I Hate Myself for Loving You - 1. fejezet

Sziasztok! :)

Jelentem, véget ért az alkotói válságom - lekopogom -, és újra nekiálltam alkotni. Tudom, a Run Awayt ígértem, és az is majdnem kész, de ez előbb készült el, így ezt töltöm fel előbb. Jövőhéten azonban érkezik a Run Away 2. fejezete is.
Erről a történetről elöljáróban: sok visszaemlékezés lesz. Tényleg nagyon sok. És nem csak a közelmúltra, hanem a több évvel ezelőtti eseményekre. Ezeket mindig dőlt betűvel szedem, remélem minden érthető lesz, és nem lesz zavaró.
Nagyon-nagyon várom a véleményeket! :)

Jó olvasást!

*.*.*.*

1. Estadio Santiago Bernabéu

Gyűlöllek. Gyűlöllek, amiért ezt tetted velem. Gyűlöllek, amiért minden alkalommal könnyes lesz a szemem, ha rád gondolok. Gyűlöllek, mert elhagytál. Gyűlöllek, mert nem szerettél eléggé. Gyűlöllek, mert fáj.

Nagy sóhaj kíséretében lépem át a Bernabéu kapuját. Négy évvel ezelőtt úgy hagytam el ezt a helyet, hogy megfogadtam, soha többé nem jövök vissza. És én komolyan gondoltam. Komolyan azt hittem, hogy megtehetem ezt. Hittem, hogy magam mögött hagyhatok mindent, ami egykor az életem volt, és elfelejthetem, mennyi minden köt Madridba. Ebbe a stadionba. Ebbe az életbe. Szabadulni akartam, menekülni, mert annyira fájt. Ez a város egyszerűen fojtogatott. Nem kaptam levegőt Madridban. Itt hagytam a lakásomat, itt hagytam minden holmimat. Egyetlen kézitáskával indultam el, és egyáltalán nem érdekelt, hova megyek. Azt hittem, nyom nélkül eltűnhetek, mert a többieket sem érdekli, hova megyek és miért. Azt hittem, senkinek nem vagyok fontos. Én lepődtem meg a legjobban, mikor a régi életem egy darabja egyszer csak az ajtómon kopogtatott. És hiába küldtem el, hiába csaptam rá újra és újra az ajtót, egyszerűen nem tágított. Nem kérte, hogy menjek vissza, nem kérte, hogy legyek újra a régi, pontosan tudta, hogy ezt nem tudnám megtenni. Csupán annyit kért, ne zárjam őt ki. Hagyjam, hogy mellettem legyen, hagyjam, hogy támogasson. Végül megadtam magam. Egyik nap nem vágtam az orrára az ajtót, csupán odébbálltam, és hagytam, hogy újra besétáljon az életembe. És ő azóta sem tágít. Sosem hagy magamra. Ő az egyetlen biztos pont az életemben. Az egyetlen, amibe kapaszkodhatok, az egyetlen, ami miatt még nem estem apró darabokra.

Már hónapokkal ezelőtt visszaköltöztem Madridba. De a régi lakásomba azóta sem tettem be a lábam. Túl sok emlék van ott. Egyszerűen csak túl sok. Azt hiszem, egyelőre nem tudnék megbirkózni vele. És ezt a stadiont is méterekkel kerültem. Senki nem tudott róla, hogy itt vagyok, senkit nem kerestem fel a régi életemből. Talán nem akartam, hogy részesei legyen az újnak. Most mégis itt vagyok. Itt állok alig néhány méterre a pályától, ami egykor mindent jelentett számomra. A játékosok a pálya egyik végétől a másikig futnak. Oda-vissza. Néha gyorsan, néha lassabban, néha egymással versengve, néha magányosan. Egykor én is ezt csináltam. Egykor én is egy voltam közülük. Újra érzem a tátongó űrt a szívemben. Újra fojtogat a város, a stadion.

Lenyelem az egyre nagyobb gombócot a torkomban, és minél gyorsabban, észrevétlenül sietek fel a lelátóra. Nem akarom, hogy bárki kérdezősködjön. Nem akarom, hogy feltegyék ugyanazokat a kérdéseket, melyeket én is feltettem magamnak vagy százszor. Egyetlen ember miatt vagyok itt. Ezt nem szabad elfelejtenem. Ha Iker kocsija nem robban le többet, soha többé nem teszem be ide a lábam.

Órákig figyelem az edzést. Órákig bámulom a pályán futkosó játékosokat, az űr a szívemben pedig percről percre nő. Megrohannak az emlékek, és nem tudok tenni ellenre. Filmként pörögnek a szemem előtt az események, de hiába próbálom, nem tudom kikapcsolni.

Már majdnem két éve a Castillában játszottam, de hogy én valaha is az első csapatba kerüljek… Álmodni sem mertem volna róla. Hiszen én csak egy tizenkilenc éves lány voltam, és hirtelen olyan emberekkel kerültem egy csapatba, mint Ronaldo, Zidane, Raúl és Beckham. Istenítettem ezeket a srácokat. Felnéztem rájuk. Elképzelni sem tudtam, hogy mégis hogyan férhetnék én be egy ilyen csapatba.

Remegő lábakkal jöttem ki az öltözőből, és siettem a pályára. Szinte biztosra vettem, hogy ők is legalább akkora őrültségnek fogják tartani, hogy itt vagyok, mint én. Igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magam, hogy lehetőleg észre se vegyen senki, de nem volt szerencsém.

- Új vagy, igaz? – kérdezte a hátam mögül egy hang. Ijedten fordultam meg, mire az éppen a kesztyűjét igazgató kapussal találtam szemben magam. – Ne haragudj – mosolyodott el –, nem akartalak megijeszteni. Mondta az edző, hogy ma lesz egy új játékosunk, azért gondoltam…

Őszintén meglepődtem. Új játékos. Ennyit mondott. Nem hangsúlyozta ki, hogy lány vagyok, nem hívta fel a figyelmet arra, hogy a Castilla előtt még csak soha nem is játszottam fiúkkal.

- Nina Rivero – nyújtottam kezet, mikor végre sikerült leküzdenem a döbbenetet, ami éreztem.

- Iker Casillas – viszonyozta a gesztust a kapus, pedig nyilvánvalóan tudtam, ki ő. – Bocs a kesztyűért, ha már felszenvedtem, nem szívesen venném le – emelte fel a kezét, mire elnevettem magam.

A kapus elsétált el mellettem, hogy csatlakozzon a többiekhez, én pedig mosolyogva álltam meg a pálya szélén. Volt valaki, aki nem utált már első ránézésre. Ahhoz képest, milyen volt, mikor a Castillába kerültem, már ez is hatalmas előrelépésnek számított. Azon kaptam magam, hogy el is felejtettem félni.

Egy kéz ér a vállamhoz.

- Merre jársz? – mosolyog Iker mellettem. Észre sem vettem, mikor lett vége az edzésnek. És szerencsére a többiek sem vettek észre engem.

- Emlékszel az első napomra itt? – kérdezem, mire csak bólint. – Köszönöm, hogy nem azzal kezdted, hogy megmutattad a konyhát.

Nem foglalkozom a kapus homlokára szökő szemöldökével, nem kezdek magyarázatba. Felállok, és lesétálok a lelátóról.

- A kocsinál várlak – szólok még vissza, mielőtt eltűnnék a látóteréből.

Ezüstszínű Audim oldalának támaszkodva nyomogatom a telefonomat. Mindent megteszek, hogy elkerüljem az újabb emlékáradatot. Nem akarok emlékezni. Új életet akarok, nem pedig a régit vissza, mégis úgy érzem, egyre inkább efelé haladok. A múltam magával fog rántani. Felmegyek Facebookra, Twitterre, megnézem mind a két postafiókomat is, mire végre találok valamit, amire felkapom a fejem. Új e-mailem érkezett, a feladója pedig nem más, mint Florentino Pérez. Gyorsan megnyitom a levelet, de még csak a megszólításig jutok, mikor Iker áll meg mellettem.

- Mi olyan érdekes? – kérdezi, mire felkapom a fejem, telefonomon pedig reflexből nyomom meg a kilépés gombot.

- Egy e-mail. Péreztől – mondom még mindig úgy, mintha nem akarnám elhinni. Igazából nem is akarom. Mi a fenéért írna e-mailt egy volt játékosának a Real Madrid igazgatója, mikor nagyon jól tudja, hogy visszavonultam. – Nem tudod, mit akarhat?

- Biztos csak vissza a legjobb csatárát – rántja meg a vállát a kapus egy félmosoly kíséretében, majd bedobja sporttáskáját a hátsó ülésre, és, mint aki jól végezte dolgát, helyet foglal az anyósülésen.

- Marha vicces vagy! – szólok vissza, de a zárt kocsiajtók miatt egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy hall bármit is. Valaki más viszont felkapja a fejét a hangomra. Valaki, akit mérföldekkel el akarok kerülni.

- Nina? – kiált bizonytalanul az az átkozottul ismerős hang, mire akaratlanul is a férfi irányába pillantok. A tekintetünk találkozik, még ha csak egy másodpercre is, és hiába az új frizura, hiába a plusz néhány év, tekintete még mindig éget. Barna szemeit ezer közül is felismerném. Újra érzem a maró kínt, újra érzem, ahogy elfogy a levegőm, újra érzem, hogy borzasztóan fáj. Ugyanúgy, mint évekkel korábban. Mintha egy perc sem telt volna el. – Nina! – szól immár magabiztosabban, és azzal a lendülettel el is indul felém.

Nem sokat hezitálok. Menekülnöm kell. Gondolkodás nélkül nyitom az ajtót, és ülök be Iker mellé. Beindítom a motort, és amilyen gyorsan csak lehet, megpróbálok eltűnni a parkolóból. A visszapillantó tükörben ugyan még látom, ahogy a férfi ott áll, ahol az imént még én voltam, de nem foglalkozom vele, elhagyom a stadion területét.

Leparkolok Iker háza előtt. A házunk előtt. Már majdnem fél éve itt élek a kapussal együtt. Ez az otthonom. Az otthonunk. Mégis, a mai napig furcsa kimondani. Mintha még mindig nem tartoznék ide. Egy vendég vagyok a saját életemben.

A régi lakásom valószínűleg még mindig ugyanolyan, mint mikor elhagytam, de azóta sem mentem még a közelébe sem. Nem adtam ki, nem adtam el. Minden holmimat, ruhámat, fotómat ott hagytam, mert nem akartam emlékezni. Semmire.

Percekig bámulok magam elé. Még egyáltalán nem voltam felkészülve erre a találkozásra. Nem is vagyok benne biztos, hogy valaha is elég felkészült lettem volna rá.

- Már nem vagy tizenkilenc, Nina – súgja halkan a kapus, miközben kezét óvatosan a combomra csúsztatja. – Már nem vagy kislány. Erősebb lettél. Erősebb, mint bárki, akit ismerek. Visszaköltöztél Madridba, végignézted az edzésünket. Már nem tud bántani. – Furcsa, de hiszek neki. Mindig hittem. Ő az egyetlen, akinek így vagy úgy, de végül mindig igaza lesz. Talpra álltam, mert ő segített. Visszaköltöztem a fővárosba, mert tudtam, hogy ő mellettem lesz. Mikor vele vagyok úgy érzem, bármit megtehetek, mert ő sosem hagyná, hogy bántódásom essen.

Lehunyom a szemem, és bólintok. Igaza van. Hiszen eltelt négy év… Már nem vagyok ugyanaz a lány. Felnőttem.

- Köszönöm – húzom halvány mosolyra a számat, és közelebb hajolva csókot nyomok a kapus ajkaira. – Meg sem érdemellek – súgom, mire csupán egy mélyről jövő morgás a válasz. Tudom, ez minek szól. Tudom, hogy nem tetszik neki, amit mondtam. Nem szereti, ha úgy állítom be, mintha nem érdemelném meg a jó dolgokat. Évek óta azért küzd, hogy elhiggyem végre, a legjobb jár nekem.

Nem akarom lelombozni, így sosem mondom, de azt hiszem, ez soha nem fog megtörténni. Önbizalomban bizony mindig is hiányt szenvedtem…

Életem első La Liga mérkőzésére készültem. Mármint életem első első osztályú, férfi csapatos mérkőzésére a Real Madrid színeiben. Idegesen húztam fel a sportszárat, és a címeres mezben sem éreztem magam még soha ilyen furcsán. Évek óta ilyet vagy ehhez hasonlót viseltem, mégis most úgy éreztem, egyáltalán nem kellene a királyi csapat logójának rajtam szerepelnie.

Kopogtam az öltöző ajtaján. Az én öltözőmén. A csapat fontosnak érezte, hogy külön lehessek a fiúktól. Persze, ha akartam volna, bármikor átmehetek. Azt mondták, ez az én döntésem. Hónapokkal később végül át is költöztem a srácokhoz. Akkor, mikor végre úgy éreztem, helyem van a csapatban. De addig minden egyes edzés és mérkőzés előtt tökéletesen egyedül voltam.

- Gyere be! – kiabáltam ki, miközben a hajamat igyekeztem összekötni.

- Iker mondta, hogy nézzelek meg – lépett be a helyiségbe mosolyogva Zidane.

Ő volt a példaképem gyerekkorom óta. Már hetek, hónapok óta együtt játszottunk minden egyes edzésen, mégis még mindig zavarban voltam a közelében. És így voltam Beckhammel és Ronaldoval egyaránt. Ezek a srácok a legtehetségesebb futballisták voltak akkor az egész világon. Én pedig csak egy tizenkilenc éves kislány.

- Minden rendben? – foglalt helyet mellettem a padon a francia.

- Persze – húztam kényszeredett mosolyra ajkaimat, de a középpályás arcán láttam, tudja, hogy hazudok. Egyik szemöldökét a magasba húzta, karjait maga előtt összefonta, és némán várt, hogy elmondjam, valójában mit érzek.

- Félek – nyögtem ki végül. – Nem vagyok elég jó a spanyol első osztályba.

- Megbolondultál? – Esküszöm, dühöt láttam csapattársam szemében. – Hogy mondhatsz ilyet? Az egyik legtehetségesebb csatár vagy, akit csak ismerek. Gyors vagy, kiszámíthatatlan és borzasztó pontos. Úgy passzolsz, mint senki más a csapatból. Lehet, hogy nem vagy férfi, és lehet, hogy sokan az ellenfeleink közül azt fogják mondani, nem vagy ide való. De az edző tudja, mit csinál. És mi is tudjuk. Ronaldoval megállíthatatlanok vagytok. Úgyhogy meg ne halljam még egyszer, hogy nem vagy elég jó, megértetted, Tökmag?

- Tökmag? – nevettem fel. Soha korábban nem használta ezt a nevet. Bezzeg ezután… Egyszerűen rajtam ragadt.

- Tökmag – jelentette ki Zidane – vagy Zizi, ahogy később én neveztem őt –, mintegy megerősítve saját magát. – Na, szedd össze magad, és ha másnak nem, nekem hidd el végre, hogy te vagy a legjobb.

Az emlék mindig megmosolyogtat. Bármennyiszer mondom is el, mennyit változtam azóta, valami állandó. Soha nem hittem el, hogy jó vagyok. Még akkor sem, ha egy egész ország mondta ezt. Akkor sem, mikor a bajnoki trófeát emeltem magasba, és akkor sem, mikor sorsdöntő gólokat rúgtam.

- Egész nap valahol máshol jársz – öleli át a derekamat Iker, miközben épp a vacsorát kevergetem.

- Csak előjöttek az emlékek – emelem rá a tekintetem. Szeretem az arcát nézni, szeretem nézni, hogy miközben engem figyel, féloldalas mosolyra húzódik az ajka, és a szeme úgy csillog, mint egy kisfiúnak karácsonykor. Egyszerűen látom a szemében, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki. – Szerettem itt játszani. Annak ellenére is, ahogy elhagytam a klubot. Hiányzik. – Kimondtam. Kimondtam azt, amiről megfogadtam, sosem fogom. Nem akartam hiányolni a focit, nem akartam, hogy fájjon, hogy már nem játszom.

- Tényleg, tudod már, mit akart Pérez? – kérdez a kapus sunyin, és ebből már rögtön sejtem is, hogy ő tud valamit, amit én nem. Ezért viccelte el a dolgot, mikor rákérdeztem. Tudta, hogy ha hazudik, rögtön kiszúrnám. Az ugyanis pocsékul megy neki.

- Átveszed egy kicsit? – engedem el a fakanalat, mire Iker csak bólint, én pedig a dohányzóasztalhoz sietek, és bekapcsolom a laptopomat. Teljesen meg is feledkeztem arról az e-mailről.

Úgy érzem, órák telnek el, míg elöregedőben lévő gépem végre életet lehel magába, az pedig újabb „órákat” vesz igénybe, míg az internetre is sikerült felcsatlakoznia. Izgulok. Fogalmam sincs, miért vagy mitől, de határozottan izgatott vagyok. Kíváncsian nyitom meg az üzenetet, melynek már a tárgya is rémisztő.

Ajánlat.

Tisztelt Nina Rivero!

Amennyiben az értesüléseim helytállóak, Ön ismét Madridban él. Ennek kapcsán egy ajánlatom lenne az Ön számára. Szívesen venném, ha ismét a Real Madridnál dolgozna.

Tudom, hiába is kérném, hogy játsszon újra, így ezt inkább nem is teszem. Mint köztudott, új vezetőedző kerül a csapat élére Carlo Ancelotti személyében. Mellé keresnénk megfelelő segédedzőt, segédedzőket. Egyikük már biztosan Zinedine Zidane lesz, másikuk kiléte azonban még kérdéses. Én tehát ezt a munkát szeretném felajánlani Önnek. Tudom, hogy jól tudnánk együtt dolgozni, tudom, hogy remek edző válhatna Magából, még akkor is, ha szívem szerint játékosként számítanék Magára.

Kérem, gondolja át az ajánlatot, ne döntsön elhamarkodottan! Amennyiben döntésre jutott, keressen fel az irodában bármikor.

Üdvözlettel,

Florentino Pérez

Az 'Iker Casillas rajongói klub' vezetőjének: Dorcsynak :)