I Hate Myself for Loving You - 2. fejezet

Üdv, Kedves Olvasó! :)

Örömmel tudatom, hogy tényleg visszatérek a blogok világába. A történetet továbbra is Dorkának ajánlom, de Nominak üzenném innen, az íróasztalom székéről, hogy bár csak rövid időre, de Cris is felbukkan a fejezetben, és tervezek neki nagyobb szerepet adni :)
Véleményeket szívesen fogadok! :)

*.*.*.*

2. Visszajönni

Őrült gyorsan eltelt ez a másfél hét. A nyugodt, rejtőzködő életem háziasszonyként, melybe az elmúlt fél év alatt, mióta itt élek Ikerrel, alaposan beleszoktam, véget ért azzal az e-maillel. Egyszerűen nem tudtam elaludni aznap éjjel. Kint ültem a hálószoba erkélyén, és bámultam a nyugodt utcát. Gondolkoztam. Nem akartam visszatérni a Real Madridhoz, sőt, egy másik országba menekültem, hogy még a kísértés legapróbb szikráját is elkerüljem. Most mégis ott ültem, és a szívem mélyén nagyon is jól tudtam, hogy valójában piszkosul hiányzik az egész. A stadion, a szurkolók, a játékosok, az a boldog nyugalom, mikor eléred az álmaidat. Mert soha nem felejtem el, milyen érzés pályára lépni, mikor több tízezer szurkoló kántálja a nevedet a stadionban, és több millió néző a TV-k előtt van lélekben veled ott abban a pillanatban. Rá kellett jönnöm, hogy valójában sosem akartam abbahagyni a focit, de akkor, évekkel ezelőtt úgy éreztem, nincs választásom. Ezúttal viszont volt. Én dönthettem. És döntöttem is.

Azóta a bizonyos edzés óta mindössze egyszer tettem be a lábam a Bernabéu területére, és akkor is nagyon figyeltem, hogy véletlenül se fussak össze senkivel. Egyenesen az elnök irodájában mentem, és kitérő nélkül, a hátsó kijáraton át távoztam. Végül elfogadtam az állást, segédedző leszek. Az ok pedig igencsak egyszerű: valójában ezt akarom. A stadiont, a közönséget, a focit, a Real Madridot. Bármennyire próbáltam is távol tartani magam a régi életemtől, Iker mellett be kellett látnom, erre nincs igazán lehetőségem, és azt hiszem, a szívem mélyén nem is akarom, hogy legyen. Nem játszom többé, ezt megfogadtam, és nem is kívánok változtatni rajta, de megtanultam, hogy nem zárhatok ki mindent. Még ha nem is voltam kint soha, Iker minden egyes meccsét élőben néztem a TV képernyőjén keresztül, és pontosan annyira izgultam, mint mikor én magam is pályára léptem. Sokat gondolkoztam ezen, és azt hiszem, Pérez ajánlata – még ha biztos is vagyok benne, hogy Iker keze benne van a dologban – valamiféle jel volt, hogy készen állok továbblépni, és ezúttal tényleg visszajönni Madridba. Egyszerűen nem mondhattam nemet.

Pérez azt mondta, a játékosok Iker kivételével semmit sem tudnak arról, hogy felkértek segédedzőnek, és ha én úgy szeretném, nem is fogják megtudni Ancelotti érkezéséig. Naná, hogy így szerettem volna! Hiszen néhány nappal ezelőtt még azt is titkoltam előlük, hogy újra Madridban élek, mert nem akartam szembe kerülni a régi csapattársaimmal és azzal a milliónyi kérdéssel, melyre egyszerűen nem tudom a választ. Még akkor sem, ha tudom, hogy a négy évvel ezelőtti csapat, amely az emlékeimben él, gyakorlatilag már nem létezik.

Mikor abbahagytam a focit, mikor elhagytam Madridot, még Raúl volt a csapatkapitány és Manuel Pellegrini az edző. Még a két holland, van der Vaart és van Nistelrooy is a csapatot erősítette és a házi gólkirály nem Cristiano Ronaldo, hanem Higuaín volt, aki azóta persze már Nápolyban játszik. Sok minden megváltozott, és szeretem azt hinni, hogy én is ezek közé a változások közé tartozom. Négy év hosszú idő, azt hiszem, sokkal érettebb és jobb ember lettem azóta. De sokáig úgy éreztem, egy élet is kevés lenne, hogy elég erős legyek újra belenézni abba a barna szempárba, akinek tulajdonosa viszont egy tapodtat sem mozdult Madridból. Nem akartam látni, hogy ő nyert, még ha tudtam is, hogy így van. Féltem, hogy ha visszajövök, ő újra az életem részévé válik, én pedig visszaváltozom azzá a lánnyá, aki elől olyan kitartóan menekülni próbáltam.

Még mindig próbálok. Még mindig ettől félek.

Görcsben álló gyomorral, gombóccal a torkomban, sietve kapom fel a táskámat, majd a slusszkulcsot a cipős szekrény tetejéről, és rohanok le a garázsba. Késében vagyok, pedig ez még csak az első hivatalos munkanapom. Remekül kezdődik…

Egy olyan ember házába készülök, akivel egykor majdnem öt szezont lehúztunk csapattársakként, azért, hogy Pérez hivatalosan is bejelentse a csapat tagjainak, kik lesznek az edzők, a masszőrök, a gyúrók és egyéb stábtagok. A Real Madridnál ugyanis hagyomány, hogy a szezon első edzése előtti este évadnyitó beszélgetést tartanak valamelyik játékos otthonában. Ez amellett, hogy a stáb új tagjai megismerhetik a csapatot, lehetőséget ad az új játékosoknak is a beilleszkedésre. A részvétel éppen ezért természetesen kötelező, még akkor is, ha az este végére inkább házibulizó fiatalokra emlékeztet a társaság, mintsem profi futballistákra. Tehát mindenki ott lesz. Mindenki, akitől rettegek.

Többnyire mire az edzőstáb megérkezik, már a csapat összes tagja jelen van, akárcsak Pérez, aki hivatalosan is megnyitja az új szezont, és elmondja, mit vár ettől az évtől. Ám mivel az elnököt, az edzőket és Ikert leszámítva egyelőre senki nem tud rólam, sem pedig a kapushoz fűződő kapcsolatomról, nem érkezhettem együtt vele. Ennek ára pedig, hogy csúnyán el fogok késni, ha nem szedem össze magam.

Idegesen nyitom a garázskaput, gurulok ki a kertből, és indulok el a helyszín felé. Tudom az utat, csukott szemmel is odatalálnék, pedig már majdnem négy éve nem jártam még az utcában sem. De néha, mikor kimegyek futni, míg Iker a délelőtti edzésén van, azon kapom magam, hogy a lábam arra visz. Aztán néhány saroknyira valahogy mindig észhez térek, és visszafordulok. Túl sok emlék köt oda, túl sok fájdalom és sírás. Álmaimban még mindig kísért.

Leparkolok az ismerős ház előtt, de nem mozdulok, a motor jár, kezem még mindig a kormányon pihen, mintha épp csak egy pillanatra álltam volna meg, aztán indulok is tovább. De nekem maradnom kell. Mégis csak ülök, és bámulom a házat. Nem tudok kiszállni. Még nem. Erre egyáltalán nem vagyok felkészülve. A szélvédőn át bámulom a régi stílusú vaskaput, és a hófehér ajtót a házon. Minden hajszálpontosan ugyanúgy néz ki, mint évekkel ezelőtt, mikor utoljára jártam itt. Mintha semmi nem változott volna azóta. Az idő megállt, és nem mozdul.

Kivettem a sárgás borítékot a kesztyűtartóból, majd remegő lábakkal szálltam ki a Mazdából. Egyáltalán nem akartam itt lenni, és másodpercről másodpercre nőtt a gombóc a torkomban. Úgy éreztem, fuldoklom. Belefulladok ebbe a helyzetbe.

- Rivero, szedd már össze magad! – morogtam halkan, és nagyot sóhajtva, elnyomva minden félelmemet, elindultam a kerti kapu felé. Tudtam, hogy nem lesz zárva. Sosem zárta be, akárhányszor mondtam is, milyen felelőtlenség ez részéről. Végigsétáltam a fűben lapos kövekből kirakott úton, felmentem mind a négy lépcsőfokon, de még ezután sem mertem csengetni. Éveken keresztül jártam ki-be, de még soha korábban nem kellett csengetnem. Hiszen ez volt az otthonom… Nevetséges.

Nagy levegőt vettem, felemeltem reszkető bal kezem, és mutatóujjam a fehér gombra helyeztem. De még megnyomnom sem kellett, már hallottam, ahogy bent megszólal a jellegzetes hang. Az ezt követő néhány másodperc alatt, míg kiért az ajtóig legalább százszor fordult meg a fejemben, hogy csak lerakom a borítékot a lábtörlőre, és elmegyek, vissza se nézek. De látnom kellett őt még egyszer. Látnom kellett a szemében, hogy tényleg vége. Látnom kellett, hogy komolyan gondolja, mert enélkül soha nem tudtam volna lezárni.

Lépteket hallottam közeledni, torkomban pedig régi ismerősként üdvözöltem a fojtogató könnyeket. Valószínűleg nem rám számított, ugyanis ahogy az ajtót nyitotta, rögtön kezdte is a kérdést: „Hogy értél ide ilyen…?”. Gondolom, „hamar” lett volna a befejezés. Biztosan őt várta. De legalábbis nem engem.

- Nina? – kérdezte, mintha nem lenne biztos benne, hogy én vagyok.

- Ne aggódj, nem fogok sírni vagy hisztizni, nem fogok könyörögni, hogy ne hagyj el. Ennél érettebb vagyok. – Hangom határozottnak csengett, de a szívem mélyén minden egyes kimondott szó úgy égetett, mint még semmi azelőtt. Belül üvöltöttem, tiltakoztam, zokogtam. Nem akartam őt elveszíteni. – Döntöttél. Döntöttél, és nem engem választottál. – Éreztem, gyorsan be kell befejeznem, mielőtt kitör belőlem minden elfojtott érzelem. Mielőtt remegni kezd a hangom, mielőtt könnyek gyűlnek a szemembe. – Remélem, nagyon boldog leszel – nyújtottam át neki az immár aláírt válási papírokat, azzal sarkon fordultam, lesiettem a lépcsőn, beültem az autómba, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhajtottam.

Két sarok. Ennyit sikerült megtennem, mielőtt hangos zokogásban törtem volna ki. A kormányra döntöttem a fejem, és hagytam, hogy minden fájdalom kiszakadjon belőlem.

Az emlékkép, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnik is el. Valaki kopog az ablakon, ez ránt vissza a valóságba. Felemelem a fejem, és akaratlanul is elmosolyodom. Egyetlen gombnyomással leeresztem az ablakot magam mellett, és hagyom, hogy a férfi behajoljon, és magához öleljen.

- Zizi – suttogom a nyakába. Persze tudtam, hogy ő is itt lesz, de már olyan régóta nem láttam… Alig hiszem el.

Bár csak egy évig játszottunk együtt, Zidane olyanná vált, mintha a bátyám lenne. Rengeteget segített. Külön edzett velem, mindent megtett, hogy nő létemre is megálljam a helyem a Real Madridban. Ő volt szinte az egyetlen, aki miatt bűntudatot éreztem, mikor egyetlen szó nélkül eltűntem a városból. Egyedül tőle köszöntem volna el, de pontosan tudtam, ha megtenném, marasztalna, és nem tudnék elszakadni a múlttól.

- Kiszállsz vagy én másszak be? – szólal meg, mikor végre elengedem, mire nagy sóhaj közepette leállítom az autót, megvárom, míg az ablak teljesen felemelkedik, majd kiszállok, és beriasztom a járművet.

- Örülök, hogy látlak – ölel meg újra, én pedig készségesen viszonzom. Belé kapaszkodva valahogy az egész helyzet kevésbé tűnik ijesztőnek. – Carlo már itt van. Pérez azt mondta, menjünk csak be, nem kell csengetni. Ő már valószínűleg a beszédet tartja. – Zizou határozott léptekkel indul a bejárat felé, ám mikor nem követem, megtorpan, és visszafordul.

Indulnék én, de a lábam nem mozdul. Ez a ház… Itt éltem majdnem négy évig. Ez volt az otthonom, ez a hely volt az életem. Te jó ég, ezt az estét én nem fogom túlélni…!

- Gyere, Tökmag! – szorítja meg a kezem. Ez régen is mindig valahogy erőt adott. – Megcsináljuk. Együtt – mondja, én pedig hiszek neki, mert egyszerűen nincs okom nem hinni. Ha valaki, hát akkor ő tényleg kiérdemelte a bizalmamat.

Idegesen toporgok az előtérben. Mikor megérkeztünk, Ancelotti azt mondta, az elnök előadja a csapatnak, amit akar, aztán majd behív minket, így most egyelőre várunk. És minden egyes másodperccel csak nő bennem az a késztetés, hogy most azonnal sarkon forduljak, és eltűnjek innen. Pedig még csak az előtérben vagyok. Még nem láttam a konyhát, ahol hétvégenként főzni tanultam, a fürdőszobát, melynek hatalmas kádjában mindig ellazultam egy stresszes nap után, és nem láttam a hálószobát sem, ahol…

Nyílik az ajtó, és meghallom Pérez mély hangját. Rémülten kapok Zidane kezéért, azt hiszem, még a körmömet is belevájom tenyerébe, annyira szorítom, de nem érdekli. Szelíden rám mosolyog, és velem együtt belép a megbeszélés helyszínéül szolgáló hatalmas nappaliba. Tudom, valószínűleg, csak én érzem így, de mintha a levegő jó néhány fokkal hűvösebb lenne a helyiségben. Elhűlt tekintetek, megfagyott levegő. Bár a csapat nagy részével sosem játszottam együtt, mégis sokan felismernek, és mindannyian egytől egyig értetlenül állnak a tény előtt, hogy én is az edzői stábhoz tartozom. Halk morajlás fut végig a társaságon.

Percek telnek el, mire Ancelotti megszólal. Nekem legalábbis perceknek tűnnek. Az edző hangját hallva abbamarad a suttogás és beszélgetés, rá kezdenek figyelni. Egy kivétellel legalábbis.

- Üdvözlök minden Real Madrid játékost a teljes stáb nevében – kezdi a mester tört spanyollal, enyhe akcentussal, de azért érthetően.

Minden energiámmal azon vagyok, hogy odafigyeljek, ki akarok zárni minden mást, de érzem, ahogy az az átkozottul ismerős szempár figyeli minden mozdulatomat. Kétségbeesetten kutatom Iker tekintetét. Tudom, itt és most ő az egyetlen, akinek sikerülhet megnyugtatnia kalapáló szívemet. Szerencsére keresnem sem kell, barna szemei az enyémbe fúródnak, és szavak nélkül is tudom, arra gondol, hogy minden rendben lesz.

- Köszönöm – suttogom némán, mire az arcáról eltűnik az aggodalom, és helyét egy nyugodt mosoly veszi át.

Ancelotti bemutatkozik, elmondja, mit vár a szezontól, a csapattól, sorolja az elvárásait, a gondolatait, aztán felénk fordul, a gyomrom pedig újra dió méretűre zsugorodik.

- Most pedig szeretném bemutatni a segédedzőimet. Mindketten zseniális futballisták voltak, és ezt itt, ennél a klubnál is évekig bizonyították. Nina Rivero és Zinedine Zidane mindketten kiérdemelték a vezetőség és az én bizalmamat is, kérlek, segítsétek a munkájukat! És most át is adom a szót nekik.

- Sziasztok! – Zizi szólal meg elsőként, én pedig hálásan engedem ki az eddig visszatartott levegőt. Nyertem még néhány percet. – Talán mindkettőnk nevében mondhatom, hogy jó itt lenni. Tudjátok, én mindig úgy gondoltam, hogy a Real Madrid legalább annyira egy család is, mint amennyire egy csapat. És éppen azért én csak azt kérem tőletek a következő szezonra, hogy támogassátok egymást! Nem szeretnék csapaton belüli rivalizálásról, balhékról hallani. Higgyétek el, meglátszik a játékotokon, ha baj van – fejezi be a francia, majd kérdő tekintettel fordul felém. – Nina?

Szívem ismét hevesebb ritmusra vált, tudom, ezúttal már nem úszom meg. Krákogva igyekszem megtalálni a hangomat.

- Nos, én nem vagyok olyan bátor, mint tanult kollegám, azt hiszem, nekem illene mutatkoznom. A nevem Nina Rivero, és ahogy a Mester is mondta, itt játszottam majdnem öt szezonon keresztül mielőtt visszavonultam – magyarázom, de ahogy körbenézek, továbbra is csak döbbent tekinteteket és visszafojtott nevetést kapok válaszul. – Nézzétek, látom a kétkedést a szemetekben, nem vagyok vak. Tudom, hogy szerintetek csak egy nő vagyok, aki ki tudja, mi a fenét keres itt egyáltalán. Itt és most úgysem tudlak meggyőzni titeket, úgyhogy inkább meg sem próbálom – meglepően könnyen jönnek a szavak, mintha nem is telt volna el az a négy év, míg nem volt itt. – De azt el kell hinnetek nekem, hogy nem bajt keverni vagyok itt, hanem, hogy a szezon végén a kapitány kezében egy BL trófeával ünnepelhessetek. – Fél szemmel látom, ahogy Iker mosolyra húzza ajkait, és alig észrevehetően bólint. Bár ő lényegesen jobban álcázta, majdnem annyira izgult, mint én.

- Van kérdésetek? – veszi vissza a szót Zidane, a reakció pedig nem marad el.

- Ez nevetséges… - szólal meg az egyik játékos durva akcentussal. Nem kell magyaráznia, anélkül is tudom, hogy a komment nekem szólt. Zizi már épp a védelmemre kelne, mikor megállítom.

- Karim, hiányoztál – nézek a francia csatár szemébe, majd teszek két lépést felé. – Az ellen van kifogásod, hogy egy nő dirigáljon neked vagy, hogy az a nő dirigáljon, akinek a megüresedett helyén játszol azóta is? – Karimmal igencsak ritkán esik meg, hogy nem tudja, mit mondjon, ám most csak tátog, próbál szavakat formálni, valahogy mégsem jön össze a dolog.

Nem voltam ám mindig ilyen nagyszájú, sőt, azt hiszem, nálam kevés félénkebb ember fordult meg a Real Madrid első csapatában. De az évek alatt meg kellett tanulnom megvédeni magam, különben a pályán kicsináltak.

Kezdetben minden ellenfél, minden védő, minden edző és szurkoló csak nevetett, amiért egy nőt egyáltalán játszani engednek egy ilyen neves klubban. Sokáig csak otthon, magamban sírtam emiatt, azonban nem tudtam, milyen, ha igazán bántani akarnak az első El Casicómig. A Barcelona szurkolók igazán kegyetlenek tudnak lenni, ha a nagy rivális játékosairól van szó.

A mérkőzés 23. percében egy sérülés miatt küldött pályára az akkori edző, de már a félidőre is remegő végtagokkal, könnyekkel a szememben sétáltam le a fűről. Nem akartam sírni, a szurkolók és az ellenfél előtt semmiképp, de amint elnyelt minket a hazai öltöző folyosója, minden érzelmem utat tört magának.

- Ne most add fel, Tökmag! – jelent meg egyszer csak mellettem Zidane, mire én kétségbeesetten igyekeztem eltüntetni arcomról a sírás nyomait – persze teljesen hiába. – Hogy őszinte legyek, nem tudom, milyen lehet neked. Annak idején én is sokat kaptam, de valljuk be, sokkal könnyebb elviselni, ha az ember még nem beszéli rendesen a nyelvet, amin szidják.

Bár a torkomban még mindig ott volt a gombóc, és a könnyeim sem apadtak el teljesen, kitört belőlem a nevetés. Hálásan emeltem tekintetem a franciára.

- Így mindjárt jobb – törölte le kezével a könnyeimet. – Ha érdekel a tanácsom, ne foglalkozz velük. Ne foglalkozz velünk se. Mi tudjuk, hogy tudsz játszani, és közel sem úgy, ahogy az elmúlt húsz percben tetted. Ne akarj tiszteletet, ne küzdj érte ilyen nagyon. Bizonyíts a pályán, és hidd el, a végén a tisztelet jön magától is.

Az emlékkép hatására akaratlanul is mosolyra húzódnak ajkaim. Furcsa, az évek alatt majdnem elfelejtettem, mennyi mindent köszönhetek a franciának. Nélküle aligha maradtam volna öt évig Madridban.

- Az ilyen felvágott nyelvű csinibabáknak az ágyamban lenne a helye, nem a pályán – szólal meg végül Benzema, miután túltette magát első döbbenetén.

Karim és én sosem szimpatizáltunk egymással. Mikor ide került Cristianoval együtt, borzasztóan bántotta, hogy míg Cris szinte rögtön kezdőjátékossá vált, őt általában csak az én cserémként foglalkoztatták. Többször megjegyezte – általában persze a hátam mögött –, hogy egy nőnek semmi keresnivalója még a focipálya környékén sem. Azt hiszem, a francia egyike volt azon kevés játékosoknak, akik kifejezetten örültek, mikor elmentem.

- Igazán szellemes riposzt – jegyzem meg már szinte csak magamnak.

- Akkor, ha másnak nincs kérdése, az este hivatalos része véget ért – veszi át a szót Pérez. – Érezzétek jól magatokat, hétfőn kezdődik a szezon.

Alig hagyja el ez a mondat az elnök száját, máris hatalmas hangzavar támad, nekem pedig minden igyekezetem ellenére sem sikerül észrevétlenül a kertbe szöknöm.

- Menina! – hallom meg az ismerős portugál szót. Azt hiszem, egyetlen lányként a csapatban, elkerülhetetlen volt, hogy mindenki valami becenevet ne aggasson rám. Cristiano gyakran hívott így. Mivel a nevem a spanyol lány szóból ered, egy idő után elkezdett ennek portugál megfelelőjén szólítani. Egy ideig zavart a dolog, mert mégis kit hívnak úgy, hogy Lány, de később annyira összenőtt a becenév Ronaldo egész jelenségével, hogy már egyáltalán nem bántam. Mostanra pedig már szinte el is felejtettem, mennyi apróság hiányzott.

Halvány mosollyal az arcomon fordulok a hang irányába, Cris pedig szinte azonnal a karjaiba zár. Bár nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatunk, egy dologért mindig csodáltam őt. Sosem félt kimutatni az érzéseit. Persze felvett egy maszkot, ha az újságíróknak, sőt maszkot viselt akkor is, ha veszélyben érezte magát vagy a pozícióját, de előttünk, a barátai előtt sosem félt. Mindig ő volt, aki akkor is őszinte volt, mikor te inkább egy hazugságra vágytál volna. Az alatt az egy év alatt, míg együtt játszottunk, megtanultam, hogy csak akkor kérdezzek tőle, hogy biztosan el tudom viselni majd a választ is.

- Alig hiszem el, hogy itt vagy és nem is szóltál róla! – Ugyan a hangja számonkérőnek hat, látom a tekintetében azt a jellegzetes csibészes csillogást, így pontosan tudom, nem haragszik.

Nem tudom, mit mondhatnék, tudja, miért mentem el és miért nem jöttem vissza hamarabb, még ha valójában el sosem köszöntem tőle.

- Hogy vagy, Cris? – kérdezem végül.

A többiek időközben szétszéledtek a házban, így már alig öten vannak rajtunk kívül a szobában.

- Jól vagyok. És Junior és Irina is – feleli.

- Ó, istenem, tényleg. Gratulálok, hogy apa lettél! – Éppen másfél hónappal a születése előtt hagytam el az országot, így sajnos a csöppséggel már csak az internetes oldalakon találkozhattam. – Szívesen megismerném egyszer. Biztosan csodálatos gyerek.

- Még szép, hogy megismered! Irina is boldog lesz, ha átjössz egyszer vacsorára – mondja magabiztosan a csatár, de én ebben egyáltalán nem vagyok ilyen biztos. A legtöbb csapattársam felesége, barátnője ki nem állhatott, és Irina, akinek akkoriban még elég friss volt a kapcsolata Ronaldoval, egyértelműen közéjük tartozott. A vetélytársat látta bennem, aki legalább annyi időt tölt a párjával, mint ő maga. Csakhogy akkoriban nekem egyetlen emberért dobogott a szívem, még akkor is, ha ezt az újságírók időről időre megkérdőjelezték a nagyobb példányszám elérése érdekében.

Azért csak mosolyogva bólintotok Cris felé, jelezve, hogy benne vagyok, majd hagyom, hogy a csapattársai elragadják mellőlem, és a másik szobába invitálják egy koccintásra.

Ahogy Cristiano eltűnik, folytatom utamat eredeti célom, a kert felé, hogy egy kicsit egyedül lehessek. Igazából eredetileg arra törekedtem, hogy megtaláljam Ikert. Semmi másra nem vágytam, csak hogy hozzábújhassak, és azt mondja, minden rendben van. Szükségem volt rá, ebben a házban mindennél jobban szükségem volt egy biztos pontra magam mellett. De aztán rájöttem, hagynom kell, hogy ma a csapattársaival lehessen, nem várhatom tőle, hogy egész este az én kívánságaimat lesse, így inkább a magányt választottam.

Azonnal a kert végében lévő, vendégségkor mindig elzárva tartott kutyát veszem célba. Ahogy meglát, ugrálni és ugatni kezd, ami furcsa mód megnyugvással tölt el. Ha más nem is, legalább ő szép emlékeket őriz rólam.

- Szia, Spinee! – guggolok le és simogatom meg a már egyáltalán nem fiatal Golden Retriever fejét, aki erre lelkes morgásba kezd.

- Jövő hónaptól lesz két németjuhász testvére is – szólal meg a hátam mögött hirtelen egy ismerős férfihang, mire sikerül guggoló pozíciómból hamar a földön találnom magam.

Bár szerintem egyáltalán nem vicces, „támadóm” hangosan felnevet, majd egyik kezét felém nyújtja. Elfogadva a segítséget feltápászkodom a földről, és rögtön szemtől szembe is találom magam a házigazdával és jellegzetes barna tekintetével, melyet végig kerülni próbáltam. Sergio Ramos itt áll előttem teljes életnagyságban.

Sergio Ramos. Az a férfi. Az, aki miatt valójában alig kapok levegőt Madridban. Akit éveken keresztül, ha megláttam a TV-ben vagy az interneten, azonnal megbénultam és mozdulni sem bírtam. Aki miatt egykor habozás nélkül hagytam itt az egész életemet. Az a férfi egész Madridban, akivel a legkevésbé szerettem volna találkozni. Akivel egyszerre kerültünk a Real első csapatába, és aki úgy megértett, mint korábban senki más. Aki egykor az egész világot jelentette, akinek örök hűséget fogadtam, és akinek a nevét büszkén viseltem. Akiben megbíztam minden figyelmeztetés ellenére is, és aki apró darabokra törte a szívemet, és még csak bűntudatot sem érzett miatta.

Észre sem veszem, de egy könnycsepp utat tör magának. Végiggördül az arcomon, majd az államat elhagyva a földre hullik. Egyetlen könnycsepp, többet nem engedek meg magamnak.

- Sajnálom – hangzik a szájából az az egy szót, amiért egykor mindent megtettem volna, de tudom, ő egyáltalán nem arra gondol, amire én. – Nem akartalak megijeszteni.

A szívem vadul kalapál a mellkasomban, félek, rögtön összeesek. Hetekig, hónapokig kerültem tudatosan Sergiot, sőt, napok óta készülök a találkozásra is, készítem magam, hogy újra látnom kell, mégis, most olyan esetlenül állok előtte, mint egy kislány. Elérte, hogy gyengének érezzem magam. Ráadásul olyan piszok jól áll neki a rövid haj… Ostoba vagy, Nina! – korholom, majd kényszerítem magam, hogy megszólaljak.

- Semmi baj – felelem végül.

- Mikor jöttél vissza Madridba? – érdeklődik Sergio ártatlanul. Na, persze… Mintha ő valaha is lett volna ártatlan bármiben is…

- Nem mindegy, Sese? – kérdezek vissza a kelleténél jóval dühösebben. Úgy érzem, nincs joga tőlem ilyet kérdezni. – Már nem vagyok a feleséged, de még a csapattársad vagy a barátod sem. Nem kell jóban lennünk. Ott leszek az edzésen, teszem a dolgom, te is foglalkozz a sajátoddal!

Talán rosszul reagáltam, talán tényleg csak kedves akart lenni, de ő már rég eljátszotta minden belé vetett bizalmamat. Határozott léptekkel indulok meg a ház felé, mikor Ikerrel találom szemben magam.

- Minden rendben? – kérdezi jó tíz méterre onnan, ahol Sergio még mindig döbbenten bámul utánam. Nyilván mindent hallott és látott, úgyhogy nem válaszolok. Tudja a választ ő is. Ismer, akár a tenyerét. Helyette, csak lábujjhegyre pipiskedek, és megcsókolom. Pár másodpercig viszonozza a dolgot, majd finoman, alig észrevehetően odébb húzódik. Sergio épp ekkor vágtat el mellettünk.

- Tényleg, Nina? Éppen Iker? – A védő hangja csak úgy csöpög a gúnytól, majd választ nem várva, besiet a házba, amit egykor az otthonomnak, a közös otthonunknak hívtam.

- Imádlak téged csókolni, te is tudod, de kérlek, ne ezzel akard Sergiot féltékennyé tenni – mondja a kapus, mikor már biztos benne, hogy házigazdánk elhagyta a terepet.

Bűntudatom támad. Még ha nem is tudatosan, de tényleg ezt tettem. Vele akartam bebizonyítani Sergionak, hogy túl vagyok rajta, hogy már nincs rám hatással. Gyerekes ostobaság…

- Sajnálom – nézek bűntudattal telve Ikerre, aki erre csak egy elnéző mosollyal válaszol, és közelebb húz.

- Szeretlek – suttogja a hajamba. – Nem lesz semmi baj. – Hiszek neki. Ha ő valamit megígér, az úgy is lesz, ezt az egyet biztosan megtanultam már.

- Én is szeretlek – felelem magamba szívva az őt körülvevő jellegzetes illatot.

Nyugalom. Számomra ezt jelenti a kapus. Nyugalmat ebben az egész őrületben, ami körülvesz, ami mindig is körülvett bennünket. Bár már hónapokkal ezelőtt visszaköltöztem Madridba, csak itt és most, Iker ölelésében, ahogy lassan felfogom, hogy a Real Madrid újra az életem része lesz, érzem igazán, hogy valóban itt vagyok. Tényleg visszajöttem.