Way Back Into Life - 5. fejezet

Sziasztok! :)

Ismételten elnézést kérek a késésért. Igyekszem hetente egy részt felrakni, de sajnos nem mindig sikerül.
Ellenben ezt a részt a változatosság kedvéért szeretem :) Remélem, ti is.

Jó olvasást!

-.-.-.-

5. You'll never be alone

Galeno főnöke egy igazi idióta. Nem tudom, hogy gondolta, hogy délután ott lesz Lengyelország második mérkőzésen Varsóban, este pedig Gniewnoban a spanyolok sajtótájékoztatóján. Így persze most ülhetek végig helyette még egy dög unalmas, másfél órás kérdezz-feleleket. Az egyetlen előnye, hogy így legalább lehetőségem van négyszemközt bocsánatot kérni Fernandotól. Alaposan túllőttem a célon legutóbb. De annyira felbosszantott…! Kezdem úgy érezni, hogy az évek bizony elrepültek felettünk, és fogadott bátyám már egyáltalán nem ismer engem.

Természetesen mielőtt elváltunk, Gale megeskette Ikert, hogy az élete árán is vigyázni fog rám. Úgyhogy a kapus most rendes testőr módjára, egy másodpercre sem veszi le rólam a szemét. Valahogy még azt is sikerült elintéznie, hogy a szobájában lakhassak, anélkül, hogy del Bosque a fejét venné. Az esti sajtótájékoztatóig jobb dolgom nem lévén, az edzésre is vele jöttem. Így sikerült kikötnöm a spanyol válogatott zártkörű tréningjén a Mistra Sport Hotel központjában.

Mielőtt észbe kaphatnék, a sztárkapus már el is tűnik az öltöző ajtaja mögött, én pedig tökéletesen egyedül maradok a folyosón. Bátortalanul kezdek sétálni a pálya felé. Nem tudom, bárki szólt-e egyáltalán a szövetségi kapitánynak a jelenlétemről, és nem szeretném megkockáztatni, hogy hirtelen felindulásból kidobasson. Így először csak óvatosan kinézek, hogy del Bosque már a füvön van-e. De a játéktér üres, egyetlen lélek sincs a közelében sem. Csak egy labda a kijárat mellett…

Nem tudom, milyen indíttatásból, de a pálya közepe felé kezdem vezetni a labdát, majd dekázni kezdek. Vagyis kezdenék. De gyerekkorom óta nem fociztam. Szörnyen béna vagyok. Ha valaha tehetséges is voltam, mára mindenféle labdaérzék kihalt belőlem, úgy érzem.

- Nem szeretnél kapura rúgni? – Összerezzenek. Olyannyira meglep az idegen mély hang, hogy teljesen kiesek a ritmusból, és a labdában megbotolva hamar a földön ülve találom magam.

Odakapom a fejem. Végigpörgetem a fejemben a tegnap Galeno által a spanyol stábból tartott gyorstalpaló teljes anyagát, mire sikerül beazonosítanom az ötvenes éveiben járó úriembert. José Ochotorena. A kapusedző.

A férfi időközben mellém ér, és láthatóan igen jól szórakozik, miközben felém nyújtja a kezét. Nevetségesen festhettem, ahogy ijedtemben orra estem. Halk köszönöm hagyja el számot, mikor az edző egy egyszerű mozdulattal felránt a földről.

- Nos? – kérdezi újra.

- Nem hinném, hogy túl nagy kihívást jelentene megfogni az én lövéseimet – felelek, miközben összeszedem a labdát is néhány méterrel odébb. Zavarban vagyok. Szörnyen zavarban.

- Nem baj – neveti el magát a férfi, majd a kapu felé veszi az irányt.

Bátortalanul teszem a játékszert a tizenegyes vonalra. A férfi egy bólintással jelzi, hogy készen áll, mire nekifutok, és rúgok. Nem egy erős lövés. Talán én olyat nem is tudom. De legalább kapura megy. Ennyi év távlatából pedig még ezt is sikerként könyvelem el. Persze egy volt Real-kapusnak nem okozhat problémát kifogni az én gyenge próbálkozásomat. De a hatás kedvéért, José azért vetődik egyet, és fekve fogja meg a játékszert. Ahogy feltápászkodik, mosolyog. Mosolyog, és elismerően bólogat. Nem mintha hinnék neki. De azért jól esik.

- Nekem is megpróbálod? – érkezik a kérdés Ikertől, aki a kispadnál nézte végig a jelenetet jó pár csapattársával egyetemben.

- Ne hülyéskedj! Nem ti lennétek a címvédők, ha én gólt tudnék rúgni neked – szedem össze a labdát, és sétálok közelebb a társasághoz.

- Ugyan már, neki még én is berúgom – röhög Villa.

- Csak szeretnél te valaha is a kapum közelébe kerülni – vág vissza Casillas apró, magabiztos mosollyal az arcán, mire David kicsit elhúzza a száját. És íme. Egy tipikus Barcelona-Real szópárbajnak lehetek szemtanúja.

Megforgatom a szemem, és a kezemben lévő labdát Villa feje felé hajítom, mielőtt lehetősége lenne válaszolni. Nem célzok jól, és egyébként is gyengén dobtam, így alig súrolja a találat.

- Hé! – méltatlankodik a csatár. – Tönkrevágod a hajamat! – kezdi el igazgatni a tökéletesen beállított tincseket. Atyaég, legalább két hajszála nincs a megfelelő helyen! Ötletem sincs, hogyan lehet egy férfi ennyire… Nem is tudom, milyen. Szörnyű…

Elmosolyodok. Nem boldog mosoly. Még csak nem is nyugodt. De legalább őszinte. És az enyém.

Természetesen a srácok elfelejtettek szólni az edzőnek arról, hogy itt leszek, így del Bosque első felindulásában közölte is velem, hogy ez egy zárt tréning, és újságírók nem jöhetnek be. Végül Fernando magyarázta el neki, hogy az unokahúga vagyok, és távol álljon tőlem, hogy bármit is írjak arról, amit ott látok. Végül megengedte, hogy maradjak. De csak most az egyszer!

Így most a kispadon ülök éppen a masszőr mellett, aki csak arra vár, hogy az edzés végeztével a srácok elsorolják neki izomproblémáikat. Nézem a fiúkat, és nem értem. Egész egyszerűen nem értem, mi van velük. Mindannyian jól játszanak, mégis minden hülye láthatná, közel sem önmaguk. Ennyire földhöz vágta volna őket az olaszok elleni döntetlen? Szinte kivétel nélkül mindannyian csak lézengenek a pályán. Fociznak, mégis valahogy, mintha nem lennének egészen itt. Valami… Valami nagyon hiányzik.

És Nando. Ő az a hatalmas kérdőjel, ami, szinte érzem, hogy a fejem felett villog. Emlékszem rá gyerekként, emlékszem az első Athléticos meccsére, emlékszem az utolsó góljára a Liverpool színeiben, és emlékszem arra a nyárra is, amikor azt a hatalmas tüzet, ami mindig égett a szemében, egyszer csak nem láttam már. És az a legborzasztóbb az egészben, hogy én is tehetek róla. Nem én indítottam el őt a lejtőn, de azzal a veszekedéssel én rúgtam bele az utolsót. Még akkor is, ha nem akartam. Azt hiszem, évek óta először érzem úgy, talán nem csak unokatestvérem hibája, hogy kiszakadtunk egymás életéből. Mind a ketten tettünk ezért eleget.

Az edzés végeztével úgy döntök, semmi kedvem megvárni, míg lezuhanyozik mind a huszonhárom játékos, így inkább átsétálok a hatalmas létesítmény túloldalára, és felmegyek Iker szobájába. Legnagyobb meglepetésemre, nem lehetek egyedül, az íróasztalán ugyanis a kapus barátnője ül, és böngészi elmélyülten a laptopja képernyőjét.

- Szia, Sara – megyek oda hozzá, ölelem meg, majd nyomok két puszit az arcára. – Nem is tudtam, hogy jössz.

- Ikernek sem szóltam róla – mosolyog. – Igazából a sajtótájékoztatóra jöttem. De gondoltam, ha már van egy kis időm, meg is látogatom – magyarázza vidáman. Jó látni, hogy boldog.

Imádom őket. Ikert és őt. Süt róluk a szerelem, egyszerűen boldoggá teszik egymást.

Néha elgondolkodom. Néha irigy vagyok. Néha fáj. De végül mégis csak látom a tekintetüket, mikor egymásra néznek. Mert mindig benne van, hogy nem tudnának egymás nélkül létezni. Bárki láthatja, hogy ők ketten minden lehetséges szinten összetartoznak. És ez valahol szörnyen megnyugtató.

- Mesélj, Kislány! – kapcsolja ki a gépet, és fordul immár teljes testtel felém Sara. A kapus miatt kezdett ő is így hívni. Egy idő után pedig olyan természetessé vált, hogy ma már szinte észre sem veszem. – Iker mondta, hogy megint összekaptál Fernandoval. És azt is hallottam, hogy egyik éjjel Sergio vitt vissza a szobádba. Mégpedig a karjaiban. – Kezd olyan érzésem lenni, hogy Sara túlságosan is jól informált velem kapcsolatban.

Éppen magyarázkodni kezdenék, hogy egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolja, mikor a szoba ajtaja kivágódik.

- Igazán megvárhattál volna – dohog Iker. Azt hiszem, őt sem dobta fel túlzottan a csapat edzésen nyújtott teljesítménye.

De ahogy belép a szobába, és meglátja Sarát, miden bosszúság eltűnik arcáról. Azonnal odasiet hozzá, hogy megcsókolhassa. És ez az a pillanat, mikor érzem, nekem távoznom kell. Semmi szükség arra, hogy asszisztáljak nekik.

- A szomszédban leszek – szólok még oda nekik, majd kisietek. Nem tudom, felfogták-e, amit mondtam. Nem is számít. Biztos vagyok benne, hogy Sergio és Nando szobájában keresnének először.

Már a folyosón hallani a kiabálást. Lara és Sese elképesztő dolgokat vágnak egymás fejéhez. Van itt munka, kevés szabadidő, megcsalás – meglepő mód, mindhárom vádat férfi oldalról hallom. Lara megcsalta volna a hátvédet? Legutóbb nagyon is szerelmesnek tűnt.

Be akarok kopogni, de érzem, ez nem éppen a legmegfelelőbb pillanat, hogy megkérdezzem a veszekedő párost, nem látták-e unokabátyámat. A kérdésre valójában szükség sincs, mivel nyílik az ajtó, és Fernando lép ki rajta, láthatóan szörnyen zavarban.

- Ezek ketten tíz percen belül megölik egymást – szólal meg a csatár, miután becsukja maga mögött az ajtót. – Ha Sergiot keresed, szerintem még várj vele egy kicsit – indulna tovább azonnal, hogy minél messzebb legyen a szobájában hamarosan bekövetkező apokalipszistől.

- Igazából hozzád jöttem – felelem, mire megáll, és döbbenten fordult vissza. Látom az arcán, hogy erre egyáltalán nem számított. Azt hitte, ott a klubban már mindent elmondtam, amit akartam. Valójában akkor még én is úgy gondoltam, hogy kifogytam a mondanivalóból. Csupán ma, ahogy edzésen néztem Fernandot, jöttem rá, hogy mi ketten még egyáltalán nem zártunk le semmit.

- Leülünk? – mutat a lift melletti fotelokra, mikor túlteszi magát az első sokkon.

Nem válaszolok, egyetlen szó nélkül helyet foglalok, majd megvárom, hogy ő is hasonlóan tegyen. Nem nagyon tudom, hogy kezdjem. Hülyén érzem magam. Bocsánatot készülök kérni. De tulajdonképpen miért is?

- Sajnálom – nyögöm ki végül. – Azt hiszem – teszem még hozzá, mire Nando szemöldöke a homlokára szalad. Nem csodálom. Én sem érteném a helyében. Mégsem szól semmit.

Vár. Azt várja, hogy folytassam.

- Évekig haragudtam rád – szólalok meg újból. – Talán még mindig haragszom. Annyira el voltál foglalva a focival, a csapattal, Ollalával, hogy egyáltalán nem érdekelt, hogy mi van velem. – Félreértés ne essék, semmi bajom nincs Olival. De Nando olyan nagyon szerelmes volt, hogy semmi másra nem maradt ideje. Vagy csak nem akarta, hogy maradjon. Olyan hülye és átlátszó szövegekkel rázott le, hogy szinte egyértelmű volt, nem akar látni.

- Lara, ez nem ilyen egyszerű. Tudod, hogy mekkora a felelősség rajtam? Teljesítenem kell, de képtelen vagyok rá. És még te is itt vagy. Veled marakodok, ahelyett, hogy odafigyelnék a játékomra, felkészülnék a meccsekre… – Tátva marad a szám. Egyszerűen nem hiszem el, hogy jól hallottam. Most tényleg azt mondta, hogy miattam játszik ilyen pocsékul? Engem okol?

- Te meg vagy húzatva! – felelek kicsit dühösebben, mint terveztem. – Nem gondolhatod komolyan, hogy én vagyok a hibás a teljesítményedét. – De, komolyan gondolja. Az arcára van írva.

Bocsánatot kérni jöttem, mégis elvesztem a fejem. Újabban Nando minden megnyilvánulása ezt hozza ki belőlem.

- Te idiótább vagy, mint hittem – állok fel hirtelen a fotelből, készen arra, hogy amilyen gyorsan csak lehet, eltűnjek innen minél messzebbre. – Azt hittem, tudunk normálisan beszélgetni. Mint régen. Azt hittem, hogy kíváncsi vagy rá, mi történt velem az elmúlt években. Mert gyerekkorunkban minden érdekelt. Órákig beszéltem neked a suliban töltött unalmas napomról, és te órákig mosolyogva hallgattad. De most már nem is ismerlek. Nem csak én változtam meg – indulok el dühösen, de megtorpanok.

Még mondanom kell valamit. Ezt most nem tarthatom magamban.

- Tudod, hogy miért nem megy neked a játék, Fernando? Mert már nem is érdekel. Régen minden egyes edzésen, minden barátságos meccsen, akár a haverjaiddal, akár profikkal, akár gyerekekkel játszottál, úgy léptél pályára, hogy csillogott a szemed. Imádtalak nézni. Élveztél minden percet, amit focizással tölthettél. Ha kellett, védekeztél, ha kellett gólpasszt adtál. Azért játszottál, mert szerettél játszani. Régen a csapatod győzelméért küzdöttél. – Talán túllövök a célon. De nem tudok leállni. Ki kell mondanom végre. – Ma tudod, mit látok a szemedben? Semmit. Elvárásoknak akarsz megfelelni, és a fizetésedért focizol. Az egyetlen célod a pályán, hogy gólt rúgj. Nem érdekel a győzelem. Csak az a fontos, hogy elismerést szerezz. Emlékszel még erre egyáltalán? – húzom el kicsit a pólómat, így felfedve a bal kulcscsontom felett lévő tetoválást. You’ll never walk alone. Tizenhét éves koromban csináltattam. Miután Angliába költözött, első közös utunk egy tetováló szalonba vezetett. És pontosan tudom, neki mennyit jelentett ez akkor.

Nando nem tud megszólalni. Elkerekedett szemmel bámul rám. Még akkor is érzem a hátamba fúródó tekintetét, mikor lerohanok a lépcsőn, egyenesen ki a szállodából. Lábaim maguktól visznek a létesítményhez tartozó játszótérre. Leülök az egyik padra, és csak bámulom a boldog gyerekeket. Nézem, ahogy csúszdáznak, hintáznak, civakodnak, és olyan nagyon gondtalanok.

A fájdalom elképesztő erővel mar szívembe. Próbálom legyűrni feltörni kívánkozó könnyeimet. Egészen eddig a pillanatig élénken élt bennem egy kép. Egy kép egy a tinédzser évei közepén járó fiúról, aki végtelen türelemmel próbált megtanítani engem kapura rúgni, cselezni és passzolni. Aki annak ellenére sem adta fel, hogy focistát faragjon belőlem, hogy tudta, nem vagyok hozzá elég tehetséges. De ez az a pillanat, mikor ezt a fiút el kell engednem. Mert már egyetlen apró darabját sem találom. Talán már rég nem létezik. Talán csak egy ostoba, gyerekes ábránd volt, hogy még mindent helyrehozhatok.

Órák óta nem mozdulok el helyemről. Látom, ahogy Lara kirohan az épületből, szemmel láthatóan feldúltan, de nem tudok vele foglalkozni. Nem megyek utána, nem kérdezem meg, hogy mi a baj. Azt hiszem, nem is akarom igazán tudni. Én mindig mindenki problémáját meg akarom oldani. És a végén mindig nekem fáj. Engem ki fog elkapni, ha zuhanok…?

A homokozóban szorgoskodó kislányról nem emelem el tekintetem, mégis látom, hogy valaki leül mellém. Érzem magamon az aggódó szempár vizslatását. Tudom, hogy eltűntem, és tudom, hogy szólnom kellett volna valakinek. De Iker és Sara olyan jól elvoltak, Sese és Lara pedig nyilván megpróbálták helyrehozni a kapcsolatukat. Egyik szobába sem hiányoztam harmadik félnek.

Most először érezem, mennyire hiányzik Galeno. Már látom, mennyit tett értem az utóbbi időben. Sosem hagyta, hogy ilyen magányosnak érezzem magam. Sosem hagyta, hogy igazán gondolkozni kezdjek mindazon, ami velem történt.

- Iker aggódik – szólal meg végre Ramos. Nem fordulok felé, nem válaszolok, így folytatja. – Oké, ez nem elég erős szó. Félőrültté változott, amiért nem talált a szobánkban.

Esküszöm, nem tudom, hogy tud poénkodni, mikor alig fél órával ezelőtt még a barátnőjével ölték egymást. És Lara távozásából arra következtettem, hogy egyáltalán nem végződött jól a vita. Most mégis itt ül mellettem, és a sajátja helyett is az én lelkemet próbálja helyrehozni.

- Torres mondta, hogy kiosztottad. – Oda sem kell néznem, hallom a hangján, hogy vigyorog.

- Ha eddig azt is hittem, van esély rá, hogy valaha kibéküljünk, most mindent elszúrtam – nézek végre Sergiora. Ez bánt a legjobban. Őszinte voltam, és pont ezzel szúrtam el mindent.

- Ugyan már. A csapatból mindenki tudja, mennyire ráfért már egy alapos fejmosás – simít végig a hátvéd a karomon. Kiráz a hideg az érintésétől. – Szerintem még Fernando is pontosan tudta. Csak nem biztos, hogy fel volt rá készülve.

Talán igaza van. Remélem, hogy igaza van. Mert eddig rosszul éreztem magam egy évekkel ezelőtti veszekedés miatt. De az a vita ehhez képest sehol sem volt.

- Van még valami baj, Kiscsillag? – kérdezi Sese gyanakvóan. Nem tudom, mikor tanult meg így olvasni az arcomról, de egyáltalán nem tetszik. Vannak dolgok, amiket nem szeretnék megbeszélni vele. És van egy dolog, amit senkivel nem szeretnék megbeszélni.

- Min kaptatok össze Larával? – kérdezem, csak azért, hogy eltereljem a témát. Egyáltalán nem akarok kotnyelesnek tűnni, de ez az egyetlen esélyem, hogy végre ne rólam legyen szó.

- Csak a szokásos. – Nem kerüli el a figyelmemet, hogy Sergio szeme árnyalatokat sötétedik mindössze néhány másodperc alatt. – Egyfolytában veszekszünk – teszi hozzá megerősítve azt, amit barátnője mondott néhány nappal korábban.

Csend. Nem tudom, mit mondjak. Vagy, hogy mondanom kéne-e egyáltalán valamit.

- Megcsalt valami újságíróval. – Nem vagyok benne biztos, hogy Sese ezt meg akarta osztani velem. Hiszen erről senki nem szívesen beszél. – Mindegy.

Kétségbeesetten próbál úgy tenni, mint akit nem érdekel az egész. De én látom a szemében, hogy valójában fáj neki. Furcsa. A kapcsolatokban mindig Sergio volt az a fél, aki végül visszavonulót fújt, mielőtt komolyra fordulna a dolog. Most mégis úgy tűnik, ő az, aki jobban akarta, hogy ez működjön. Egyre jobban érik bennem a gondolat, mely szerint Sese tényleg felnőtt, mióta legutóbb találkoztunk.

Nem figyelek. Gondolataim egy részét Ramos tölti ki, másik fele pedig Fernandoval van tele. Érdekes, hogy hosszú ideje először nem gondolok Nickre, a balesetre vagy arra, mennyi mindent veszítettem. Kezdve a normális életemmel.

Halványan érzékelem, hogy Sergio közelebb hajol, de csupán akkor térek magamhoz, mikor leheletét már ajkaimon érzem. Minden idegszálam hangos tiltakozásba kezd.

- Ezt nem kéne. – Nem is tudom, miért suttogok. Agyamban sípol a vészjelző, tudom, hogy nagyon nagy ostobaságra készülünk. Sergio szereti a barátnőjét. Akkor is, ha ezt magának sem vallotta még be.

Tenyeremet Sese mellkasára teszem. Megpróbálom eltolni magamtól, de karjaimban semmi erő sincs.

- Ne félj – hallom meg a halk hangot. – Én sosem hagylak egyedül.

Megcsókol. Abban a pillanatban mindegy, hogy tudom, helytelen és elítélendő dolgot teszek. Nem érdekel. Egyetlen pillanatra elhiszem neki, hogy vigyázni fog rám.

És néhány másodperccel később már meg is bánom.

Way Back Into Life - 4. fejezet

Sziasztok!

Nem szoktam zenét ajánlani, de egész héten ezt hallgattam, ezért már úgy érzem, ehhez a fejezethez tartozik. Szerintem gyönyörű. A szövege egyébként Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani c. verse.
Nos, ez a rész sem lett túl akciódús, de rengeteg dolog kiderül belőle, és a következő résztől kezdve pedig beindul a cselekmény is :)
Köszönöm a sok-sok pozitív visszajelzést! Jó olvasást!

Puszi

-.-.-.-

 4. Segíts!

Folyamatos, meg nem szűnő és nagyon idegesítő kopogásra ébredek. Kábán fejtem le magamról Lara karjait, majd nem foglalkozva azzal, hogy alig van rajtam ruha, megyek ajtót nyitni, készen arra, hogy melegebb éghajlatra küldjem, bárki is zaklat ilyenkor. Valószínűleg Villa akar valamit már megint. Értem, ő nem játszik, bulizhat akár egész éjjel, de ettől még nekünk azért aludnunk is kéne…

- Lareina? – lepődök meg. Igazából a folyosón világító lámpák fényei miatt nagyjából semmit nem látok, úgyhogy ezt csak a lány körvonalaiból következtettem.

- Nem kellett volna idejönnöm – fordul sarkon, és rögtön visszaindulna a saját szobája felé, de gondolkodás nélkül megfogom a karját, és visszarántom.

- Ne, ne menj el – kérem, majd kilépek a folyosóra, és becsukom magam mögött az ajtót. Nem szeretném, hogy a bent alvó Lara felébredjen a hangzavarra. Már csak azért sem, mert ha az edző megtudja, hogy itt aludt, szerintem soha többé nem állít kezdőcsapatba.

- Segíts! – A lány szinte könyörög, hangja ijesztően kétségbeesetten cseng.

Csak ekkor emeli fel a fejét. Egyenesen rám néz. Olyan fájdalom van a szemében, hogy egy pillanatra megtántorodok. Hiszen még csak huszonegy éves! Boldognak kéne lennie. Mi történhetett vele, ami ekkora terhet rótt a nyakába? Fogalmam sincs, miben tudnék neki segíteni, de abban biztos vagyok, hogy bármit megtennék, hogy soha többé ne lássam ezt a kínt tekintetében.

Egy gondolat fut át az agyamon: felelős vagyok érte. Sosem éreztem még hasonlót. Abban a percben döntöm el, hogy vigyázni fogok rá. Mert olyan fiatal.

Mert még élnie kell!

-.-.-.-

Ugyanaz újra és újra. Minden egyes éjjel ugyanaz a szörnyű álom. Istenem, ha csak álom lett volna…! Korábban is voltak problémáim, mindig azt hittem, az élet nehéz, de most, esküszöm, bármit megadnék, ha visszakaphatnám azt az életet!

És akkor még itt van Fernando is… Szörnyen dühít, amit mondott. Neki egyáltalán nincs joga beleszólni az életembe! Hiszen nem állt mellettem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Nem volt ott, mikor éjszakánként egy percre sem hunytam le a szemem vagy mikor egyetlen szót sem szóltam napokig. Éveken keresztül nem hívott fel, nem írt e-mailt vagy sms-t, hogy megkérdezze, mi van velem. A bátyámnak nevezi magát, pedig tizenhét éves korom óta felém se nézett.

És mégis az dühít a legjobban, hogy igaza van.  Tényleg megváltoztam. Csupán halovány árnyéka vagyok néhány hónappal ezelőtti önmagamnak.

Gyenge vagyok. Olyan végtelenül gyenge. Rémálmomból riadva azonnal Sergiohoz futok. Azon sem lepődnék meg, ha elküldene. Hiszen ez egyáltalán nem az ő problémája…! Mégis mi a fenét gondoltam? Ő a címvédő csapat sztárhátvédje! Nem ronthatok rá hajnali háromkor, ha nem tudok aludni… Ebben a pillanatban szörnyen önzőnek érzem magam.

De ő nem küld el. Látom, milyen fáradt, tudom, most rángattam ki az ágyból, mégis marasztal.

Nagyon szánalmasan festhetek. Biztosan látja, hogy sírtam, szemeim, tudom, elárulnak. Minden alkalommal könnyeimet nyelve, levegőért kapkodva ébredek. Napközben mégis úgy érzem, nem tudom szabadjára engedni fájdalmamat. Már régóta nem sírok mások előtt. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem tudom, miért éppen Sese az, akinek felfedem érzéseimet.

Vagy csak nem akarom bevallani, hogy tudom…

Nem merek ránézni. Tudom, hogy magyarázattal tartozom. Senki nem kelt fel valakit az éjszaka közepén csak azért, mert unatkozott. És ezzel Sergio is pontosan tisztában van. Tudja, okkal kerestem meg őt. Mégsem tudok megszólalni. Egyszerűen nem tudom, hol kezdjem. Vagy hogyan…

Észre sem veszem, mégis a bal kezemet lévő karikagyűrűt kezdem forgatni. Azt hiszem, ez már szokásommá vált az utóbbi időben. Nem figyelek. A földet bámulom. Éppen ezért az sem tűnik fel, hogy Ramos tekintetét kezem játéka ejteti rabul.

- Te férjnél vagy? – bukik ki belőle a kérdés, mire megfagyok a mozdulatban, és felkapom a fejem. Látom rajta, ezt egyáltalán nem akarta hangosan kimondani.

Hirtelen jött a kérdés. Egyáltalán nem voltam felkészülve rá. Hiszen az emberek figyelmetlenek… Soha senki nem vette még észre jegygyűrűmet. Igazság szerint, nem is nagyon akartam, hogy észrevegyék.

- Sajnálom. Semmi közöm hozzá, én csak… - kezd magyarázkodni a hátvéd, és már majdnem hozzá is tenném, hogy tényleg semmi köze hozzá, mikor eszembe jut, valójában én kerestem meg őt azzal, hogy beszélgessünk.

- Nem – nyögöm ki végül halkan. Nehéz kimondanom. – Nem vagyok férjnél. – Szinte suttogok. Annyira szeretném, ha a válasz igen lenne! Annyira vágytam rá. Családot akartam, önálló, felnőtt életet. Na, persze… Ennél messzebb már nem is állhatnék az önállótól. A felnőttről már nem is beszélve.

Nem kell megszólalnia, látom Sergio szemében a következő kérdést. Azt a kérdést, amit én is gyakran kérdezek magamtól. Nap, mint nap… „Mégis mi történt?” Mert ezt nem lehet megérteni vagy feldolgozni. Ezt csak túlélni lehet.

- Meghalt. – Ez az egyetlen szó jön ki torkomon. Azt hiszem, hangom inkább rekedtes morgásnak hallatszódik, mintsem beszédnek, a védő mégis érti.

Döbbenet ezer hulláma söpör végig arcán néhány pillanat alatt. Tudom, hogy nem erre számított. Erre senki nem számított…

- Lara, én… - kezdené az ilyenkor szokásos szöveget. De nem engedhetem, hogy befejezze. Nincs szükségem rá, hogy befejezze.

- Ki ne mondd! – szólok rá kicsit megtalálva hangomat. – Nem akarom hallani, mennyire sajnálod. Mindenki sajnálja. Csakhogy ez rajtam a legkevésbé sem segít.

Nem felel. Egyetlen szó nélkül kézfejemre helyezi sajátját. Csak bámulom, ahogy tenyerében szinte leveszik az én átlagosnál kisebb kezem. Furcsán megnyugtat a hátvéd egyetlen érintése. Azt hiszem, csakis Sergio bőrének tapintása tart még vissza attól, hogy elvesszek emlékeim sötétségében.

- Baleset volt. – Tudom, hogy nem kérdezett semmit, mégis úgy érzem, válaszolnom kell a szemében rejtőző milliónyi gondolatra.

- Nem muszáj elmondanod – szól közbe Ramos.

- De. Igen. Muszáj. – Nem vagyok benne biztos, hogy érti, mire gondolok, mindenesetre egy apró bólintással jelzi, folytathatom.

Egyszerre ezer vészjelző szólal meg a fejemben. Hónapok kemény munkájával felépített falak ledöntésére készülök éppen. Minden egyes porcikám tiltakozik, én mégis folytatom. Most nem állhatok meg.

- Éppen valami hülyeség miatt veszekedtünk – emlékszem vissza. – Közöltem vele, hogy én inkább busszal megyek haza, mert nem vagyok hajlandó az autójába ülni, míg nem fogja fel, amit mondok. Gyorsan át akartam rohanni a zebrán. – Az első könnycsepp lassan, szinte észrevétlenül gördül le arcomon. – Körül se néztem. Minél hamarabb hallótávolságon kívül akartam kerülni. – Sós vízcseppek marják a szememet. Senkinek nem beszéltem még erről. Családom tudja, mi történt, és a mai napig úgy gondoltam, senki másnak nem kell megtudnia. – Hallottam, hogy Nick kiabál, de fel sem fogtam, hogy nekem szól. Lefagytam. Bámultam, ahogy a két fényszóró égeti a szememet, mégsem tudtam megmozdulni. Sem előre, sem pedig vissza. Csak mereven álltam az úttest közepén. – Lesütöm a szemem. Nem akarom látni Sergio szemében tükröződni saját fájdalmamat. – Éreztem, hogy valaki ránt rajtam egy hatalmasat, hallottam egy csattanást, egy üvöltést és egy sikítást, és hallottam egy dalt az autó rádiójából kiszűrődni.

- Into the Night – szól közben Sese. Ez nem kérdés volt. Tudja, hogy így van. Ez a dal szólt néhány órával korábban a klubban is. És ez a dal szól minden éjjel a fejemben. Gyűlölöm. Félek tőle.

- Egy másodpercre sem ájultam el, de azon a dalon kívül nem sok mindent fogtam fel abból, ami körülöttem zajlott. Vérszag volt. Nem fogtam fel, hogy elütöttek, de éreztem, hogy valamit elvesztettem. Minden üres volt. És mikor megláttam, hogy Nick ott fekszik… - Eddig bírom. Elemi erővel tör rám minden emlék. Visszatér a fájdalom és az űr a szívembe, melyet semmi nem tud betölteni. A tudat, hogy soha többé nem ébredek az ölelésében egyszerűen elviselhetetlen.

És van még valami… Valami, amire még csak gondolni sem merek, mert félek, ha megtenném, összedőlne a hosszas gyötrődés árán felépített világom. Valami, aminek súlya alatt azonnal és visszavonhatatlanul összeroppannék.

- Esküszöm, nem láttam, hogy piros a lámpa! – Zokogok. Az elmúlt időszak minden elfojtott keserűsége felszínre kerül. Bűntudatom és önutálatom hihetetlen erővel fojtogat. Én vagyok a felelős mindenért, ami aznap történt, és ezen már nem tudok változtatni. Meg kell tanulnom együtt élni ezzel a ténnyel. De a helyzet az, hogy egyelőre ötletem sincs, hogyan kezdhetnék hozzá.

Sese nem mond semmit. Nem is kell. Egy mozdulattal magához von, megölel, és hagyja, hogy kisírjam magam. Kétségbeesetten kapaszkodok a nyakába. Mintha az életem függne tőle. Azt hiszem, talán egy kicsit így is van.

Addig simogatja hajam és hátam, míg végül légzésem egyenletessé válik, a sírás pedig szipogássá szelídül. Nem nyugszom meg, csupán elfáradok. Vagy belefáradok…

Galen szólongatására ébredek. Hiába erőltetem az agyam, fogalmam sincs, hogyan kerültem az udvarról az ágyamba. De, ha őszinte akarok lenni, igazából nem is érdekel. Hosszú idő óta először nem álmodtam semmit. Ki akarom élvezni minden egyes másodpercét.

Talán ezért nem veszem észre, hogy bátyámnak egyáltalán nincs jó kedve ma reggel. Nem is igazán figyelek oda rá, fel sem tűnik, hogy egyetlen szót sem szól. Csupán akkor veszem észre, hogy valami nem stimmel, mikor az étkezdébe érve Sesével találom szemben magam. A védő azonban egyáltalán nem figyel rám, farkasszemet néz Galenoval. Lelki szemeim előtt lejátszódik, ahogy kardot rántanak, és régimódi párbajjal rendezik le a dolgot. De a valóság szörnyen kiábrándító. Csak állnak egymással szemben, és elbámulva a fejem felett, le sem veszik tekintetüket egymásról…

- Én megyek enni, srácok. Ha befejeztétek, csatlakozhattok! – Kikerülöm Ramost, és a legközelebbi svédasztalos pult felé veszem az irányt.

Halálosan unom már, hogy Gale úgy viselkedik Sergioval, mintha ő tette volna tönkre az életemet. Fel nem foghatom, miért haragszik rá még mindig…! Hiszen még csak gyerekek voltunk. Úgy csinál, mintha ő szent lenne. Pedig attól aztán igazán messze áll.

Dühös vagyok. Dühös Galenora, dühös Fernando, dühös magamra, dühös az egész világra. Mert ennek nincs értelme. Egymást ölik egy olyan dolog miatt, ami már hat éve történt. És akkor még nekem mondta a pszichológus, hogy szerinte leragadtam a múltban. Vajon rájuk mit mondana akkor?

Mire befejezem a reggelit, bátyám már nincs sehol. Igazán meglep, hogy sikerült nagyobb jelenet nélkül lerendezniük a dolgot. Sergio ugyanis sosem a remek indulatkezeléséről volt híres. Mindig úgy gondolta, egy pofon gyorsabban megoldja a problémát, mint az értelmes beszéd. Ennek ellenére most éppen Iker mellett ül az egyik asztalnál és, bár látszik rajta, majd felrobban, mégsem tesz semmit.

Bátyámat a szobánkban találom. Dühösen dobálja minden holmiját egy bőröndbe.

- Mi bajod van? – kérdezem becsukva magam mögött a szoba ajtaját.

- Nekem mi bajom? – döbben meg Gale. Úgy néz rám, mintha valami orbitális nagy baromságot kérdeztem volna. – Inkább beléd mi ütött? Ramos? Komolyan, húgi?

- Mi van vele? Te mondtad, hogy beszéljek valakivel. Erre mikor megteszem, kiakadsz.

- Még jó hogy kiakadok. Te sosem mondtad el neki, ha megbántott. De én láttam. Neki adtad magad, ő pedig kihasznált. Összeszámoltad már valaha, hogy hányszor írtad neki, hogy jól vagy, miközben sírtál? – Erre a kérdésre egyáltalán nem számítottam.

Igaza van, olyan fájdalmasan igaza. Valahányszor egy másik lánnyal szerepelt a címlapokon, nekem egy újabb tű került a szívembe. Mégis, valahányszor megkérdezte, minden rendben van-e, azt feleltem, hogy persze, minden a legnagyobb rendben.

- Féltelek – higgad le kicsit Galen. Hangja sokkal nyugodtabb, mint néhány másodperccel ezelőtt.

- Nem kell, Gale – sétálok közelebb hozzá, és megölelem. Hálás vagyok neki, még akkor is, ha legtöbbször úgy tűnik, csak idegesít a viselkedése. Rengeteget köszönhetek neki. Az életemet…

- Minden reggel látom a szemedben, hogy legszívesebben nem kelnél fel többé – mondja halkan a fülem mellett.

- De ennek semmi köze Sergiohoz – felelem.

- Tudom, húgi. Mégis úgy érzem, ha még egyszer megbánt, az lesz a vége. Nem akarom, hogy ő lökjön a szakadékba. Mert tudom, hogy hónapok óta annak a szélén táncolsz. – Ez az a pillanat. Most értem meg, miről volt szó igazából.

- Nem próbálom meg még egyszer, Galen – suttogom halkan. Nem tudom, őt próbálom-e meggyőzni vagy magamat. Talán neki fogalma sincs róla, milyen közel állok ahhoz minden ébredéskor, hogy megszegjem ezt az ígértet.

- Akkor is megígérted. – Alig hallom, amit mond. – Mégis csupán egy sajnálom feliratú cetlit találtam reggel az éjjeliszekrényemen. – Hangjában olyan fájdalom cseng, melyet még sosem hallottam korábban. Egy pillanatra sem enged el. Talán attól fél, ha elereszt, meglátom a szemében, mennyire fáj.

Csupán ekkor fogom fel, mit tettem. Szenvedek, mert elveszítettem azt az embert, aki a világot jelentette számomra. Mert láttam meghalni valakit, akit ennyire szerettem. Mégis ugyanezt a terhet róttam volna bátyám nyakába is. Arra kényszerítettem volna, hogy végignézze, ahogy feladom. Még haragudtam is rá, amiért nem ért meg engem, amiért nem érti, nem tudom ekkora teherrel élni.

Sosem éreztem még korábban, milyen nagy szükségem van a segítségre. Mert ezt nem tehetem. Nem menekülhetek örökké. Nem adhatom fel. Még nem. Elég, ha én tudom, mekkora teher így élni. Nem kárhoztathatom ugyanerre azokat, akik szeretnek. A legönzőbb dög lennék a világon, ha mégis megtenném.

Egy vers utolsó néhány sora zeng a fejemben újra és újra. És már tudom, már biztosan tudom, hogy ezúttal nem adom fel. Nem adhatom fel Galenoért.

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?