, ha egész éjjel nem is lett volna. Azok után, ami este történt, a helyében én nem kerülnék most elő egy ideig. Nem is tudom, miért nem gondolkozott korábban… Hiszen ezek után már nem csak róla van szó ebben a történetben. Én is belekeveredtem. Még akkor is, ha legszívesebben megfeledkeznék mindenről, amit megtudtam.

Még mindig alig hiszem el, hogy volt képe szemrehányást tenni éppen Ramosnak…! Elképesztő. Az évek alatt sok mindennek gondoltam már Galenot, vannak hibái, de ilyen álszent még soha az életben nem volt. Nem értem, mi változott.

Ahogy felnézek, a mosdókagyló felett lógó tükörből egy nyúzott arcú, harmincas évei elején járó nő néz vissza rám. Ami már csak azért sem hangzik jól, mert még csak huszonkettő leszek. Az elmúlt napok és hónapok eseményei a szemem alatti lila karikákban hagytak nyomot rajtam. Fáradt vagyok, és nem tudom, kiről mit gondoljak. Arról pedig végképp fogalmam sincs, mit kéne most tennem.

Megmosom az arcom, remélve, a hideg víz segíteni fog, hogy tisztábban lássak. De bárhogy próbálkozom, agyamban ugyanazok a kérdések és gondolatok jelennek meg újra és újra.

Mikor leülök a laptop elé, kiderül, hogy Galeno is csak nemrég mehetett el. A monitoron ugyanis az egyik internetes újság néhány órával korábbi cikke van megnyitva. Furcsa. Nem szokták érdekelni a pletykák. Ha ez mégis felkeltette a figyelmét, lehet benne valami. A címet olvasva pedig engem is egyre jobban kezd foglalkoztatni a dolog.

Újabb botrány Sergio Ramos körül

Azonnal továbbolvasom. Vagyis csak olvasnám… Szemem megakad egy a cikk közepén elhelyezett képen. Galeno és Sergio is szerepel rajta. Meg egy jobb egyenes a bátyám részéről. És mérhetetlen düh az arcán. Soha nem láttam még ilyen idegesnek. A legjobban mégis az foglalkoztat, hogy nem tudom, a kép Lara látogatása előtt vagy után készülhetett. Pedig egyáltalán nem mindegy, hogy a bátyám értem vagy Sergio barátnőjéért húzott be a világ egyik leghíresebb hátvédjének.

Nem is nézem tovább, az újságírók úgysem tudnak semmit. Fogalmuk sincsen rólam, a családomról vagy a Seséhez fűződő kapcsolatunkról. Csak találgatnak, ahhoz pedig nekem sincs szükségem az ő segítségükre.

Hirtelen döntök. Muszáj beszélnem valamelyikükkel. Ám mivel arról még mindig nincs tudomásom, Gale merre lehet, azonnal a szomszéd szobába sietek. Nem érdekel, hogy még mindig az alvós szerelésemben vagyok, a hajam kócos, és úgy nézek ki, mint akit megtéptek. És azt is hiába fogadtam meg, hogy az ott lakókra még csak rá sem nézek az EB ideje alatt. Válaszokat kell kapnom.

Fernando kába tekintete ajtónyitáskor arra enged következtetni, hogy most ébresztettem fel a kopogásommal. Nem tűnik igazán boldognak. Sosem viselte jól a kevés alvást. Igazából bármilyen korán képes volt felkelni, ha előtte alhatott nyolc-kilenc órát.

Ha nem lennék ilyen iszonyú ideges, talán megmosolyogtatna a tény, hogy valami sosem változik. Nando nyúzott arca ébredés után. De nem vagyok vicces kedvemben, így egy mogorva helló után besietek Sergio lakrészébe. A védő álmosan nyitogatja szemeit, és – bár borzasztóan haragszom rá – be kell vallanom, elég aranyosan csinálja. De nem kerüli el a figyelmemet az arcán éktelenkedő lila, duzzadt folt, és a nyilvánvalóan betört orra sem. Galeno ezúttal tényleg nem kímélte.

Bátyám sosem volt az az agresszív típus. Már a gimiben sem tartozott azok közé a srácok közé, akik ököllel rendezték le a problémáikat. Sőt, Galeno leginkább sehogy sem rendezte a problémáit. Inkább csak messziről elkerülte őket. Nem beszélt róluk, úgy csinált, mintha nem léteznének, és egy idő után, talán már ő maga is elhitte, hogy nincs semmi baj. Ezzel az elmélettel csak egy a gond: a problémák nem oldódnak meg maguktól. Soha.

- Miért vagy itt, Kiscsillag? – sikerül végre Ramosnak teljesen felébrednie, és rájönnie, hogy nem egyedül van a szobában.

Bosszant, hogy így hív. Folyton csak azt juttatja eszembe, hogy megint elhittem, hogy barátok lehetünk, pedig csupán egyetlen dologra kellettem neki… Csakhogy ezúttal nem egy tizenhat éves, szerelmes kislánnyal áll szemben. Ezúttal nem fogom hagyni, hogy padlóra küldjön.

- Mi történt tegnap? – térek egyből a lényegre, talán kicsit indulatosabban, mint kellene. –  Teli van veletek az internet! Miért ütött meg Galeno? – Sokkal inkább számonkérésnek hangzik, mint érdeklődésnek. Azt hiszem, inkább annak is szánom. – Sosem bírt téged, de ilyen dühösnek én még az életben nem láttam. Mégis mi a fenét mondtál neki?

- Elmondtam neki, hogy megcsókoltalak – ül fel Sergio az ágyon.

Erre a válaszra egyáltalán nem számítottam. Jó, ez nem igaz. Csak nem értem, miért tett ilyet. Gondolhatta volna, hogy ezt a választ kapja majd…

- Miért? – kérdezem végül már lényegesen halkabban.

Nando jön be a szobába, így nem kapok választ. Pedig a fájdalom, amit Sergio szemében láttam megcsillanni, biztosan nem csak összezúzott arcának szól. Van valami a tekintetében. És nekem meg kell fejtenem, mit jelent.

- Lara, Galen kint vár – szól unokabátyám. Hangja csupán egy fokkal hangzik éberebbnek, mint mikor néhány perce, érdekezésemkor morogva köszöntött.

Igazából meglep, hogy bátyám engem keres. Nem hittem volna, hogy a vonatunk indulásáig még találkozunk. Arra pedig főleg nem számítottam, hogy éppen Sergiohoz jön majd utánam.

Tudom, hogy egy borzasztóan kellemetlen beszélgetés vár rám, így egy hatalmas sóhaj és egy Sesének odavetett „Még nem fejeztük be” után csatlakozom Galenohoz a folyosón.

- Elmondtad neki? – kérdezi azonnal. Csak ekkor jövök rá. Nem akart ő semmit megbeszélni velem, esze ágában sem volt magyarázkodni. Egyszerűen félt, hogy lebuktatom.

- Ennyi? Komolyan ennyi a hozzáfűzni valód? – Ezt nem hiszem el…

Dühös vagyok. Elképesztően dühös, de nem akarok még több pletykát biztosítani a firkászoknak, így nem állok neki a folyosón kiabálni. Nem szólok semmit, besietek a szobánkba. Nem kell hátranéznem, tudom, hogy Gale jön utánam. Ismer. Pontosan tudja, hogy még nem robbant a bomba, de már nem állok messze tőle.

- Nézd, Lara, én sajnálom, de… – kezdene magyarázkodni, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, de nem érdekel. Nem akarom hallani, hogy mi a vége ennek a mondatnak.

- Mégis minek nézel te engem? – kiabálok. – Azok után, amit értem tettél, te tényleg azt hiszed, hogy első dolgom volt ma reggel mindent elmondani Ramosnak? Gondolod, hogy képes lennék ártani neked? – Fáj, hogy ezt gondolta rólam. Tudnia kellene, hogy bármit megtennék érte. Sokkal előbb tenném tönkre magam vagy a barátságomat Sergioval, mint a tulajdon bátyámat. Na, persze, milyen barátságról is beszélek?

- Húgi, én…

- Tudom, sajnálod – fejezem be helyette a mondatot. Nem kell mondania. Csupán egyetlen kérdésem van. – Miért?

- Miért sajnálom? – kérdez vissza, mintha nem értené. Pedig biztos vagyok benne, hogy tudja, miről van szó.

- Miért tetted? Miért éppen Lara? Így akartál bosszút állni Sergion? Ez lett volna a te gyerekes bosszúd? – Gúnyos vagyok. Tudom. De csak ez jár a fejemben. Hiszen nem létezik, hogy éppen Galeno nem ismerte fel Lara Álvarezt. Annyit készül a meccsekre, olyan naprakész a csapat minden egyes tagjából, hogy képtelenség, hogy a barátnőikről nem tud semmit. Tisztában volt vele, hogy Lara Ramos barátnője. Ebben egészen biztos vagyok.

- Úristen, Lara, dehogyis! – Őszintén tűnik a felháborodása. De hetek óta hazudik nekem. Már fogalmam sincs róla, hogy mikor mond igazat, és mikor nem.

- Akkor miért? Nem lehet véletlen. Évek óta haragszol Sesére. Évek óta, Gale.

- Igazad van. Talán… – Az a hatalmas sóhaj elárulja. Tudom, hogy igazam van. Ő is tudja, hogy igazam van. – Talán először tényleg csak Ramos barátnőjét láttam benne.

- Szereted őt? Szerelmes vagy belé? – kérdezek rá hirtelen.

- Én… – lepődik meg. Hirtelen azt sem tudja, mit feleljen. – Nem. Nem tudom.

Figyelmen kívül hagyom, hogy Galen egyáltalán nem adott konkrét választ. Valószínűleg ha nem lennék mérges bátyámra, észrevenném, milyen zavart. Fel kellene tűnnie, hogy Lara fontosabb neki, mint azt először gondoltam. De most csak Sesén jár az eszem. Egyáltalán nem tetszik, hogy hazudnom kell neki. Még azok után sem, ami tegnap történt.

- Sergio viszont az. Szereti ezt a lányt. Akár megérdemli, akár nem, szereti – hangsúlyozom ki ezt a szót. Nem hittem volna, hogy egyszer még emellett fogok érvelni.

- Akkor mégis miért veled csókolózott tegnap este? – kérdez vissza Galeno. És be kell vallanom, ez a kérdés engem is foglalkoztat.

Erre nincs válaszom. Azt hiszem, erre egyáltalán nem is létezik jó válasz.

Agyam szinte azonnal visszaugrik arra a néhány másodpercre, mikor a spanyol védő ajkai az enyémhez értek. Szívem akkorát dobbant, hogy abban a pillanatban biztosra vettem, még méterekkel arrébb is hallották. Nem gondolkoztam. És ezt képzeletem csúnya játékkal bosszulta meg. Tudtam, hogy Ramos van ott velem, én mégis Nick csókjának ízért éreztem a számon. Esküszöm, éreztem őt. És ahogy eltávolodott… Annyira fájt! Kinyitottam a szemem, és nem volt sehol. Csak Sergio és én voltunk. Sergio, én és a fájdalom a szívemben.

- Miért én? – suttogtam. Pedig a kérdés nem Ramosnak szólt. Egyáltalán senkinek sem szólt. Azt akartam, hogy a világ hallja. Választ akartam kapni. Mert nem volt értelme.

- Sajnálom. – Hallottam Sese hangjában mindent. Bűntudat, félelem, csalódottság.

És én dühös lettem. Dühös, amiért Nick meghalt, pedig ő volt a legjobb ember, akit ismertem, Sergio viszont itt lehet. Egyszerűen igazságtalan. Istenem, olyan rohadt igazságtalan…!

- Beszélj Larával! – álltam fel a padról. Csupán pillanatok választottak el a sírástól. – És ezúttal ne játssz velem! – szóltam még hátra, majd egész egyszerűen elsétáltam.

Telefoncsörgés ránt vissza a valóságba. Galeno kotorászni kezd a zsebében, én pedig csak ekkor veszem észre, hogy arcom könnyeimtől nedves. Nem akarom folytatni ezt a beszélgetést. Igaz, a következőt elkezdeni sem akarom. De muszáj. Bátyám hadonászik, hogy maradjak, de nem figyelek rá. Visszasietek Nando és Sergio szobájába.

Ezúttal a védő nyit ajtót. Nem érdekel, hogy Fernando ott áll a háta mögött, tudom, hogy előbb-utóbb úgyis elolvasna egy cikket a tegnap este történtekről.

- Miért mondtad el neki? – kérdezem meg újra. Nem lépek be a szobába, nem tervezek sokáig maradni. Még egy emberrel beszélnem kell, mielőtt elindulunk Varsóba.

- Nem azt mondtad, hogy ne játsszak veled, hanem, hogy ezúttal ne játsszak. Hát nem akarok játszani. Segíteni akarok, Lara. – Furcsán hangzik a szájából a nevem. A legritkább esetben hív csak így. Csakis akkor, ha valami komoly dologról beszél. – Látni akarom azt a mosolyt az arcodon, amiben beleszerettem hét évvel ezelőtt.

Nem tudok megszólalni. Bámulom Sergio arcát, keresek valamit. Valamit, ami elárulja, hogy csak viccelt, nem gondolta komolyan. De semmit nem találok.

- Miért… – kezdenék bele egy újabb kérdésbe, de nem hagyja, hogy befejezzem. Tudja, hogy végződne.

- Mert én vagyok Sergio Ramos. – Nevetséges válasznak hangzik. Én mégsem nevetek. Még csak el sem mosolyodom. Mert tudom, hogy ebben a mondatban Sese minden gondolata és érzése benne van. Ugyanazt a fájdalmat látom a szemében, mint korábban. – És tizenkilenc évesen azt gondoltam, hogy ha én vagyok Sergio Ramos, a spanyol válogatott hátvédje, akkor az emberek elvárják tőlem, hogy csajozzak és bulizzak. Hogy legyek valamilyen. Csak nem vettem észre, hogy annyira próbálok Sergio Ramos lenni, hogy közben valahol félúton elveszítem önmagam.

Tényleg ostobán hangzik. De értem, mit mond. És megértem.

- Lara piszok szerencsés – mosolyodok el a mai napon először.

- Ez még nem az a mosoly, Kiscsillag – jegyzi meg Sergio, és egy egészen természetesnek ható mozdulattal magához ránt, én pedig elveszek az ölelésében.

A csapat edzésen van, én a társalgóban olvasok, bátyám pedig pakol. Vagy dolgozik. Vagy olvas. Fogalmam sincs. Reggel óta nem igazán szóltunk egymáshoz. Nem tudom, mit mondhatnék még. Tudja, hogy ő a legfontosabb ember az életemben. Tudja, hogy hazudnék érte. És tudja azt is, hogy egyáltalán nem tetszik, ami csinál. Csalódtam benne.

Kettőnk közül mindig én voltam a felelőtlen, a meggondolatlan és a vakmerő. Fejest ugrottam minden hülyeségbe, ami csak szembejött. Galeno viszont mindig ezerszer átgondolta minden döntését, és mindig ő volt az, akibe kapaszkodhattam, ha úgy éreztem, hogy elesnék. Legalábbis rendes kishúgként szerettem azt hinni, hogy így van…

- Lara! – hallok meg egy félénk, bátortalan hangot, mire felnézek könyvemből. – Beszélhetünk?

Elhúzom a számat. Ez a beszélgetés egyáltalán nem szerepelt a mai terveim között.

- Ülj le – morgom halkan, talán remélve, nem hallotta. De nincs szerencsém, Lara kihúzza a szemközti széket, és helyet foglal.

- Tudom, hogy mit gondolsz most rólam… – kezd magyarázkodni a lány.

- Fogalmad sincs, mit gondolok rólad – szólok közbe. – Elszúrtad. Sese nem tökéletes. De ezt nem érdemelte meg. Ahogyan azt sem, hogy a képébe hazudjak miattatok.

- Én tényleg szerettem Sergiot – sírja el magát Lara. Nem tudom sajnálni. Ezúttal nem. – Meg kell értened! Annyira mások vagyunk. Sosincs egymásra időnk, az újságok meg szétcincálják azt is, ha csak csúnyán nézek rá. Így nem lehet élni.

- Megcsaltad a bátyámmal – szűröm a szavakat fogaim között. Dühös vagyok. Jóval dühösebb, mint kellene. Nem értem, hogy tehet ilyet bárki. Nem értem, mert én bármit megtennék, hogy azzal lehessek, akit szeretek. Bármit, esküszöm.

- Én csak… – Nem hagyom, hogy befejezze. Egyáltalán nem érdekel a mondat vége. Ő csak… Na, persze.

Haragszom Larára, mert eldobja magától a szerelmet egy kaland kedvéért, és még azt várja, hogy megértsem. Hát nem megy…

- Lara, a döntéseink következményekkel járnak. Csak vállald végre a felelősséget – állok fel, és hagyom ott a lányt.

Nem tudok vele beszélni, Galenoval sem tudok. Egyszerűen nem értem. Semmit nem értek.

Fogalmam sincs, mi lesz ezután. Abban biztos vagyok, hogy egyikünk sem fogja megköszönni, ami Sergiotól kapunk, ha megtudja az igazat. Következmények. Erről beszéltem az előbb. Nem ámítom magam, tudom, hogy azzal, ha hazudok a bátyámért, lehet, hogy újra elszúrom azt a furcsa kapcsolatot, ami köztem és Sese között van. De Gale volt az, aki visszarántott a szakadékból. Az életemet köszönhetem neki, és ezt, ha örökké törlesztek, sem fogom tudni eléggé meghálálni. Elképzelni sem tudom, mit állt ki értem, hogy milyen érzés lehetett, mikor legalább ezredszer üvöltöttem a képébe, hogy hagyjon békén, nem vagyok kíváncsi rá, utálom, hogy itt kell lennem és meg akarok halni. Nap, mint nap azt mondtam neki, hogy nincs miért élnem. Hogy gyűlölöm őt, amiért nem hagy elmenni.

És a legborzasztóbb, hogy én komolyan gondoltam…