Run Away - 1. fejezet

Egy kis szülinapi ajándék tőlem Nektek :)
Elöljáróban annyit, hogy az alapgondolatot a saját életem adta. A főszereplő és a gondolatai egyértelműen az engem mostanában foglalkoztató dolgokat tükrözi és az életének legtöbb elemét is a saját életemből vettem, úgyhogy úgy érzem, nagyon személyes lett.
Remélem, tetszeni fog! És véleményeket nagyon-nagyon várok! :)

°-°-°-°

1. Behind my smile...

Annyira megszoktuk, hogy mások előtt álarcot hordunk, hogy a végén magunk elől is álarc mögé bújunk. /Francois de La Rochefoucauld/

A vonat apró rántása jelzi, indulunk. Hát itt vagyok, megtettem. Tényleg eljöttem. A gyomrom pillanatok alatt eredeti méretének negyedére zsugorodik. Félek. Kibámulok az ablakon, és még egyszer, utoljára végignézek a pályaudvaron, majd az egész városon. London. Szerettem itt élni. Tényleg szerettem. És szeretem a szüleimet és a húgomat is. Mindkét húgomat. De mintha bezártak volna, egyszerűen nem maradhatok. Ott az a sok emlék… Én szabad akarok lenni. Szabadulni akarok saját magamtól.

Még csak azt sem tudom, hová megyek. Kértem egy jegyet a legközelebb induló vonatra, és felszálltam. Csak így. Meg sem kérdeztem, merre tart vagy mikor ér oda. Nem is igazán érdekel. Tudom, ez talán furcsán hangzik, de nekem mindegy, hová jutok. Itt születtem. Semmi mást nem ismerek. Soha nem léptem át még a város határát sem. Számomra csak két világ létezik. London és az Ismeretlen. És nekem most az utóbbit kell választanom. Vagy azt akarom választani, már nem is tudom. De abban biztos vagyok, hogy ha itt maradok, sosem leszek képes megbocsátani. Sem magamnak, sem pedig Nekik.

Eddigi életem során rengeteg rossz döntést hoztam. Olyanokat, melyeket meg nem történtté tennék, ha lehetne, mert már így is túl sok fájdalmat és bűntudatot okoztak. Megbántottam olyan embereket, akik a legkevésbé sem érdemelték meg, és megbíztam olyanokban, akik végül összetörtek és eltapostak, anélkül, hogy akár egy perce is megbánták volna. Meg akartam felelni mindenkinek, mégis végül azon kaptam magam, hogy csupán egyetlen embernek nem felelek meg. És az éppen én magam vagyok.

Rengeteg düh van bennem. Elképzelhetetlenül sok. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy együtt lehet még élni ennyi elfojtott haraggal. Vannak napok, mikor úgy ébredek, hogy az egész világot gyűlölöm. De nem mutatom. Nem mutathatom. Minek…? Én soha senkinek nem beszéltem róla, ha valami fájt. Mindig azt hittem, csak terhelném a másikat feleslegesen, mikor úgysem kíváncsi rá. Így mosolyogtam, mikor összetört a szívem, nevettem, ha legszívesebben sírtam volna, és másoknak segítettem, mikor magamra sem volt időm. Talán pont ezért tettem. Hogy ne jusson időm gondolkozni. Mert féltem. Félek. Szembenézni önmagammal lehet, hogy túl sok lenne. Mert egy olyan ember állna előttem, akire egyáltalán nem vagyok büszke.

Megváltoztam. Régen voltak álmaim. Igazból rengeteg álmom volt. És én igenis jó úton jártam. Csak ki kellett volna nyújtanom a karom, és elérhettem volna mindent. Mindent, amire valaha is vágytam. De nem tettem, és mire észbe kaptam, már késő volt. Minden összetört, minden szertefoszlott. Szörnyen dühös vagyok. És csalódott. Valahogy kicsúszott az irányítás a kezemből. Tudom, hogy vannak barátaim, tudom, hogy a szüleim támogatnak, de én úgy érzem, már nem tudom ezt az életet élni. Nem tudom nézni, hogy mindenki milyen boldog, míg én csak állok, és egyszerűen nem értem, hol rontottam el.

Mert csak én ronthattam el. Ez egészen biztos. Túl sokáig hibáztattam már anyámat és a teljesíthetetlen elvárásait. Évekig haragudtam rá, és sosem mondtam el neki.

Igazából talán soha nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Azt hiszem, már a születésem pillanatában csalódást okoztam neki. Szőke gyereket akart, mégpedig fiút. Ehelyett ott volt én, egy barna hajú kislány. Vagyis rögtön kettő. A húgom, Tessa tizenegy perccel később ugyan, de éppen ugyanilyen paraméterekkel jött a világra. Mégis én voltam az első sokk. Az első kudarc. Ráadásul egyáltalán nem olyan voltam, mint amire a szüleim számítottak. Harcias és akaratos, emellett pedig visszahúzódó, szófogadó, szorgalmas anyám tökéletes ellentéte. Nem tudott bánni velem. Nem ismert. Azt hitte, nekem semmi nem fáj. Hogy én át tudok lépni a problémák felett, nem foglalkozom azzal, ha csúfolnak vagy megbántanak. Számára én ilyen volt. És én jól játszottam a rám osztott szerepet. Nem tudta, hogy az álarc mögött éppen olyan törékeny és érzékeny vagyok, mint a húgaim. Naponta megbántott.

Azt hitte, a fordított pszichológia majd működni fog. Mindig azt mondta, úgyse fog menni, hogy felébressze bennem a bizonyítási vágyat. Akartam is bizonyítani. De így nem ment. Soha nem dicsért meg, soha semmi nem volt elég jó neki. És esküszöm, szinte megkönnyebbült, mikor elbuktam. Így a fejemhez vághatta, hogy „én megmondtam”. Egyetlen egyszer szerettem volna azt hallani, hogy „büszke vagyok rád”. Hajtottam, mint egy őrült, hogy megfeleljek. De mindig talált valamit, ami nem volt elég jó. Naponta összevesztünk, és ő egyáltalán nem értette, miért.

A tájat bámulva tekintetem saját tükörképemre téved. Esküszöm, mintha egy idegen nézne vissza rám. Nem ismerem azt a lány, akinek gondterhelt arca az ablakban tükröződik. Hosszú barna haja mellett szinte világítanak halványzöld szemei. Megtört és szomorú, korábban mindig vidámságot tükröző szemei is mintha sírnának.

Nem, én tényleg nem ismerem ezt a lányt.

Hosszú évekig szőke voltam. Igazából olyan, mintha mindig is az lettem volna. Pusztán azért, mert nekik egy Barbie kellett. Egy szőke hajú, világos szemű, babaarcú, vékony és törékeny kislány. Ennyi voltam. Egy bábu, akit ide-oda rakosgathattak, amikor úgy tartotta kedvük. De mielőtt elindultam, befestettem a hajam. Vagy inkább visszafestettem. Nem tudom pontosan, miért, de azt hiszem, meg akartam mutatni a világnak, hogy szabad vagyok, és ezentúl a saját életemet fogom élni. Ezzel akartam a tudtukra adni, hogy már nem szólhatnak bele, mit eszem és mikor vagy mennyit alszom és hol.

Na, persze… Könnyű azt mondani. Minden emlékem Londonhoz kapcsolódik. Minden visszahúz. A családom, a barátaim mind ott vannak. Semmi pénzért nem vallottam volna be, de anyának egy dologban nagyon is igaza volt: fogalmam sincs róla, milyen egyedül élni, milyen, ha tényleg a magad ura vagy. Elképzelni sem tudom anyám és az edzőm pontos napirendje nélkül az életemet. Reggeli címszó alatt egy alma, edzés, ebédnek csirkemell, csak hogy véletlenül se hízzak ötven kiló fölé, edzés, alvás, vacsora helyett pedig egy joghurt vagy esetleg egy pirítós, futás és alvás. Ennyi volt az elmúlt húsz évem. Igen, tudom, én akartam ezt. Vagy csak anyám hitette el velem, hogy én ezt akarom…? Talán soha nem is volt döntési jogom. Hiszen tudták, úgyis megteszem, bármit mondanak. Tudták, hogy az álmaimért foggal-körömmel küzdök. Ilyen voltam. Vagyok. Furcsa szorongás fog el, ahogy erre gondolok. Tovább bámulom a tükörképem, és a mai nap már ezredszer határozom el, hogy soha többé nem leszek az a lány.

De akkor ki leszek…?

Ki vagyok ezek nélkül?

Érzem, hogy az ülés megsüllyed. Valaki leült mellém. Nem fordulok oda, csupán az ablakban tükröződő alakot figyelem. Egy férfi, rövid barna hajjal, barna szemekkel. Igazából csak ennyit látok belőle, kabátját úgy az arcába húzta, mintha rejtőzködne. Talán azt is teszi… Persze, ne mintha tehetnék ezért szemrehányást bárkinek is. Én is azt teszem.

Nem is érdekel igazán a pasi. Néhány órát egymás mellett utazunk, majd megyünk a magunk útján. Nem kell egymáshoz szólnunk, még egymásra nézünk sem muszáj. Ez az élet vár rám mostantól. Körülvéve idegenekkel. De bármilyen jövő előtt is állok, erről legalább biztosan tudom, hogy én választottam. Egyedül én.

Már éppen visszatérnék az önsajnálathoz, és a múltam siratásához, mikor a férfi felnéz, és az üvegben találkozik a tekintetünk. Megdermedek, érzem, ahogy az ajkaim önkéntelenül szétnyílnak. Csak bámulom a szemeit, és egyszerűen képtelen vagyok elfordulni. Soha életemben nem láttam még ennyit fájdalmat. Szinte érzem, hogy mekkora kínt okoz neki minden egyes lélegzetvétel. Szenved. Elképzelni sem tudom, mi képes ekkora fájdalmat okozni. Bűntudatom támad. Sajnáltatom itt magam, mint valami óvodás, miközben vannak emberek, akik nem csak valami ostoba gyerekes ábránd miatt elszöktek otthonról. Vannak, akik tényleg szenvednek. És itt ez a férfi minden fájdalmával. Még csak elrejteni sem próbálja, min megy keresztül…

Annyira elkalandoznak gondolataim, hogy észre sem veszem, de még mindig őt bámulom. Mire észbe kapok, már csak azt látom az üvegben, hogy türelmetlenül megrázza a fejét, sóhajt egy hatalmasat, és megunva, hogy folyamatosan figyelem, feláll, hogy ott hagyjon. Hirtelen fordulok el az ablaktól, és ragadom meg a férfi karját.

- Ne menj el! – kérem, és nem engedem el. Fogalmam sincs, miért teszem, hiszen semmi közünk nincs egymáshoz. Semmi oka rá, hogy maradjon, nekem pedig semmi okom erre kérni.

Értetlenül fordul felém. Megértem, én is értetlenül állok saját cselekedeteim előtt.

- Úgy értem… – kapok észbe, és eresztem el. – Sajnálom.

Szuper. Már a másik oldalon helyet foglaló idősebb nő és mellette ülő férje is minket bámul.

- Nézd, nem akarok feltűnést – szólal meg végre ő is, és visszaül a helyére. Naná. Azt én se. – Csak el akarok tűnni ebből a városból. – Akcentussal beszél. Furcsa és jellegzetes akcentussal. Szinte biztos, hogy hallottam már valahol.

- Ne aggódj, másra sem vágyom, mint eltűnni innen – felelek halkan, majd újra az ablak felé fordulok.

Besötétedett. A szüleim és a testvéreim nemsokára hazaérnek, és ahhoz sem kell már sok idő, hogy észrevegyék, nem vagyok otthon. Sem pedig a ruháim. Hagytam ugyan egy levelet, hogy semmi bajom, és ne keressenek, de ezt úgysem fogják betartani. Hívogatni fognak és sms-eket küldeni egészen addig, míg nem válaszolok. De nem fogok válaszolni. Most még biztos nem. Még a gondolatot sincs időm befejezni, érzem, hogy telefonom rezegni kezd a zsebemben. Előhalászom a készüléket, már csak a rend kedvéért is tudni szeretném, melyikük keres.

Lindsay neve áll a kijelzőn. Ő a fiatalabbik húgom. Csupán két évvel fiatalabb nálunk, mégis néha annyival gyerekesebb tud lenni. És én annyira haragszom rá… Istenem, bár tudnék máshogy érezni, de egyszerűen nem megy! Szeretem, én tényleg szeretem, de akárhányszor rá gondolok, újra és újra összetörik a szívem. Másodpercekig bámulom a képét, míg végül megunja, és leteszi. Aztán pedig már csak a nem fogadott hívás feliratot figyelem a képernyőn.

Nagyon sóhaj, mély levegő. Nincs semmi baj. Nincs semmi baj. Már majdnem elhiszem, hogy tényleg nincs semmi baj, mikor újra megrezdül a telefon a kezemben. Ezúttal sms-em érkezett. Remegő kézzel nyitom meg az üzenetet. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy el akarom olvasni, de ujjaim magamtól működnek.

„Nekem kéne lelépnem, nem neked. Nagyon sajnálom, Cassie. Gyere haza! L.”

Egyetértek. Neki kéne lelépnie. De ő sosem fog. És én nem is kérném erre. Őt még sok minden köti Londonba, vár rá a tökéletes élet. Engem viszont már csak emlékeim húznak vissza. Fáj bevallanom, de néha igazán féltékeny vagyok rá. Úgy érzem, ő éli azt az életet, amit én érdemeltem volna. Ő kapott meg mindent, amiért én küzdöttem meg. Ő az, aki én mindig lenni szerettem volna. De ilyenkor mindig eszembe jut az is, hogy ő a kishúgom. Én vigasztaltam, mikor lehorzsolta a térdét és én segítettem neki kiheverni az első szakítását is. Talán éppen ezért fáj ennyire. Tőle nem vártam volna…

- Jól vagy? – Meglep a kérdés. Annyira, hogy hirtelen válaszolni sem tudok. Azt hittem a korábbi kis akciómmal elintéztem, hogy kínos csendben teljes az út hátralévő része.

- Persze – erőltetek mosolyt az arcomra, és visszacsúsztatom a készüléket a zsebembe.

- Ezt még te sem hiszed el – vágja rá azonnal. Elönt a düh. Semmi köze hozzá, mi van velem vagy éppen mi nincs. Haragszom, mert igaza van. Nem hiszem el.

- Oké, nem vagyok jól – vetem oda mérgesen. – De te sem.

Erre már nem válaszol, valószínűleg nem tud, így újra elfordulok. Azt hittem, nem látszik rajtam ilyen egyértelműen, hogy valami baj van. Semmi szükségem rá, hogy lássam az emberek szemében, hogy sajnálnak. Egyáltalán semmi.

- Mi a neved? – szólal meg újra a férfi.

Nem igaz, hogy nem bír békén hagyni! Nem akarok beszélgetni, nem akarom elmesélni neki, hogy mi történt, nem akarom látni a szemében a szánalmat. Csendben akarok ülni a vonatút végéig, aztán el akarok tűnni még az országból is! Semmi köze hozzá, hogy hívnak.

- Az enyém Fernando Torres – közli végül, és már éppen rávágnám, hogy egyáltalán nem érdekel, mikor beugrik, honnan volt olyan ismerős.

- A focista Fernando Torres? – fordulok felé megrökönyödve. Lindsay megszállott fociőrült. Természetesen jó londoni révén a Chelsea-nek szurkol, Torres pedig az abszolút kedvenc játékosa. Teli van a szobája a posztereivel, és órákig képes róla áradozni. Kisebb korában arról álmodozott, hogy egy nap hozzá megy feleségül. Azt hiszem, még sírt is, mikor megtudta, hogy elvette a barátnőjét. Tuti kiakad, ha megtudja, hogy mellette ültem a vonaton. Ja, igen… Honnan tudná meg?

- Igen, a focista - válaszol, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy egyáltalán nem szívesen teszi.

- Már megbocsáss, de mit keresel itt? Azt hittem, minden hétvégén forduló van.

Na, igen. Régebben én is szerettem a focit, de már évek óta nem láttam egyetlen meccset sem. A sok edzés minden időmet és energiámat felemésztette. Mára úgy nagyjából annyi maradt egykori tudásomból, hogy a húgom minden hétvégén a TV előtt ül.

- Ha nem tévedek, ugyanazt, mint te. Menekülök.

Válaszolnék, de a telefonom újra megszólal. Ismét kezembe veszem a készüléket, és csak bámulom a képernyőt ahelyett, hogy felvenném. Fernando megunva a dolgot, egy gyors mozdulattal kikapja a kezemből a mobilt, és ezúttal már ő nézi szótlanul a kijelzőt.

- Hé, add vissza! – nyúlok utána, de lényegesen jobb reflexekkel rendelkezik, mint én, így esélyem sincs visszaszerezni a telefont.

- Ki az a Lindsay? – kérdezi meg.

Nem válaszolok, továbbra is csak kétségbeesetten hadonászok a focista arca előtt, míg Fernandonak elege lesz, és megragadja a kezemet. Mikor húgom feladja, és leteszi, felfordítja a tenyeremet, és bele helyezi telefonomat. De továbbra sem ereszt. A tetoválást bámulja a csuklómon. Évekkel ezelőtt csináltattam, éppen a tizennyolcadik születésnapom után. Istenem, és bár ne tettem volna…!  De akkor még jó ötletnek tűnt. Igazából ez volt az egyetlen lehetőségem a lázadásra. Mert persze a szüleim és az edzőm nem örültek neki, de egyáltalán nem tehettek semmit.

- Te balettozol? – teszi fel végül a nagy kérdést Fernando.

Igen, balerina voltam egészen három hónappal ezelőttig. Ez volt az álmom. Ez volt az életem. Semmi máshoz nem értek, soha semmi mást nem csináltam. Sőt, még csak soha nem is gondoltam arra, hogy bármi másba kezdjek. Még csak elképzelni sem tudtam addig a bizonyos napig.

Nagyot sóhajtok, nem akarok erről beszélni. Eleget válaszolgattam már ostoba és teljesen felesleges kérdésekre. Nem kell több.

Úgysem változtat már semmin. Úgysem segít.

Ezúttal szerencsém van. A vonat lassít, és egy gépi hang szólal meg. Liverpool, végállomás.

Tehát ide jöttem. Liverpoolba. Ironikus, évekig vágytam ide, de most, hogy végre itt vagyok, nem maradhatok. Liverpool egyáltalán nincs elég távol a régi életemtől. A régi énemtől. Én felejteni akarok. Egy teljesen új emberré akarok válni. El kell tűnnöm Angliából. El kell tűnnöm a szüleim teljes látóteréből. És nem szabad visszanéznem, nem szabad gondolkoznom, mert még a végén visszafordulnék.

Mindketten összeszedjük táskáinkat, és leszállunk. Percekig állunk a peronon, és nem tudunk mit mondani. Fogalmam sincs, mit kellene most tennem.

-  Hová mész ezután? – töri meg végül a csendet Fernando.

- A reptérre. El innen. Bárhova – felelek.

Talán értelmetlennek tűnik az egész. De menekülnöm kell, és nem állhatok meg. Nem tehetem. Azt hiszem, nem is tudnék.

- Velem jöhetnél – teszem hozzá halkan. – Úgyis csak este indulok.

- Nem lehet. Én… - Nem fejezi be. Azt hiszem, nem is igazán tudja, mi lett volna a mondat vége.

- Semmi gond. Értem – mosolyodok el keserűen.

Nem értem, miért vagyok csalódott. Semmit nem tudok róla, egyáltalán nem is kéne, hogy érdekeljen. Mégis… Amit a szemében láttam, megrémített és kíváncsivá tett egyszerre. Meg kell őt ismernem. Ezt suttogja minden porcikám.

- Örülök, hogy találkoztunk, Fernando Torres – veszem vállamra sporttáskámat, és egyszerűen elsétálok. Nem várom meg, hogy válaszoljon, nem várom meg, hogy elköszönjön.

Ahogy kilépek az épületből, felnézek az égre. Havazik. Mosolyra húzódik a szám. Kilométerekre vagyok Londontól, kilométerekre az otthonomtól. Mégis úgy érzem, most vagyok igazán otthon.

Egy könnycsepp gördül le az arcomon, hátranézek még egyszer, szinte reménykedve, hogy mégis utánam jött, majd elindulok. A nagy betűs Semmibe.

°-°-°-°

- Hé, Balerina! – hallok meg a hátam mögül egy ismerős hangot.

Épp beszállni készültem a repülőbe, így igencsak meglepetten fordulok hátra.

- Mit keresel itt? – kérdezem, pedig a választ már tudom. Minden táskája ott van mellette. Útra készen áll ő is. Készen arra, hogy elhagyjon mindent, amit ismert.

- Veled mehetek? – húzza féloldalas mosolyra száját, és be kell vallanom, megdobban a szívem. Piszok jól áll neki a szívtipró szerep. Talán túl jól…

Nem válaszolok, csupán bólintok egyet, és folytatom utam a New Yorkba tartó gép belseje felé, de ahogy hátat fordítok neki, szabadjára engedem mosolyomat. Semmi pénzért nem vallanám be neki, de örülök, hogy itt van. Örülök, hogy mégsem vagyok egyedül, bármennyire is szerettem volna.

- Most már elmondod, mi a neved vagy hívjalak továbbra is Balerinának? – Hallom a hangján, hogy még mindig mosolyog.

- Cassie Lawrence – válaszolok. – De a Balerina is megteszi.

Bettnek, a legnagyobb Fernando Torres rajongónak, akit ismerek :)

Way Back Into Life - 10. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom a rengeteg késést. Azt gondolná az ember, hogy vizsgaidőszak után több időm van. Na, hát nincs. Mivel egyetem mellett nyelvvizsgázni és újraérettségizni is szeretnék, folyton csak tanulok :\ Borzasztó. Már most elegem van belőle... :)
A fejezet lényegesen vidámabb lett, mint ahogy az előzőt lezártam. Remélem, tetszeni fog :)

Puszi

-.-.-.-

10. Szabadon

Ajtócsapódásra ébredek. Kába a fejem, hirtelen azt sem tudom, milyen szobában vagyok. Egy franciaágyban fekszem, az ágyneműhuzaton pedig világoskék liliomok vannak. Arcom a párnába fúrom, magamba szívom az illatát. Olyan ismerős. Olyan megnyugtató. Elmosolyodom.

- Drágám! – kiabál valaki távolról. Talán a földszinten van. Tudom, hogy hallottam már ezt a hangot valahol, mégsem ismerem fel.

- Itt vagyok fent – szólok vissza hasonló hangerővel, pedig nem akartam. Mégis úgy éreztem, ez a helyes válasz. Úgy éreztem, válaszolnom kell, csak épp azt nem tudom, miért.

- Sajnálom, felkeltettelek? – Ezúttal már nincs szüksége hangoskodásra. Ott áll az ajtóban, alig néhány méterre tőlem. De túl sötét van, nem látom az arcát.

Egy kisbabát tart a kezében. Talán az én kisbabámat…? Ütemesen ringatja, miközben közelebb sétál hozzám. Csendben leül mellém az ágyra, puszit ad a homlokomra, majd ajkaimra is. Megdobban a szívem. Azt hiszem, boldog vagyok.

Ráemelem a tekintetem, és egyszerre mindent látok a szemében. Szerelmet, nyugalmat, biztonságot. Már nincsenek kétségeim. Nincsenek kérdéseim sem. Ez a tökéletes élet.

Igen, most már tudom, hogy boldog vagyok.

- Lara – ébredek Fernando borzasztóan távolinak ható hangjára.

Szemeim dagadtak a sok sírástól, nem bírom nyitva tartani őket. Elemi erővel hat rám a fáradtság. Megmozdulni sem biztos, hogy tudnék.

- Hagyd, felviszem – válaszol Sergio mielőtt bármit tehetnék, és rögtön érzem, hogy a fejem alól lassan kicsúszik az addig párnaként szolgáló erős váll. A védő karjai finoman végigsimítanak a hátamon és a combomon, majd a derekamon és a térdem alatt állapodnak meg.

Mikor kiemel az autóból, biztonságban érzem magam a karjaiban. Fejem immár újra a vállán piheni. Megnyugtató, ismerős illat árad pólójából. Túlságosan is ismerős.

Nem szól semmit, erősen tart. Érzem, ahogy mellkasa emelkedik, érzem a belőle áradó erőt. Nick halála óta egyetlen férfihoz sem voltam ennyire közel. Azt hiszem, félnem kéne vagy legalább rosszul érezni magam, de nem megy. Olyan természetesnek tűnik az egész. Egyszerűen csak helyesnek.

Sergio fél karral a derekam alatt ügyeskedve kinyitja a szoba ajtaját, bevisz a hálószobába, és óvatosan, nehogy felébredjek, az ágyra fektet. Érzem, ahogy lehúzza a cipőmet, csendben betakar, majd leül mellém. Jobb kezével végigsimít az arcomon, és szívem őrült tempóban kezd verni, ahogy hüvelykujja az ajkamhoz ér.

- Sajnálom, hogy bántottalak – suttogja. Tudom, azt hiszi, nem hallom. Nem is baj. Sosem mondaná a szemembe, mit érez. Ebben biztos vagyok. – Te nem ezt érdemelted. Te sokkal jobbat érdemelsz. Sokkal jobbat, mint én. – Egy könnycsepp gördül le az arcomon. – Jó éjszakát, Kiscsillag.

Ajkai csak néhány pillanatra súrolják az enyémet, mégis abban a pillanatban, ez a világot jelenti nekem. Tudom, ez csak egy jóéjt-puszi volt, tudom, nem jelent neki semmit, mégis úgy érzem tőle, hogy tartozom valahova. Hogy fontos vagyok valakinek.

Sergio feláll, és az ajtóhoz indul. Nem akarom, hogy elmenjen. Nem akarok megint egyedül lenni. Elegem van a magányból! Elegem van a sírásból…

- Maradj velem – szólalok meg végül. A hangom gyenge és remeg, de tudom, hogy értette.

Szótlanul visszasétál az ágyhoz, lefekszik mellém, és hagyja, hogy hozzábújjak. Nem tesz semmit, csak átölel, éppen úgy, ahogyan évekkel ezelőtt tette. Mellkasára hajtom a fejem, hallom minden lélegzetvételét, érzem, ahogy ver a szíve. Sergio ujjainak érintése a derekamon megnyugtat. Tudom, mikor felébredek, ő ott lesz mellettem.

A szemeim lassan lecsukódnak. Nem tudok tovább ébren maradni. Álmos vagyok. És már nyugodtan alhatok.

Négy szabadnap. Hogy őszinte legyek, igazán jókor jött. Galeno és Lara elutaztak a cseh-portugál negyeddöntőre Varsóba, én pedig itt maradtam Ikerrel. Persze hivatalosan nekem is ott kéne lennem, de a kórházban töltött éjszaka után legalább jó kifogásom volt, miért nem megyek el mégsem. Egyáltalán semmi kedvem nincs hozzájuk. Elég bajt okoztak már így is.

Fáradt vagyok. Belefáradtam, hogy úgy tegyek, mintha jól lennék. És a történtek után már nincs visszaút. Kénytelen vagyok beismerni, hogy távolról sem vagyok jól. Igenis segítségre szorulok. A rohadt életbe, hát hogy ne szorulnék? Hiszen elveszítettem a családomat! Elveszítettem a férfit, akit tiszta szívből szerettem, és elveszítettem a kisbabát, aki még meg sem született, mégis nekem az egész világot jelentette. Egy részem meghalt aznap. És most már tudom, azt a részemet sosem fogom visszakapni. Bárhogy erőlködöm, bárhogy szenvedek, nem leszek többé az a lány, aki pár hónappal ezelőtt voltam. De rájöttem még valamire az elmúlt két napban: nem is kell ugyanolyannak lennem.

- Merre jársz? – kérdezi Iker, miközben épp a nyakkendőjével bajlódik. A látványon egyszerűen muszáj elmosolyodnom. Elképzelni sem tudom, hogy a világ legjobb reflexeivel rendelkező felnőtt férfija, hogy lehet ennyire ügyetlen, ha nyakkendőkötésről van szó.

- Gyere ide, megcsinálom – térdelek fel az ágyon, és várom, hogy a kapus odasétáljon elém.

- Örülök, hogy mosolyogsz – puszil arcon, mielőtt belekezdhetnék a műveletbe. Nem kell magyaráznia, tudom, hogy értette. Hónapok óta először mosolygok őszintén. Hónapok óta először nem érzem úgy, hogy nincs értelme élnem. És hónapok óta először mernek egyedül hagyni. Jó, azért nem leszek egészen egyedül. Ramos és Torres biztos, hogy árgus szemekkel fogják figyelni minden mozdulatomat. De most még ez sem zavar.

Iker egyébként épp egy randira készül Sarával. Régóta nem volt idejük már úgy együtt tölteni pár órát, hogy egyikük sem figyel semmi másra. Szerintem rájuk fér a kikapcsolódás, úgyhogy a lehető legjobbkor jön ez a szabad este a csapatnak.

- Köszönöm – simít végig immár megkötött nyakkendőjén Casillas. – Biztos nem jössz velünk? – kérdezi meg aztán már vagy századszor.

- Minek? Szerintem az étteremben is biztosan lesz egy-két gyertyatartó.

- Akkor legalább beszélj Fernandoval. – Furcsa is lett volna, ha nem hozza szóba, még mielőtt elindul. – Tudja, hogy hülye volt. Szeretne visszakapni, hidd el.

Megforgatom a szemem. Elképesztő, hogy még készülődés közben is van ideje az én magánügyeimmel foglalkozni…

- Majd meglátom – felelem végül. Tudom, hogy igaza van. És pontosan tudom, hogy beszélni fogok vele, de nem kell neki mindenről tudnia. Néha már komolyan felbosszant, mennyire jól ismer.

- Na, rohanok – vágja zsebre telefonját és pénztárcáját a spanyol, majd elindul az ajtó felé. – Vigyázz magadra, Kislány. Szeretlek! – kiált még vissza, éppen mielőtt az ajtó becsukódna mögötte.

- Én is téged – válaszolom már csak az üres szobának.

Ebben a pillanatban sokkal inkább érzem Ikert a bátyámnak, mint Galent vagy Fernandot. Mindketten magamra hagytak, mikor szükségem lett volna rájuk, mindketten csalódást okoztak. Egyedül Iker nem mozdul. Ő a biztonság és az állandóság az életemben. Talán nem is tudja, mennyit köszönhetek neki.

Nem sokáig lehetek egyedül. Még éppen csak két oldalt olvastam el a könyvemből, mikor Sergio robog be a szobába. Nem kopog, nem köszön. Túlságosan is Sergio…

Nyugodtan becsukom, és lerakom magam mellé a könyvet, biztosra veszem, hogy ma már nem fogok olvasni. Ramos egészen biztosan valami remek ötlettel áll elő, hova menjek és miért. És persze én igent fogok mondani. Ellenkező esetben úgysem hagyna békén.

- Öltözz! – mutat a szekrényem felé sunyi mosollyal az arcán. Nem kapok több utasítás, így kénytelen vagyok visszakérdezni.

- És mégis hova megyek? – Bár még választ nem kaptam, kikászálódok az ágyból, és elkezdek a ruháim között kutatni.

- Táncolni. Velem. – Ennél tömörebben nehéz lett volna válaszolni. Nem értem, mi ez a nagy titkolózás. Nincs is szülinapom.

- Oké, akkor legalább azt mondd meg, mit vegyek fel – morgok, mire Sese odasiet mellém, és szó nélkül kiemel egy pántnélküli, virágmintás mini ruhát a szekrényből.

- Ha kész vagy, kopogj be hozzánk – teszi még hozzá a védő, majd ugyanazzal a lendülettel, ahogy érkezett, el is tűnik a szobából.

Esküszöm, nem értem, mi van vele, de ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy ha ő valamit a fejébe vesz, semmi nem tántoríthatja el. Szóval, ha szerinte én ma táncolni megyek, inkább már nem is vitatkozom.

Nem is tudom, igazából miért vagyok ideges. Hiszen tudom, mire készülnek. El akarják érni, hogy felejtsek. Hogy elfelejtsem a fájdalmamat. De én nem tudom, akarom-e igazán. Mert mi lesz, ha elfelejtem azt a napot? Ha elfelejtem, miért történt, ha elfelejtem, hogy nekem kellett volna ott meghalnom, nem pedig nekik. Ha elmúlna a bűntudatom, ha elmúlna ez a kín, mi maradna? Csak én. Azt hiszem, ettől félek igazán. Hogy egyedül maradok önmagammal.

Kopogok, és pillanatokon belül Zoey nyit ajtót nevetve. Egy narancssárga ruhát visel magas sarkú szandállal, úgyhogy biztosra veszem, bármiért is kellett felöltöznöm, ő is jön.

- Te tudod, hova megyünk? – lépek a szobába barátnőm mögött.

Érdekes a látvány. Ramos és Villa majd fellökik egymást, hogy a tükörhöz férjenek, Fernando pedig csak egy fotelban ülve, elnéző apa mosollyal az arcán, szótlanul nézi őket. Zoey ezzel szemben alig bírja visszafojtani a röhögést. Ő még nincs ehhez hozzászokva. Annyira leköti a két spanyol bohóckodása, hogy még csak válaszra sem méltat.

- Persze, értem én. Találkoztál álmaid hercegével, és én már nem is vagyok érdekes – morgok, mire végre rám néz. Ha szemmel ölni lehetne, azt hiszem, már nem élnék. Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy nem kötötte Sergio orrára, hogy ő bizony Anglia egyik legnagyobb Ramos rajongója.

Szerencsére Sese végül feladja a szekrény külső oldaláért folytatott küzdelmet, és inkább rám összepontosít, így Zoey figyelmét is sikerül elterelni egy rövid időre.

- Hű… – csupán ennyit mond, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy tetőtől talpig végigmér a tekintetével. Bármennyire nem vágytam erre, be kell vallanom, jó érzés. Újra nőnek érzem tőle magam.

- Haver, lehetne kevésbé feltűnően? – szólal meg méltatlankodva végül Fernando.

Bár nem beszéltünk mióta olyan csúnyán összebalhéztunk a folyosón, valami megváltozott tegnap. Tudom, hogy aggódott értem. És nem hagyott magamra. Ott ült a kórházi folyosón órákon keresztül. Mindketten tudjuk, hogy ezzel még nincs vége semminek, tudjuk, hogy tisztáznunk kell mindent, és még mindig haragszom rá, de valami mégis más lett.

- Bocs – rázza meg a fejét Sese zavartan. Mintha a gondolatokat próbálná kiszórni belőle, bár én személy szerint nem hinném, hogy ez a módszer működőképes. – Nagyon jól nézel ki – teszi még hozzá, én pedig nem tudom, mit mondjak. Csak állok vele szemben, és zavarban vagyok. Pedig azt hittem, Sergio és én már mindenen túl vagyok, nem tudunk kínos perceken okozni egymásnak.

- Készen állsz? – szúrja a feszült csendbe kérdését David. Éppen jókor. Egy hálás mosolyt eresztek meg felé. Megmentett.

Csak épp azt nem tudom, mitől.

Azt kellett volna válaszolnom, hogy nem. Ebben most már egészen biztos vagyok. Nem vagyok kész. Egyáltalán nem.

- Gyerünk már, Lara! – noszogat Zoey mosolyogva. – Csak menj fel a színpadra, és énekelj!

Igen. Másra sem vágyom, mint, hogy képes legyek rá. Hogy felsétáljak a lépcsőn, csak így, és énekeljek. Szeretek énekelni. Szeretem a zenét. Még akkor is, ha tudom, nem vagyok igazán tehetséges. Ezt szajkózta már az általános iskolás ének tanárom is, így nem erőltettem. Nem tanultam hangszeren játszani, nem tanultam zenét. De mindig szerettem. Ezt jól tudja mindenki, aki ismer, Zoey és Nando is tudják. Ezért vagyunk itt. Ezért nem mondták hova megyünk, tisztában voltak vele, hogy azonnal nemet mondanék.

Zoeyval gyakran jártunk efféle karaoke-estekre. Mindig fel tudtunk szabadulni a színpadon, és utána már senkit nem érdekelt, mennyire énekelünk tisztán. Őszintén, piszok jó érzés, mikor látod, miattad tombolnak a többiek. Te csináltad a hangulatot, te érted el, hogy jól érezzék magukat. Az éneklés mindig felszabadított. De mióta kiderült, hogy terhes vagyok, nem voltunk egy ilyen helyen sem. Féltem, hogy valaki véletlenül meglök a tömegben, féltettem a kisbabámat. És most, hogy itt állok a színpad aljánál, megint félek. Csakhogy ezúttal magamat féltem. Mert míg a földön vagyok, fáj, de tudom, hogy nem eshetek lejjebb. De mi lesz, ha visszakapaszkodom, és megint lezuhanok? Le a gödör legaljára. Nem biztos, hogy másodszor vissza tudnék kapaszkodni.

A nevemet hallom. Mély levegő. Indulás. Pillanatok alatt a színpad közepén találom magam egy mikrofon előtt állva. A zenekar figyel, vár valamire. Várják, hogy megmondjam, mit játszanak. Végigfuttatom tekintetem a többieken. Egyszerre idegesek és kíváncsiak. Talán azt hiszik, fogom magam, és elrohanok. Hogy őszinte legyek, gondoltam rá. De most már itt vagyok. Nem maradhatok örökbe a kis burkomban. Egyszer ki kell lépnem onnan. Egyszer újra élnem kell. Miért ne lehetne éppen most? Azért jöttem Lengyelországba, hogy visszataláljak önmagamhoz, hogy újrakezdjem az életemet. Mégis úgy érzem, mióta itt vagyok, csak visszafelé nézek. Megrekedtem a múltban, nem tudok továbblépni, mert valami folyton visszaránt. Hát ezúttal nem hagyom magam! Ha már eljöttem, énekelni is fogok!

Na, persze, könnyű mondani. Odaszólok a gitárosnak, mire ő bólint, mutat valamit a többieknek, és játszani kezdenek. A torkomban dobog a szívem. Félek, egyetlen hang sem fog kijönni a torkomon. A tekintetem összetalálkozik egy barna szempárral. Nem is tudom, miért, de megnyugtat, hogy ott van. Mosolyra húzódnak ajkai, és finoman bólint egyet, én pedig énekelni kezdek.

This ain't a song for the broken-hearted (Ez nem egy összetört szív dala)

No silent prayer for the faith-departed (Nem egy hite-vesztett néma imája)

I ain't gonna be just a face in the crowd (Nem leszek csupán egy arc a tömegből)

You're gonna hear my voice (Hallani fogod a hangom)

When I shout it out loud (Mikor hangosan kieresztem)

[…]

It's my life (Ez az életem)

And it's now or never (És most vagy soha)

I ain't gonna live forever (Nem fogok örökké élni)

I just wanna live while I'm alive (Csak élvezni akarom, míg élek)

(It's my life)

My heart is like an open highway (A szívem, mint egy nyílt autópálya)

Like Frankie said I did it my way (Ahogy Frankie mondta, a saját utamat jártam)

I just wanna live while I'm alive (Csak élvezni akarom, míg élek)

'Cause it's my life (Mert ez az életem)

Better stand tall when they're calling you out (Jobb biztosan állni, mikor kihívnak)

Don't bend, don't break, (Ne hajolj meg, ne törj meg)

Baby, don't back down (Baby, ne hátrálj meg)

It's my life (Ez az életem)

And it's now or never (És most vagy soha)

'Cause I ain't gonna live forever (Mert nem fogok örökké élni)

I just wanna live while I'm alive (Csak élvezni akarom, amíg élek)

It's my life (Ez az életem)

My heart is like an open highway (A szívem, mint egy nyílt autópálya)

Like Frankie said I did it my way (Ahogy Frankie mondta, a magam útját jártam)

I just wanna live while I'm alive (Csak élvezni akarom, míg élek)

'Cause it's my life! (Mert ez az életem!)

Nevetek. Szívből és igazán. Az emberek tapsolnak, én lihegek, és –bár csak néhány percre – boldog vagyok. Észre sem vettem, hogy a refrén alatt már ugráltam, tomboltam, éppen úgy, mint régen. Végre szabad voltam. Nem figyeltem semmire, nem aggódtam semmi miatt. Ösztönös volt minden, amit tettem. Belőlem jött. Igazán én voltam. Zoey a nevemet sikítja, Villa pedig hangosan fütyül. Ez az én dalom. Tényleg az.

- It’s now or never – motyogom magamban, ahogy lerohanok a lépcsőn. Nem gondolkozom, ha mégis megtenném, valószínűleg megtorpannék.

Egyenesen Sergiohoz sietek, és egyetlen szó nélkül megcsókolom. Érzem a döbbent tekinteteket magam körül, hallom David méltatlankodását, hogy miért Sese, miért nem ő, és Nando meglepettséggel kevert morgolódása sem megy el a fülem mellett. De nem érdekel. Ebben a pillanatba csupán két dolog foglalkoztat, Sese ajkai, és a derekamra fonódó két kar. Néhány másodpercig komolyan úgy érzem, ez a leghelyesebb dolog, amit hosszú idő óta tettem.

Aztán vége. Hirtelen, átmenet nélkül zuhanok vissza a mélybe. Próbálok kapaszkodni, de nem megy. Beugrik minden. Nick, a baleset. Peregnek a képek, akár egy film. És mégsem ez a legfurcsább. A felvétel megáll egy pillanatra, és újra látom az álmomat. Azt, amiből Nando szólongatása szakított ki az autóban. Azt, amiben boldog voltam.

Döbbenten lépek hátra. Sergio nem tart vissza, elenged. Nem értem, mi történt. Ő sem érti.

- Te voltál – suttogom, és nem mondok többet, egyszerűen elsétálok a zavart társaság mellett.

Egyenesen az udvarra megyek, pedig hallom a kérdéseket, és hallom, ahogy a nevemet mondják. Levegőre van szükségem. És csendre.

- Mi történt az előbb? – szólal meg Ramos a hátam mögül.

Nem fordulok meg, a korlátra támaszkodva bámulom a csillagokat. Annyiszor vágytam már közéjük… Távol akartam lenni mindentől, amit ismerek. Nem akartam látni a szánalmat az emberek szemében. Esküszöm, úgy éreztem, mindenki engem figyel. A szüleimtől kezdve, a zöldséges hölgyön át, az utcán kutyát sétáltató férfiig mindenki. Mindent megadtam volna, hogy egyedül lehessek. Most mégis itt állok, és arra vágyom, amit álmomban láttam. Hogy igenis tartozom valakihez.

- Miért jöttünk ma ide? – kérdezem halkan. Tudom, hogy nem válaszoltam, de ezt mindenképp tudnom kell. Választ kell kapnom a kérdéseimre.

- Huszonegy éves vagy, Lara. Még csak huszonegy. De te már feleség és anya voltál – magyarázza a hátvéd. Minden izmom megfeszült az anya szó hallatán. Igen, az voltam. Anya. – Felnőttél, pedig még gyerek sem voltál igazán. Borzasztó, ami veled történt. Az egyik pillanatban még férjed és gyermeked volt, aztán pedig újra egy lány lettél, aki a szüleivel él és segítségre szorul. De meg kell tanulnod élni, Kiscsillag. Meg kell tanulnod átlagos huszonegy éves lányként élni. Borzasztó fiatal vagy, még nem kell felnőnöd. – Egy könnycsepp gördül le az arcomon. Egyetlen könnycsepp, nem követi több. Igaza van. Régen nem voltam már gyerek. Tizenöt évesen dolgozni kezdtem, és tizennyolc is alig voltam, mikor elköltöztem, hogy önálló lehessek. Annyira siettettem mindent, hogy közben elfelejtettem gyereknek lenni.

A szemem sarkából látom, hogy Sergio mellém lép, és egy gyengéd mozdulattal letörli a sós vízcseppet arcomról. Figyel. Nem mond mást, tudja, hogy most én jövök.

- A kórházból hazafelé azt álmodtam, hogy egy gyönyörű házban élek. Van egy csodaszép kislányom és egy férjem – kezdek halkan beszélni, de továbbra is csak az eget figyelem. – Ahogy a kisbabát ringató férfire néztem, tudtam, hogy jó helyen vagyok. Egyszerűen éreztem. Boldog voltam. Igazán boldog. Mikor felébredtem, nem emlékeztem a férfi arcára. De minden éjjel Nicket látom, biztosra vettem, hogy ő volt az újra. De ezúttal te voltál – fordulok a hátvéd felé. – Álmomban veled éltem, Sergio. Veled éltem, és olyan rohadt természetesnek tűnt. Mintha mindig is így kellett volna lennie.

Semmit nem látok. Most először egyáltalán semmit nem tudok kiolvasni a spanyol tekintetéből. Csak bámulom a szemeit, és elveszek bennük. Szól a fejemben a vészjelző, hangosan, hangosabban, mint valaha.

- Nem akarok a helyébe lépni, Lara. Nem akarom őt kitúrni.

A döbbenet ezer hulláma söpör át rajtam. Csak most jövök rá, hogy Sergionak igaza van. Ettől félek valójában, ez bénít meg nap, mint nap. Igen, rettegek a felejtéstől. De nem attól félek, hogy a balesetet vagy azt a napot felejtem el…! Ami igazán fogva tart az az, hogy egy nap beleszeretek valakiben, és nem fog többé érdekelni, hogy mit éreztem Nick iránt.

- Sosem fogod elfelejteni – teszi még hozzá Ramos, és furcsán megnyugtatóan hat a szájából ez a néhány szó. Mindenki azzal jön már hónapok óta, hogy jobb lesz, idővel halványulnak majd az emlékeim. De én nem akarom, hogy halványuljanak. Mindenre pontosan emlékezni akarok. A virágokra, amiket kaptam, a csókokra, a randikra, de még a veszekedésekre is. Mindenre.

Azt hiszem, az érzéseim az arcomra vannak írva, mert egy szót sem kell szólnom, és Sese újra beszélni kezd.

- Nem láncolhatod magad a múltadhoz – fogja meg egyik kezem a spanyol. – Szabadnak kell lenned, különben nem élhetsz. Olyan szabadnak kell lenned, amilyen a színpadon voltál. Nevettél, Lara! Nevettél, és mi veled nevettünk. Ne mondd nekem, hogy nem hiányzott! És azt se mondd, hogy nem hiányzott Fernando és nem hiányzik most Galeno. Látnia kellett volna ma. Hidd el, büszke lett volna rád.

Sergio őszinte. Ez a legmeglepőbb. Még gúny sincs a hangjában, ahogy kiejti bátyám nevét. Lehetséges ez egyáltalán? Tényleg félre tud tenni mindent, hogy segítsen nekem? De hát miért…? Én csak egy darabokra hullott élet vagyok.

Elkerekedett szemmel nézem a focista arcát. Keresek rajta egy jelet, hogy ő sem biztos a dolgában. De nem találok. Komolyan gondolja. Minden egyes szót.

- Nem érek ennyit – csúszik ki a számon, mire legnagyobb meglepetésemre elmosolyodik, magához húz, és puszit lehet a homlokomra.

- Még többet is…