Way Back Into Life - 3. fejezet

Sziasztok!

Először is nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem sikerült múlthéten feltölteni a részt, de szörnyű hetem volt. Nem szeretnék nagyon belemenni, de most elsősorban az egyetemmel kellett foglalkoznom. Igazából azt hiszem, ennek is köszönhető, hogy ezt a fejezetet nem sikerült olyan jól megírnom, mint amennyire szerettem volna. Azért remélem, így is tetszeni fog :)
És nagyon köszönöm a visszajelzéseket! :):) Nagyon jól esik, hogy tetszett, amit írtam!
Jó olvasást!

Puszi

-.-.-.-

3. Egyedül

Csalódott vagyok. És dühös. Szörnyű, hogy ezt mondom, de szinte megkönnyebbültem, mikor néhány másodperce a játékvezető lefújta a mérkőzést. Alig két órával ezelőtt még izgatottan vártam, hogy végre a mi csapatunk számára is megkezdődjön az Európa Bajnokság. A miénk. A spanyoloké. Mert élhetek akármilyen régóta is Angliában, a szívem még mindig visszahúz abba az elképesztően őrült, de mindig jókedvű országba.

Egyáltalán nem erre számítottam. Nem tudom, talán túl sokat vártam a C csoport első találkozójától. De azt hiszem, nem vagyok vele egyedül. Kevesen gondolták volna néhány órával ezelőtt, hogy az EB és VB győztes spanyol együttes egyszerűen nem bír el az olaszokkal.

A mérkőzés előtt a címvédő csapat tagjai még meglepően nyugodtan álltak a játékos kijáróban. Magabiztosak voltak. Magabiztosak, még akkor is, ha del Bosque azt nyilatkozta, tudják, hogy erős ellenfél vár rájuk.

A találkozó az önbizalom jegyében kezdődött. A spanyol együttes jóval több támadást indított. Az olaszok inkább a védekezéssel voltak elfoglalva, igaz, nemigen volt más lehetőségük. Fàbregas, Xavi és Iniesta előtt is nyíltak lehetőségek, de sajnos egyiket sem sikerült kihasználni. Húsz perc elteltével azonban történt valami. Az olasz együttes felvette a mérkőzés ritmusát, több gólszerzési lehetőséggel is meglepték a spanyolokat, akik olyannyira megilletődtek, hogy a komplett védelem feladatainak ellátását egyedül Casillasra bízták. Azt hiszem, csakis a kapuson múlt, hogy Olaszország nem szerezte meg a vezetést.

Az első félidő gól nélküli döntetlenje után bizakodva fordultam ismét a pálya felé. Reméltem, a szünet jót tett a játékosoknak, és del Bosque össze tudta rázni a fiúkat. De nem sok minden változott. Balotelli fenyegető támadásai ellenére sem voltak felkészülve arra, hogy hátrányba kerülhetnek. Láttam a döbbenetet a játékosok arcán, mikor a még csak négy perce pályán lévő Di Natale lövése végül a kapuban kötött ki. Bár Silva beadását követően Fàbregas szinte azonnal egyenlített, még mindig nem érezték úgy, hogy össze kell szedniük magukat. Sorra szórakozták el a jobbnál-jobb helyzeteket.

Szétestek. A szemem láttára hullott darabjaira először a védelem, később pedig a támadás is. De legalább a játékvezető nem unatkozott… Húsz perc alatt kiosztott hat sárgalapot. Igazán kár, hogy a meccs eredményét ez már egyáltalán nem befolyásolta. 1-1. Ez a vége.

Idegesen toporgok alig egy méterre a pályától. Biztos vagyok benne, hogy több kilométert sétáltam fel-alá az elmúlt néhány percben. Ezerszer képzeltem már el, milyen lesz ennyi év után találkozni Nandoval, mégsem éreztem magam felkészültnek.

Azt gondoltam, mikor sétál le a pályáról, észrevesz, megölel, és a fülembe súgja, hogy sajnálja. Ostoba gondolat. Ilyen nyálas jelenet csak a filmekben és a mesékben fordulhat elő. És az élet sajnos egyáltalán nem egy tündérmese… Unokatestvérem úgy rohan el mellettem, hogy még csak rám sem néz. Látom mozdulatain, milyen dühös. Magára és az edzőre. Biztos vagyok benne, hogy kezdő szeretett volna lenni. Talán azt gondolja, ha kezdőként léphetett volna pályára, többet tudott volna nyújtani. Talán csak bántja, hogy nem sikerült gól lőnie. Időm sincs végiggondolni, szinte azonnal eltűnik az öltöző ajtaja mögött.

Annyira elkalandozom, hogy észre sem veszem, Galeno máris végzett első interjúalanyával. Csupán nevem említésére emelem le tekintetem a folyosóról, melyen nemrégiben még Fernando robogott végig.

Iker Casillas. Az egyetlen a csapatból, akivel szinte végig tartottam a kapcsolatot. Persze nem napi szinten, de havonta egyszer szinte biztosan kerestük egymást. Ez az utóbbi időben nem is volt igazán nehéz. Mióta a barátnője, Sara a futball világában dolgozik, többször is találkoztunk már Angliában. Imádom a srácot. A leghiggadtabb ember, akivel valaha találkoztam. Mindig tudja, mit kell mondani, mindig mindent a lehető legalaposabban átgondol, és a legjobb barát, akit csak kívánhat az ember. Ő az, akiről tudod, hogy sosem hagy cserben.

Furcsa, milyen könnyen megbízom benne. De, azt hiszem, ha valaki, akkor Iker igazán rászolgált. Mindig ráérez, ha valami nem stimmel, vagy el akarok titkolni valamit. Ő az egyetlen, akinek mindent elmondtam. És ő egyetlen szó nélkül Angliába repült segíteni, amikor csak tehette. Soha nem ítélt el, soha nem vádolt, még akkor sem, mikor igazán megérdemeltem volna egy alapos fejmosást. Fogalma sincs róla, hogy mennyi mindent köszönhetek neki! Sosem fogom tudni eléggé meghálálni…

- Örülök, hogy itt vagy – ölel meg bágyadt mosollyal a kapus. Látom rajta, hogy egyáltalán nem boldog.

- Nem te tehetsz róla – közlöm vele azonnal. Mert tudom, hogy ez jár a fejében. Minden alkalommal, ha gólt kap, ugyanezzel a gondolattal ostorozza magát. Csapatkapitányként a társai minden elhibázott helyzetéért, kapusként pedig minden kapott gólért felelősnek érzi magát.

Nem válaszol, megrántja a vállát. Tudom, mondhatok bármit, úgysem hisz nekem. Majd talán Sarának sikerül…

- Találkoztál már Fernandoval? – tereli el a szót.

- Gyorsan elrohant. Esélyem sem volt. – Igazán meg sem lepődtem. Az utóbbi pár évben ez már a szokásává vált. Olyannyira lefoglalják a problémák, hogy a világ, amely körülveszi, háttérbe szorul. Mindegy… Eleget veszekedtünk már emiatt.

- Na, gyere! – karolja át a vállam a kapus, és a folyosó felé kezd terelgetni.

Gale éppen az olasz szövetségi kapitányt igyekszik szóra bírni, így csak elpantomimezem neki, hogy az öltözőben leszek. De nem vagyok igazán tehetséges… Fogalmam sincs, mennyit érthet meg belőle.

A szívem a torkomban dobog, mikor tétován megállok a keresett ajtó előtt. Furcsa. Évekkel ezelőtt úgy jártam ki-be a spanyolok öltözőjébe, hogy egy csepp idegesség sem volt bennem. Mintha otthon lettem volna. Most mégis olyan ideges vagyok, hogy remek mind a két kezem.

Bár próbálom nem mutatni, mit érzek, Iker átlát rajtam… Tudja, megfordult a fejemben a megfutamodás, így egy pillanatra sem ereszti el a vállamat.

- Mondd, mégis mitől félsz, Lara? – hallom a meglepett, mély hangot magam mellől.

A kérdés jogos. Én magam sem tudom, mi az, amitől valójában tartok. Hiszen, az nem létezik, hogy Nando ennyi idő utána is haragudjon rám…! Még akkor sem, ha legutóbbi beszélgetésünkkor csúnyán összevesztünk. Néhány éve olyan hülyeségeket vágtunk egymást fejéhez, aminek a felét sem gondoltuk komolyan. Még akkor sem, ha a vita kiváltó oka egy nagyon is valós probléma volt.

- Bemenjek előbb én? – mosolyog rám elnézően Iker. Eltekint attól, hogy még az előző kérdésre sem kapott választ. Tudja, valószínűleg már nem is fog.

Ezúttal sem tudok felelni. Félek, a hangom elcsuklana. Így egyetlen bólintással jelzem, hogy igazán nagyon hálás lennék érte.

- Nyugalom, Kislány – szorítja meg a kezem a kapus, majd egyetlen határozott mozdulattal benyit.

Régen nagyon utáltam, ha így hívott. Nem akartam, hogy kislánynak tartsanak. Főként, mivel egy idő utána a csapat többi tagja is rászokott erre a névre. Még Ramos is. Arra pedig végképp nem vágytam, hogy az ő szemében is örökké gyerek maradjak. Azt akartam, hogy igenis nőként tekintsen rám.

Minél előbb fel akartam nőni. Ha tudtam volna, hogy ez ilyen fájdalmas, sosem sürgettem volna ennyire. Ma már sokkal szívesebben lennék az a kislány, aki tizenöt évesen voltam…

- Hoztam egy elveszett báránykát. – Nem is kell odanéznem, hogy tudjam, Casillas mosolyog.

A mondat hallatára szinte minden szempár a helyiségben rám szegeződik. Zavarban vagyok. Sosem szerettem különösebben a társaság középpontjában állni.

Ahogy látom, nem sokan hiányoznak. Fàbregast valószínűleg még a bátyám tartja fel, Xavi, Raúl, Arbeloa és Iniesta pedig minden bizonnyal még a pályán beszélgetnek. És Nando… Ő dühében biztosan azonnal elment zuhanyozni. Már gyerekkorában is mindig ezt csinálta, ha nem úgy sikerült egy meccs, ahogyan szerette volna. Amíg folyt a víz, valahogy megnyugodott. Azt hiszem, ezt a képességet azért fejlesztette ki, hogy másokat ne kelljen a haragjával terhelnie.

De nincs sok időm ezen gondolkozni, nemsoká ölelések, puszik és bemutatkozások tengerében találom magam. Ez utóbbiból pedig aztán egyáltalán nincs hiány. Hiába, sok az új játékos 2006 óta… És persze a régiek egy részének is magyarázatra van szüksége kilétemet illetően.

A csapat feléig sem jutok, mikor valaki nemes egyszerűséggel elragad a többiektől. Felocsúdni sincs időm, máris a levegőben találom magam.

- A tékozló lány visszatért – szorít magához a sérülése miatt a csapatból kimaradó Villa.

Egykor vele is egészen jól kijöttem. Ramoshoz hasonlóan, 2005-ben ő is új volt a válogatottban.  És Daviddal aztán igazán nem nehéz jóban lenni. Még akkor sem, ha majdnem tíz évvel idősebb nálam. Szerettem vele lógni és beszélgetni. Nem mintha olyan világmegváltó gondolataink lettek volna, de mindig jó kedvem volt, ha együtt voltunk. Más volt, mint Nando vagy Galeno, mégis kicsit, mintha a húgává fogadott volna.

Csak most jövök rá, milyen nagyon régen nem találkoztunk. De úgy látom, sármos vigyora mit sem változott azóta. Nem hiába tartozott valaha ő is az ügyeletes nőcsábászok közé…

Ez a gondolat is félbe marad. A fürdő ajtaján ugyanis éppen az alsógatyában a haját törölgető Torres lép ki. Ahogy meglát, döbbenetében még a mozdulatot is megállítja, így kezében törülközővel, magasba emelt karokkal mered rám hatalmas, barna szemeivel. Hogy őszinte legyek, elég nevetségesen fest… Mégsem nevetek. Ezúttal nem.

- Lara – nyögi ki a nevemet szinte teljes sokkban.

- Nando – felelek egy csepp iróniával a hangomban, mire észbe kap. Azonnal a többi holmijához hajítja a kezében lévő textildarabot, és néhány lépéssel előttem terem.

- Tényleg te vagy az – állapítja meg nagyon okosan, majd egyszerűen megölel. Nem foglalkozom vele, hogy alig van rajta ruha, úgy simulok hozzá, mint, akinek az élete függ tőle. Fernando ölelésében újra gyereknek érzem magam. Ismét az a kislány lehetek, aki ötévesen lehorzsolta mind a két térdét, és azonnal az unokatestvére karjaiba szaladt.

Hatalmas kő esik le a szívemről. Minden kétségem elszáll a megbocsátást illetően. Talán túl hamar nyugodok meg. Talán tudnom kellene, hogy ezzel még semmit nem oldottunk meg. De nem érdekel… Itt és most egyáltalán semmi nem érdekel.

Csupán akkor lépek egy kicsit hátrébb, mikor Villa hangos röhögésben tör ki mellettünk.

- Mi az? – kérdezem a csatártól.

- Láttad volna Arbeloa arcát…! – válaszolja, de a nevetéstől alig értem, mit mond. Esküszöm, ez az ember rosszabb, mint egy óvodás… Bár a felesége már bőven terhes volt, mikor megismerkedtünk, mégsem tudom elképzelni Davidot apának. Még ő maga sem nőtt fel egészen!

Azt pedig egyáltalán nem csodálom, hogy Álvaro meglepődött. Hiszen nem minden nap megy be az ember arra az öltözőbe, hogy az egyik csapattársa mindenki szemem láttára, alsónadrágban ölelget egy lányt, aki egyáltalán még csak nem is hasonlít a feleségére. Azt hiszem, a helyében, én is igencsak ostoba fejet vágtam volna…

- Torres húga – világosítja fel helyettem Ramos, aki időközben szintén valahogy mellém keveredik, megölel, és a fülembe súgja, örül, hogy ismét a pálya szélén láthatott, mint oly sok évvel ezelőtt. Ahogy ajkai a fülemet súrolják, kiráz a hideg, és nagyot dobban a szívem. Megrémülök saját reakciómtól, ijedten teszek néhány lépést hátra. Nem akarok érzéseket táplálni Sergio iránt. Egyáltalán senki iránt sem akarok érzéseket táplálni!

Pedig olyan jól éreztem magam vele tegnap este…! Úgy beszélgettünk, mintha mi sem történt volna, mintha nem hagytunk volna ki majdnem hat évet. Pedig nagyon is sokat változtunk azóta. Talán felnőttünk. Talán komolyabbak is lettünk. Nehezemre esik kimondani, de Sese igenis hiányzott. Még akkor is, ha egykor minden tőlem telhetőt megtettem, hogy még az emlékét is töröljem az életemből.

Úgy döntök, del Bosque érkezése az öltözőbe, elég indok arra, hogy távozzak, és inkább Galenoval várjam meg a fiúkat a folyosón. Azt hiszem, a srácok éppen most kapják meg a magukét a meccsen nyújtott teljesítményük miatt. Nem mintha nem érdemelnének meg egy fejmosást, de most semmi pénzért nem lennék a helyükben, az biztos…

Percekig állunk csendben. Bátyám nem kérdez, én pedig nem beszélek. Gondolatok ezre kavarog a fejemben. Nyugodtabb vagyok, mégis ott motoszkál bennem a kisördög, hogy valami nem stimmel. A szőnyeg alá söpörhetem az egész múltamat, de ettől még nem tudom meg nem történtté tenni. A félelem egyetlen halovány szikrája még mindig ott kísért.

Idegességem csak fokozódik, mikor alig egy órával később a szálloda előtt állva várunk egy csapat spanyol focistára. Minden rossz teljesítmény ellenére a szövetségi kapitánytól mégis kimenőt kaptak éjfélig. Természetesen bulival összekötött csapatépítés volt a tervük. És Fernando ragaszkodott hozzá, hogy mi is csatlakozzunk. Pedig igazán nem sok kedvem volt hozzá. De olyan nagyon szerette volna, hogy beszélgessünk, beszéljük meg, mi történt, hogy végül belementem. Nem volt életem legjobb döntése…

Galen persze nem engedett volna el egyedül. Már az is óriási csoda, hogy azóta sem tett egyetlen megjegyezést sem a „szabad estémről”. Fogalmam sincs, hogyan tudta megállni, hogy ne kezdjen azonnal faggatózni. Mindenesetre örültem a fejleménynek, így eszemben sem volt az okát keresni.

Látom, ahogy bátyám arca megrándul, mikor megérkeznek végre a többiek, és Sese szinte azonnal megölel. Kapok két puszit, majd a hátvéd a kezét nyújtja Galennek. De ő nem fogadja el azonnal. Vonakodik. Azt hiszem, úgy érzi, ha megteszi, azzal azt üzeni Ramosnak, hogy megbocsátott, pedig valójában ettől még nagyon távol áll. Másodpercekig tartó szempárbajt követően végül mégis megszorítja Sergio kezét, de jól látszik arcán, egyáltalán nem szívesen teszi. Ha szemmel gyilkolni lehetne…

A feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Nando egész úton Galenoval beszélget. Amennyire hallom, többnyire rólam. Gale nem mond neki semmi konkrétat, mégis elárulva érzem magam. Nem akarom mindenkinek kiteregetni a magánügyeimet. És Fernando lehet bármennyire is a rokonom, évek óta nem beszéltünk. Egyáltalán semmi, de tényleg, semmi köze nincs ahhoz, amin keresztül mentem. Mégsem szólok semmit. Csupán a mellettem sétáló Iker látja, mennyire bánt az egész. Egy ügyes mozdulattal magához von, és puszit nyom a homlokomra. Bágyadt mosolyt eresztek meg felé. Nagyon jól esik a tudat, hogy van, aki tényleg mellettem áll.

Ahogy a keresett klubhoz érünk, a kapus és én azonnal a pult felé vesszük az irányt, míg a többiek ülőhelyet keresnek. Egyáltalán nem bírom jól az alkoholt, mégis úgy érzem, innom kell, hogy túléljem ezt az estét. Casillas meghív egy tequilára, majd egy sört nyom a kezembe, és int, hogy menjünk vissza a többiekhez.

Sergio hű önmagához, mire megtaláljuk őket, már régen a táncparkett közepén van. Természetesen Daviddal együtt. Ha valakire ezt lehet mondani, hát akkor ők igazán tehetségtelenek. Úgy ugrálnak, mint két komplett idióta. Kész szerencse, hogy a foci jobban megy nekik… Figyelmemet olyannyira leköti a két majom bohóckodása, hogy meg se hallom Galeno szólongatását.

- Jól vagy? – kérdezi megérintve a vállamat, mire végre felkapom a fejem. Szinte azonnal jönne a válasz, hogy miért ne lennék, mikor új dal szólal meg. Nem mozdulok. Még levegőt venni is elfelejtek. Nem akarom hallani! Lábaim szinte maguktól visznek a bejárathoz. Menekülök. Újra elmenekülök.

Tudom, hogy nem értik. Egyikük sem érti. Érzem a hátamba fúródó tekinteteket, de nem foglalkozom vele. Galen a nevemet üvölti, de eszemben sincs megállni. Ezúttal még az sem zavar, hogy hihetetlen sebességgel kerülök a társaság középpontjába. Csak nem akarom hallani.

- Mi történt? – ragadja meg a karomat egy férfikéz. Mintha égetne, olyan gyorsan rántom ki kezem a szorításból. Azt hiszem, éget is Sergio minden egyes érintése.

- Én nem… – Nem tudok válaszolni. Nem tudom, mit mondjak. Aggodalom csillog barna szemeiben. De képtelen vagyok válaszolni. – Nekem most… – Nem fejezem be. Azt hiszem, nem is tudnám. Mintha a fülemben szólna az ismerős dallam. Semmi másra nem tudok figyelni. Muszáj szabadulnom innen! Nem figyelek tovább, szó szerint kirohanok az épületből. Nem nézem, hogy Ramos jön-e utánam, azzal sem foglalkozom, hogy szemem sarkából látom, ahogy Gale és Nando egyre közeledik.

Pillanatok alatt az utcán találom magam. A kelleténél jóval szaporábban kapkodom a levegőt, ám mielőtt megpróbálhatnék megnyugodni, Sese egyszerűen megölel. Hadakozom, megpróbálom ellökni magam, de sokkal erősebb nálam. Szorosan tart, eszében sincs elengedni. Még akkor sem, mikor bátyám és Fernando mellé lép, és Galeno szabályosan ráparancsol, hogy hagyjon békén. Csak akkor lazítja el karjait, és lép egy lépés hátra, mikor légzésem és pulzusom nyugodtabbá válik.

Látom a szemében a kérdéseket. Tudom, hogy válaszra vár, de képtelen vagyok megadni neki. Csak bámulok rá, és remélem, megérti, mire gondolok, mikor csupán annyit mondok, köszönöm. Még ha nem is érti meg, egy aprót bólint, és biztató mosolyt küld felém.

- Ha valamikor el szeretnéd mondani… – Félbehagyja a mondatot. Tudja, hogy értem. Még akkor is hálás vagyok a gesztusért, ha látom, hogy bátyám egyáltalán nincsen elragadtatva tőle. – Bent leszek – teszi még hozzá, majd némán elsétál Galen és Nando mellett, majd eltűnik az ajtó mögött.

- Mi a fene történt veled, Lara? – kérdezi a szőke csatár, mikor végre hajlandó vagyok rá emelni tekintetem. – Megváltoztál – közli. Ezt nem kellett volna mondania. Minden elfojtott indulat egy pillanat alatt a felszínre kerül. Reméltem, hogy az öltözőben sikerült lezárnom életem ezen periódusát, de nem vagyok megfelelő idegállapotban, azt hiszem.

- Persze, hogy megváltoztam. Évek óta nem láttál. Nem voltál mellettem, Nando! – vágom a képébe. – El voltál foglalva a saját kis világoddal, és egyáltalán nem érdekelt, hogy az enyém közben szétesik. Igen, megváltoztam, Fernando. Fogalmad sincs, mennyire…

Nem várom meg, hogy válaszoljon. Ramoshoz hasonlóan, hamarosan utánam is már csak a csukott ajtót láthatják. Dühös vagyok. Dühös és csalódott. Egyáltalán nem érzem jogosnak a számonkérést. Tőle nem. Egyszer sem hívott fel, nem számíthattam rá, pedig életem legnehezebb időszakán vagyok túl.

Talán még túl sem vagyok rajta igazán. Hosszú ideje próbálok erősnek tűnni. Talán túl hosszú ideje. Most először érzem, Galenonak igaza volt. Beszélnem kéne valakivel. Valakivel, aki nem ismer annyira, mint ő vagy Iker. Valakivel, akivel őszinte tudnék lenni. Mert így nem élhetek tovább. Annyi fájdalom és harag kavarog bennem, amit így már nem tudok elviselni. Így. Egyedül…