Way Back Into Life - 2. fejezet

Sziasztok!
Nagyon örültem az első fejezethez kapott kommenteknek és pipáknak. Köszönöm mindenkinek :) Nem is húzom tovább az időt, íme, a 2. rész. Remélem, tetszeni fog :)
Továbbra is várom a véleményeket! :)
Puszi

-.-.-.-

2. Fájó érzések

Idegesen toporgok a pálya mellett. Már csak néhány pillanat, és kezdetét veszi a 2012-es labdarúgó Európa Bajnokság. Alig fél méterre tőlem sorakozik a görög csapat Jórgosz Karangúnisz vezetésével. A kapitány mereven bámul előre. Azt hiszem, egy teljesen másik világban jár éppen. Igazából elképzelni sem tudom, mit érezhet. Hiszen még én is olyan ideges vagyok, hogy a szívem a torkomban dobog. Pedig egyáltalán nem is fogok játszani!

Nem igazán tudom, miért izgulok ennyire. Talán kezdem érezni, hogy tényleg ez a pár hét az én nagy esélyem. Az esély arra, hogy újra önmagam legyek. Hogy ne kelljen többé a múltat gyászolnom. Igen, azt hiszem, ez egy fontos pillanat az életemben. Tudom, hogy ez az EB tartogat számomra valamit. Valamit, amire még nem is tudom, milyen nagy szükségem van.

Ahogy a csapatok kivonulnak a pályára, én és Galeno helyet foglalunk a két kispad között felállított „stúdióban”, a stadionban pedig nem kevesebb, mint ötvennyolcezer ember kezd őrült tombolásba. Az imént még komoran maga elé meredő Karagúnisz arcát figyelem. Tekintetét végigfuttatja a szurkolókkal tömött lelátókon. Boldog. Megkönnyebbült. Szabad. Éppen úgy néz, mint Fernando, mikor először lépett kezdőként pályára a válogatott színeiben. Tisztán emlékszem csibészes mosolyára, ahogy tizenkilenc évesen megállt a pálya közepén, körbefordult a stadionban, és azt suttogta „köszönöm”. Hiányzik, hogy újra ilyennek lássam.

Alig telik el néhány perc a mérkőzésből, már biztosak lehetünk benne, hogy a házigazdák a győzelemért játszanak. A játékosok szemében olyan elszántság tükröződik, hogy esküszöm, irigylem az akaraterejüket. Minden fajta óvatosságot mellőzve, támadások egész sorát indítják. Az eredmény nem marad el, negyed órát követően már meg is szerzik a vezető gólt. Már-már azt gondolnám, hogy ebben a félidőben nem várható több izgalom. Nagyot tévednék. Nem sokkal a lefújás előtt a görög Papasztatopulosz gyors egymásutánban összeszed két sárgát – hozzáteszem, szerintem igazságtalanul –, és ezzel megpecsételi a találkozó végkimenetelét csapata számára. Tízen, gólhátrányból nem nyerhetnek…

Bármennyire is szerettem volna hinni ennek ellenkezőjét, a második félidő kezdete csak megerősíti bennem ezt a gondolatot. A bíró egy teljesen egyértelmű, tizenegyest érő helyzetet ítélt meg tökéletesen rosszul, ezzel elvéve egy lehetőséget a görögök elől. Szinte magam előtt látom, ahogy apa a TV előtt ülve szidja kollégáját. Bár én magam is dühös vagyok, ahogy erre gondolok, halvány mosoly kúszik arcomra.

Közeledik a második negyvenöt perc vége, és a déli együttes játéka szinte percek alatt változik meg. Ők is érzik, már nincs semmi veszíteni valójuk, és Szalpingindisznek köszönhetően még ki is egyenlítenek. Pörög a mérkőzés, esküszöm, egy percig nem unatkozom. Van itt minden, lesgól, a lengyel kapus kiállítása, kimaradó görög tizenegyes. De hiába minden igyekezet, a meccs végül döntetlennel ér véget.

Csak néhány másodperce fújták le a meccset, de Gale azonnal eltűnik mellőlem, hogy interjút készítsen néhány játékossal. Imádom munka közben nézni. Annyira élvezi, amit csinál! Egész életében erre készült. Sosem volt ügyes focista, nem volt a legjobb kosaras vagy kézis, de mindenkinél jobban ismerte a sportolókat, nem volt elfogult és mindig a jó kérdéseket tette fel. Mikor gyerekek voltunk, általában engem vagy Fernandot használta riportalanynak, mi pedig azt képzeltük, hogy mindketten a spanyol válogatott sztárjátékosai vagyunk, és éppen megnyertük a Világbajnokságot.

Éppen bátyám után indulnék, mikor telefonom rezegni kezd a zsebemben. A kijelző bal felső sarkában egy kis boríték villog. Kíváncsian oldom fel a billentyűzárat, majd kezdem olvasni az üzenetet.

„Ha ez már nem Lara Abbott száma, kérem, tekintse semmisnek a továbbiakat :D Mikor érkeztek Gdanskba? Jó lenne találkozni. Rég beszélgettünk. SR”

Újra az a furcsa érzés kerít hatalmába, ami évekkel ezelőtt, valahányszor Sergio arca jelent meg telefonom képernyőjén. Azt hiszem, szó szerint rajongtam érte. Egy Madridban tett látogatásom változtatta meg ezt az érzést. Dühömben azonnal kitöröltem minden lehetséges telefon, e-mail vagy fax kapcsolatot hozzá. Nem akartam tudni róla, legszívesebben azt is elfelejtettem volna, hogy létezik. Persze ezt azért már akkor sem gondoltam komolyan. Igazi művészet lett volna nem találkozni többé a nevével. Végtére is ő Sergio Ramos…

Bátyám int, hogy siessek, ezért gyorsan, szinte gondolkodás nélkül pötyögöm a választ, mely szerint mi holnap érkezünk valamikor délután, én is szeretném látni őt, és nagyon jó lenne úgy beszélgetni, mint régen. Át sem olvasom, azonnal a küldés gombra bökök ujjammal. Nem adhatok esélyt magamnak visszakozni.

Három lépést sem teszek, azonnal meg is érkezik a válasz Ramostól. Szinte már izgatottan nyitom meg az üzenetet. Nem hittem volna, hogy még egyszer azon kapom magam, hogy igenis látni szeretném őt. És ez szörnyen rémisztő!

„Holnap este a szálloda előtt várlak 7-kor. Hiányoztál, Kiscsillag”

Galeno kapta a varsói és a gdanski csoportmérkőzések pálya menti tudósítását. Ez persze azt is jelenteti, hogy Spanyolország minden találkozóját élőben követhetjük a stadionból. A választás igazából nem túl meglepő, hiszen a csatorna vezetősége jól tudja, hogy bátyám anyanyelvi szinten beszél spanyolul. De csak most jut el a tudatomig, hogy ez azt is jelenti, hogy minden egyes alkalommal találkozni fogok Sergioval. Hirtelen olyan érzés fog el, amit egyáltalán nem akarok érezni. Izgatott vagyok és ideges. Már-már boldog.

Én erre még nem készültem fel! Még nem vagyok kész boldognak lenni. Még túl korai, még túl fájdalmas lenne. Olyan nagyon sok mindenen mentünk keresztül mind a ketten. És egyébként sem véletlenül szakítottuk meg a kapcsolatot évekkel ezelőtt…

Talán meglepő, de Sesét egy időben a legjobb barátaim között tartottam számon, annak ellenére, hogy sok száz km-re éltünk egymástól. Mindent megbeszéltem vele, még akkor is, ha Nando és Galeno rettenetesen féltett a fiútól. Hiába, Ramos mindig is nagy nőcsábász volt. Nem akarták, hogy én legyen a következő áldozat Sergio listáján. Mondanom se kell, mentem a saját fejem után. Minél jobban óvtak, én annál jobban ragaszkodtam a fiúhoz. Hogy őszinte legyek, a történet ennél jóval bonyolultabb, de mára már csak az maradt belőle, hogy Sese volt az első szerelmem. Bár ezt neki a világért sem vallottam volna be. De, azt hiszem, tudta… Tudnia kellett.

Amíg ezen gondolkozom, Gale meginterjúvolja mind a két szövetségi kapitányt, a görög gólszerző Szalpingindiszt, valamint a lengyel csapatkapitány Błaszczykowskit is. Fáradtan tér vissza hozzám, én pedig szó nélkül felcsapom kék noteszemet a mai napnál, hogy megnézzem, mi a következő napirendi pont. Közlöm bátyámmal, hogy most van néhány óra szünete, azonban este jelenése lesz egy sajtótájékoztatón. Cikket kell írnia róla a csatorna internetes oldalára.

- Nem helyettesítenél, húgi?  – Galen szinte könyörög. Nem lenne belőle baj, ezerszer fordult már elő, hogy helyette jelentem meg egy-egy helyszínen, aztán írtam róla cikket a nevében.

Olyan esdeklőn néz rám, hogy megesik rajta a szívem.

Pontosan tudom, mennyire utálja a sajtótájékoztatókat. Érthető. Tömény dög unalom…

- Egy feltétellel – felelem gonoszan. Ismerem. Tudom, hogy bármire rábólintana cserébe.

- Bármit kérhetsz! – ígéri könnyelműen Galeno. Nem hiszem el, hogy ennek minden alkalommal bedől! Igazán ismerhetne már…

- Kérek egy szabad estét holnapra – közlöm követeléseimet. – Ne hívogass tíz percenként, ne küldj rám kommandósokat, és ne kövess! – Próbálom elviccelni, de nagyon is komolyan gondolom. Már nagyon unom, hogy úgy kezel, mint egy elmeháborodottat közvetlenül a gyógykezelés befejezése után. Persze, tudom én is, hogy csináltam nagy hülyeségeket, de sosem fogom tudni elengedni a múltat, ha folyton a folyton a sarkamban liheg. Nem vagyok már gyerek, és ezt neki is tudnia kell.

- Lara, tudod, hogy nem jókedvemben csinálom… – kezdené magyarázni, de nem hagyom, hogy befejezze.

- Tudom. Azért csinálod, mert félsz. De tettem egy ígértet, Gale – próbálkozom. Persze tisztában vagyok vele, hogy teljesen feleslegesen töröm magam. Úgysem fog hinni nekem, míg be nem bizonyítom, hogy jól vagyok. – Megígértem! Hinned kell nekem – teszem még hozzá. Csakhogy nem biztos, hogy egyáltalán én hiszek magamnak…

Hetekkel ezelőtt önkéntes vezeklésre ítéltem magam, mert féltem. Halálosan rettegtem minden emberi érzéstől. Fájdalom, magány és düh uralta az életemet. Talán még mindig így van. Talán még nem állok készen továbblépni.

Mindenesetre, bátyámat ezúttal sikerül meggyőznöm. Ha tudná, hogy Sergioval akarok találkozni…! Nem, nem is gondolok erre. Még a végén elárulnám magam. Pókerarcot erőltetve magamra szedem össze a holmimat, majd indulok meg a bérelt autó felé.

Egy sajtótájékoztatón senki nem figyel a másikra. Az újságírók egyetlen célja, hogy feltegyék a saját ostoba kérdéseiket. Az őr nem kéri el a sajtós igazolványomat a bejáratnál, nem kérdez semmit, csupán int, hogy fáradjak beljebb. Akár terrorista vagy elmebajos rajongó is lehetnék…

A terembe lépve azonnal a Galeno nevével ellátott szék utáni kutatásba kezdek. Hamar rá is bukkanok a helyre. Egy szörnyen ismerős, barna hajú, kreol bőrű fiatal lány mellett foglalok helyet. Szemem sarkából jól látom, hogy sokáig méreget, percekig mégsem szól hozzám egyetlen szót sem. Kényelmetlenül érzem magam, így papírjaim szorgos lapozgatásába kezdek, mintha észre sem vettem volna. Nem akarok tudomást venni a fürkésző barna szempárról. Fogalmam sincs, mi lehet ilyen érdekes rajtam.

- Ne haragudj, de te biztosan nem Galeno Abbott vagy – szól hozzám végül a lány angolul. Milyen elmés megállapítás…!

- Nem, valóban – felelem. Most komolyan, erre mit lehet mondani? – A húga vagyok. Lareina Abbott – nyújtom felé jobb kezemet, amit készségesen el is fogad.

- Lara Álvarez – mutatkozik be a lány is. Amint meghallom a nevét, minden világossá válik. Legalább ezerszer olvastam már ezt a nevet az újságokban és interneten. Hónapok óta másról sem szólnak a bulvárhírek, mint Lara Álvarez és Sergio Ramos folytonos összeveszéséről, majd béküléséről. Csak az elmúlt néhány hétben legalább két vagy három szakításukról adott hírt a média.

Rengetegszer képzeltem már el, milyen lehet ez a lány, és igazság szerint egyáltalán nem ilyennek gondoltam. Hiszen a pletykák alapján szinte egyértelmű volt, hogy csak a hírnévért van még mindig Ramosszal. De be kell vallanom, egész normálisnak tűnik.

- Beszélhetünk spanyolul is, ha gondolod – mosolygok diplomatikusan a spanyol riporternőre. – Édesanyám spanyol. – Tudom, hogy nem kérdezte, de láttam a szemében az akcentusom hiánya okozta meglepettséget.

Nem tudjuk tovább folytatni, ugyanis egy negyvenes éveiben járó férfi krákog bele a mikrofonba. Majd másfél órán keresztül hallgatjuk az ostobábbnál ostobább kérdésekre válaszolgató edzőket, játékosokat, menedzsereket és tulajdonosokat. Egyébként az ilyen sajtótájékoztatók mindig szörnyen unalmasak. Nem csodálom, hogy Galen minden egyes alkalommal megpróbál elküldeni maga helyett. Mindig mindenki ugyanazokat a sablonválaszokat adja, mert nem tehet mást. A csapata azonnal menesztené, hogy eltérne az előre betanult szövegtől. Bár nem tagadom, néhány kíváncsiskodó újságírón, igencsak jól szórakozom…

Összerendezem minden jegyzetemet, magamra veszem a kabátomat, és éppen indulni készülnék, mikor Lara utánam szól. Ezúttal már spanyolul.

- Nincs kedved meginni egy kávét? – kérdezi mosolyogva.

Hezitálok. Minden eszembe jut. Jóban akarok én lenni Sergio barátnőjével? Hiszen még arról sincs konkrét elképzelésem, hogy Sergioval jóban akarok-e lenni! A másik oldalról viszont hónapok óta Lara az egyetlen ember, aki egyáltalán nem ismer. Neki semmiféle elképzelése nincs arról, hogy milyen voltam vagy milyennek kellene lennem. Az ő világában én csak egy lány vagyok, akivel néhány perce találkozott. És ez piszok jó érzés! Egyébként tényleg rendesnek látszik…

- Miért ne? A mai teendőim amúgy is kimerülnek ennek a rendkívül érdekfeszítő cikknek a megírásában – válaszolok végül. Mégis valahogy rosszul érezem magam. Feszengek, pedig az égvilágon semmi okom sincsen rá. Lara csak egy egyszerű lány… Legalábbis erről próbálom minden áron meggyőzni magam.

- Hogyhogy te dolgozol a bátyád helyett? – kérdezi Lara, majd belekortyol a nemrégiben rendelt capuccinojába. Hogy őszinte legyek, először azt hittem, csupán udvariasságból beszélget velem, de most valahogy úgy tűnik, tényleg érdekli a válasz.

- Gale utálja a sajtótájékoztatókat, én meg szívesen segítek neki. Ő sokkal jobb a kamera előtt – magyarázom. – Én meg amúgy is újságírónak készültem. – Nem tudom, miért tettem hozzá ezt a mondatot, hiszen mindig is utáltam magamról beszélni.

- És mi lett belőled? – kérdezget tovább a spanyol lány.

- Modell – felelem tömören. Csaknem egy „azt hiszem” is kicsúszik a számon, de ebbe egyáltalán nem akarok belemenni.

Nem vagyok egészen biztos benne, hogy még nevezhetem magam modellnek. Hónapok óta egyetlen munkám sem volt. Már nem mintha csodálkoznék a dolgon. Én sem alkalmaznám magam… Még csak nem is hasonlítok arra a lányra, aki mindig felszabadultan mosolygott a kamera előtt. Rég eltűnt minden fény belőlem.

Azt hiszem, keserű gondolataim kiültek az arcomra, ugyanis Lara szemében aggodalom csillog. Pontosan látja, hogy valahol egészen máshol jártam az imént. Egy olyan helyen, ahol már szinte állandó vendégnek számítok. Az önsajnálat birodalmában…

Nem kérdez semmit. Nem tudom, azért teszi-e, mert úgy érzi, nincs joga megkérdezni, vagy, mert látja, nem tud segíteni. Igazából nem is érdekel… De hálás vagyok érte. Nem biztos, hogy ezredszer is ki tudnám mondani szemrebbenés nélkül, hogy jól vagyok.

- Melyik szállodában laksz? – töri meg végül a csendet Lara.

- Radisson. – Újabb egyszavas válasz…

- Akkor, ha gondolod, hazaviszlek kocsival. Én is ott lakom – válaszol mosolyogva. Csodálom, amiért még mindig ilyen kedvesen beszél velem. Pedig igazán nem vagyok túl szórakoztató társaság…

- Azt megköszönném – húzom kényszeredett mosolyra ajkaimat, nehogy azt higgye, nem vagyok hálás a gesztusért. – Ott leszel a holnapi meccsen, ugye? – Igyekszem gyorsan elterelni a figyelmet átlátszóan hamis arckifejezésemről. Arra nem számítottam, hogy ettől a kérdéstől viszont az ő arca rándul meg.

- Nem kell dolgoznom holnap, de kimegyek – feleli diplomatikusan. – Így is eleget veszekszünk Sergioval – teszi hozzá halkan. Nem vagyok biztos benne, hogy azt szerette volna, hogy meghalljam. Hiszen egyáltalán semmi közöm sincs a kapcsolatukhoz.

Nem tudom, mit tegyek. Mondjam, hogy sajnálom? Vagy kérdezzem meg, mi a baj? Vagy mondjam, hogy nyugodtan beszélhet róla?

- Tudod, az a legrosszabb az egészben, hogy mindenki tud róla. Nem lehet olyan problémánk, amiről ne írna azonnal legalább három újság és két internetes magazin. – Azt hiszem, nem tervezte ilyen őszintére az utolsó néhány mondatot, ugyanis azonnal bocsánatot is kér. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy Larát egyáltalán nem érdekli a pénz vagy a hírnév. Neki igenis fontos Sergio, még akkor is, ha több ezer ember gondolja teljesen másképp.

Bűntudat. Ez az, amit érzek. Bűntudatot azért, amiért beálltam ebbe a sorba.

Belépve a lakosztály nappalijába, látom, Galeno éppen a laptopját bámulja. Ha jól sejtem a statisztikákkal, az edzők nyilatkozataival és a várható eredményekkel van elfoglalva. Minden meccs előtt ezt csinálja. Képtelen lenne úgy odaállni a pálya szélére, hogy nem nézett utána mindennek. De komolyan, szerintem még a játékosok által használt fogkrém márkájával is tisztában van…!

- Merre jártál? – kérdezi anélkül, hogy tekintetét leemelné a monitorról.

Szép próbálkozás… Nagyon jól tudom, hogy majd meghal a kíváncsiságtól és az aggodalomtól, hogy végre kinyögjem, merre csavarogtam. De hatott rá, amit a meccs után mondtam. Megértette, hogy ha folyton ellenőriz, sosem fogom tudni elengedni a múltat. És a bátyám nem hülye.  Tisztában van vele, hogy semmire nem lenne nagyobb szükségem.

- Lara Álvarezzel beszélgettem – válaszolom. Egy pillanatra mintha a düh árnyalatai suhannának át arcán. Azt hiszem, ez csupán annak tudható be, hogy Ramos barátnőjéről van szó. Tévedek…

Az újabb kérdések elől gyorsan bemenekülök a szobámba. De, persze, tudom, úgysem úszhatom meg… Arra számítok, hogy Sese után fog érdeklődni, kíváncsi lesz rá, hogy vele is összefutottam-e vagy hasonlók, de tévedek. Megint.

- Hogy találkoztatok? – kérdezi végül feltápászkodva a számítógép elől.

Beviharzok a fürdőszobába.

- Mellette ültem a sajtótájékoztatón – válaszolok, miközben gyorsan összekötöm a hajamat. – Ami egyébként, köszönöm szépen, nagyon unalmas volt. Éjfélre kész lesz a cikked – adok puszit az arcára, és azzal a lendülettel be is csukom az orra előtt a fürdő ajtaját.

- Köszönöm, húgi! Imádlak! – kiabál még utánam, mielőtt megnyitom a vízcsapot, és elzárok előle minden lehetőséget a felém irányuló kommunikációra.

Egy épkézláb cikk összehozása, reggeli futás, pakolás, és máris egy Gdansk felé tartó repülőn találom magam. És izgulok. Szörnyen izgulok! Nem tudom, Sergio létezése, a közeledő meccs, a Fernandoval való találkozás vagy a tény, hogy egy szót sem szóltam Larának arról, hogy ismerem a barátját váltja ezt ki belőlem, de rossz előérzetem van.

Azt hiszem, félek. Mindentől, ami előttem áll. Nem biztos, hogy készen állok azokra a változásokra, amelyek lehetőségét az elkövetkezendő pár hét tartogatja. Ha Galeno nem állna mellettem… Nem, ebbe bele sem merek gondolni!

Amint kilépünk a terminálba, szemem azonnal megakad a kijáratnál várakozó férfin. Nincs ott arcán a szokásos fél oldalas mosoly. Még akkor sem látok semmi érzelmet rajta, mikor barátnője hozzá lép, és megöleli.

Be kell vallanom, fáj. Féltékeny volnék rájuk? Hiszen néhány hete még engem is várt valaki! Valaki, akinek mindenemet odaadtam, amim csak volt. Az életemet, a szívemet, a lelkemet. A gondolatra könnybe lábad a szemem.

Olyannyira sikerül elbambulnom, hogy bátyám már méterekkel előttem jár, mire összeszedem magam. Megpróbálok észrevétlenül elsurranni az ölelkező páros mellett. Szerencsém van, Lara nem vesz észre. Sergio pedig, ha észre is vesz, van annyi esze, hogy ne hozza kellemetlen helyzetbe magát.

Meggyorsítom lépteimet, így hamar utolérem Galenot, aki valamiért szintén nagyon siet. Nem foglalkozom vele, nem is nagyon tudnék. Teli van a fejem a saját életemmel. Bátyám sarkában lépek ki az épületből, és szívom be Gdansk megnyugtatóan hűs levegőjét.

Way Back Into Life - 1. fejezet

Sziasztok!
Köszönök minden visszajelzést a prológushoz! :) Ígéretemhez híven, meg is hoztam az első fejezetet. A történet nem halad túl sokat, inkább a főszereplő és a környezet bemutatása volt a cél. De azért a végén, azt hiszem, nyitva hagytam egy pár kérdést.
Nyugodtan mondjátok meg, ha van benne hiba, vagy valami nem tetszik! Csak őszintén ;) Bár azért, remélem, tetszeni fog, mert én imádtam írni.
Jó olvasást!
Puszi 

- . - . - . -

1. Pillanatok a múltból

Hangos nevetés. Tompa puffanás. Egy hatalmas rántás. Vér mindenhol. Fájdalom. Félelem. Halál... 

- Lara, ébredj! – hallom valahonnan szörnyen messziről. – Lara! – szól még egyszer a hang, mire résnyire nyitom szemeimet. Gale aggódó tekintetét látva, arcomhoz kapom kezeimet, és érzem, könnyek áztatták bőrömet. Túl gyakran fordult ez elő velem mostanában, így Galeno már nem is kérdez semmit, csupán egyetlen, szívből jövő sóhajjal nyugtázza: nem tud segíteni.

- Mindjárt landolunk – közli végül, mire becsatolom a biztonsági övet, és a táj töretlen bámulásába kezdek. Kavarognak bennem a gondolatok és az érzések, de a közeledő fákat és házakat nézve, egyre csak azon jár az eszem, hogy hiába futok el, önmagam elől akkor sem menekülhetek.

A nevem Lareina Abbott, és éppen a bátyámmal tartok Londonból Lengyelországba, a 2012-es Európa Bajnokság nyitómeccsére. Galeno – merthogy így hívják a bátyámat – újságíró és sportriporter, ezért hivatalból köteles részt venni az eseményen. És én? Én csak egy sportmániás, futballőrült huszonegy éves lány volnék. És jól vagyok… Csakhogy ezt már másfél hónapja hiába bizonygatom mindenkinek. Így Galen jobbnak látta kirobbantani engem Anglia szürke és esős hétköznapjaiból. Az igazat megvallva, először csak dühöngtem, hogy úgy rángat magával, mint egy kisgyereket, de, azt hiszem, most már hálás vagyok, hogy nem hagyott egyedül, akkor sem, mikor ezt üvöltve kértem tőle.

Egyébként furcsa család a miénk. Apa angol, és amellett, hogy rendőr, korábban elismert futballbíró volt, ám mára kiöregedett a szakmából, és csak a TV előtt ülve méltatlankodik a „rengeteg bírói baklövésen”. Egy külföldi mérkőzés során találkozott anyával, aki viszont ízig-vérig spanyol, kinézetét és temperamentumát tekintve egyaránt. Ráadásul José Torres húga. Ez természetesen azt is jeleneti, hogy a sztárcsatár, Fernando Torres, valamint a nővére és a bátyja is az unokatestvéreim. Én és a bátyám Madridban születtünk, és Nandoék szomszédjában laktunk egészen tíz éves koromig. Bár Fernando születésemkor már a Parque 84 csapatában focizott, mindig volt ideje rám. Ő világ életében kistestvért akart, és olyan jól játszotta a báty szerepét, hogy már négy-öt éves lehettem, mire anyáéknak sikerült elmagyarázniuk, hogy ő bizony „csak” az unokatestvérem.

Állítólag anya természetét örököltem, így nem is olyan meglepő, hogy imádtam Spanyolországot, imádtam az embereket, szerettem az állandó hangzavart és a folytonoson pörgést. Azonban apát hazaszólította a munkája, mi pedig kénytelen kelletlen vele mentünk. Volt sok sírás és ígéret, hogy nem változik meg a kapcsolatunk, és bár interneten és telefonon évekig napi szinten beszéltünk, az elmúlt tizenkét évben csupán kétszer vagy háromszor találkoztam személyesen Fernandoval, Israellel és Mari Pazzal. Így maradtunk kettesben Galenoval. Egy akkor még számunkra teljesen idegen és ismeretlen országba költöztünk, ahol az emberek komolyak, ridegek és egyáltalán nem értik a viccet. Sok időbe telt, mire sikerült beilleszkednem ebbe a furcsa világba. Bátyám korábban is óvott mindentől, de a költözés még szorosabbra fonta kapcsolatunkat, így ma már elképzelni sem tudnám, hogy komoly döntést hozzak anélkül, hogy megbeszélném vele.

A repülő hirtelen rántása térít vissza a valóságba. Az utazó közönség tapsolni kezd, én pedig lassan felfogom, hogy bizony az imént landoltunk. A pilóta gyorsan megköszöni, hogy a légitársaságot választottuk, elmondja, milyen idő vár ránk Varsóban, majd utunkra enged minket. Bátyám és én pedig összeszedve bőröndjeinket és egyéb kisebb-nagyobb csomagjainkat, a taxik felé vesszük az irányt. Galeno szállását természetesen a Channell 3 TV csatorna finanszírozza, én pedig be vagyok jelentve, mint hivatalos kísérő, titkárnő és személyi asszisztens, úgyhogy ingyen vele tarthatok a varsói Radisson Hotelbe.

Egész úton egy szót sem szólunk. Gale az utat bámulja, én pedig az alig pár hónapja kapott karikagyűrűt forgatom az ujjamon. Bátyám pontosan tudja, hogy álmodtam, és még azzal is remekül tisztában van, hogy miről. De nem tehet semmit. Próbált ő már mindent, először azt akarta, hogy beszéljek róla, később azt, hogy olvassam el az újságcikkeket, aztán próbált ő beszélni, megnyugtatni, de semmi nem működött. Valahányszor lehunyom a szemem, újra át kell élnem életem legszörnyűbb néhány másodpercét. Most persze mindenki gondolhat, amit akar. Hiszen, milyen traumán is lehet túl egy huszonegy éves, fiatal lány…? Valójában nem érdekel, ki, mit hisz rólam. Neveztek már hazugnak, hisztis ribancnak, sőt olcsó kurvának is. De én csak egy lány vagyok. Egy lány, aki felejteni akar, aki hátrahagyná akár az egész életét, ha tudná, attól jobb lesz. Mert megtenném, esküszöm, bármit megtennék, csak ne fájjon már ennyire!

Galen lakosztálya valami elképesztő! Ha tudtam volna, hogy ez a munka ennyi plusszal jár, nem hagyom ott az egyetemet! Na, jó, ez persze nem igaz… Tizenöt éves lehettem, mikor egyik barátnőm unszolására jelentkeztem egy modell munkára. Elhihetitek, én voltam legjobban meglepve, mikor engem választották. Azt mondták, hogy délies vonásaim és kreol bőröm miatt nagyon sikeres modell lehetnék. Persze, én egyáltalán nem gondoltam, hogy később is ezzel kéne foglalkoznom, de egyszer-egyszer jó bulinak tűnt. Érettségi után újságírást kezdtem tanulni az egyetemen, azonban egyre több felkérést kaptam, és én olyan nagyon jól éreztem magam a kamera előtt, hogy nem utasíthattam őket vissza. Sok külföldi fotózás is szerepelt a napirendemben, ezért hamar eljutottam odáig, hogy az óráimra már szinte egyáltalán nem volt időm bejárni. Így három szemeszter után otthagytam az iskolát, és tizenkilenc évesen főállású modell lettem. Szüleim persze nem voltak túl lelkesek ettől a ténytől, de hamar bebizonyítottam, hogy felnőttem, hiszen alig egy évvel később elköltöztem otthonról, saját lakásom lett. Azt hiszem, az első látogatásukkor jöttek rá, hogy boldogulok egyedül. Mármint boldogultam… Az utóbbi egy hónapot ugyanis Galenonál töltöttem.

 Elég már, hogy mindenről ez jut eszembe! Hatalmas sóhaj közepette veszek elő egy rövidnadrágot, egy pólót és futócipőmet az egyik bőröndből. A sport mindig segített megnyugodni. Bármi volt is a gond, egy kis futás vagy úszás után jobban éreztem magam. Már leszámítva ezt az utóbbi időszakot, mikor egyáltalán semmilyen testmozgást nem végezhettem. Feküdnöm kellett, sokat pihenni, nem megerőltetni magam. Magyarán szólva, rettenetesen unatkoznom… Most, hogy átöltözni készülök is látom Gale szemében, hogy egyáltalán nem tetszik neki az ötlet. Pedig tudja, hogy nem tudok sport nélkül élni. Azt hiszem, nevezhetem ezt családi örökségemnek.

Mikor kislány voltam, Fernando rengeteget focizott velem. Mindig is játékost akart belőlem faragni. Tíz éves koromig játszottam is egy-két korosztályos csapatban – hol fiúkkal, hol lányokkal –, de mikor elköltöztünk, feladtam. Csak arra emlékeztetett volna, hogy milyen jól éreztem magam Spanyolországban, és mennyire hiányzik minden. Így a foci maradt plátói örök szerelem, viszont az úszást egyre komolyabban vettem. Nyertem a korosztályos versenyeket Nagy Britanniában, részt vehettem ifi Európa- és Világbajnokságon is több-kevesebb sikerrel. Aztán jött a pofon: egy ostoba bicikli baleset és izomszakadás a bal vádlimban. A lábam sosem lett olyan, mint volt, én pedig abbahagytam az úszást. Ekkor kezdtem el egyre több és több fotózást vállalni. Kellett valami, ami leköti a feleslegesen maradt energiáimat. Azóta a sport csak hobbiszinten maradt jelen az életemben. De a világért sem tudnék elszakadni tőle!

Végül sikerült meggyőznöm bátyámat, hogy vigyázok magamra, és az égvilágon semmi bajom nem lesz. Még a telefonomat is magammal hoztam, hogy megnyugodjon. Ahogy a közeli parkba érkezem, mélyen magamban szívom a fák, a virágok, a szabadság illatát. Istenem, de hiányzott már a mozgás! Átjár az energia, ahogy elkezdek futni. Nem figyelek semmire, csak a fülemben zakatoló zenére, és úgy érzem, sosem akarok megállni. Azonban úgy tűnik, ez sajnos egyáltalán nem rajtam múlik. Az előttem futó férfi hirtelen megáll, én pedig erősen ütközöm a hátának. Találkozásom a talajjal nem különösebben fájdalmas, a férfi mégis ijedten kapja rám tekintetét, mire kihúzom fülemből fülhallgatót, hogy halljam, mit mond.

- Nagyon sajnálom, kisasszony! – magyarázza angolul, pedig én egészen pontosan tudom, hogy nem ezen a nyelven akart megszólalni. Azonban azt egyáltalán nem értem, mit keres egy varsói parkban, mikor legjobb tudomásom szerint egy gniewno-i hotelben szállt meg a csapat.

- Nincs semmi baj – felelem neki mosolyogva spanyolul, és elfogadom a felém nyújtott kezét, mellyel már korábban jelezte, szívesen segítene feltápászkodni. Látom a pillanatnyi döbbenetet az arcán, majd féloldalas, eltéveszthetetlen mosoly kíséretében felsegít.

- Sergio Ramos vagyok – mondja, ezúttal már spanyolul.

- Tudom – közlöm vele apró, szinte észrevétlen mosolyra húzva ajkaimat. – Nem emlékszel rám, igaz? – Nem is kell válaszolnia, látom a kétségbeesést barna szemeiben.

Nando még 2005-ben mutatott be minket egymásnak. Meghívott, hogy látogassam meg a nyári válogatott edzőtáborban, én pedig örömmel mentem, hiszen akkor már évek óta nem találkoztunk. Sergio akkor még csak tizenkilenc éves volt, éppen csak kikerült az U21-es keretből, és csatlakozhatott a nagyokhoz. Egészen jól kijöttünk egymással, hiszen ő volt az egyik legfiatalabb az akkori csapatban.

- Lareina Abbott – segítem ki végül a spanyol védőt. A felismerés elemi erővel söpör végig Ramos arcán.

- Torres kishúga, hát persze! – csap homlokára a focista. Igazából nem hibáztatom, amiért nem ismert meg. Hiszen utoljára 2006-ban találkoztunk, és akárhonnan nézem, akkor tizenhat éves voltam.  Igaz, ami igaz, akkor jóban voltunk, de már hat éve volt. Sokat változtam azóta… – Hogy kerülsz Lengyelországba? Csak nem te is EB-lázban égsz? – próbál viccelni Sergio, miközben egy padhoz sétálunk.

- Így is mondhatjuk – foglalok helyet a spanyol mellett. – A bátyám sportriporter, én meg elkísértem. – Gondoltam az előző két hónapom eseményeit egyáltalán nem kell megosztanom vele. Utálok róla beszélni. Tudom már, hogy mi az első reakció: „Úristen!”, „Nagyon sajnálom”, „Elképzelni sem tudom, mit érzel”. Nos, nekem erre nincs szükségem. Gyűlölöm, ha sajnálnak. – És te mit keresel Varsóban? Úgy tudtam, hogy az ország másik felén laktok.

- Nos, igen. De a barátnőm a Radissonban szállt meg, úgyhogy meglátogattam – magyarázza, de érzem, hogy valami nem stimmel a történetben. Ki az a hülye, aki csak azért látogatja meg a barátnőjét, hogy aztán inkább eljöjjön futni? Mert abban biztos vagyok, hogy éjszakai kimenőt nem kapott del Bosquetól. – Torres tudja, hogy itt vagy? – tereli el gyorsan a témát Ramos.

- Nem, úgyhogy örülnék, ha te sem szólnál neki – válaszolom azonnal. – Ott leszünk az első meccseteken, és Galeno készíti majd a pálya melletti interjúkat. Szeretnénk meglepni.

- Nagyon fog nektek örülni – mosolyog Sergio, és látom, hogy még mondana valamit, de a telefonom csörgése félbeszakítja gondolatmenetét. Gale arca és neve villog a kijelzőn.

- Bocsáss meg, ezt muszáj felvennem – állok fel, és sétálok pár méterrel odébb, hogy felvegyem a készüléket. Persze tudom, mit akar bátyám… Csak aggódik, hogy minden rendben van-e, mert már régen eljöttem a szállodából. Megnyugtatom, hogy teljesen jól vagyok, csak nem figyeltem az órámat. Ez még igaz is, csupán a Sergioval való találkozást hagyom ki a történetből. Nem véletlenül.

- Sajnálom, muszáj visszamennem. Galen aggódik – magyarázom, miközben telefonomat visszacsúsztatom a karomra erősített tartóba.

- Nem vagy már óvodás, hogy nyolcra haza kelljen érned – nevet Ramos. Tudom, hogy viccnek szánja, és normál esetben igaza is lenne, de nem tudja, min mentünk keresztül.

- Meg van rá az oka, hidd el – felelem mosolyt erőltetve arcomra. Azonban a kérdés ott van a szemében. Tudom, hogy magyarázatot vár a kijelentésemre, de én még nem tudom elmondani. – De most rohanok, bocsi. Nem akarom megvárni, míg újrahív! – Igyekszem elviccelni a dolgot, hogy Sergio ne vegye észre idegességem. – Még találkozunk, Sese – hívom régi becenevén, mire végre ő is elmosolyodik.

- Vigyázz magadra, Kiscsillag – kiabál még utánam. Első találkozásunk alkalmával nevezett el így. Ugyanis volt egy ezüst láncom, rajta egy csillag alakú medállal, melyet még akkor kaptam Fernandotól, mikor elköltöztünk. Bele volt gravírozva, hogy „Forever”. Természetesen ez arra vonatkozott, hogy sosem szakadunk el egymástól. Évekig nem vettem le. Akkor még hittem ebben…

Mosolyogva szaladok vissza a szállodához. Hónapok óta először mosolygok őszintén.  Nem vagyok benne biztos, hogy Sergio vagy a futás volt-e rám ilyen hatással, de nem is igazán érdekel, hogy őszinte legyek. Ki akarom élvezni azt a rövid időt, amíg jól érzem magam. Mert afelől viszont nincs kétségem, hogy ez nem fog sokáig tartani. Amint elalszom, vissza fognak térni az álmaim, és holnap reggel ugyanolyan pocsékul fogom érezni magam, mint néhány órával ezelőtt.

Tudom, hogy Galeno egyáltalán nem örülne neki, ha tudná, hogy Ramosszal voltam, így nem szólok róla egy szót sem. Inkább bevonulok a szobámba, és felhívom legjobb, és nagyjából egyetlen angliai barátnőmet.
Zoey szintén focirajongó, és bár családját tekintve teljes mértékben angol, én mégis benne találtam meg a leginkább a spanyolokra jellemző közvetlen és életvidám magatartást. Ő volt az, aki annak idején a modellkedésre bátorított, hiszen ő maga is ezt a „szakmát” űzi. Zoey valahogy mindig más volt, mint az átlagos brit lányok. Nem a szabályok megrögzött híve, szabadelvű, és egyszerűen képtelen jó kislány módjára nyugton ülni. Neki buliznia kellett, folyton pörögni, pasizni. Azt hiszem, ő a legvidámabb ismerősöm. Emellett pedig gimnáziumi osztálytársam volt. Szinte mindent tud rólam, még azokat is, amiket Gale-nek sem mertem soha elmondani. Szinte… Azt ugyan tudja, hogy a spanyol válogatott nagy részével találkoztam már, de igazából sosem tértem ki Sergiora. Erről valójában senkinek sem meséltem.

Azt azonban muszáj elmondanom Zoeynak, hogy szó szerint véve a védőbe futottam. Révén, hogy óriási Real Madrid-fanatikusról beszélünk, hosszú percekig faggat, hogy milyen volt, hogy nézett ki, kedves volt-e. De természetes kitér arra is, hogy normálisan viselkedett-e velem, és hogy érzem magam most, hogy láttam. Zoey egy igazi rajongó, nekem pedig már nevetnem kell jobbnál jobb kérdésein.

Végül azzal a reménnyel fekszem le aludni, hogy talán holnap végre tényleg jól leszek. Talán holnap majd nem kell az egész világ képébe hazudnom, talán őszinte lesz a mosolyom, talán elfelejthetek mindent, ami korábban történt, talán újra boldog lehetek. Apró puszit adok az ujjamon lévő karikagyűrűnek, és a levegőbe suttogom, hogy „szeretlek”, majd hetek óta először úgy alszom el, hogy nincs fojtogató gombóc a torkomban, nincs, ami ébren tartson.