Üdv, Kedves Olvasó! :)
Örömmel tudatom, hogy tényleg visszatérek a blogok világába. A történetet továbbra is Dorkának ajánlom, de Nominak üzenném innen, az íróasztalom székéről, hogy bár csak rövid időre, de Cris is felbukkan a fejezetben, és tervezek neki nagyobb szerepet adni :)
Véleményeket szívesen fogadok! :)
Véleményeket szívesen fogadok! :)
*.*.*.*
2. Visszajönni
Őrült gyorsan eltelt ez a másfél hét. A nyugodt,
rejtőzködő életem háziasszonyként, melybe az elmúlt fél év alatt, mióta itt
élek Ikerrel, alaposan beleszoktam, véget ért azzal az e-maillel. Egyszerűen
nem tudtam elaludni aznap éjjel. Kint ültem a hálószoba erkélyén, és bámultam a
nyugodt utcát. Gondolkoztam. Nem akartam visszatérni a Real Madridhoz, sőt, egy
másik országba menekültem, hogy még a kísértés legapróbb szikráját is
elkerüljem. Most mégis ott ültem, és a szívem mélyén nagyon is jól tudtam, hogy
valójában piszkosul hiányzik az egész. A stadion, a szurkolók, a játékosok, az
a boldog nyugalom, mikor eléred az álmaidat. Mert soha nem felejtem el, milyen
érzés pályára lépni, mikor több tízezer szurkoló kántálja a nevedet a
stadionban, és több millió néző a TV-k előtt van lélekben veled ott abban a
pillanatban. Rá kellett jönnöm, hogy valójában sosem akartam abbahagyni a
focit, de akkor, évekkel ezelőtt úgy éreztem, nincs választásom. Ezúttal
viszont volt. Én dönthettem. És döntöttem is.
Azóta a bizonyos edzés óta mindössze egyszer tettem
be a lábam a Bernabéu területére, és akkor is nagyon figyeltem, hogy véletlenül
se fussak össze senkivel. Egyenesen az elnök irodájában mentem, és kitérő
nélkül, a hátsó kijáraton át távoztam. Végül elfogadtam az állást, segédedző
leszek. Az ok pedig igencsak egyszerű: valójában ezt akarom. A stadiont, a
közönséget, a focit, a Real Madridot. Bármennyire próbáltam is távol tartani
magam a régi életemtől, Iker mellett be kellett látnom, erre nincs igazán
lehetőségem, és azt hiszem, a szívem mélyén nem is akarom, hogy legyen. Nem
játszom többé, ezt megfogadtam, és nem is kívánok változtatni rajta, de megtanultam,
hogy nem zárhatok ki mindent. Még ha nem is voltam kint soha, Iker minden egyes
meccsét élőben néztem a TV képernyőjén keresztül, és pontosan annyira izgultam,
mint mikor én magam is pályára léptem. Sokat gondolkoztam ezen, és azt hiszem,
Pérez ajánlata – még ha biztos is vagyok benne, hogy Iker keze benne van a
dologban – valamiféle jel volt, hogy készen állok továbblépni, és ezúttal tényleg visszajönni Madridba. Egyszerűen
nem mondhattam nemet.
Pérez azt mondta, a játékosok Iker kivételével
semmit sem tudnak arról, hogy felkértek segédedzőnek, és ha én úgy szeretném,
nem is fogják megtudni Ancelotti érkezéséig. Naná, hogy így szerettem volna!
Hiszen néhány nappal ezelőtt még azt is titkoltam előlük, hogy újra Madridban
élek, mert nem akartam szembe kerülni a régi csapattársaimmal és azzal a
milliónyi kérdéssel, melyre egyszerűen nem tudom a választ. Még akkor sem, ha
tudom, hogy a négy évvel ezelőtti csapat, amely az emlékeimben él, gyakorlatilag
már nem létezik.
Mikor abbahagytam a focit, mikor elhagytam Madridot,
még Raúl volt a csapatkapitány és Manuel Pellegrini az edző. Még a két holland,
van der Vaart és van Nistelrooy is a csapatot erősítette és a házi gólkirály nem
Cristiano Ronaldo, hanem Higuaín volt, aki azóta persze már Nápolyban játszik. Sok
minden megváltozott, és szeretem azt hinni, hogy én is ezek közé a változások
közé tartozom. Négy év hosszú idő, azt hiszem, sokkal érettebb és jobb ember
lettem azóta. De sokáig úgy éreztem, egy élet is kevés lenne, hogy elég erős
legyek újra belenézni abba a barna szempárba, akinek tulajdonosa viszont egy
tapodtat sem mozdult Madridból. Nem akartam látni, hogy ő nyert, még ha tudtam
is, hogy így van. Féltem, hogy ha visszajövök, ő újra az életem részévé válik, én
pedig visszaváltozom azzá a lánnyá, aki elől olyan kitartóan menekülni
próbáltam.
Még mindig próbálok. Még mindig ettől félek.
Görcsben álló gyomorral, gombóccal a torkomban, sietve
kapom fel a táskámat, majd a slusszkulcsot a cipős szekrény tetejéről, és
rohanok le a garázsba. Késében vagyok, pedig ez még csak az első hivatalos
munkanapom. Remekül kezdődik…
Egy olyan ember házába készülök, akivel egykor
majdnem öt szezont lehúztunk csapattársakként, azért, hogy Pérez hivatalosan is
bejelentse a csapat tagjainak, kik lesznek az edzők, a masszőrök, a gyúrók és
egyéb stábtagok. A Real Madridnál ugyanis hagyomány, hogy a szezon első edzése
előtti este évadnyitó beszélgetést tartanak valamelyik játékos otthonában. Ez amellett,
hogy a stáb új tagjai megismerhetik a csapatot, lehetőséget ad az új
játékosoknak is a beilleszkedésre. A részvétel éppen ezért természetesen
kötelező, még akkor is, ha az este végére inkább házibulizó fiatalokra
emlékeztet a társaság, mintsem profi futballistákra. Tehát mindenki ott lesz. Mindenki, akitől rettegek.
Többnyire mire az edzőstáb megérkezik, már a csapat
összes tagja jelen van, akárcsak Pérez, aki hivatalosan is megnyitja az új
szezont, és elmondja, mit vár ettől az évtől. Ám mivel az elnököt, az edzőket
és Ikert leszámítva egyelőre senki nem tud rólam, sem pedig a kapushoz fűződő
kapcsolatomról, nem érkezhettem együtt vele. Ennek ára pedig, hogy csúnyán el
fogok késni, ha nem szedem össze magam.
Idegesen nyitom a garázskaput, gurulok ki a
kertből, és indulok el a helyszín felé. Tudom az utat, csukott szemmel is
odatalálnék, pedig már majdnem négy éve nem jártam még az utcában sem. De néha,
mikor kimegyek futni, míg Iker a délelőtti edzésén van, azon kapom magam, hogy
a lábam arra visz. Aztán néhány saroknyira valahogy mindig észhez térek, és
visszafordulok. Túl sok emlék köt oda, túl sok fájdalom és sírás. Álmaimban még
mindig kísért.
Leparkolok az ismerős ház előtt, de nem mozdulok, a
motor jár, kezem még mindig a kormányon pihen, mintha épp csak egy pillanatra
álltam volna meg, aztán indulok is tovább. De nekem maradnom kell. Mégis csak
ülök, és bámulom a házat. Nem tudok kiszállni. Még nem. Erre egyáltalán nem
vagyok felkészülve. A szélvédőn át bámulom a régi stílusú vaskaput, és a hófehér
ajtót a házon. Minden hajszálpontosan ugyanúgy néz ki, mint évekkel ezelőtt,
mikor utoljára jártam itt. Mintha semmi nem változott volna azóta. Az idő
megállt, és nem mozdul.
Kivettem a
sárgás borítékot a kesztyűtartóból, majd remegő lábakkal szálltam ki a Mazdából.
Egyáltalán nem akartam itt lenni, és másodpercről másodpercre nőtt a gombóc a
torkomban. Úgy éreztem, fuldoklom. Belefulladok ebbe a helyzetbe.
- Rivero,
szedd már össze magad! – morogtam halkan, és nagyot sóhajtva, elnyomva minden
félelmemet, elindultam a kerti kapu felé. Tudtam, hogy nem lesz zárva. Sosem
zárta be, akárhányszor mondtam is, milyen felelőtlenség ez részéről.
Végigsétáltam a fűben lapos kövekből kirakott úton, felmentem mind a négy lépcsőfokon,
de még ezután sem mertem csengetni. Éveken keresztül jártam ki-be, de még soha korábban
nem kellett csengetnem. Hiszen ez volt az otthonom… Nevetséges.
Nagy levegőt
vettem, felemeltem reszkető bal kezem, és mutatóujjam a fehér gombra helyeztem.
De még megnyomnom sem kellett, már hallottam, ahogy bent megszólal a
jellegzetes hang. Az ezt követő néhány másodperc alatt, míg kiért az ajtóig
legalább százszor fordult meg a fejemben, hogy csak lerakom a borítékot a
lábtörlőre, és elmegyek, vissza se nézek. De látnom kellett őt még egyszer.
Látnom kellett a szemében, hogy tényleg vége. Látnom kellett, hogy komolyan
gondolja, mert enélkül soha nem tudtam volna lezárni.
Lépteket
hallottam közeledni, torkomban pedig régi ismerősként üdvözöltem a fojtogató könnyeket.
Valószínűleg nem rám számított, ugyanis ahogy az ajtót nyitotta, rögtön kezdte
is a kérdést: „Hogy értél ide ilyen…?”. Gondolom, „hamar” lett volna a
befejezés. Biztosan őt várta. De legalábbis nem engem.
- Nina? –
kérdezte, mintha nem lenne biztos benne, hogy én vagyok.
- Ne aggódj,
nem fogok sírni vagy hisztizni, nem fogok könyörögni, hogy ne hagyj el. Ennél
érettebb vagyok. – Hangom határozottnak csengett, de a szívem mélyén minden
egyes kimondott szó úgy égetett, mint még semmi azelőtt. Belül üvöltöttem,
tiltakoztam, zokogtam. Nem akartam őt elveszíteni. – Döntöttél. Döntöttél, és
nem engem választottál. – Éreztem, gyorsan be kell befejeznem, mielőtt kitör
belőlem minden elfojtott érzelem. Mielőtt remegni kezd a hangom, mielőtt
könnyek gyűlnek a szemembe. – Remélem, nagyon boldog leszel – nyújtottam át
neki az immár aláírt válási papírokat, azzal sarkon fordultam, lesiettem a
lépcsőn, beültem az autómba, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhajtottam.
Két sarok.
Ennyit sikerült megtennem, mielőtt hangos zokogásban törtem volna ki. A
kormányra döntöttem a fejem, és hagytam, hogy minden fájdalom kiszakadjon
belőlem.
Az emlékkép, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnik
is el. Valaki kopog az ablakon, ez ránt vissza a valóságba. Felemelem a fejem,
és akaratlanul is elmosolyodom. Egyetlen gombnyomással leeresztem az ablakot
magam mellett, és hagyom, hogy a férfi behajoljon, és magához öleljen.
- Zizi – suttogom a nyakába. Persze tudtam, hogy ő
is itt lesz, de már olyan régóta nem láttam… Alig hiszem el.
Bár csak egy évig játszottunk együtt, Zidane
olyanná vált, mintha a bátyám lenne. Rengeteget segített. Külön edzett velem,
mindent megtett, hogy nő létemre is megálljam a helyem a Real Madridban. Ő volt
szinte az egyetlen, aki miatt bűntudatot éreztem, mikor egyetlen szó nélkül
eltűntem a városból. Egyedül tőle köszöntem volna el, de pontosan tudtam, ha
megtenném, marasztalna, és nem tudnék elszakadni a múlttól.
- Kiszállsz vagy én másszak be? – szólal meg, mikor
végre elengedem, mire nagy sóhaj közepette leállítom az autót, megvárom, míg az
ablak teljesen felemelkedik, majd kiszállok, és beriasztom a járművet.
- Örülök, hogy látlak – ölel meg újra, én pedig
készségesen viszonzom. Belé kapaszkodva valahogy az egész helyzet kevésbé tűnik
ijesztőnek. – Carlo már itt van. Pérez azt mondta, menjünk csak be, nem kell
csengetni. Ő már valószínűleg a beszédet tartja. – Zizou határozott léptekkel
indul a bejárat felé, ám mikor nem követem, megtorpan, és visszafordul.
Indulnék én, de a lábam nem mozdul. Ez a ház… Itt
éltem majdnem négy évig. Ez volt az otthonom, ez a hely volt az életem. Te jó
ég, ezt az estét én nem fogom túlélni…!
- Gyere, Tökmag! – szorítja meg a kezem. Ez régen
is mindig valahogy erőt adott. – Megcsináljuk. Együtt – mondja, én pedig hiszek
neki, mert egyszerűen nincs okom nem hinni. Ha valaki, hát akkor ő tényleg kiérdemelte
a bizalmamat.
Idegesen toporgok az előtérben. Mikor megérkeztünk,
Ancelotti azt mondta, az elnök előadja a csapatnak, amit akar, aztán majd behív
minket, így most egyelőre várunk. És minden egyes másodperccel csak nő bennem
az a késztetés, hogy most azonnal sarkon forduljak, és eltűnjek innen. Pedig
még csak az előtérben vagyok. Még nem láttam a konyhát, ahol hétvégenként főzni
tanultam, a fürdőszobát, melynek hatalmas kádjában mindig ellazultam egy
stresszes nap után, és nem láttam a hálószobát sem, ahol…
Nyílik az ajtó, és meghallom Pérez mély hangját.
Rémülten kapok Zidane kezéért, azt hiszem, még a körmömet is belevájom
tenyerébe, annyira szorítom, de nem érdekli. Szelíden rám mosolyog, és velem
együtt belép a megbeszélés helyszínéül szolgáló hatalmas nappaliba. Tudom,
valószínűleg, csak én érzem így, de mintha a levegő jó néhány fokkal hűvösebb
lenne a helyiségben. Elhűlt tekintetek, megfagyott levegő. Bár a csapat nagy
részével sosem játszottam együtt, mégis sokan felismernek, és mindannyian
egytől egyig értetlenül állnak a tény előtt, hogy én is az edzői stábhoz
tartozom. Halk morajlás fut végig a társaságon.
Percek telnek el, mire Ancelotti megszólal. Nekem
legalábbis perceknek tűnnek. Az edző hangját hallva abbamarad a suttogás és
beszélgetés, rá kezdenek figyelni. Egy kivétellel legalábbis.
- Üdvözlök minden Real Madrid játékost a teljes
stáb nevében – kezdi a mester tört spanyollal, enyhe akcentussal, de azért
érthetően.
Minden energiámmal azon vagyok, hogy odafigyeljek,
ki akarok zárni minden mást, de érzem, ahogy az az átkozottul ismerős szempár
figyeli minden mozdulatomat. Kétségbeesetten kutatom Iker tekintetét. Tudom,
itt és most ő az egyetlen, akinek sikerülhet megnyugtatnia kalapáló szívemet.
Szerencsére keresnem sem kell, barna szemei az enyémbe fúródnak, és szavak
nélkül is tudom, arra gondol, hogy minden rendben lesz.
- Köszönöm – suttogom némán, mire az arcáról
eltűnik az aggodalom, és helyét egy nyugodt mosoly veszi át.
Ancelotti bemutatkozik, elmondja, mit vár a
szezontól, a csapattól, sorolja az elvárásait, a gondolatait, aztán felénk
fordul, a gyomrom pedig újra dió méretűre zsugorodik.
- Most pedig szeretném bemutatni a segédedzőimet.
Mindketten zseniális futballisták voltak, és ezt itt, ennél a klubnál is évekig
bizonyították. Nina Rivero és Zinedine Zidane mindketten kiérdemelték a
vezetőség és az én bizalmamat is, kérlek, segítsétek a munkájukat! És most át
is adom a szót nekik.
- Sziasztok! – Zizi szólal meg elsőként, én pedig
hálásan engedem ki az eddig visszatartott levegőt. Nyertem még néhány percet. –
Talán mindkettőnk nevében mondhatom, hogy jó itt lenni. Tudjátok, én mindig úgy
gondoltam, hogy a Real Madrid legalább annyira egy család is, mint amennyire
egy csapat. És éppen azért én csak azt kérem tőletek a következő szezonra, hogy
támogassátok egymást! Nem szeretnék csapaton belüli rivalizálásról, balhékról
hallani. Higgyétek el, meglátszik a játékotokon, ha baj van – fejezi be a
francia, majd kérdő tekintettel fordul felém. – Nina?
Szívem ismét hevesebb ritmusra vált, tudom, ezúttal
már nem úszom meg. Krákogva igyekszem megtalálni a hangomat.
- Nos, én nem vagyok olyan bátor, mint tanult
kollegám, azt hiszem, nekem illene mutatkoznom. A nevem Nina Rivero, és ahogy a
Mester is mondta, itt játszottam majdnem öt szezonon keresztül mielőtt
visszavonultam – magyarázom, de ahogy körbenézek, továbbra is csak döbbent
tekinteteket és visszafojtott nevetést kapok válaszul. – Nézzétek, látom a
kétkedést a szemetekben, nem vagyok vak. Tudom, hogy szerintetek csak egy nő
vagyok, aki ki tudja, mi a fenét keres itt egyáltalán. Itt és most úgysem
tudlak meggyőzni titeket, úgyhogy inkább meg sem próbálom – meglepően könnyen
jönnek a szavak, mintha nem is telt volna el az a négy év, míg nem volt itt. –
De azt el kell hinnetek nekem, hogy nem bajt keverni vagyok itt, hanem, hogy a
szezon végén a kapitány kezében egy BL trófeával ünnepelhessetek. – Fél szemmel
látom, ahogy Iker mosolyra húzza ajkait, és alig észrevehetően bólint. Bár ő
lényegesen jobban álcázta, majdnem annyira izgult, mint én.
- Van kérdésetek? – veszi vissza a szót Zidane, a
reakció pedig nem marad el.
- Ez nevetséges… - szólal meg az egyik játékos
durva akcentussal. Nem kell magyaráznia, anélkül is tudom, hogy a komment nekem
szólt. Zizi már épp a védelmemre kelne, mikor megállítom.
- Karim, hiányoztál – nézek a francia csatár
szemébe, majd teszek két lépést felé. – Az ellen van kifogásod, hogy egy nő
dirigáljon neked vagy, hogy az a nő dirigáljon, akinek a megüresedett helyén
játszol azóta is? – Karimmal igencsak ritkán esik meg, hogy nem tudja, mit
mondjon, ám most csak tátog, próbál szavakat formálni, valahogy mégsem jön
össze a dolog.
Nem voltam ám mindig ilyen nagyszájú, sőt, azt
hiszem, nálam kevés félénkebb ember fordult meg a Real Madrid első csapatában.
De az évek alatt meg kellett tanulnom megvédeni magam, különben a pályán
kicsináltak.
Kezdetben
minden ellenfél, minden védő, minden edző és szurkoló csak nevetett, amiért egy
nőt egyáltalán játszani engednek egy ilyen neves klubban. Sokáig csak otthon,
magamban sírtam emiatt, azonban nem tudtam, milyen, ha igazán bántani akarnak
az első El Casicómig. A Barcelona szurkolók igazán kegyetlenek tudnak lenni, ha
a nagy rivális játékosairól van szó.
A mérkőzés
23. percében egy sérülés miatt küldött pályára az akkori edző, de már a
félidőre is remegő végtagokkal, könnyekkel a szememben sétáltam le a fűről. Nem
akartam sírni, a szurkolók és az ellenfél előtt semmiképp, de amint elnyelt
minket a hazai öltöző folyosója, minden érzelmem utat tört magának.
- Ne most add
fel, Tökmag! – jelent meg egyszer csak mellettem Zidane, mire én
kétségbeesetten igyekeztem eltüntetni arcomról a sírás nyomait – persze
teljesen hiába. – Hogy őszinte legyek, nem tudom, milyen lehet neked. Annak
idején én is sokat kaptam, de valljuk be, sokkal könnyebb elviselni, ha az
ember még nem beszéli rendesen a nyelvet, amin szidják.
Bár a
torkomban még mindig ott volt a gombóc, és a könnyeim sem apadtak el teljesen,
kitört belőlem a nevetés. Hálásan emeltem tekintetem a franciára.
- Így
mindjárt jobb – törölte le kezével a könnyeimet. – Ha érdekel a tanácsom, ne
foglalkozz velük. Ne foglalkozz velünk se. Mi tudjuk, hogy tudsz játszani, és
közel sem úgy, ahogy az elmúlt húsz percben tetted. Ne akarj tiszteletet, ne
küzdj érte ilyen nagyon. Bizonyíts a pályán, és hidd el, a végén a tisztelet
jön magától is.
Az emlékkép hatására akaratlanul is mosolyra
húzódnak ajkaim. Furcsa, az évek alatt majdnem elfelejtettem, mennyi mindent
köszönhetek a franciának. Nélküle aligha maradtam volna öt évig Madridban.
- Az ilyen felvágott nyelvű csinibabáknak az
ágyamban lenne a helye, nem a pályán – szólal meg végül Benzema, miután
túltette magát első döbbenetén.
Karim és én sosem szimpatizáltunk egymással. Mikor
ide került Cristianoval együtt, borzasztóan bántotta, hogy míg Cris szinte
rögtön kezdőjátékossá vált, őt általában csak az én cserémként foglalkoztatták.
Többször megjegyezte – általában persze a hátam mögött –, hogy egy nőnek semmi
keresnivalója még a focipálya környékén sem. Azt hiszem, a francia egyike volt
azon kevés játékosoknak, akik kifejezetten örültek, mikor elmentem.
- Igazán szellemes riposzt – jegyzem meg már szinte
csak magamnak.
- Akkor, ha másnak nincs kérdése, az este hivatalos
része véget ért – veszi át a szót Pérez. – Érezzétek jól magatokat, hétfőn
kezdődik a szezon.
Alig hagyja el ez a mondat az elnök száját, máris
hatalmas hangzavar támad, nekem pedig minden igyekezetem ellenére sem sikerül
észrevétlenül a kertbe szöknöm.
- Menina! – hallom meg az ismerős portugál szót. Azt
hiszem, egyetlen lányként a csapatban, elkerülhetetlen volt, hogy mindenki
valami becenevet ne aggasson rám. Cristiano gyakran hívott így. Mivel a nevem a
spanyol lány szóból ered, egy idő után elkezdett ennek portugál megfelelőjén
szólítani. Egy ideig zavart a dolog, mert mégis kit hívnak úgy, hogy Lány, de később annyira összenőtt a
becenév Ronaldo egész jelenségével, hogy már egyáltalán nem bántam. Mostanra
pedig már szinte el is felejtettem, mennyi apróság hiányzott.
Halvány mosollyal az arcomon fordulok a hang
irányába, Cris pedig szinte azonnal a karjaiba zár. Bár nem indult
zökkenőmentesen a kapcsolatunk, egy dologért mindig csodáltam őt. Sosem félt
kimutatni az érzéseit. Persze felvett egy maszkot, ha az újságíróknak, sőt
maszkot viselt akkor is, ha veszélyben érezte magát vagy a pozícióját, de
előttünk, a barátai előtt sosem félt. Mindig ő volt, aki akkor is őszinte volt,
mikor te inkább egy hazugságra vágytál volna. Az alatt az egy év alatt, míg
együtt játszottunk, megtanultam, hogy csak akkor kérdezzek tőle, hogy biztosan
el tudom viselni majd a választ is.
- Alig hiszem el, hogy itt vagy és nem is szóltál
róla! – Ugyan a hangja számonkérőnek hat, látom a tekintetében azt a jellegzetes
csibészes csillogást, így pontosan tudom, nem haragszik.
Nem tudom, mit mondhatnék, tudja, miért mentem el
és miért nem jöttem vissza hamarabb, még ha valójában el sosem köszöntem tőle.
- Hogy vagy, Cris? – kérdezem végül.
A többiek időközben szétszéledtek a házban, így már
alig öten vannak rajtunk kívül a szobában.
- Jól vagyok. És Junior és Irina is – feleli.
- Ó, istenem, tényleg. Gratulálok, hogy apa lettél!
– Éppen másfél hónappal a születése előtt hagytam el az országot, így sajnos a
csöppséggel már csak az internetes oldalakon találkozhattam. – Szívesen
megismerném egyszer. Biztosan csodálatos gyerek.
- Még szép, hogy megismered! Irina is boldog lesz,
ha átjössz egyszer vacsorára – mondja magabiztosan a csatár, de én ebben
egyáltalán nem vagyok ilyen biztos. A legtöbb csapattársam felesége, barátnője
ki nem állhatott, és Irina, akinek akkoriban még elég friss volt a kapcsolata
Ronaldoval, egyértelműen közéjük tartozott. A vetélytársat látta bennem, aki
legalább annyi időt tölt a párjával, mint ő maga. Csakhogy akkoriban nekem
egyetlen emberért dobogott a szívem, még akkor is, ha ezt az újságírók időről
időre megkérdőjelezték a nagyobb példányszám elérése érdekében.
Azért csak mosolyogva bólintotok Cris felé, jelezve,
hogy benne vagyok, majd hagyom, hogy a csapattársai elragadják mellőlem, és a
másik szobába invitálják egy koccintásra.
Ahogy Cristiano eltűnik, folytatom utamat eredeti
célom, a kert felé, hogy egy kicsit egyedül lehessek. Igazából eredetileg arra
törekedtem, hogy megtaláljam Ikert. Semmi másra nem vágytam, csak hogy
hozzábújhassak, és azt mondja, minden rendben van. Szükségem volt rá, ebben a
házban mindennél jobban szükségem volt egy biztos pontra magam mellett. De aztán
rájöttem, hagynom kell, hogy ma a csapattársaival lehessen, nem várhatom tőle,
hogy egész este az én kívánságaimat lesse, így inkább a magányt választottam.
Azonnal a kert végében lévő, vendégségkor mindig
elzárva tartott kutyát veszem célba. Ahogy meglát, ugrálni és ugatni kezd, ami
furcsa mód megnyugvással tölt el. Ha más nem is, legalább ő szép emlékeket őriz
rólam.
- Szia, Spinee! – guggolok le és simogatom meg a
már egyáltalán nem fiatal Golden Retriever fejét, aki erre lelkes morgásba
kezd.
- Jövő hónaptól lesz két németjuhász testvére is –
szólal meg a hátam mögött hirtelen egy ismerős férfihang, mire sikerül guggoló
pozíciómból hamar a földön találnom magam.
Bár szerintem egyáltalán nem vicces, „támadóm”
hangosan felnevet, majd egyik kezét felém nyújtja. Elfogadva a segítséget
feltápászkodom a földről, és rögtön szemtől szembe is találom magam a
házigazdával és jellegzetes barna tekintetével, melyet végig kerülni próbáltam.
Sergio Ramos itt áll előttem teljes életnagyságban.
Sergio Ramos. Az
a férfi. Az, aki miatt valójában alig kapok levegőt Madridban. Akit éveken
keresztül, ha megláttam a TV-ben vagy az interneten, azonnal megbénultam és
mozdulni sem bírtam. Aki miatt egykor habozás nélkül hagytam itt az egész életemet.
Az a férfi egész Madridban, akivel a legkevésbé szerettem volna találkozni.
Akivel egyszerre kerültünk a Real első csapatába, és aki úgy megértett, mint
korábban senki más. Aki egykor az egész világot jelentette, akinek örök hűséget
fogadtam, és akinek a nevét büszkén viseltem. Akiben megbíztam minden
figyelmeztetés ellenére is, és aki apró darabokra törte a szívemet, és még csak
bűntudatot sem érzett miatta.
Észre sem veszem, de egy könnycsepp utat tör
magának. Végiggördül az arcomon, majd az államat elhagyva a földre hullik.
Egyetlen könnycsepp, többet nem engedek meg magamnak.
- Sajnálom – hangzik a szájából az az egy szót,
amiért egykor mindent megtettem volna, de tudom, ő egyáltalán nem arra gondol,
amire én. – Nem akartalak megijeszteni.
A szívem vadul kalapál a mellkasomban, félek,
rögtön összeesek. Hetekig, hónapokig kerültem tudatosan Sergiot, sőt, napok óta
készülök a találkozásra is, készítem magam, hogy újra látnom kell, mégis, most
olyan esetlenül állok előtte, mint egy kislány. Elérte, hogy gyengének érezzem
magam. Ráadásul olyan piszok jól áll neki a rövid haj… Ostoba vagy, Nina! –
korholom, majd kényszerítem magam, hogy megszólaljak.
- Semmi baj – felelem végül.
- Mikor jöttél vissza Madridba? – érdeklődik Sergio
ártatlanul. Na, persze… Mintha ő valaha is lett volna ártatlan bármiben is…
- Nem mindegy, Sese? – kérdezek vissza a kelleténél
jóval dühösebben. Úgy érzem, nincs joga tőlem ilyet kérdezni. – Már nem vagyok
a feleséged, de még a csapattársad vagy a barátod sem. Nem kell jóban lennünk.
Ott leszek az edzésen, teszem a dolgom, te is foglalkozz a sajátoddal!
Talán rosszul reagáltam, talán tényleg csak kedves
akart lenni, de ő már rég eljátszotta minden belé vetett bizalmamat. Határozott
léptekkel indulok meg a ház felé, mikor Ikerrel találom szemben magam.
- Minden rendben? – kérdezi jó tíz méterre onnan,
ahol Sergio még mindig döbbenten bámul utánam. Nyilván mindent hallott és
látott, úgyhogy nem válaszolok. Tudja a választ ő is. Ismer, akár a tenyerét.
Helyette, csak lábujjhegyre pipiskedek, és megcsókolom. Pár másodpercig
viszonozza a dolgot, majd finoman, alig észrevehetően odébb húzódik. Sergio épp
ekkor vágtat el mellettünk.
- Tényleg, Nina? Éppen Iker? – A védő hangja csak
úgy csöpög a gúnytól, majd választ nem várva, besiet a házba, amit egykor az
otthonomnak, a közös otthonunknak hívtam.
- Imádlak téged csókolni, te is tudod, de kérlek,
ne ezzel akard Sergiot féltékennyé tenni – mondja a kapus, mikor már biztos
benne, hogy házigazdánk elhagyta a terepet.
Bűntudatom támad. Még ha nem is tudatosan, de tényleg
ezt tettem. Vele akartam bebizonyítani Sergionak, hogy túl vagyok rajta, hogy
már nincs rám hatással. Gyerekes ostobaság…
- Sajnálom – nézek bűntudattal telve Ikerre, aki
erre csak egy elnéző mosollyal válaszol, és közelebb húz.
- Szeretlek – suttogja a hajamba. – Nem lesz semmi
baj. – Hiszek neki. Ha ő valamit megígér, az úgy is lesz, ezt az egyet biztosan
megtanultam már.
- Én is szeretlek – felelem magamba szívva az őt
körülvevő jellegzetes illatot.
Nyugalom. Számomra ezt jelenti a kapus. Nyugalmat
ebben az egész őrületben, ami körülvesz, ami mindig is körülvett bennünket. Bár
már hónapokkal ezelőtt visszaköltöztem Madridba, csak itt és most, Iker
ölelésében, ahogy lassan felfogom, hogy a Real Madrid újra az életem része
lesz, érzem igazán, hogy valóban itt vagyok. Tényleg visszajöttem.