Way Back Into Life - 11. fejezet

Sziasztok!

Elmondani sem tudom, mennyire sajnálom, hogy ilyen borzasztó régen volt friss fejezet az oldalon, de mostanában nagyon nehezen ment az írás. Teli volt a fejem mindennel, elegem volt az egész univerzumból az utóbbi időben, úgyhogy nem nagyon szántam rá magam még arra sem, hogy megnyissam a word-öt. Na, de nem nyafogok tovább, itt vagyok :)
A legutóbbi fejezet óta átléptem a 10000 látogató számot, aminek elképesztően örülök! Köszönöm Nektek! De tényleg, mindenkinek, aki valaha is ide tévedt, annak pedig aki pipált és/vagy kommentált még jobban! Szuperek vagytok :)

Na, és akkor a lényeg: itt az új rész, ami az eddigi leghosszabb. Igazából írtam még tovább, de végül levágtam a végét, és az már a következő rész lesz. Azt hiszem, az már túl sok lett volna.

Jó olvasást! :)
Puszi

-.-.-.-

11. Menj a pokolba!

2012. június 23. Reggel nyolc óra hat perc. A pillanat, mikor végre nyugodtan ébredek, a légzésem normális, nem kapkodok levegőért, és nem ver ki a víz egy újabb rémálom után. A pillanat, mikor Sergio, bár még alszik, tenyerével végigsimít a hátamon, és én beleborzongok az érintésébe. A pillanat, mikor belélegzem az őt körülvevő férfias illatot, és elbódít az érzés, hogy ezt minden reggel szívesen érezném. És ez az a pillanat is, mikor bátyám berobog a szobába, és dühösen bevágja maga mögött az ajtót, felébresztve ezzel Sergiot és Fernandot is.

- Lara, mégis mi a francot művelsz? – kiabál. Egyáltalán nem fogja vissza magát, nem érdekli, ki hallja és ki nem, nem érdekli, hány szomszéd fog erre ébredni.

- Tűnj el! – felelek gondolkodás nélkül. Dühös vagyok. Sokkal dühösebb annál, minthogy jól tudjak kezelni egy ilyen szituációt.

Csend. Fogalmam sincs, mi zajlik a bátyám fejében. Tekintete cikázik köztem és Sergio között, sőt, néha még a padlót is útba ejti félúton, de talán életemben először elképzelni sem tudom, mire gondol.

Látom a tükörben, hogy Fernando áll meg a helyiség ajtajában. Az ajtófélfának támaszkodik, karba tett kézzel várja, hogy történjen valami. Tudja jól, milyen természete van a bátyámnak. Tudja, hiszen éppen ugyanolyanok. Hirtelen haragúak, gyorsan ítélkeznek, és egyáltalán nem bocsátanak meg könnyen. Oké… Ez utóbbiban azért én sem vagyok éppen ártatlan, de ők ketten bőven túltesznek rajtam.

Sergio álmosan ül fel, és ha nem lennék éppen bátyám ámokfutásával elfoglalva, még talán aranyosnak is tartanám, ahogy megdörzsöli a szemét, és próbálja összerakni, mi is zajlik körülötte. Látom, már épp mondana valamit, de Galen újra megszólal, és bár hangja és tekintete ezúttal higgadtabbnak tűnik, engem nem ver át. Tudom, hogy dühöng, tudom, mennyire gyűlöli, hogy Sese karjaiban talált, és azt is tudom, ő már réges-rég elkönyvelte, hogy történt is köztünk valami, ahogyan azt is, hogy véget akartam vetni az életemnek néhány napja. És ez az, ami fáj. A tudat, hogy mondhatnék bármit, akkor sem hinne nekem. Nekem. A húgának.

- Mindegy. Hagyjuk. – közli végül, pedig jól tudom, nem ezt szerette volna mondani. Talán csak négyszemközt akar elkezdeni igazán üvöltözni. Mert azt akar, ebben egészen biztos vagyok.  És fog is…

Galeno egyszerűen hátat fordít, és ugyanazzal a lendülettel, ahogy érkezett, már távozik is, én pedig fáradtan dőlök vissza az ágyba. Határozottan elegem van ebből a napból. Pedig még csak nyolc óra tizennyolc perc van…

- Csodás – motyogom, és a legközelebbi kezem ügyébe kerülő tárgy gyanánt, a fejembe húzok egy párnát.

Pedig milyen jól kezdődött…

A csapat a konferenciateremben gyülekezik. Még egy utolsó megbeszélés a franciák elleni meccs előtt, aztán indulás a helyszínre. Nyerniük kell. Ez a negyeddöntő, itt már nem lehet szórakozni. Egyszerű a képlet: győznek vagy hazamennek. Elképzelni sem tudom, mekkora felelősség lehet ez számukra. Ők nem csak magukért játszanak. Egy egész ország számít rájuk, egy egész nemzet vár tőlük újabb Európa-bajnoki címet. Hogy őszinte legyek, én is azt várom tőlük. Ezzel a tudattal pályára lépni pedig borzasztó nehéz lehet. Mert elég egyszer hibázniuk, elég egyszer nem oda figyelniük, és elúszik minden, amiért küzdöttek.

Őszintén csodálom ezeket a srácokat. Csodálom, mert hajtanak, edzenek, mindent megtesznek, és közben nem veszítik el önmagukat, nem felejtik el jól érezni magukat. Talán ez az, amibe Fernando belefáradt. Azt hiszem, ő elfelejtette, hogyan kell élvezni ezt a játékot. Vagy egyáltalán az életet. Bár be tudná ezt vallani…

Bár hagyná, hogy segítsek…!

Úgy terveztem, hogy Zoeyval töltöm a délutánt, és csapunk egy csajos napot, de őt sajnos behívták egy fotózásra itt, Lengyelországban, ha már úgyis ide utazott, és csak a meccs után ér vissza, úgyhogy tökéletesen egyedül maradtam, míg a fiúk del Bosque fejtágításán ülnek.

Kihasználva az alkalmat, éppen az esti utazásra készítem össze a táskámat, mikor kopognak, és hallom, ahogy néhány másodperccel később az ajtó ki is nyílik. A szoba bejárata felé kapom a fejem, és Galenoval találom szemben magam. Tudtam, hogy nem úsztam meg azzal a reggeli kis jelenettel… Biztos voltam benne, hogy ma még elő fog kerülni, mert van még mondanivalója bőven.

- Nézd, húgi – kezd bele, én pedig leülök az ágy szélére, és onnan figyelem őt. Azt hiszem, ülnöm kell, ha ezt végig akarom hallgatni. –, tudom, hogy dühös vagy.

Nem tiltakozom, igaza van. Dühös vagyok. Szeretem a bátyámat, esküszöm, tényleg szeretem, de nem prédikálhat nekem Ramosról meg a hűtlenségről, miközben teherbe ejtette Larát. Ez egyáltalán nem fair egyikünkkel szemben sem.

- Ne így akarj visszavágni – folytatja, és elpattan az agyam. Ennyire nem ismer? Fogalma sincs, mi történt, mégis ítélkezik. Nem tudom, mi változott, de Galeno tényleg nem volt ilyen. Soha.

- Senkinek nem akarok visszavágni, Galen! Nem feküdnék le valakivel csak azért, hogy bosszút álljak rajtad – felelek azonnal. – Én nem vagyok te – csúszik ki a számon, de azonnal meg is bánom. Lehetek bármilyen dühös, haragudhatok bármennyire, de sosem bántanám meg szándékosan a bátyámat. Rögtön bocsánatot is kérnék, de nem hagyja, neki azonnal válaszolnia kell.

- Előbb nézd meg jól, kinek az ágyában fekszel és ébredsz, és csak aztán tegyél ilyen kijelentéseket!

Tátva marad a szám. Nem hiszem el, hogy tényleg ezt mondta. Elkerekedett szemmel bámulom azt az embert, akire egész életemben felnéztem, és egyetlen hang sem jön ki a torkomon.

- Mind a ketten tudjuk, hogy a végén neked fog fájni, Lara – emeli fel a hangját. Tudom, hogy megbántottam az előbb, mégis hiába győzködöm magam arról, hogy csak a hirtelen haragú természete beszél belőle, én magam sem hiszem el. Valami nem stimmel. –  Ez a féreg egyszerűen képtelen a szerelemre – teszi még hozzá, mire azonnal visszatér a hangom és a magabiztosságom.

- Féreg?! – kérdezek vissza a kelleténél jóval dühösebben. Nem tudom, a Sese ellen felhozott vádak vagy bátyám álszentsége váltja ki belőlem a heves reakciót, de nem tudom, és azt hiszem, nem is akarom visszafogni magam. Tudnia kell, hogy hibázott, tudnia kell, hogy nem mindenről én és Sergio tehetünk. – Ő a féreg? Egyáltalán nem hibátlan, és csinált hülyeségeket, de te aztán maga vagy a tökély, igaz? Sosem törted össze senki szívét, nem használtad ki, hogy a csajoknak igenis tetszett a stílusod. Soha nem tettél ilyet.

Gale arcán egy pillanatra, mintha átsuhanna a döbbenet, de ahogy jött, úgy is múlik el. Nem értem. Így elvette az eszét a szerelem? Gyorsan ítélkezett világ életében, de az ész érvek mindig hatottak rá. Éppen ezt becsültem benne. Ahogy Zoey is mondta, mindig belátta, ha hibázott, és képes volt bocsánatot kérni. Fogalmam sincs, mi történt, de egyáltalán nem tetszik a változás.

- Álszent vagy, ha azt hiszed, Sergio a legrosszabb, ami csak velem történhet. Arra kértél, hogy hazudjak érted, hogy tegyek úgy, mintha semmit nem tudnék a kapcsolatodról Larával, pedig pontosan tudtad, mennyire elítélem a dolgot. Választás elé kényszerítettél, mert tudtad, hogy téged választalak. – Mondanám tovább is, de Galeno egyszerűen félbeszakít.

- Te csak magadról tudsz beszélni? És velem mi van? – üvölt bátyám magából kikelve. Tényleg üvölt. Megijeszt, sosem láttam még ilyennek. Volt már dühös, volt már dühös rám is, de esküszöm, nem csak képzelem, hogy gyűlölet csillog a szemében. – Feltűnt az neked valaha, hogy hónapok óta mást sem teszek, mint a te életedet próbálom rendbe rakni?  Minden másodpercemet neked szenteltem, semmi másra nem volt sem időm, sem pedig energiám. Már nincs is saját életem, Lara!

Tényleg nem hiszem el, hogy ezt mondta. Nem hiszem el. Ez övön aluli volt, ő tudja jól. Mert tisztában van vele, mit veszítettem, és tisztában van azzal is, hogy mikor a kórházban felébredtem, és az orvos elmondta, hogy meghalt a férjem, én pedig elvetéltem, öt teljes napig nem ettem, nem ittam és nem mondtam egyetlen árva szót sem. A hatodik napon pedig az első szavaim azok voltak, hogy „bárcsak én is meghaltam volna”. Ezek után a tulajdon bátyám képes felróni nekem, hogy segítségre szorulok?

Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. De nem akarok sírni… Nem sírhatok. Gyerünk már…!

- Sajnálom, hogy a terhedre voltam – suttogom rekedten, majd hátat fordítok, és kisietek a saját szobámból, majdnem felrúgva az akkor érkező Ikert. Hiába szól utánam, megyek tovább. Nem tudnék a szemébe nézni. Így biztosan nem.

Lerohanok a lépcsőn, kifutok a szállodából is. Fogalmam sincs, hová megyek, de itt nem maradok, ez egészen biztos. Ennyi telik tőlem ebben a pillanatban. Igazából alig fogom fel, mi történt. Ezt egész egyszerűen nem mondatta ugyanaz az ember, aki néhány hónappal ezelőtt elém állt, és közölte, hogy akkor sem hagy el, ha mindent megteszek ezért. Megígérte, hogy örökké mellettem lesz, megígérte, hogy bármi történik is, számíthatok rá.

A francba is, azt mondta, nem hagyna cserben…!

Spanyolország megnyerte a találkozót, továbbjutottak, de hogy őszinte legyek, nem játszottak jól. Nem küzdöttek úgy, ahogy szoktak. Nem láttam a szemükben azt a lobogó tüzet, ami minden alkalommal lángra kap a himnusz alatt. Tudom, hogy ez a játék nem lesz elég a világbajnoki győzelemhez, mégsem izgulok. Tudom, hogy győzni fognak. Mert nagyon akarják. Jobban, mint bármelyik másik csapat. Ők is tisztában vannak vele, mit kell nyújtaniuk az elődöntőben, és mindent meg is fognak tenni, hogy azt is nyújthassák. De ezúttal a francia csapat ellen még felpörögniük sem kellett igazán.

Ahogy Galeno végez az utolsó interjúval is, szó nélkül indulok az öltözők felé. Százhuszonkét perc. Ennyire ideje nem szólalt meg már egyikünk sem. Végignéztük a mérkőzést, megcsináltunk mindent a csatornának, amit csak kellett egyetlen szó nélkül. Nekem már nincs mondanivalóm. Ezek után nincs. Hiszen gyakorlatilag kijelentette, hogy én tettem tönkre az életét. És a legborzasztóbb, hogy azt hiszem, hiszek is neki. Fogalmam sincs, mit áldozott fel azért, hogy végig mellettem lehessen. Tényleg fogalmam sincs.

Annyira elbambulok, hogy észre sem veszem, és nekisétálok valakinek. Sűrű bocsánatkérések közepette emelem fel a fejem, és egy mosolygós barna szempárral találom szemben magam, melyek a válogatott hiányzó heteséhez tartoznak. Azonban, ahogy arcomra siklik tekintete, eltűnik tekintetéből a boldog csillogás. Aggódik. Ennyire borzasztóan festenék…?

- Jól vagy, Kislány? – húzza fel az egyik szemöldökét csak úgy, Villásan.

- Persze – erőltetek magamra mosolyt. – Csak hosszú volt ez a nap. – Tudom, hogy egy szavamat sem hiszi, de elég jól ismer már. Tudja, hogy ha nem akarom, bárhogy kérhet, akkor sem fogom elmondani, mi a baj. – Szerinted mehetnék veletek vissza a szállodába? – kérdezem elterelve a témát. Semmi kedvem akár egyetlen percet is kettesben tölteni Galenoval. Üljön csak be a kocsiba egyedül, én biztosan nem fogok.

-  Persze, hogy jöhetsz velünk – mosolyodik el újra a csatár. De ez már egyáltalán nem ugyanaz a csibészes vigyor, amit néhány perce láttam. – Ez még csak nem is kérdés! – Másodpercekig nem mond mást, pedig látom a szemében, hogy szíve szerint folytatná.

Hogy őszinte legyek, rossz érzés, hogy nem mondok el neki mindent. Olyan, mintha hazudnék valakinek, aki egyáltalán nem érdemli meg. Pedig tudom, hogy ha valaki, akkor Villa megérti, hogy nem tudok erről beszélni. Még azt sem vetné a szememre, hogy Ramosnak elmondtam, mi történt, neki pedig nem. Tudja, milyen kapcsolat volt közöttünk, és azt is tudja, mennyit jelentett nekem a fiú egykor.

Istenem, kit álltatok…? Még mindig sokat jelent.

- Lara, én… – kezd bele végül David, de amint nyílik az öltöző ajtaja, elhallgat. Alba lép ki a helyiségből, és normál esetben azt hiszem, oda is jönne hozzánk beszélgetni, de úgy tűnik, érzi, hogy megzavart valamit, így csak barátságosan odaköszön, és indul is a bejáratnál várakozó busz felé. Kedvenc hetesem némán várja meg, míg a védő hallótávolságon kívül kerül, majd folytatja.

- Csak szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok – teszi a kezét a vállamra a csatár. – Lehet, hogy évek teltek el, míg nem találkoztunk, de én még mindig itt vagyok neked. Tudnod kell, hogy nem vagy egyedül, Kislány. Egyáltalán nem. – David tekintete elárulja, komolyan beszél.

Nem mintha bizonygatnia kéne, hogy számíthatok rá… Tisztában vagyok vele, hogy ha segítséget kérnék tőle, szó nélkül ott teremne mellettem. És fogalma sincs, ezért milyen borzasztó hálás vagyok neki.

- Látod, mit tesztek velünk, ti nők? Ez tényleg baromi nyálas volt – szólal meg újra, mire elnevetem magam. – És ha Ramos még egyszer megbánt valamivel, nézd csak meg, mit teszek vele és a csapatával a következő El Clásicon – teszi még hozzá.

Ez hiányzott.

Éppen Iker lép ki az öltöző ajtaján, mikor rövidnadrágom zsebében csörögni kezd a telefonom. Nagyon remélem, hogy nem Galeno akar valamit. Semmi kedvem nincs beszélni vele, bár a mai nap után nem hinném, hogy ő még fel akarna hívni. Haragszik rám, jobban, mint azt valaha is gondoltam volna. A legnagyobb baj azonban mégsem ez, hanem, hogy egyáltalán nem tudom, hol szúrom el folyton. Sergioval, Fernandoval és most Galenoval… Esküszöm, nem tudom.

Bátyám helyett szerencsére Zoey neve villog a képernyőn, így nem habozok tovább, a fülemhez emelem a készüléket. Közben fél szemmel azért még látom, ahogy Casillas int, hogy induljunk a busz felé, így gyorsan a nyomába eredek.

- Miért nem mondtad, hogy összejöttél Ramosszal? – szól bele a telefonba Zoey köszönés nélkül, én pedig hirtelen azt sem tudom, miről beszél.

- Mi? – kérdezek vissza döbbenten. Tényleg fogalmam sincs, miből gondolja ezt éppen most. Hiszen ott volt, mikor a karaoke után megcsókoltam, akkor mégsem bocsátkozott messzemenő következtetésekbe.

- Tudom, hogy vele voltál éjszaka – válaszol. – Mindent el kell mesélned, Lara! – Hangja izgatott és követelőző egyszerre.

- Zo, nem feküdtem le vele – közlöm higgadtan, de barátnőm lelkesedése fikarcnyit sem lankad.

- Hát persze. – Szinte magam előtt látom a perverz vigyort az arcán, ahogy ezt mondja. Tudom, hogy nem hisz nekem.

- Egyébként is, honnan tudsz te erről? – Fogalmam sincs, hogy terjedhetnek ilyen gyorsan az információk. Még csak a szálloda közelében sem volt reggel, mégis mindenről tud.

- Megvannak a forrásaim – nevet. Hát persze. Fernando… Tudhattam volna. Rosszabb, mint azok a pletykás vénasszonyok, akiknek nincs jobb dolguk, mint a szomszédok életével foglalkozni egész nap. – Találkozzunk két óra múlva a szálloda előtt. Mindent tudni akarok!

- Tényleg nem feküdtem le Sergioval – próbálkozom még egyszer tökéletesen feleslegesen, ugyanis Zoey nem reagál, csak elköszön, és bontja a vonalat.

- Remek. Mit kéne tennem, hogy valaki végre higgyen nekem? – morgom már csak úgy magamnak, miközben telefonomat visszasüllyesztem a zsebembe.

- Ha segít, én tudom, hogy nem feküdtél le velem. – Hatalmasat ugrom, ahogy meghallom Sese vidám hangját magam mellett, mire a hátvéd hangos nevetésben tör ki.

- Őszintén? Nem sokat… – felelek végül elmosolyodva, majd felszállok a buszra.

Sosem beszéltem még ilyen sokáig arról, hogy mennyire nem történt semmi. Zoey tényleg minden részletet tudni akart. Milyen érzés volt Sergio mellett ébredni, meg úgy egyáltalán, hogyan kerültem az ő ágyába. A mi múltunkat ismerve mondjuk ez egy egészen jogos kérdés… A válasz azonban talán túl egyszerű. Tegnap este, miután Zoey elutazott a fotózás helyszínére Sergio és Fernando szobájában beszélgettünk, én pedig elaludtam.  Mind tudják, milyen harapós vagyok, ha felkeltenek, így hagytak aludni. Arról azonban, hogy mikor vagy miért bújtunk össze fogalmam sincs. Talán az a múltkori csók mégis nyomot hagyott volna bennünk…?

Épp egy játszótér mellett sétálunk el, miközben Zoey azt ecseteli, hogy ennél egy hangyányit izgalmasabb történetre számított. Folyamatosan fecsegő barátnőm megy tovább, nekem azonban meg kell állnom egy pillanatra. Egy kisfiú játszik a homokozóban, egy testvérpár épp egy labdán civakodik, egy anya pedig mosolyogva figyeli, ahogy gyermeke egyre magasabbra löki magát a hintával. Istenem, hányszor álmodtam arról, hogy a kislányomat hintáztatom… Összeszorul a szívem.

- Jól vagy? – szólal meg halkan. Bólintok. Tényleg nagyon unom már ezt a kérdést. Nincs rá jó válasz. Ha őszinte lennék, összeomlana minden körülöttem, de úgyis mindenki tudja, ha hazudok.

Elég volt! Igaza van Sesének, nem kínozhatom magam ezzel örökké. El kell engednem a múltat. Csak tudnám, hogy kezdjek hozzá…

Már éppen indulnék tovább, mikor az egyik padon egy síró barna hajú lányt látok meg. Néhány lépést tennem kell felé, hogy észreveszem, hogy Lara az. Azonnal tovább kéne mennem. Tudom, hogy ez lenne az egyetlen logikus lépés részemről, én mégis rögtön a pad felé indulok. Zoey ugyan utánam szól, de nem állok meg. Tényleg nem tudom, mi vezérel, nem tudom, miért akarok még mindig segíteni rajta, de így van.

- Lara – szólítom meg, ahogy mellé érek. A lány ijedten kapja fel a fejét, úgy látom, nem számított társaságra. Pláne nem az enyémre. – Mi a baj? – kérdezem. Tapasztalt válaszadó révén nem a „jól vagy?” kérdéssel indítok.

- Semmi – válaszol túl gyorsan. Nem tudom, kit is próbál meg valójában átverni. Engem vagy önmagát. – Csak sétáltam egyet. De már épp indulni akartam vissza – áll fel, és indul is vissza a szálloda felé. Nem állítom meg, felülkerekedik bennem az az érzés, mely szerint ennél többet úgysem tehetek, ráadásul semmi közöm sincsen hozzá, hogy miért sír terhesen, egyedül egy játszótéren, miközben látszólag mindent elért, amit szeretett volna.

- Menjünk, Zoey! – fordulok vissza barátnőm felé, és folytatjuk utunkat eredeti célunk, a kávézó felé, szemem sarkából azonban még látom, ahogy Lara kilép az útra. Nem néz körül, túlságosan feldúlt, hogy ilyesmire figyeljen. Nem törődik semmivel, csak menekülni akar. Lehetőleg minél messzebb. Ismerem ezt az érzést.

És ismerem a következményeit is…

Ijedten kapom felé a fejem, és egy másodperc töredéke alatt hozok döntést. Meg sem fordul a fejemben, hogy egyszerűen csak elsétáljak, őrült módjára rohanni kezdek. Hiába kiabál utánam Zoey, futok tovább. Ezt nem nézhetem végig. Nem megy. Nem tudnék együtt élni a bűntudattal. Éppen időben érkezem. Egyszerűen megragadom Lara vállát, és elrántom az úttestről. Az sofőr dudálni kezd, sőt azt hiszem, még egy sikítást és egy üvöltést is hallok a kocsiból, de a fejem kiürül, gondolataim lelassulnak. Minden lelassul. Úgy tűnik, mintha percek telnének el, míg mi a levegőben vagyunk, pedig tudom jól, csak másodpercekről van szó. Szinte megáll a világ körülöttem. Semmit nem érzek, semmire nem gondolok.

Csupán akkor térnek vissza a fejembe a zajok és a körülöttünk lévő hangzavar, mikor Larával együtt a betonnak csapódom. Érzékszerveim ismét működésbe lépnek, újra érzem a fájdalmat, érzem, hogy borzasztó rosszul estem, és érzem, ahogy Lara teljes súlya rám nehezedik.

Mozdulni sem tudok.

Larát elviszi a mentő. Engem is vinnének, de nem akarom, hogy a bátyám egy telefonáló orvostól tudja meg, hogy a gyermeke és a barátnője veszélyben lehetnek. Ezt tőlem kell hallania. Bármi is történt kettőnk között, nem hagyhatom egyedül éppen most. Egy dologban igaza volt. Nem tudom, mi mindent tett értem az utóbbi időben, úgyhogy ennyivel igazán tartozom neki.

- Gale itt van? – rontok be Zoeyval a nyomomban Fernando és Sergio szobájába mindenféle előzetes jelzés nélkül. Választ sem várok, azonnal unokatestvérem lakrészébe sietek. A szobába lépve azonban elmúlik a magabiztosságom.

Nem tudom, mit kellene mondanom, pedig Fernando és Galeno is engem bámul, és egyáltalán nem értik, mi történik.

- Lara kórházban van – mondom ki végül. Bármennyire haragszom is rájuk, ezt nem akartam. Egyáltalán nem. Bemegyek vele a kórházba. Nem akarom, hogy egyedül legyen, nem akarom, hogy aggódnia kelljen a gyermekéért. Az pedig, hogy elveszítse… Inkább bele sem gondolok.

Legnagyobb meglepetésemre Galeno válasza azonban egyáltalán nem az aggodalom. Ő dühös. Mégpedig egyes egyedül rám.

- Mi az istent műveltél vele? – esik nekem azonnal. Nem hiszem el. A mai napom már sokadszor nem hiszem el, amit a bátyám nekem mond. Komolyan…? Komolyan ennyire aljasnak gondol? Tényleg azt hiszi, hogy bántanám a terhes barátnőjét?

Azt hittem ismer. Azt hittem, szeret. Azt hittem, bízik bennem.

- Én? – nyögöm döbbenetemben. Másodpercek kellenek, hogy össze tudjam szedni gondolataimat. Erre tényleg nem számítottam. – Te komplett hülye vagy. Tudod mit, Galeno? Tényleg menj a pokolba!

Nem mondok mást, hátat fordítok, és kirohanok a szobából. Könnyek mardossák a tokomat. Elegem van. Bátyám ezúttal tényleg túllőtt a célon. Bármit tehetek, akkor is úgy látja a helyzetet, ahogy akarja. Nem hisz nekem többé. Csak épp azt nem tudom, miért.

- Muszáj ekkora seggfejnek lenned? – hallom még az ajtó becsapódása előtt Zoey üvöltözését. – Esküszöm, ha visszalököd a szakadékba, saját kezemmel fojtalak meg, te idióta!

Tudom, hogy helyettem vitatkozik, és az én csatámat vívja meg éppen, de már egyszerűen belefáradtam ebbe. Nem akarok állandó harcban állni sem Galenoval, sem pedig Fernandoval. Ők a bátyáim. Legalábbis valaha tényleg azok voltak…

Szánalmasan festhetek. Felhúzott térdekkel, hátamat a falnak vetve ülök az ágy mellett a földön, és sírok. Sírok, akár egy kisgyerek. Elég volt. Ezúttal tényleg elég volt. Mindent megtettem, hogy megfeleljek, mindent elkövettem, hogy legalább töredékét meghálálhassam mindannak, amit Galenonak köszönhetek. De így nem megy. Tényleg nem.

Rövid kopogást követően Fernando lép a szobába. Rá nem számítottam. Azt hittem, Zoey vagy Sergio fognak utánam jönni, Nando eszembe sem jutott. Bőven eleget vitáztunk már.

- Ha veszekedni akarsz, akkor kérlek, inkább bele se kezdj. – Nem tudom, vajon mennyit értett ebből unokabátyám, hangom ugyanis borzasztó rekedt, a sírástól pedig teljesen eltorzult.

- Zoey mindent elmondott – ül le mellém Nando a padlóra. Nem vár választ, folytatja. – Ugye tudod, hogy Gale a hülye, és nem te?

- Ha egy hónap alatt két rokonom is azt állítja, hogy miattam ment tönkre az élete, akkor talán… talán lehet benne valami – szipogom. Nem vettem magamra, mikor Fernando néhány hete azt mondta, az én hibám, hogy nem megy neki a játék. Sőt, biztos voltam benne, hogy csak engem hibáztat, amiért elvesztette a hitét. Mert így könnyebb neki. Így nem kell szembenéznie a saját démonaival. De Galeno szavai túlságosan szíven ütöttek ahhoz, hogy józanul tudjak gondolkodni. Hiszek neki. Elhiszem, hogy én tehetek mindenről.

- Húgi, kérlek. Kiábrándultam és belefásultam az életembe, de ez egyáltalán nem a te hibád. Igazad volt, már nem látom azt ebben a világban, amit gyerekkorunkban. Ez már csak egy munka. Egy munka, amit el kell végeznem, még akkor is, ha úgy ébredek, hogy labdához sem akarok érni.

Elkerekedett szemmel bámulok unokabátyámra. Alig hiszem el, hogy emlékszik. Nyolc-kilenc éves lehettem, mikor tettünk egy fogadalmat. Mindketten megígértük, hogy azt fogjuk csinálni, amit az álmaink súgnak. Azt mondtuk, hogy amint munkának tekintjük a hivatásunkat, feladjuk, és Nando akkor azt állította, élete hátralévő részében minden egyes nap úgy fog felébredni, hogy focizni akar. Mert ez az élete. Mert mást el sem tud képzelni.

- Nem tetted tönkre az életemet. Egyáltalán nem. De te voltál az egyetlen, aki a szemembe mondta, hogy megváltoztam. Valakit hibáztatnom kellett. Kellett egy bűnbak. Mert nem fásulhattam bele valamibe, amit ennyire szeretek. Nem fogadhattam el, hogy ez megtörtént velem.

Fernando barna szemeiben őszinteséget látok. De látnom sem kell, tudom, hogy igazat mond. Csak épp ennyi év után… Már nem is reménykedtem benne, hogy valaha ugyanannak az egyszerű srácnak fogom látni, mint mikor Liverpoolba igazolt.

- Kérlek, bocsáss meg nekem, Húgi. Engedd, hogy melletted legyen. Engedd, hogy segítsek. – Nando mintha az életéért könyörögne. Arcán nyomokban látom a huszonnyolc éves, felnőtt férfi vonásait, de szemei éppen ugyanolyanok, mint mikor tíz évvel ezelőtt azt kérte, ne felejtsem el ott, Nagy-Britanniában.

Újabb könnyek mardossák torkomat. Érzem, hogy hamarosan újabb érzelmi hullám tör a felszínre.  De már nem bánom. Egyáltalán nem. Mert már nem kell visszatartanom, nem kell elhitetnem vele, hogy nem érdekel. Mert igenis érdekel, mindig is érdekelt. És mindig fájt, és mindig hiányzott. De túl makacs voltam, hogy ezt az orrára kössem azok után, amiket a fejemhez vágott.

Fernando magához húz, én azonban még néhány pillanatig ellenállok, hogy a szemébe nézhessek.

- Segíts! – suttogom rekedtem. – Segíts… – ismétlem meg, majd hozzá bújok, a mellkasára hajtom a fejem, és szabad utat engedek könnyeimnek. Ironikus. Reggel még azt hittem, Fernando az kettőnk közül, aki segítségre szorul. De talán mindketten elesettek vagyunk. Talán nem is egyikünk kell a másiknak, sokkal inkább egymásnak kellünk. Talán mindvégig csak egymásra lett volna szükségünk.

Hatalmába kerít egy furcsa, kettős érzés. Egyszerre vagyok boldog és szomorú, nyugodt és ideges, bizakodó és elkeseredett. Végre visszakaptam a bátyámat. Mindenestül, éppen úgy, ahogyan évekkel ezelőtt elengedtem. De talán a másik bátyám elvesztése túl nagy ár volt ezért...