Way Back Into Life - Prológus

    - Muszáj beszélned valakivel! – hallottam kiabálást a szobám ajtaja elől. Válaszképp bekapcsoltam a zenét, és kellőképp felhangosítottam, hogy esélyem se legyen meghallani jóakaróim tanácsait. Elegem volt belőlük. Halálosan untam, hogy mindenki mag akarja mondani, hogy mi a jó nekem. Mintha bármelyikük is el tudná képzelni, hogy érzem magam…
    Az ajtó kivágódott, Galeno robogott be rajta, és azzal a lendülettel ki is rántotta a hifi csatlakozóját a konnektorból. Néma csend volt néhány másodpercig.
    Megdöbbentem. Kettőnk közül mindig ő volt a nyugodtabb. Most mégis egyszerre láttam szörnyű dühöt és félelmet a szemében.
    - Hagyjatok már békén! – üvöltöttem, ahogy csak bírtam. Hetek óta tűrtem, hetek óta nem mutattam egyiküknek sem, milyen dühös vagyok. Pedig az voltam… és elég volt. Nem tudtam visszafogni magam, egyszerűen minden fájdalmam a felszínre tört. Semmi kedvem nem volt beszélgetni. Igazság szerint, ha tehettem volna, soha többé nem szólalok meg. De sajnos erre nem volt lehetőségem. Így egy ideig csak csendesen tűrtem, hogy ide-oda küldjenek. Egyetlen szavam sem volt, mikor fizikoterápiára vagy gyógytornára kellett mennem, de ez már sok volt.
    - Nem foglak békén hagyni! – felelt immár tökéletesen higgadtan Galeno. – Utálhatsz, ahogy csak akarsz, de nem fogom végignézni, hogy tönkremész. Igazad van, fogalmunk sincs róla, hogy mi érzel. De nem is engeded, hogy megértsük. Bezárkózhatsz, és ellökhetsz magadtól mindenkit. De én nem megyek sehova.