Egy ideje azon gondolkozom, hogy új blogot kéne nyitnom, ami inkább a velem történtekről szólna, mintsem a szereplőimről. Ugyanis a tegnapi napomat a Szent Imre Kórházban töltöttem egy infúzióval a karomban és egy csomó szteroiddal, calciummal és antihisztaminnal a szervezetemben, miután a mentősök beszállítottak.
De legalább rengeteg időm volt végiggondolni, mi lesz a következő részekben :D Ez a pozitívum.
És itt is a 6. fejezet :) Amennyire az előzőt szerettem, ezt annyira nehezen szültem meg. Nem lett olyan izgalmas és érdekes, mint szerettem volna. De azért, remélem, tetszeni fog! :)
(De a rész címét egész egyszerűen nem tudtam kitalálni. Javaslatokat elfogadok :D)
Puszi
U.I: Viszont arra kérnék mindenkit, hogy aki azt jelöli a fejezet végén, hogy "elmegy" vagy "írd újra!", fejtse ki bővebben is a véleményét! :) Köszönöm!
-.-.-.-
6. Titkok
Tíz perc múlva pályára kell lépnem, és azt sem tudom, hol áll a fejem. Még azt sem vettem észre, hogy összecseréltem a cipőket a lábamon. Pedig, esküszöm, így állati kényelmetlen…
Mióta
Lara elrohant a szállodából, nem is láttam. De még arra sem volt bátorsága,
hogy felhívjon. Hajnalban ugyan küldött egy sms-t, de csak annyit írt, hogy
„Sajnálom”. Nem mintha még hinnék neki…
Már
egy ideje nincs minden rendben köztünk. Valószínűleg soha nem is volt. Milyen
kapcsolat az, amiben egy hónap alatt háromszor szakítanak, aztán békülnek ki a
felek? Ráadásul ez a viselkedés egyáltalán nem én vagyok. Ha én szakítok
valakivel, akkor annak ott vége van. Én nem jövök össze négyszer-ötször
ugyanazzal a lánnyal! És láss csodát, mégis megtettem… És a legbosszantóbb,
hogy még mindig megtenném. Újra és újra…
Esküszöm,
az életben nem küzdöttem még ennyit azért, hogy működjön egy kapcsolatom. Mindig
lelépek, mielőtt komolyra fordulhatna a dolog. Sokkal egyszerűbb. Mióta az
eszemet tudom, most először érzem azt, talán nekem fontosabb ez, mint a
másiknak. És én ezt nem engedhetem meg magamnak. Semmi szükségem nincs erre a
borzasztóan idegesítő érzésre. Nem akarom, hogy fájjon…
Lareina
viszont egészen más. Megfogadtam, hogy ezúttal vigyázok rá. De persze csúnyán
elszúrtam. Mekkora hülyének kellett lennem ahhoz, hogy megcsókoljam? Esküszöm,
azt sem tudom, miért tettem. Maga alatt volt, én meg egyszerűen kihasználtam.
Gratulálok, Ramos! Szegény lánynak nincs elég baja, pont erre volt még
szüksége…
Nem
is csodálom, hogy nem áll velem szóba. Végre megint megbízott bennem. Olyan
dolgokat mesélt, amiről tudom, hogy a Kölyöknek fogalma sincs. Én meg erre
megint ellöktem magamtól. És még egyszer: gratulálok, Ramos…
Agyam
szinte azonnal visszakalauzol 2005 nyarára. Akkor találkoztunk először. Be kell
vallanom, már akkor gyönyörű volt. Egy gyönyörű kislány. Láttam a szemében,
hogy ő még bizony hisz a tündérmesékben. Talán pont ez fogott meg benne annyira.
Borzasztóan naiv volt. És biztos vagyok benne, hogy fogalma sem volt arról,
mennyire szép. Egy egyszerű lány volt csak. Nem sminkelte túl magát, nem hordott
csillogó, divatos ruhákat. Kemény, angolos vonásait pedig egyetlen mosollyal
képes volt úgy ellágyítani, hogy bármelyik fiú a lábai előtt hevert volna, ha
akarja.
Csakhogy
ő akkor még nem foglalkozott ilyenekkel. Torres volt a mindene. Istenítette. Esküszöm,
úgy nézett a srácra, mintha valami világmegváltó dolgot követne el minden egyes
lélegzetvételével. Az a csillag nyaklánc pedig mindig a nyakában lógott. Egy
másodpercre sem volt hajlandó megválni tőle.
Hiányzik
az a lány. Hiányzik a csillogás a szeméből. Hogy tudta az élet ilyen
kegyetlenül letörni ennek az angyalnak a szárnyait? Hogy tudtam én letörni a szárnyait…?
-
Kész vagy, Sergio? – kapom fel a fejem Casillas kérdésére. Valószínűleg már nem
először szól hozzám, arca ugyanis – tőle igencsak szokatlanul –
türelmetlenségről árulkodik.
Bólintok.
Utolsó simításokat végzem cipőmön, majd a kapitányt követve, egy hatalmas sóhaj
kíséretében csatlakozom a játékos kijáróban várakozó társaimhoz.
Mindannyian
idegesen toporognak. Az olaszok elleni döntetlenre egyikünk sem számított.
Biztosan voltunk benne, hogy a 2008-as EB és a 2010-es VB győzelem után
megállíthatatlanok vagyunk. Ostoba módon elhittük, hogy elég, ha kimegyünk a
pályára, és már nyert ügyünk van. Hát nem volt…
De
az íreket nem bízzuk a véletlenre. Nem hagyatkozhatunk mindig a szerencsére, ha
tovább akarunk jutni. Mert tovább fogunk jutni!
Ha nem hangozna elképesztően nagyképűen, még azt is mondanám, hogy megnyerjük
az EB-t. De egyelőre megelégszem Írország legyőzésével…
Ahogy
a pályára menet elsétálok az Abbott testvérpár mellett, Lareina még csak rám se
néz. Mosolyt küld Iker felé, majd lehajtja a fejét, és pár lépést távolodik
testvérétől. Most inkább nem gondolok bele, mi fog történni, ha egyszer
elmondja Galenonak, mi történt az este. És most nem a Fernandoval való
vitájukra gondolok.
Még
mindig nem hiszem el, hogy így kiosztotta! Elképesztő lány. Mára nyoma sincs a
szemében annak a csodálatnak, amit néhány évvel korábban le sem tagadhatott
volna. Nem tudom, mi történt köztük az évek alatt, valószínűleg egyáltalán nem
is tartozik rám, de valami komoly dolognak kellett lennie, ha még az esküvőjére
sem hívta meg az unokabátyját. Mert abban biztos vagyok, hogy Torres semmit nem
tud Nickről vagy a balesetről. Vagy egyáltalán Lareina életéről… És, hogy
őszinte legyek, nem is tűnik úgy, mintha igazán érdekelné. Fogalmam sincs, mi
történt köztük, de még a hülye is látja, mennyire megviseli mindkettejüket.
Alig
kezdődik el a mérkőzés, érzem a csapaton a küzdést. Hatalmas energiával vetjük
magunkat a játékban. Meglepetésre, Torres a húzóerő. Régen láttam ennyire
harcolni. Ezúttal komolyan gondolja. Nem tudom, nekünk, az edzőnek vagy
unokahúgának akar ezzel bizonyítani, de energiája magával ránt szinte
mindenkit.
Már
a negyedik percben egy cselsorozatot követően megszerzi a vezetést a csapatnak.
Esküszöm, majd felrobban a stadion. A Kölyök pedig elmosolyodik, és nem a
szívére, a bal kulcscsontjára helyezi a kezét. Nem értem teljesen, mennyit
jelent ez neki, de azt látom, hogy megtört a jég. De legalábbis mindenképp
megrepedt. Valami történt. Valami megmagyarázhatatlan, láthatatlan, de minden
elsöprő. Torres végre visszatért. Ezt ünnepli a csapat, ezt ünnepli az összes
néző a stadionban, a tévék és kivetítők előtt.
Alig
telik el néhány perc, sorban érkeznek az újabb és újabb helyzetek. Negyed óra
elteltével már mindenki tudja, ennek a meccsnek nem 1:0 lesz a vége. Ma este
sokkal több van bennünk. Nem kérdés, hogy lesz-e még spanyol gól. A kérdés csak
az, hogy mikor.
A
második félidő éppen úgy kezdődik, mint az első. Alig telik egy három perc,
mikor egy újabb roham után David Silva bombája talál az ír kapuba. Azt hiszem,
rajta kívül senki nem látta, hogy hol is volt a labda, mielőtt a hálóba került.
Az ír védők már azt sem tudják, hol áll a fejük. Tudom, milyen érzés. Mikor
küzdenél, de úgy érzed, egyedül vagy vele. Egyedül pedig senki nem tehet
csodát. Egy focimeccsen nem.
Mi
viszont nem adjuk fel. Egymásból, a nézőkből merítünk erőt. Többet akarunk. Azt
hiszem, ez a legjobb érzés a világon. Tudod, hogy mindenki a csodára vár, hogy
egy egész világ nézi, ahogy felszántod a pályát, és te magad is érzed, hogy meg
tudod adni nekik, amire várnak. Mert ma este benned van. Mert ma este a
csapatodban van.
Még
húsz perc van hátra, mikor újból Fernandohoz kerül a labda. A védők nem tudják
megállítani. Félpályáról indul, és bárki láthatja a szemében, mennyire akarja
azt a duplát. Bizonyítani akar, mégis ezúttal valami más is hajtja. Azt hiszem,
tudatni akarja Lareinával, hogy még nem mondhat le róla. Mert még ő sem mondott
le magáról. 3:0. Esküszöm, ahogy Torres ott áll Given előtt, szinte sajnálom az
ír kapust. Pocsék lehet látni az ellenfeled szemében, hogy esélyed sincs
ellene.
Meg
kell állnom egy pillanatra. Felemelem a fejem, és tekintetem végigfuttatom a
lelátókon. Hallom az ollézást saját szurkolóinktól, de ez a dal… Csodálat. Ez
az, amit érzek. Csodálat az írek iránt. Mert ők egy percre sem adják fel.
Kiélvezik minden másodpercét annak, hogy itt lehetnek. Még akkor is, ha
pontosan tudják, hogy ki fognak kapni. Bíztatják a csapatukat, még a
legreménytelenebb helyzetben is. Pedig egészen világos. Nem fognak továbbjutni
a csoportkörből. De ők nem gyászolnak. Ők ünneplik, hogy idáig eljutottak. Egy
pillanatra borzasztóan szeretnék az ő csapatukban játszani. Mert ekkora
szeretetet én még soha nem láttam.
Del
Bosque cserél. Mégpedig Torrest Fabregasra. Nem értem. Nando sem érti. A csapat
tapsol. Ma este ő adta meg a kezdőlökést a csapatnak. Kellett, hogy itt legyen.
És neki is nagyon kellett, hogy itt lehessen. Minden egyes pályán töltött
másodperccel közelebb került néhány évvel ezelőtti önmagához. Ezt bárki
láthatta. Ahogy a kispad felé sétál, látom, hogy mutat valamit unokahúgának, de
nem foglalkozhatok vele. Folytatódik a mérkőzés.
Fabregas
is megszolgálja a bizalmat. Be kell vallanom, gyönyörű gól lő. És ez a negyedik
gól a korona a mai napra.
Az
ír szurkolók újra énekelni kezdenek, és 4:0-nál már nem foglalkozom azzal, hogy
a végkimenetelen izguljak. Egyszerűen lenyűgöz az az erő, ami árad a
nézőtérről. Boldogok. Pedig most már biztosan kiesnek. Megbabonáz ez a dal. Még
mikor a bíró lefújja a mérkőzést is a hatása alatt vagyok. Mindenki ünnepelni
kezd, de én csak tátott szájjal bámulom a nézőket.
Hatalmas
dolgot tanulok ebben a pillanatban. Nem adhatom fel. Helyre fogok hozni
mindent. Beszélek Galenoval, még akkor is, ha tudom, nem fog kegyelmezni. És
beszélek Larával is, bármi legyen is a végkimenetele.
Bármi…
Hiszen
tudom mi fog történni. Szakítunk. Már biztos vagyok benne, hogy ennek nem lehet
más végkimenetele.
Ahogy
megállok az Abbott testvérek szobájának ajtaja előtt, furcsa érzés kerít
hatalmába. Megfordul a fejemben, hogy talán mégsem kéne. Éppen kopognék, mikor
meghallom Galeno hangját. Nem akarok hallgatózni, de olyan hangosan beszél,
hogy minden egyes szót tisztán értek.
-
Mondd már el, mi történt? – követeli húgától. – Lara, megőrjítesz! Látom
rajtad, hogy bánt valami. Még Fernandora nézni sem voltál hajlandó, mikor tényleg
bocsánatot akart kérni tőled. És nem vagyok hülye, pontosan látom, hogy kerülöd
Ramost is.
-
Mi bajod van, Gale? – kérdez vissza a lány dühösen. – Ez volt a célod, nem? Azt
akartad, hogy ne beszéljek vele. Megkaptad. Akkor mégis mi a fene bajod van?
Meglep,
hogy nem mondott semmit arról a csókról. Azt hittem, nekik nincsenek titkaik
egymás előtt. Igazából arra számítottam, hogy a meccs után Galeno azonnal nekem
esik, de csak mogorván gratulált, és ment is interjút csinálni del Bosque-val.
-
Tudod mit? Semmi bajom. Hagyd csak, hogy túlnőjenek rajtad a problémák…
Valóban. Ez a legjobb megoldás. De ne csodálkozz, hogy gyerekként kezellek, ha
egyszer úgy viselkedsz! – teszi még hozzá, majd nyílik az ajtó.
Hátraugranék,
de már késő. Galeno egyenesen nekem sétált.
-
Te meg mit keresel itt? – kérdezi kicsit sem barátságosan. – Nem hiszem, hogy a
húgom beszélni szeretne veled. Nincs valami jó napja – közli, majd sétálna is
tovább azonnal.
-
Hozzád jöttem – felelek, mire a meglepetés összes hulláma végigfut a srác
arcán. Végül mégis a dühnél állapodik meg.
Egy
pillanatig átfut az agyamon, hogy mégsem kellene elmondanom neki, mi történt.
Így is utál már eléggé…
Abbott
nem mond semmit, csak elindul a lépcső felé. Fogalmam sincs, hogy ez most mit
jelent. Menjek utána vagy hagyjam békén? Nem igazán tűnt úgy, mintha beszélni
szeretne bárkivel is. Engem meg aztán köztudottan nem bír.
-
Gyere – szól hátra morogva, megadva a választ a kérdésemre.
Egyenesen
a földszintre megyünk, leülünk a szálloda kávézójába.
-
Mi van? – kérdezi türelmetlenül. Jobban túl akar lenni ezen az egészen, mint
én. Pedig ez jelen helyzetben igazán nagy szó…
-
Tudom, mi baja van a húgodnak – közlöm vele végül. Tudom, hogy ezzel felkeltettem
a figyelmét, így azonnal folytatom. – Megcsókoltam tegnap este.
Felocsúdni
sincs időm, Galeno egyszerűen feláll, és elindul a lift felé. Nem mond semmit,
még csak rám se néz. Dühös. Én is az vagyok.
A
hall közepén érem utol.
-
Tudom, hogy elszúrtam. De nem akartam bántani – kiabálok utána.
Ennyi
kellett. Abbott megfordul, és egyenesen felém indul. Járása fenyegető. De nem
mozdulok. Még akkor sem lépek hátrébb, mikor jobb ökle az arcomban landol.
Minden dühe benne van ebben az ütésben. Nem kímél. Én se tenném a helyében.
-
Hányszor akarod még kihasználni őt? – üvölti a képembe Galeno. – Szerelmes volt
beléd, te rohadék! Esküszöm, én nem értem, miért… De szeretett téged.
Hidegzuhanyként
ér ez a néhány szó. Nem is figyelek a fényképezőgépek kattogására magam körül.
Még az sem érdekel, hogy mindenki engem bámul. Pedig tudom, hogy ebből holnapra
címlap sztori lesz. Nem is kell nagyobb hír az EB alatt, mint egy kiabáló
riporter és egy betört orrú hátvéd.
Abbott
már rég eltűnik, mikor én még mindig ugyanott állok. Megérdemeltem. Ez tölti ki
minden gondolatom.
-.-.-.-
Félénk
kopogást hallok az ajtó felől. Szinte biztos vagyok benne, hogy Fernando, Sergio
vagy Galeno lesz a túloldalon, így dühös mozdulatokkal nyitok ajtót. Egyikükkel
sincs túl sok kedvem beszélgetni.
Legnagyobb
meglepetésemre Lara áll a túloldalon. Kisírt szemekkel. Hirtelen azt sem tudom,
mit mondjak neki. Köszönni is elfelejtek. Egyszerűen nem értem, miért hozzám
jött. Sergioval kellene beszélnie, nem pedig velem.
-
Bejöhetek? – kérdezi szipogva a lány, mire egyetlen szó nélkül szélesebbre
nyitom előtte a bejáratot. Betessékelem a szobába, és intek, hogy foglaljon
helyet.
-
Mi történt, Lara? – kérdezem, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy
hallani is szeretném a választ. Sese túl sok fájdalmat okozott már nekem. Nem biztos,
hogy én akarok lenni az, aki végighallgatja a barátnője problémáit.
-
Megcsaltam – nyögi ki végül halkan. Nem néz rám. A földet bámulja, és a kezét tördeli.
Süt róla, hogy bűntudata van.
-
Miért? – Ez az egyetlen kérdés van a fejemben. Hiszen legutóbb még úgy tűnt,
minden vágya, hogy helyrehozhassa a kapcsolatukat. Együtt akart lenni
Sergioval, mégpedig úgy, hogy közben nem figyeli minden lépését egyszerre hat
újságíró. Magánéletre vágyott. És ezt meg tudtam érteni.
-
Nem tudom – feleli ezúttal már a szemembe nézve. – Azt hittem, szeretem, és
soha nem tudnám ezt megtenni vele. De… Nem tudom. – Össze-vissza beszél, nem
tudom, hova akar kilyukadni. Vagy, hogy miért éppen nekem mondja ezt el.
-
Már nem szereted? – kérdezek vissza. Őszintén kíváncsi vagyok a válaszra. És
azt hiszem, erre az egy válaszra volna szüksége Sergionak is.
De
nem felelhet. Az ajtó kivágódik, és a szemmel láthatóan még mindig borzasztó
dühös bátyám lép be rajta. Már rég nem hiszem, hogy én bosszantottam volna fel
ennyire.
-
Te mit keresel itt? – pattan fel Lara olyan gyorsan, mintha legalább égette
volna az ágy.
Meglepetten
bámulok rá. Hiszen legjobb tudomásom szerint Gale és ő egyáltalán nem ismerik
egymást.
-
Ez az én szobám – felel Galen, miközben én már meg sem próbálom leplezni
döbbenetemet. – Ő pedig a húgom.
Ahogy
egymásra néznek, tudom, hogy van itt valami, amiről egyikük sem akar beszélni. Valami történt…
